Dunántúli Napló, 1984. május (41. évfolyam, 119-148. szám)
1984-05-05 / 122. szám
PÁKOLITZ ISTVÁN Morze Ez a tűzrőlpattant csupaélet kismama szüntelenül figyeli-dédelgeti magzata sűrű moccanásait és szívhang-morze-jeleit: bársonypuha fészkét odahagyni készül a Jövevény - fölcserélve álomhajlékát a ress-rideg kinti világgal - hogy kiálthassa a Hét Próbát miként írva vagyon felőle fin vak A világ legokosabb asz- szonya, édesanyám, a tudományokban meglehetősen járatlan volt. Ürfi koromban kezembe nyomta a seprőt, s azonnal magyarázott: „hogy meg tudd majd mutatni másoknak, hogyan kell söpörni ..Hat gyerekét látta szegény a mózeskosárban kézzel-lábbal dolgozni, később a homokban várat építeni, fára mászni, majd dolgozni. Ha én most pedagógus lennék, a tudományokban eszményképemül természetesen a nagy öreg Coménius Jánost választanám. De a> munkára nevelés pedagógiájában a Coméniusról sosem hallott édesanyámat követném. Módszerét ugyan nem volt szerencséje kicserélni kortársaival, Makarenkóval sem, mégis, gyakorlata felettébb hasonlított a nagy neve. lőére. Néha megbukott és kudarcot vallott velünk, de fáradhatatlan volt és kitartóan bízott bennünk. Tudta, hogy az emberi élet egyedül lehetséges és üdvözítő létezési formája a munka. Amikor az iskolában év végén kicsengettek — ő becsengetett nekünk. Vitt, zavart nyári munkára, amit szívből gyűlöltünk, de csináltuk. És: szeptemberben új ruhában mentünk az iskolába. A világ legokosabb asszonya Pavlovot sem ismerte persze, de gyermekei feltételes reflexeit feltétlenül kifejlesztette. A jól végzett munka után símogatással, zsíros kenyérrel és örömével fizetett. Nem a naptári véletlen hozta, hogy május elsejét, a nemzetközi munkásosztály nagy ünnepét rögtön vasárnap az anyák ünnepe követi. Azok a munkások, akik 1896-ban kibontották május elseje vörös lobogóját, megnyitották az emberiség felszabadításáért folyó harc frontját, lehet, maguk is arra gondoltak, hogy harcuk természetes következményeként legyen jobb élete a szenvedő anyáknak. Annak is több mint ötven éve már, hogy minden év május első vasárnapján emberi tisztelettel, gyermeki szeretettel és csókkal, meleg szavakkal, virágerdővel köszöntjük az édesanyákat. ünnepeken, különösen az édesanyák ünnepén áhítattal beszélünk, írunk róluk. E sorok szerzője most átnyújtja a virágot, és köszöntőként állampolgári minőségben egy elfogadható javaslattal is él: legyen az év mind a háromszázhatvanöt napja az anyáké. Elismerem, e gondolat és ezzel együtt javaslatom is plagizáció. Hiszen az újságírónál sokkal korábban és hatásosabban a kormány is erre gondolt, amikor bevezette az anyasági segélyt, s törvénybe iktatta a nőket, mindenekelőtt az anyákat segítő határozatokat, soron kívül napköziket, óvodákat teremtett, olcsóbbá tette a gyermekholmik árát, könnyítette a terhes anyák munkáját, tetemesen felemelte az iparban dolgozó nők bérét, orvossal és orvossággal védi egészségüket, a szülő nőt, az új ember születését. Igen, a kormány ... Csakhogy rajtunk a sor, ezért nem állok el a javaslatomtól. Ezért hangsúlyozom, az édesanyák ünnepén, hogy holnap és holnapután is köszöntsük őket, osszuk meg velük a munkát, vállaljunk gondjaikból, amennyit lehet. Hiszen, gyenge vállaikon tartják az egész világot, minden pillanatban újraszülik az emberiséget. S. A. Január elsejétől hazánkban néhányon hivatásos nevelőszülői státuszt kaptak. Csak így tudják megoldani, hogy egy-egy család hét-nyolc, vagy még több árva, elhagyott gyermeknek nyújtsa a családi fészek melegét. Baranyában is sokan vannak, akik több