Dunántúli Napló, 1984. június (41. évfolyam, 149-178. szám)
1984-06-02 / 150. szám
I vaghi fi őri A Pécsi Nevelők Háza kamarakórusának hanglemezéről uétHtiJ:6éGntuo,'SláűiC\úérné Méltó kiállításban jelent meg a Hungaroton hanglemezén a Nevelők Háza kamarakórusának madrigál-sorozata XVI. századi olasz mesterek műveiből. A borítón Leonardo da Vinci kinyílt virága díszük, a hanglemezről pedig 22 pompás madrigált hallhatunk. A hanglemezfelvétel kitűnően sikerült,- és nehéz eldönteni, hogy melyik madrigál áll zenei ízlésünkhöz közelebb. Az emberi fül, az érzelem nem tudja eldönteni: a szomorú, vagy a vidám hangulatú tetszik-e neki? Mindenesetre __ már az első meghallgatás után —, megállapíthatjuk, hogy ez az éneklő együttes teljesen magáénak mondhatja a madrigál-stílust. S hogyan állt össze ez a hanglemezen megszólaló madrigál-sorozat? Emlékezzünk ró: alig fél évszázada, hogy énekesekre és karnagyokra talált Magyarországon a XVI. évszázadban termett gyönyörű muzsika. A „Magyar Kórus” publikációi és Forrai Miklós énekesei ismertették meg széles körben a reneszánsz remekműveket, versüket és az ihletett énekelt zenét. A Nevelők Háza kórusa iskolát teremtett, amikor 1964-től megrendezte a ka- marakórus-fesztiválokat Pécsett. De a hang elszáll, akármilyen bensőséges az élmény, csak emlék marad. Ezt az élmény-emlék viszonyt hozza közelebb a hanglemez, amelyik Palestrina madrigál-szövegének kezdősorót felhasználva: I vaghi fiori (Nyiló virágok) címen ielent meg a napokban. A pécsi kórus olyan együttes, amelvben a szív és lélek együtt lélegzik, a harmónia egységes. Az ilyen énekkar valóságos zenei élményt nyűit. Hallgassuk meg pl. Vecchi: Marqeri- thájót. Mind a 4 strófa vidám hangulatot fest. mégis milyen változatosságot nyújt! A művek válogatásáról azt írhatom, hogy ez a sorozat mind a szöveg, mind az azt illusztráló, — helyesebben kifejező — zene szempontiából sokoldalúan mutatja be a madrigálok szinét, ízét, zamatét. ARATÓ KÁROLY A kórusok felépítése mintaszerű, pontos az indítás, akár homofon, akár imitáló a kezdés, a szólambelépések hangsúlyozottak, dinamikai szempontból érzékenyek, a frázisvégek épek hangértékben és dinamikában egyaránt. A kórus intonációjáról is elismeréssel kell nyilatkoznunk. Ha többször meghallgatjuk pl. a Gesualdo- és a Marenzio-madrigálokat, azt tapasztaljuk, hogy szinte vé- gigszóguldanak a skála valamennyi lépcsőjéről indított hangnemeken és pontosan annál a harmóniánál kötnek ki, amit a zeneszerző előírt. Az egyes szólamok hangszíne egységes, egyszerűen azt mondhatjuk: színes. Egy regiszterben szólalnak meg hangterjedelmük minden szakaszán. A szólamok kergetőzése és ezen belül a nyugvó pontra való eljutás mesteri, pl. Monteverdi: lo mi son giovinetában; az akkord-tömbök — főként a férfiszólamokban —, orgonahatást váltanak ki: G. Gas- toldi két kórusos madrigáljában. A karmesterről, Tillai Aurélról, kritika helyett méltóbban beszél, zenél e hanglemez. Jó és lelkes énekesekkel dolgozik — helyesebben muzsikál — hosszú évek óta. Tervszerű munkájának egyik ielentős eredménye ez a hanglemez. A hanglemez technikai szempontból is kifogástalan. Dicséri az egész Hunqaroton-apparátust, a rendező Mátyás Jánost és Radányi Endre hangmérnököt. Praktikus az egyes művekről közölt ismertető. Maiina János alapos és érdekes sorai eligazítják a hanglemez hallgatóit a szerzők és fel- dolgozási módjuk tekintetében. Lax Éva versfordításai kifogástalanok. Váriuk a hanglemez visszhangját! Úgy gondolom, felfigyelnek majd rá szélesebb körben, határokon innen és túl is. Nagy a valószínűsége. hogy azokban az európai országokban, ahol