Dunántúli Napló, 1984. május (41. évfolyam, 119-148. szám)
1984-05-05 / 122. szám
A társadalomtudomány művelői Dr. Tóth Tibor egyetemi docens, gazdaságtörténész Sajátos kortünet Étvágytalan gyermekek Beszélgetés dr. Szórády Istvánnal orvosok és szülők közös feladatairól Dr. Tóth Tibor, a Pécsi Janus Pannonius Tudomány- egyetem Közgazdaságtudományi Karának docense közgazdász, gazdaságtörténész — tudományos fokozatát tekintve a történelem- tudományok kandidátusa. Akadémiai doktori értekezését a közeljövőben szándékozik megvédeni. A debreceni egyetemen, 1964-ben szerzett magyar— I történelem szakdiplomát. Ezután a kaposvári megyei levéltárba került, ahol 12 évig dolgozott. Ott írta meg kandidátusi disszertációját, amelyet Nagybirtokól a nagyüzemig címmel jelentetett meg a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Eddig hat önálló könyve látott napvilágot, a hetedik megjelenésre vár. Különösen nagy közönségsikert aratott az Ellenét vagy kölcsönösség? című, a Gyorsuló idő sorozatban megjelent, a magyar mezőgazdaság üzemi viszonyainak történeti hátterét és problémáit elemző munkája. A közeljövőben kerül ki a nyomdából az Akadémiai Kiadó gondozásában A magyar mezőgazdaság struktúrája a két világháború között című könyve. Dr. Tóth Tibor 1977-ben jött Pécsre és az MTA Dunántúli Tudományos Intézetében 1984-ig folytatott a területfejllesztéssel összefüggő gazdaságtöréneti kutatásokat. — Mivel foglalkozik jelenleg? — A fő kutatási területem a magyar agrárgazdaságtan 18—20. századi története. Munkámat hosszú távú kutatásként képzelem el. Egy mostanában elkészült hosszabb munkám tárgya is a magyar mező- gazdaság két világháború közötti struktúrájának kérdéseivel foglalkozik. Ez egyébként a már vita előtt álló akadémiai doktori értekezésemnek is ° témája. Legutóbbi munkámnál törvényszerűen adódott a feladat, hogy olyan típusú, történeti környezetben elhelyezett . agrárgazdaságtanj vizsgálatokat végezzek, melyek eredményei, legalábbis napjaink számára egy jól használható kompa- ráció céljait is szolgálják. — Milyen fontosabb megállapításokra jutott a magyar mezőgazdaság történetének vizsgálata során? A kiindulási pont tulajdonképpen az a történeti irodalomban és a köztudatban is általános felfogás volt. hogy az agrártermelés Magyarországon nem volt képes sohasem igazán számottevő felhalmozó tevékenységre, következésképpen a magyar gazdaság egész fejlődésére elkerülhetelenül rányomta a bélyegét a rendszerint határon kívüli tőkeforrások szerepe. E gondolatmenet aztán megalapozhatta egyidőben a magyar gazdaság gyarmati jellegéről szóló, nagyon szívósan, néha még ma is élő előítéleteket, vagy diszting- váltabb megfogalmazásokkal a magyar gazdaságnak egyfajta kvázi integrációhoz való kötődési szükségleteit. (Az 1867 utáni kettős monarchia korára gondolok.) Ezektől az eléggé közkeletű . elképzelésektől vezetett aztán az út azokhoz a társadalomtörténeti megközelítésekhez, melyeknek mindenkor az volt a lényege, hogy a magyar társadalom elmaradott struktúráit, helyzetét, szerepét a nyugati polgárosít társadalmakkal való egybevetésekkel lehet igazán meghatározni, hogy a magyar társadalom és részben az egész intézmény- rendszere csak az ún. pöl- gárosodottabb térségek követője lehet stb. Az én feltételezésem, s ezt már nagyrészt igazoltnak is tartom az, hogy a történetinemzetközi munkamegosztás eredményeként létrejött magyar