Dunántúli Napló, 1984. május (41. évfolyam, 119-148. szám)
1984-05-26 / 143. szám
Tóth Lajos fiatalsága Barátságunk régebbi kejetű. Ha Kisharsány ■ környékén járok, benézek Tóth Lajoshoz, a Kossuth utca 15-be. Szép, masszív családi ház zöld vaskapuval, az udvaron vicsorító kutyával, az üvegezett zárt verandán sokféle szobanövénnyel. Azt mondja, jókor érkeztem, éppen készül ki a szőlőbe, itthon kifogyott a demizson, legalább nem megy egyedül. A temetőnél kerülnénk föl a dűlőúton, de esőverte csúszós a talaj, a bejáratnál visszafordulunk és a téesz-iroda melletti betonjárdát választjuk. „Tisztességes szép síremléket csináltatok, már meg is rendeltem ..." A közelmúltban hunyt el a felesége, csendes, szolid asszony volt, elég hamar elment. A betonjárda alig-alig emelkedik, mégis meg kell állnunk kéthelyütt is, nehezen szedi a levegőt: — Kivan a szívem. Csak lassan, ráérünk . . Amikor a pincék-présházak épültek a kisharsónyi szőlődombon, a gazdák nem követtek semmi rendszert, így aztán „utcákról" nem is beszélhetünk. Az egyrakáson levő épületek között csak a helybéliek igazodnak el, akik koromsötétben is pontosan tudják, hogyan kell kerülgetni a lábbelit marasztaló kátyúkat, mélyedéseket, buktatókat... Ám ezt érthetjük áttételesen is, már ami Kisharsány kis történelmét és lakóinak sorsát illeti. — Mióta élsz itt? — Fél évszázada. Jóapám a Benyovszkiéknól volt parádéskocsis, az anyám meg szintén a gróféknál mosónő. De hát ezekről a dolgokról már mesél- '3m neked. Elég annyi, hogy nyolc testvérem volt. de csak volt, mert heten kicsi korukban meghaltak, jóformán csak hallomásból tudok róluk. Dif- tériában, meg mit tudom én miben haltak el. Volt, hogy anyám egyszerre három kis koporsót kísért ki a sírhoz. Alacsony, zömök férfi, jól szabott zakóban, frissen borotválton, mint mindig. Riadtan csapkodja a zsebeit, keres valamit: — Otthon hagytam a gyógyszeremet ... — Ráérsz bevenni, ha hazaérünk . . . Csüggedten int a fejével. A „szívesek” gyógyszere — végső eshetőségre — a nitromin, mindig magával kell hordania. Két infarktusa volt. Ifjúsága nem éppen idegnyugtató korszakra esett: 1940-től 1945-ig katona a fronton. — Egy repedt balalajkával a hónam alatt hol a németek, hol a szovjetek elől futottam, laí ment el öt kutya esztendő. . . A háború után ifjúsági (EPOSZ) mozgalomban szorgoskodik, küldött a budapesti VIT-en, aztán a földmívesszö- vetkezeti mozgalom következik egészen a hetvenes évek közepéig, amikoris nyugdíjba parancsolja az orvos, és az in. farktus.. — Milyenek voltak az ötvenes évek? — Szép is, fájdalmas is. Amikor a termelőszövetkezeti mozgalom beindult, agitáltunk, győzködtünk. Akkoriban azt mondta egy helybéli gazda: „Lajos, hóba írod a nevedet!” —, vagyis egy gyorsan „olvadó”, elillanó ügy mellett kötelezem el magamat. Ma ezen csak mosolyog az ember. De abban az időben elég sok sértést le kellett nyelni. Megyei ünnepségre hívtak, a meghívón jelezték, akinek van, rakja fel a kitüntetést. Nekem is volt. Erre az ünnepség szünetében megjegyezte valaki: „A vasgyűjtésért kaptad?" Annyira feldühödtem, hogy leszedtem, s ott hagytam az egész rendezvényt. Aztán volt más is. A Siklósi FJK-hoz tartozó 13 ezer . hold OFA-földhöz — ez már akkor a tsz-ek kezébe került — biztosítani kellett munkaerőt, vetőmagot, ha lehetett, gépet. Gépet? Lóhátról vetettünk, mert hó födte a talajt. Azt mondták, csak csináljuk. Előfordult, idegen munkaerővel arattunk, különben ott rohadt volna el a gabona a földön, de a tsz-tagok zöme csak mesz- sziről szemlélte a munkát... Pedig elhiheted, szorgalmas nép lakik a járásban, de azt hiszem, mi nem találtuk meg velük a kellő hangot... Televíziónak még bíre-ham- va sincs, rádió már inkább akad, filmvetítés pedig csak a nagyobb településeken van heti egy-két alkalommal. De a fiatalok szórakozni akarnak, az ötvenes évek elején már alakulnak a helyi tánc- és szín- -játszó csoportok. Valami „keret” csurran-csöppen táncruhákra, vagy éppen „kosztümökre”, amelyben szerepelnek a színjátszók az akármilyen „központból” ajánlott darabokban. Kisharsányban is műsorra tűzik a „Szabin nők elrablását”, „A bor” című