a kamarakórus már sikerrel szerepelt, hanglemezükkel ismételten elismerést szereznek művészetüknek és Pécs város nevének. Agócsy László Cikázhatok, akár a madarak... Bádogfényű egek alatt látom ballagni magamat, körülfognak fűzőid, meleg, hó alól villámló játszóterek. A kisváros poklaiban tudom, ó, tudom már: mi van! Cikázhatok, akár a madarak, úgyis minden belém akad. Sokat mertem — tanulok újra menni, virágok közé heveredni, vihet süppedő vizekre az álom, magam hajamnál fogva visszarántom. Emlékezem még olykor a kölyökre, ki utcasarkon vár, sétálva föl-le s folyton egy lánynevet hadarva lassan keresztet ír a falra. H aller Sanyi, azaz: vitéz Horányi Sándor leendő kántortanító König Lon- cika körül kotnyeles- kedett — volna, ám hiányzott belőle a kellő kurázsi. Bátorsága helyébe félszeg tartózkodás és aggályos töprengés telepedett, ami elsősorban őt magát gyötörte, de a brancs többi tagja is sínylődött skrupulusai miatt. Vitézi címét nemcsak gyámoltalansága okán kérdőjeleztük meg, hanem azért is, mert nem Sanyi, hanem az apja érdemelte ki ezt a rangot, mivelhogy fél lábát az Isonzó partján hagyta. Sanyi azzal vágott vissza, hogy vitézi címére való tekintettel részesíti rendszeres stipendiumban a községi elöljáróság: csak nem bolond lemondani erről; honnét a nyavalyából szedné elő a kollégiumi költséget? Amiatt is restelkedett, hogy az édesanyja, özvegységre jutván, kénytelen volt elszegődni szakácsnénak a Grünbaum doktorékhoz. Ez fölösleges aggály volt, hiszen König Lon- cika apja se született nagyágyból, szintén a szolga nevezetre hallgatott, igaz, a főszolgabíró úr hajdújaként. Sokat győzködtünk Sanyival, hogy nem kell szégyenkeznie: tisztességes oklevelet fog szerezni, nyugodtan oaállhat König Antal hajdú elébe, megkérendő Loncika kezét. Hogy Loncika mit szól mindehhez, azzal Sanyi nem sokat törődött, egyelőre nekünk, főleg nekem zengedezte el ci- kornyás tirádáit: boldogságot lelt abban a' boldogtalanságban, melyben az volt a fontos, hogy ő szeret; azt dédelgette magában, hogy minél később rukkol ki szándékával, annál inkább remélheti, nem utasítja el Loncika. Esetleg megbékél vele Zsófimama is, Loncika édesanyja. Meglehetősen szúrós volt Zsófi néni tekintete; Sanyi szerint villámokat szórt; s ha a mama fegyveréhez pászentjuk Antal hajdú tényleges kardját, elképzelhető, hogy nem is volt olyan kismiska dolog Loncika közelébe férkőzni. Más zavaró körülmény is jelentkezett, mégpedig Gilványi (Gerstner) Ferenc föllépésével, aki nagyon komoly és konok ellenfélnek bizonyult Fforányi Sanyival szemben. Gilványi Ferenc ingyen és bérmentve szociálistitkárkodott a Községházán, abban a reményben, hogy potom négy-ötévnyi fizetés nélküli munka után kinevezik segédírnoknak s elindulhat fölfelé a szamárlétrán. Sok esélye nem lehetett Feri tollnok úrnak a König-por- ta környékén, mert hát mit lehet kezdeni egy félfityinget sem kereső szociális titkárral, ki még az egészen szolid zsebpénz dolgában is kénytelen az apjára hagyatkozni? Ha az ilyen eltartott még dohányzik, vagy más szenvedélyre adja fejét, végképp fölborul a menetrendje. Na jó, az érettségi bizonyítvány megvolt, de a fenekét törölhette belé Gilványi Gerstner Ferenc. Az öreg Gerstner jómódú, afféle „burzsó” parasztnak számított, kb. 30 kisholddal. Felén búzát, a másikon takarmányféleséget, jobbadán kukoricát termelt, hogy az állatneveléssel se legyen fönnakadás. Vagy legalább azzal ne; hiszen a búzatermeléssel éppen eléggé meggyűlt a paraszti népek baja. Az amerikai túltermelés idehaza is éreztette hatását; Washington György kései unokái a fölös termést (búzát, kávét, gyapotot) beleszórták a tengerbe, hogy a nemzetközi piacokon valamennyire tartani tudják az árakat. Sok paraszti porta dobra került: oly magasra rúgott a termelési költség, hogy a paraszt képtelen volt visszafizetni a hitelkölcsönt. A bérlőket bolettával segítette a kormányzat nagyobb termelési lelkesedésre. A boletta ártámogatási jegyszelvény volt. Mivel a hazai gabona a túl magas termelési költség miatt verseny- képtelennek bizonyult a világpiacon, a Bethlen-kormány fogta mgát: honunk polgáraival fizettette meg a hazai és a világpiaci ár különbözetét. A boletta-rendszer (gabonajegy) bevezetése azt jelentette, hogy a magyar búza ára jócskán fölözte a világpiacit; következésképp a fogyasztó, vagy a fölvásárló csak boletta ellenében vehetett gabonát a termelőtől. Azaz, ha a forgalmi áron felül gabonajegy-szelvényt (,,bo- letta-cetlit") adott a parasztnak, aki a szelvénnyel adót fizethetett, esetleg készpénzre válthatta. Gilványi Ferenc tehát semmivel sem volt rózsásabb helyzetben, Sanyinál, már ami az anyagiakat illeti; életkörülménye folytán azonban szert tett némi előnyre, hiszen egész esztendőben nem lépte át a község határát. Hogy ezt az előnyét mennyire használta ki Franci úr, a leendő titoknok, arról még Sanyinak se volt tudomása; Sanyi barátunk viszont csak a kurta karácsonyi és húsvéti, illetve a hosszabb nyári vakációban pitvarolhatott. Gyakorlatilag úgy. festett a dolog, hogy mindkettejük számára a spontán találkozások lehetősége marad. Loncika csak minden szentidőben mutatkozott egyedül az utcán; a Duna-parti sétányra mindig az anyja társaságában jelent meg. Arra kölcsönösen ügyelt a két lovag, hogyha egyikük már jelen volt Loncika oldalán, a másik ne pofátlankodjék oda. Ne, mert a korábban érkező, tehát a szemfülesebb, joggal legorom- bíthatta a később csatlakozót; sőt, az utóbb odacsörtetőnek az a hátránya is meglett, hogy „elefántoskodhatott” a mama Feri-vezényelte szabadcsapattal szemben. A Gilványi-külö- nítmény tagjai pedig nem kisebb legények voltak, mint Gé- czi György péksegéd, Trollerics Lőrinc órásmester és ékszerész; ott lebzselt Czupka Dénes is, a bognár, továbbá a gólyalábú Gebhardt Dezső műbútorasztalos, a Sport Egyesület híres balösszekötője. Az istenáldotta Ipartestület elitje tehát képviselve volt. Tánc közben is le lehetett kérni a hölgyeket, ha csak harsányan ki nem „kajátották” a táncok előtt: Lekérés nincs! A tánc közbeni lekérés főleg akkor volt kedvező, ha szünet előtt történt és a hölgyet csupán udvariasságból vitték a táncba, így a szünetben nem maradt az ember nyakán; a szünetben ugyanis még sétifi- kálni is kellett köftiyöskörül a teremben, vagy pedig oda kellett kísérni a leányt az anyjához. Az anyák szorgosan peszt- rálták eladó lányukat a falak mentén elhelyezett lócákon, erősen vizslatva a cirkumstan- ciákat, már ami a vagyoni helyzetet illeti, amennyiben tartós kapcsolat ígérkezett. A nénikék főként abból a meggondolásból ücsörögtek-unatkoztak a Pákolitz István Garden party balján. Egyetlenegyszer fordult elő, hogy Loncika egymagában jött le a hajóállomásra, valami rokonféléje elé, aki a hajdani császárvárosból utazott le a Carl Ludwig nevű gőzössel. Loncika kíséretnélkülisége Sanyinak semmi könnyebbséget nem jelentett, mert ellenfele a valóságos belső titkostanácsos- jelölt már ott lődörgött a leányzó oldalán. Gilványi úr segédcsapatának egyetlen tagja se találtatott a látóhatáron; mi viszont hárman is a közelben kóvályogtunk Sanyi segedelmére, ösztökélvén barátunkat, ez- egyszer ne retiráljon. Azt ugyan tudtuk, hogy az etikett értelmében most nem illik zavarni Gilványi úr