gazdaság, hasonlatosan a nyugat-európai centrumot félkörívben körülvevő más perifériális gazdaságokhoz, önálló — már tudniillik relatív értelemben — növekedési és fejlődési pálya bejárására képes gazdaság volt, mégpedig olyan társadalmi és intézményrendszerrel, amely egy összeurópai rendszeres vizsgálatban értelmet is nyer. A fejlődési ütem több okból lassúbb volt a nyugatinál (török megszállás, a mezőgazdaság alacsonyabb hatékonysága stb.), az ütemkülönbséget azonban a nemzetközi tőke- és munkaerőmozgások általában és időben hosszabb távon kiegyenlítették. — Ez a kép a köztudatban eddig élő felfogástól eléggé eltér. Mit eredményezett mindez a társadalomban? — Tükörszerű volt tehát ez a gazdaság, s itt kezdetekben, vagy akár fejlettebben is adottak voltak olyan sajátos társadalmi intézmények, amelyek a fejlődés pozitív elemeit jelezték. Magával az említett lassúsággal függött össze az, hogy noha a gazdaság működéséhez elengedhetetlenül szükséges egységes piacot e térségben is az állam szervezte meg de viszonylag későn, az aufklörista monarchia keretében, magyarán a modern gazdaság itt is felülről szervezett gazdaságként jelentkezett és ennek következményei a társadalom intézményrendszerén is nyomot hagytak. Mindazonáltal itt is kialakultak az alulról való szerveződés képességére utaló jelek, az agrárszférára jellemző önkormányzati szervek, különféle öntevékeny kulturális és részben gazdasági szervek formájában. Csak ezek — ezt — hangsúlyozni kell — nem a városi társadalom formái voltak elsősorban, hanem a főkéooen skandináv típusú agrárdemokrácia működés) fórumai. Nos, n kutatásaim végül is e témák körül forognak: igyekszem vizsgálni az agrárágazat tőkésedésének folyamatait, majd ezzel összefüggésben az állam gazdasági szerepét, s végül pedig a gazdasági és társadalmi struktúrára épülő, néha ezek ellenére is funkcionáló agrórdemok- ratikus hagyományokat. — Mi a gazdaságtörténet szerepe napjainkban? — A gazdaságtörténet, illetve általában a történeti stúdiumok szerepét — úgy ítélem meg — hogy a működő társadalmakban ezzel kapcsolatban egyfajta sajátos görcsöt tapasztalhatunk. Ez nem új jelenség. Marc Blochnak már a két háború közötti időszakban esszét kellett írnia „A történelem védelmében". A görcs jelentkezését egyébként le tudjuk mérni, ha csak azt figyeljük, hogy hány és miféle nyilatkozat hangzik el kollégák, „aggódó" olvasók szájából az ügyben, hogy a történelem mennyire fontos, hogy a múlt ismerete nélkül nem élhetünk stb. Nem sorolom a mentségeket. Ebben nehéz fel nem fedezni egyfajta fölösleges- ségérzetet. Furcsa dolog, hogy mindezt akkor is él lehet mondani, amikor egyébként látszólag oly nagy konjunktúrája van a különféle rendű és rangú történeti munkáknak. Mindennek ellenére a társadalom tör- hogy igazam van akkor, ha a történet kutatását hivatásszerűen végzők szorongását emlegetem. A fiatal társadalmak sajátja, hogy a múltjából mindent tudni szeretne. feltéve azonban, hogy az szép, nemes, fefemelő. De hát van ilyen? A mi történetünk is tele van árnyékosabb részekkel is és bizony azokkal is együtt kell tudnunk élni. Ami persze már kevésbé kellemes, vagy kevésbé önbizalmat adó — az első látásra. Úgy érzem, hogy minden eddigi áttörés ellenére a társadaom történeti érdeklődése szelektív, és az a múlttal való bújócs- kázás képes sokakat elbi- zonytalanítani. A szituációhoz aztán törvényszerűen alkalmazkodni kényszerülő