gyermeket nevelnek. Köztük Svertics Józsefné egyszerre nyolc gyermek gondját vette évek óta a vállaira. Együtt az egész család ... Annuska mama és a gyerekei Hétköznap délután látogattam el a Svertics családhoz. Pécsett, Lvov-Kertvárosban az Egri Gyula utca 8. számú ház harmadik emeleti, egyik három- szobás összkomfortos lakásá. ban élnek. A lépcsőház csendes, semmi zaj nem árulja el, hogy az egyik ajtó mögött nyolc gyerek éli mindennapos életét. Csöngetésünkre kitárul az ajtó és egy három év körüli fiúcska kiabálja lelkesen: — Megjöttek a vendégek és fényképész is lesz! Aztán sorba előtűnnek a barna és szöszke fejek, miközben a mama és a papa betereli a gyerekhadat és a vendégeket a nagyszobába. — Nézzenek előbb körül, hogy vagyunk berendezkedve! — invitál Annuska mama és az apu, Svertics József. A nagyszobában laknak a szülők. Itt van a színes tv, és az új csodamagnó, amit ballagási előlegként és karácsonyi ajándékként a lányuk, Kati kapott. Itt vannak a szekrényekben a porcelán csecsebecsék is, melyeket Annuska a Ven- déglátóipari Vállalattól és közvetlen kollegáitól kapott az elmúlt 24 év alatt. — Három éve műtötték epével, azóta vagyok itthon. De nem akarom, hogy elvesszen ennyi évem, ezért kellene a munkaviszony. Még csak negyvenkét éves vagyok. A következő nagyobb szobában a nagylányok — Kati és Marika — laknak. Most fog ideköltözni a kicsiktől az Anna, mert nemrég ment férjhez a nővére, Marika, aki elmúlt már tizennyolc éves. Itt is van egy tévé, és magnó is. Végül a harmadik szoba, ahol a kicsik laknak. Itt alszik emeletes ágyban Erika, Szilvia, Lacika, Sanyika, külön kiságyban a hároméves Jenőke és itt aludt az Anna is. Most, hogy átkerül a többitől a nagyobb szobába, a helyére hoznak egy szintén hároméves kislányt. A fürdőszobában — mint minden panel lakásban — alig van hely. Automata mosógép és centrifuga tölti ki a teret. A konyha is kicsi — mégis valamennyien elférnek az asztalnál, sőt Annuska anyuka még tálalni is tud. — Csak ügyesen kell elrendezni mindent — kezdi a beszélgetést Svertics József. — Én szinte minden munkát magam végzek. Lecsempéztem a konyhát, W. C.-t, úgy raktam a bútorokat, hogy mindennek legyen helye és mozogni lehessen. — Hogy telik egy-egy nap ebben a nagy családban? — Én vagyok a parancsnok — nevet Annuska néni. — A férjem reggel öt órakor kel, megy dolgozni a vasútra. Aztán elkészítem a reggelit hat órakor. Hat liter tej, vagy kakaó fogy kenyérrel, kiflivel. A gyerekek beágyaznak maguknak, mosakodnak, segítenek egymásnak öltözködni és mennek az iskolába. Velük együtt indulok én is, viszem bölcsődébe Jencikét és Sanyit, meg Lacit óvodába kísérem. Délelőtt teszek-veszek, mosok, főzök. Aztán három órakor már elhozom a fiúkat haza. A lányok fél ötkor érnek vissza az iskolából. A férjem pedig este. A vacsoraidő hétkor van, aztán fürdés és fekvés. Szerencsére délután nem kell tanulniuk a gyerekeknek, mert a napköziben mindennel végeznek. Itthon csak játszanak és beszélgethetünk velük. — Hogy jönnek ki a pénzből? — Aki azt hiszi, hogy mi gyerekeket nevelünk és az állam pénzén meggazdagodunk, az nagyon téved. A nagyobb gyerek után 530 forintot, a kicsik után 480 forintot kapunk havonta. Ingyenes viszont a napközi és az óvoda-bölcsőde. Évente két alkalommal a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézet minden gyereket felruház. Kortól függően 1800—2500 forintért lehet nekik vásárolni. A baj az, hogy hamar kinövik a ruhákat, de itthon a kisebbek még el tudják hordani azt, ami a nagyobbak után marad. Néhány év óta pedig 880 