köreit, ám úgy okoskodtunk, ha Sanyi oda se merészkedik, joggal tételezheti föl König Loncika, hogy barátunk még ily csekély áldozatot se vállal. Néminemű kulturóltsági hiánnyal vádolta Gilványi Ferenc az újonnan érkező Horányi Sándort, mire atyánkfia olyasféle sértéssel reflektált, melynek lényege oda tendált, hogy „bizonyos egyének” őt ne oktassák, jól megnyomva a két szót, célzással Gilványi vicis- pán úr boletta-paraszti mivoltára. Gilványi fölemlegetett holmi Illemkódexet; Horányi azonban fölényesen legyintett; legyintése föltételezte, hogy a szóbanforgó könyvet az ajánló sem igen lapozgatta. Ezenközben mindketten sűrűn kérték a lány szíves elnézését. Kényelmetlen helyzetüknek a hajó megérkezése vetett véaet; mikor a pasasér farkötelét a fedélzeti matróz kidobta a stégre, Loncika szélnek eresztette mindkét lovagját. Az elegáns Gardenpartyra (így nyomtatták a plakátra) beszerveztem magam Sanyi segítségére. Biztosak voltunk benne, hogy a Védegylet hagyományos táncmulatságára, melynek bevételét ezúttal a hadiárvák segélyezésére kívánta fordítani a rendezőség, Loncika is eljön. Illetve Gilványi Ferenc sem marad távol, sőt, mezei hadát is fölvonultatja, számítva a mi szervezkedésünkre. A délutáni zápor elől épphogy meg tudtak menekíteni néhány nemzeti színű kreppel bevont lampiont; így a szabad- bani táncmulatságról szó sem lehetett. Maradt az ócska, penészes falú nagyterem négy-öt árva lampionnal, papírszalagos díszítményével, s az erre az alkalomra a szokottnál is ünnepélyesebben fölvikszelt pádi- mentomával. Kettesben maradtunk tehát- lag Sanyo vitézzel a Gilványi bálteremben, nehogy valami csókolódzási botrány kerekedjék a hangulatvilágítás intimitásában. A klozetra nem illett kimenni még anyai díszkísérettel se; anya és lánya inkább hazament, azon a címen, hogy cipőt vagy ruhát kell váltani. Aztán vagy otthon maradtak, vagy visszajöttek. Kíséret nélküli lány nemigen fordult meg a bálteremben. Ha mégis, annak bizony kijárt a „kevésbé tisztességes” epiteton. Ezen a táncmulatságon különösen jól jött a bármikori le- kérhetés. Ha nem így van, Sanyi meg se nyikkanhat a Lonci körüli észveszejtő tülekedésben. Gilványi Ferkó alaposan megszervezte bandériumát, olyannyira, hogy Sanyinak is, nekem is nyelvünk lógott a nagy igyekezetben. A sűrű lekérés miatt senki nem ejthetett zokszót; azt a lux-ügyletet pláne nem lehetett megkozkáztatni, hogy a lekérőnek fittyet hányva tovóbbpörögjön, vagy an- dalogjon partnerével a lovag úr. Sanyi már a kezdet után fertályórával földúlt lélekállapot- ban rohant hozzám, hogy a seggyugó péksegéd, a Géczi, vigyorogva dudorászta a képébe: „Hideg szobor vagy, meg sem értenéd", vagyis annak a dalnak utolsó sorát, amit nem is olyan régen Loncikáéknál énekeltünk, amikor szerenádot adtunk. A nótát csakis Lonciká- tól tudhatta meg a titkár úr, aki továbbította fegyverhordozóinak, így „fújhatta képibe” Sanyinak a pék, Géczi Gyurka. A lekérőtői a lelépni kényszerülő nem kérhette vissza a lányt, ez teljességgel megengedhetetlen volt. Ez az íratlan szabály hosszú időre megszabta a táncmulatságok rendjét; szerfölött ügyelt rá a vigalmi bizottság mestere és a bálanya. Emiatt kerültünk Sanyival többizromban is igen kellemetlen kutyaszorítóba, hiszen mindösszevissza ketten voltunk, míq az ellentáborban négyen- öten is nyüzsögtek; így aztán egy-egy tag huzamosabb ideig lejthette Loncikával, hogy Sanyi közvetlenül ne kérhesse vissza; közvetve, vagyis általam pedig lehetetlen volt a percenkénti lekérés, hisz egyéb kötelezettségeim is akadtak; nem vállalhattam a kísérőműsor-szerepet a Horányi kontra Gilványi