történettudományt már köny- nyen és nem is alaptalanul el lehet marasztalni, hogy szelektív, szükségtelenül átpolitizált hamis tükröt tart. Hangsúlyozom, számos kutató és mű sorolható ennek ellenpéldájaként, de hát az az igazság, hogy a hamis tükörből tulajdonképpen egy is sok lenne, és sajnos itt még nem tartunk. — Mindezt figyelembe véve mégis mit várhatunk ettől a tudománytól? — Azt hiszem, általában a történettudománytól nem várhatunk „többet", mint helyes önismeretet. s ez a felnőtt, érett társadalmi gondolkodásnak létformája kell hogy legyen. A speciális történeti stúdiumoknak persze ennél több a feladata, s ilyen a gazdaság- történet is. A történelem mindenkor alternatívákkal szolgál, s még az sem állítható, hogy ezeknek mindig csak az egyik megoldása a célravezető. Egy cél felé több út is van, mindegyik előnyökkel és hátrányokkal. A helyes társadalmi döntés lényegét tulajdonképpen a jó választás adja, nem abban az értelemben azonban. hogy ez mindig a legrövidebb utat jelenti, hanem úgy hogy a legkisebb áldozatokkal együtt járó, lehetőleg rövid utat választjuk. S ha úttévesztés van, akkor újra végig kell gondolni minden lépésünket az útelágazásig. Nos a történeti szakstúdiumok szerepét ebben a végiggondolásban, vagy minden ilyen lehetőség felkínálásában találom. S ez — ha úgy — tetszik, praktikus haszon, olyan fel. adat, amelyet ugyan erre szakmailag képzetteknek kell ellátni, aminek a képességével azonban mindenkinek a maga helyén rendelkeznie kell. Aki viszont értelmiségiként — adott esetben közgazdászként — további társadalmi felelősséget is vállal, annak nemcsak a képességre van szüksége, de bizonyos korrekciós készségre is magyarán ismernie kell a megtett utat, látnia kell az időnkénti útválasztás körülményeit, s ezekkel együtt — ha szükséges — meg kell találnia az alternatív megoldást vagy akár a variánsokat is. S hogy ennek jelentősége napjaink szűkebb és tágabb munkamegosztási viszonyainak mozgásrendszerében mekkora, azt — gondolom — hangsúlyozni sem kell. — A diákjai hogyan viszonyulnak a gazdaságtörténethez? — A gazdaságtörténet persze tananyag is, ahol mindezeket tantervi követelményként igyekezni kell érvényesíteni. Ami most már a hallgatók viszonyulását illeti, az azt hiszem kettős lehet (bár erről inkább ók lennének hivatva nyilatkozni). Nyilvánvalóan vizsgázni nem jó, én sem szerettem. Vizsgaidőszakban — gondolom — senki sem szereti a gazdaságtörténetet, de hát miért szeretné. Ha azonban a helyzet nem „éles”, akkor — és ennek nagyon örülök, munkám, szakmám elismerésének tartom — figyelembe méltó a tapasztalt érdeklődés. A hallgató — magam tapasztalatából tudom — szabad idejét kötelezően nem áldozza fel, s nagyon helyesen azzal foglalkozik, ami érdekli. Én érzem ezt a megnyugtató érdeklődést. Tagadhatatlan, hogy nem könnyű ennek a tárgynak az oktatása sem. Valószínűleg nem állok egyedül azzal a véleményemmel, hogy az egyetemi munkához szükséges előképzettséget gyatrának tartom. Tudom, hogy ez aztán nagyon soktényezős adottság nem is lennék hivatva az okokat elősorolni, a tényt viszont határozottan le kell szögezni: a középiskolai előképzés színvonala feltétlenül javításra szorul. Ami persze nem jelenti azt, hogy a felsőoktatás körül minden rendben lenne. Csak a nem tudom hány egyetemi oktató egyikeként mondom, a mi munkánk is lehetne intenzívebb, a saiát kutatási eredmények alkalmazása szélesebb