népszínművet, vagy a „Különleges világnapot”. — Ki volt a rendező? — Mikor hogy! Többnyire a református pao, a Szőke János bácsi meg jómagam. Fölkerekedtünk, beutaztunk Pécsre a színházba, megnéztük hogyan rendeznek egy darabot, aztán hozzáfogtunk. — Épületes látvány lehetett . . . — Mondasz valamit! —Jót nevet. — De mégis volt valami. Fs lelkesedtünk. A traktoros Szöllősi alakította a Rettegi Fridolint. Ha jól emlékszem, szükség volt egy papagájtollra kellékként. Szereztünk az iskola szertárában porosodó kitömött madarakból, de a színpadon a Szöllősi felkiáltott: „Az istenieket, ez bagolytoll!” Ri- pacskodtunk, de jó rá visszaemlékezni. Azt hiszem azért, mert fiatalok voltunk. Úgy gondoltuk. megváltjuk a világot. . — És? Elkomolyodik: — Meq is váltottuk! Ponto. sabban, kivettük a részünket a „világmegváltó” dolgokból, Kisharsányban legalábbis. Éppen a Csőszi sógorral beszélgettünk a múltkor, hogy ma már senki sem kérdőjelezi meg a szövetkezeti mozgalom lét- jogosultságát. Tsz-ünket felszippantotta a siklósi termelőszövetkezet, az meg egy valóságos „üzem”. Út, villany, víz? Ahogy mondani szokás: „Nem téma!” Igaz, bármennyire is korszerűbb világban élünk manapság, mint akkoriban, azért gondok akadnak ma is. Itt van a kihelyezett kis orvosi rendelőnk. Az orvos nem tud kezet mosni, mert nincs bent a viz. Pedig a KISZ-esek, munkásőrök, népfrontosok mind-mind fölajánlottuk, hogy társadalmi munkában elvégezzük a bekötést, csak elkészüljön végre a műszaki terv. De késik, már majdnem két esztendőt. A pince mély és öreg. Az első részét még terméskövekkel boltozta ki a hajdani mester, legalább százhúsz—százötven éve. A keresztvágatot már Tóth Lajos apja nyittatta meg téglaborítással. A patinás nemes penészen pénzérmék — fillérek, forintok — csillannak meg. Aki lejön, a falra nyom egy érmét. — Apám is a vörös bort kedvelte. Naponta megivott két litert és elszívott két doboz munkást. 88 éves volt, amikor meghalt, öreg barátjával Mattyon jeget vágott a tavon, aztán belecsúszott a vízbe, megfázott, ágynak dőlt. A villanyfény felé fordítja a poharát, amibe csak egy gyű. szűnyi bort eresztett: „Még szeretnék tenni némely dolgot a községért. Szeretek itt élni. . .” Rab Ferenc Gábor haja szőkésbarna. Attiláé is. Szemük kék. Ennyiben egymásra és édesanyjukra hasonlítanak. Gábor, a nagyobb, nyugodt, kevés beszédű, kissé zárkózott, mint az édesapja. Attila eleven, köny- nyen barátkozó, jókedvű gye. rek. Parragi Istvánék az anyai nagymamával laktak együtt egy kétszobás lakásban, amikor Attila megszületett. Gábor akkor hároméves volt. Nem tudták, nem is akarták a két gyereket elkülöníteni egymástól, így Gábor akarva-akaratlanul gyorsan hozzászokott, hogy van egy kistestvér, aki sír, ha éhes, ha fáj valamije, akivel többet kell törődni. Vele ellentétben Attila beteges gyerek volt kiskorában. Talán ezekből az évekből maradt benne a megértés, türelem öccse iránt, ő maholnap középiskolás lesz, 14 éves. Mindketten menzások, de ha délután otthon megéheznek, ő az, aki kiszolgálja Attilát, s ha a szülőknek esti programjuk van, az ő feladata a vacsora- melegités. A csemegéket — banán, narancs — mindketten nagyon szeretik, s egyenlően elosztják egymásközt. Ettől függetlenül előfordul, hogy egyikük gyorsan eltünteti a saját részét, aztán sóváran nézi a másikét. Ilyenkor következik a leckéztetés:. te már megetted a magadét, miért voltál falánk, de a vége az, hogy az utolsó darabot is újra megfelezik egymással. Parragi Gábor és Attila Mindketten jól tanulnak és sportolnak is. Gábor teniszezik, Attila focizik. Igaz, Attila időnként szívesebben felcserélné a tankönyvet a labdával, de Gábor nem hagyja. A tanév végén először men. nek együtt vándortáborba. Eddig csak külön voltak. S amikor a távollévő hazaért a pécsi Krisztina téri lakásba, anyunak, Horváth Miklós és Bernadett Proksza László felvételei Üj Petőfi-kiállítás Októbertől — több éves szünet után .