forint családi pótlékot is kapunk utánuk. Vagyis mindent ösz- szevetve a férjem fizetésével együtt havi 15 000 forintunk van. Erre vagyunk tízen. Ebből lejön a lakbér, fűtés, villany, újságok ... Én egy szombati bevásárlásnál 6—700 forintot hagyok a boltban. Hétvégére legalább hat kiló kenyér fogy, nyolcliteres lábosban fő a leves. A két kiló hús épp hogy elég. Süteményt meg legalább kétfélét sütök. A kedvencük a madártej, öt liter tejből, tizenöt tojással készül. — Hol szoktak nyaralni eny- nyi gyerekkel? — A férjem kocsiátvevő a vasútnál, és elintézték neki, hogy ingyenes igazolvánnyal utazhatnak a gyerekek. Igen ám, de ennyivel, meg a csomagokkal nem lehet buszról, vagy vonatról le-felszállni. Marad a mohácsi nyaralónk. — Hát ez volt ám a nagy munka — kezdi Svertics József. — Ezelőtt nyolc évvel vettem a telket. Egy kétszobás faházat állítottunk fel rá. A munkatársaim pedig segítettek nekem a földmunkában — mert én magam nekiláttam egy fürdő- medence építésének. Szóval kollektív munkával készült el: tíz méter hosszú, 4,5 méter széles és búvárszivattyúval cserélem a vizet benne. A telek végén és az országút között pedig van egy 100 négyzetméternyi konyhakertünk: ezt a tanácstól kaptam művelésre. Ide kerül a medencéből öntözésre a víz. Egész nyáron itt vagyunk kint valamennyien, sőt Bakó- cáról mindig elhozunk egy kislányt is ide nyaralni. A gyerekek kint vannak a szabadban, egészséges körülmények között. Csak az a baj, hogy nincs egy mikrobuszunk, mert akkor a hétvégeken is mindig le tudnánk jutni Mohácsra. Hallottam többször is, hogy vállalatok eladják a mikrobu- szukat, de mire odajutottam, bizony elkelt. . . Ezek alapján ugye azt gondolja, hogy van itt bőven pénz? Pedig én napi tizenhárom órát dolgozom, sőt egy vattacukor-készítői ipart is kiváltottam, hogy fusson mindenre. A gépet én terveztem, és múlt év közepén kaptam mohácsi árusítási engedélyt. Ennyi gyerek mellett kell a pénz. — Tudja — szól közbe Annuska mama — sokan nem értik, miért fogadjuk ide a gyerekeket. Nekünk meghalt az első gyermekünk, a Katikánk akkor még csak kétéves volt. A bánatot enyhíteni hoztuk ki az első gyerekeket. Két testvért. Azóta is testvéreket hozunk, hogy együtt legyenek. Eddig tizennyolc gyereket neveltünk fel. Valamennyien visszajárnak, írnak a sorsukról. Itt van a fényképe valamennyinek — veszi elő az albumot. — Sőt azt is megengedjük, hogy ha rendesebb valamelyik gyereknek a szülője, az ide jöjjön hozzájuk látogatóba. Van is, aki él ezzel a lehetőséggel. Másokat meg be sem engedek az első ittjárta után. Aztán, ha valakit visszaadnak a szülőjének azt is megértem, de fáj, hogy el kell szakadni tőle. Hozzámnőnek, anyunak, apunak hívnak bennünket, csak néha Annuska néninek, Józsi bácsinak. Nálunk nincs kivételezés, mindenkinek meg kell csinálni a maga feladatát. Segítenek is valamennyien a háztartási munkákban. Persze azért csínytevés is előfordul: a büntetés az, hogy nem nézhetik a tévét. Míg beszélgettünk, a gyerekeknek a szavát sem lehetett hallani: rajzfilmek és kalandfilm ment a jugoszláv adón. Csak a család kedvence a kis Jenci rohant be a nagyszobába időről időre, hogy betömjön a szájába egy-egy süteményt. No meg a nagylányt, Katit eltolja az édesanyja közeléből, hogy az anyu ölébe ülhessen. És hogy az aputól is bezsebelhesse a szokásos cukoradagot. — Mindig ilyen csendesek ezek a gyerekek. Nincs veszekedés, vita közöttük — mondták búcsúzásunkkor a lépcsőházi szomszédok. Nagyon szépen élnek. Ádám Erika Kiss István: Anyám Erika és Szilvia A család kedvence: Jencike HÉTVÉGE 7.