stb. Általában úgy vélem, hogy magas szintű kutatómunka nélkül nem nagyon lehet magasszintű felsőoktatás sem. Csak ez adhat hitelt az ismeretanyagnak, de alighanem az oktatónak is, akinek aztán „mellékesen" hallgatói mintául is kell ily módon szolgálnia. — Mit tart ma a legfontosabb feladatának?' — Munkámról, terveimről előzetesen szóltam. Céljaimról is. Mégis most azt azzal egészíteném ki, hogy szeretnék minél eredményesebben oktatni és kutatni. Szeretnék minél jobb egyetemen dolgozni, s szeretnék minél több értelmes, okos, gondolkodó, kereső hallgatóval nagyon sokat és ha lehet még sokáig „vesződni". Bebesi Károly Különös ellentmondással találkozunk napjainkban a gyermekegészségügy terén. A hazai élelmiszerellátás ugyanis — mint ismeretes — megoldott, sőt ezen belül a gyermekélelmezés lényegében tudományosan irányított, mégis a gyakorló gyermekgyógyászok egyre többször találkoznak az étvágytalan gyermek mindennapos gondjával. Ezt különösen érdekessé teszi, hogy egyébként a gyermekek átlagos testhossza nálunk 6—8 százalékkal, testsúlyuk pedig 12—15 százalékkal nagyobb, mint az elődeiké. Hibás beidegződések — Mi tulajdonképpen az oka ennek a paradoxonnak? — ezt kérdeztük Szórády Istvántól, az orvostudományok doktorától, e kérdés kiváló szakértőjétől. — Rövid válasz az lehetne erre — mondotta —, hogy csupán a hibás beidegződés, tévhit. A tervszerű felvilágosító és egészségnevelő munka ellenére ugyanis máig él az a múlt negatív emlékeihez — a kenyérgondhoz, a háborúhoz — tapadó, azokat feledtetni szándékozó törekvés, hogy az új generáció jobb sorsa, kedvezőbb helyzete a bőségesebb, jobb táplálkozásban is megnyilvánuljon. A szülők — főként az édesanyák, nagymamák — eszményképe kimondatlanul is a jóltáplált vagy éppen a kövér g/ermek. Ehhez logikusan kapcsolódik aztán a gyermekkori soványságtól való félelem és a gyermek testsúlyának, étvágyának, főleg pedig étvágytalanságának túlértékelése, misztifikálása. Az étvágytalan, sovány gyermek így válik a köztudatban valamiféle beteges alkat fenyegető jelképévé. — Mi tehát a teendő? — A gyermekkorban jelentkező valódi étvágytalanság kezelése orvosi feladat. így helyesen teszik a szülők, ha huzamosabban mutatkozó esetben orvoshoz fordulnak, aki mindenekelőtt az okot állapítja meg. A kezelés egyébként komplex és nehéz teendőket igényel, csakis a gyógyszeres és a nem gyógyszeres eljárások együttes alkalmazása hozhat sikert. Az az alapelvünk, hogy a kezelés mindig is kiváltó okra irányuljon. Ez lehet az évszaktól függő vagy egy-egy betegséget követő egyszerű vashiány is a szervezetben vagy vitaminhiány, netán bélfertőzés, valamint természetesen más idült, heveny vagy lappangó betegség. Mindezeken gyógyszerekkel tud segíteni a szakember. A gyógyszeres kezelés azonban bármily alapvető és fontos is, egymagában nem szokott elegendő lenni. Szükséges hozzá a szülők, nagyszülők bizalma, segítő együttműködése. A gyermeket körülvevő környezet nyugalma, rendje, békéje elengedhetetlen az étvágytalanság leküzdésében. Amíg ez a háttér rendetlen, addig nem sok eredmény várható a többi lépéstől sem. — Gyakorlatilag közelebbről mire gondol? — Meg kell érteniök a szülőknek, hogy gyermeküket elsősorban ne a terített asztal ételein keresztül szeressék és a gyermek viszontszeretetét se az étvágyán, a táplálkozási készségén mérjék le. A gyerm&k evése ne legyen központi kérdés. Ugyanakkor ebben is rendet kell tartani. Rég bevált szabály, hogy naponta háromszori étkezés szükséges, négyszeri a kívánatos, ötszöri a megengedett. a többszöri pedig tilos. Az étkezés ideiét, helyét, összeállítását és időtartamát — ami ne |en>!