— új állandó Petőfi-kiállítás nyílik a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Legutoljára 1972-ben rendeztek állandó tárlatot a múzeum rendkívül gazdag Petőfi- anyagából. Az egyik leglátogatottabb gyűjtemény azonban időközben „elfáradt": nemcsak a Petőfi-kutatások léptek előre, de a költő életéről és koráról is újabb és újabb tárgyi emlékek, dokumentumok bukkantak fel. Az új irodalomtörténeti eredményeket „beépítve”, valamint az iskolai Petőfi-oktatás igényeire figyelve olyan kiállításon dolgoznak most a szakemberek, mely pótolja a múzeum eddig hiányzó reformkori bemutatóját is. Petőfi szellemi elődeiről, a reformkori küzdelmekről, a korabeli politikai, társadalmi és művészi élet kiemelkedő alakjairól és eseményeiről, a 48-as küzdelmek legjelentősebb állomásairól mesél majd egyebek között a „Petőfi és kora" című tárlat, melyet rendezői igyekeznek minél színesebbé, emberköze- libbé tenni. így például a szokásos múzeumi feliratozás helyett kizárólag korabeli irodalmi szövegek segítenek eligazodni az anyagban, az elmélyültebb ismeretekbe vágyók pedig hangulatos olvasósarokban lapozgathatják a látványt kiegészítő, bővebb információkat nyújtó füzeteket. Az eredeti tárgyi emlékekből, bútorokból, személyes relikviákból, valamint a másolatban látható kéziratokból, dokumentumokból és fotókból álló tárlatot a tervek szerint a korszak legkiemelkedőbb képzőművészeinek néhány alkotása egészíti ki. Elsőként a kiállításon látható majd Petőfi — a közelmúltban megszerzett — útiládája, s az úgynevezett „közvélemény-asztal”: Petőfi Pil- vax-beli társaságának márványasztala. Reprodukálják majd a költő Dohány utcai lakásának enteriőrjét, valamint könyvtárát is. Rendszeres Petőfi-doku- mentum gyűjtés 1876 óta folyik hazánkban: ekkor alakult meg ugyanis — Jókai elnökletével - a Petőfi Társaság, mely céljául tűzte ki, hogy a költő hagyatékát és a felbukkanó emléktárgyakat gyűjtsegondozza, s a Petőfi-kultuszt ápolja. A századfordulón a Bajza utcában -létesítettek először Petőfi-házat - ez volt a jelenlegi múzeum közvetlen jogelődje. A névadóra emlékező új, állandó tárlatával egyébként a Petőfi Irodalmi Múzeum alapításának 30. évfordulóját is ünnepli majd. apunak puszit adott. A tesóval egy darabig nézték egymást, aztán elkezdtek lökdösődni, s pár pillanat múlva pedig mór nevetve gyúrták, gyömöszölték egymást a szőnyegen. Miklós úgy jött haza, mint aki sárban hempergett. Édesanyja szó nélkül kimosta a dzsekit és a nadrágot, de másnap, amikor ugyanez megismétlődött. megkérdezte, hogy ho| járkált, mit csinált a ruhájával. Miklós helyett Bernadett válaszolt: állandóan az építkezéseket nézi, ott szaladgál. Harmadnap édesanyjuk beáz. tatta a dzsekit és a nadrágot, aztán odaállította Miklóst: mossa ki ő. Nagy sóhajtozá- sok, nyögdécselések kíséretében félórán át hajladozott Miklós a kád fölött, s amikor kijött, hogy készen van, gyöngyözött a homloka, „Nem jó dolog mosni" — közölte, s azóta sokkal jobban vigyáz a holmijára. Egymásnak hátat fordítva Miklós egy fél fejjel magasabb Berninél. Erősebb is. Pedig ő a fiatalabb egy évvel. Nővére törékeny, szőke hajú kislány. Hatéves korában épphogy megvolt 16 kiló, és édesanyja kérésére egy évvel később kezdhette az iskolát. így most mindketten másodikosok, a pécsi Berek utcai iskolába járnak, egy padban ülnek. A középső padsor harmadik padjában. Mindketten jól tanulnak. Berni a fogékonyabb, a gyorsabban tanuló, Miklóst noszogatni kell, szeret elábrándozni, nem arra figyelni, amit épp csinál, de Bernire hallgat. A napokban előzetes felmérést készítettek az osztályban arról, hogy jövőre ki akar angolul tanulni. Berni rögtön feltette a kezét. „Miklós, te nem jelentkezel?" — kérdezte a tanítónéni. Miklós Bernire nézett, s mivel látta, hogy nyújtja a kezét, ő is feltette. A heverőn és a másik két fotelben lenne helyük külön-kü- lön, de ők egy fotelben kuporognak egymás mellett. Az asztalon sütemény, üdítő ital, de még csak nem is mozdulnak addig, amíg édesanyjuk nem kérdezi: geyrekek, mit kértek? A Horváth testvéreket édesanyjuk évek óta egyedül neveli. Esténként mielőtt lefekszik, mindig bemegy hozzájuk, megigazítani a takarót, a testvéreknek külön heverőjük van, de egymás mellett. S hiába a két heverő, a kettő közepére gurulva egymást átnyalábolva alszanak ... Török Éva HÉTVÉGE 7. TESTVEREK