attrakcióban. Éppen emiatt kerülhetett sor arra a sajnálatos dologra, hogy az éjféltáji, a szupé előtti utolsó táncnál Franci titkár úr és társulata jó kombinációja révén szóhoz sem jutottunk. Sanyi nagyon szeretett volna kitenni magáért a szupé alkalmával; apróra kitervelte, hogy s mint folyik le az egész, beleértve a teljes céh kifizetését. Nehogy a mama esetleg smucignak tartsa. A szupé-szü- netben ui. rendelni lehetett tormás virslit sörrel vagy borral. A táncplaccon helyezték el az asztalokat; a vigalmi bizottság megszervezte az alkalmi pincérgárdát. A szupéra a táncos meginvitálta partnerét és a leány anyját, valamint azon barátait, akik a mulatságon kezére játszottak. Az ilyen meghívás egy kicsit azt is jelentette, hogy az illetőnek komoly szándékai vannak a frigykötést illetően. Gilványi Ferenc segítőkész brancsát, naná, oda- csődítette a kiszemelt asztalhoz. Ezek az istenverte szupék félórákig is eltartottak; odapofát- lankodni más asztalához semmiképp sem illett. Sanyi dühödt elkeseredésében azt találta ki, hogy a rohadt Gilványi, a „kétpengős nevű” dög, a ragyásképű tintanyaló lefizette a zenekart, megvesztegette a hangászbanda tagjait. Hozzáfűzte: napnál világosabb, ellene cselekedték a merényt, pont amikor odatoppant az egyik Gilványi-fogdmeg elébe, hogy lekérje Loncikát, leállt a zenekar, mintha elvágták volna a dallamot, hiszen még zárlatot sem csinált a prímás, vagyis nem fejezte be rendesen a dalt, holott ezt mindén kocabanda megteszi, akármilyen tréfli a muzsikája. Az igazándi botrány a szupé után kerekedett. Történt vala pedig a szörnyűség óképpen, hogy Sándor vitéz — csak néhány párocska billegett a placcon — kissé távolabb állt a tangózó Loncika- Francika kettőstől, mint ahogy szokásos. A lekérést jelző tisztelettudó meghajlás túlzottan ünnepiesre sikeredett, főleg mélyebbre az átlagosnál, továbbá a padlatot is nagyon síkosra kenceficélték. Elég az hozzá, hogy Sanyi a meghajláskor térdre-orra bukott (ahogy a szent énekben vagyon: „lm, arcunkra borulunk”), majd a lábai kicsusz- szantak alóla és egyszeribe hasmánt feküdt a padlón; ám a lehető leggyorsabban fölugrott, oly nagy svunggal, hogy azonnyomban hanyatt vágódott, tehetős robajjal, úgy, hogy még az is fölneszeit, aki más dologgal volt elfoglalva. Kitört a röhögés, mi mást lehet ilyenkor tenni? A föltápászkodás csak kétszeri fenékre üléssel sikerült; ekkor mór az egész garden party közönsége a szálába nyomakodott látni-kíváncsian: mire végzi vitéz Horányi Sándor leendő kántortanító úr a széptevést. Sanyi pipacsvörösen kitámolygott a teremből; udvarközépig kísérte a vetély- társ Gilványi Ferenc harsány hahotája. Ezt azonban Loncika modortalanságnak minősítette és rendreutasítólag keményen a szeme közé nézett Gilványi Ferencnek. Sanyi heteken át vigasztalan volt. Először Gilványi Ferencet akarta likvidálni, aztán meg azzal fenyegetőzött, hogy önmagát emészti el. Sürgősen lebeszéltük mindkét szándékáról; viszont nyavalygott és kepede- zett rendületlenül. Olykor még Don Quijote Dulcinea-rajongá- sán is túltett. A Karsza-padi társulatunkhoz odacsapódó pesti srác félreérthetetlenül kinyilvánította véleményét: — Kérlek, ne nyavalyogjáf annyit, inkább jól meg kéne fütykölnöd őtet! Sanyi, válaszképpen jól orrba teremtette a pesti vendéget, aki negyedóráig lecsikázta véres fizimiskáját a Karszáékkai átellenben lévő kútnál. Szó se róla, a fiú nem a kongreganisták szótárából gyarapította szókincsét; Sanyi ordítozva érvelt, hogy az ilyen gyalázatos kijelentést még a brancsbeliektől se tűrné el, hát még ettől a gyüttment, jab- ranc pesti flaszterkoptatótól! HÉTVÉGE 9.