°n több fél óránál — a szülőknek kell meahatározniok. Nem helyes, ha állandóan érdeklődik az anyuka, hogV mit kíván, mit akar (!) enni a gyermeke. Ne faggassa erről, hanem titokban igyekezzék alkalmazkodni gyermeke ízléséhez (mert ízlése a gyermeknek is van) és elfelejtett vagy új ételek beállításával teheti változatossá az étrendet. Az adagok jobb, ha kicsik, mert inkább adjon kétszer az ételből, minthogy a tányéron maradjon. Édességet, vizet vagy más italt közvetlenül az étkezés előtt és alatt ne kapjon a gyermek, különösen ne adjunk az étvágytalan gyermeknek szörpikét, cukrot, krémeket, ro- pit. A teát viszont lehetőleg váltsa fel a tej. Lehetségesnek tartja-e, hogy bizonyos szülői magatartások nemcsak a már étvágytalan gyermek esetében ■ lehetnek hátrányosak, hanem eleve kiválthatják az étvágytalanságot és előidézik ezt a kóros tünetet? — Nagyonis! Minden olyan esetben, amikor az étvágytalanság nem betegséggel kapcsolatos, akkor a pszichikai, lelki tényezők játsszák többnyire a legdöntőbb szerepet. A serdülőkorban különös jelentősége van a gyermek lelki eredetű étvágytalanságában a család belső életének, konfliktusainak, a szülők egymás közti meg nem értésének. Ilyen körülmények között a serdülő még magányosabb, még tanácstalanabb és a magába zárkózás velejárója az étvágytalanság. A rendezett életű családokban viszont gyakorta kétféle végletét tapasztaljuk a felnőttek — különösen a nagymamák, nagynénik — hibás viselkedésének. Kétségtelen jószóndékból ugyanis annyira babusgatják a gyermeket, annyira a kedvében akarnak járni, hogy végül úgy érzi: szívességet tesz, ha eszik. Minél inkább a kedvében járnak, minél inkább kiszolgálják („egy falat anyukának, egy falat apukának”), annál jobban erősödni fog később a visszautasítás, sőt különleges óhajok benyújtása, netán követelőzés. Ez vezet oda, hogy például csak üvegből, csak pohárból, csak a nagymamától lesz hajlandó elfogadni valamit, vagy csak néhány maga kiválasztott ételt eszik és a helyzet kuszává, néha kritikussá válik. Végül már mindenütt jobban eszik, mint otthon. Ebből a helyzetből szokott átvezetni az út a másik hibás végletbe: a ayermek fenyegetésre eszik, félelmek közt, szinte büntetésből. Sok szeretettel — Mindezeken túl, milyen általános tanácsot érdemes megfogadnia minden szülőnek? — Mindenbkelőtt azt — és ez nem csak erre az esetre érvényes —, hogy a gyermek nem miniatűr felnőtt. Ezt a jól ismert szabályt az étvágytalan gyermeknél sem szabad figyelmen kívül hagyni. Főleg a nagyobb, az iskoláskorú étvágytalan gyermeket a szülő és az orvos barátjává, mondhatnám bizalmasává kell tenni. Orvos és szülő eayüttes, közös magatartásától függ az étvágytalanság rrtegszüntetésére irányuló erőfeszítés sikere. Van azonban még valami azon felül, amit közösen nyújt orvos és a szülői ház.. Tulajdonképpen ezen áll vagy bukik az egész étvágytalanság elleni küzdelem. Ez pe- dia a nagy példaképünk, Paracelsus által a gyógyító tudomány legmagasabb fokának tartott, a félelmet, a szorongást, a dacot, a közönyt feloldó szeretet. Nem az úgynevezett majomszeretet, amely többet árt, mint használ, hanem a belső kapcsolatokon alapuló, valódi, értelmes szeretet. L. Z.
