Dunántúli Napló, 1984. április (41. évfolyam, 91-118. szám)
1984-04-04 / 94. szám
ső esztendeje CSORBA GYŐZŐ wlgári ismeretek Makacs bizalom-r: jog, :inte ismernie kell a felnö- ifjú állampolgárnak, gazdasági alapfogal- az államhatalom, az izgatás szerveinek mű- 51 (beleértve pl. a ta- gyintézés praktikumait) iorunk tő kérdései” cí- izetoglalható, kissé el- de a szemelvények seel jól megközelíthető és fogalmakat. A köz- g, a jog és a szocio- yan háttéranyag tehát ok számára, ami nél- etlen az eredményes an. n szép és érdekes, ám egy 14 éves gyereknek íet-e tanítani ezt az ? Valóban érdekli-e őt ú és béke, a népese- ka és mondjuk, az lág helyzete? És itt a álókra, hanem a köze- gondolunk. A szakem- agógus válasza: ddigi tapasztalataink a 14 éves gyermek ér- si körébe mindez bele- meg is tudja tanulni, I. A fontos természete- hogy érzelmileg elfo- s magáévá tegye, amit tanít. Igaz, hogy nem- elmérésekből az derül kre a problémákra a 16 évesen a legfogé- ak. A mi iskolarendszerint azonban 14 ban le kell zárni a ta- ezt a szakaszát, az gári ismeretekkel te- ir kell foglalkoznunk. A igei tisztában vagyunk, tudjuk, hogy más tan— irodalom, történe- Irajz — segítségével és lódszerrel már lehet i fontos dolgokról be- rolcadikos fiúkkal, IáTanári hangnem kér— amit lehet, meg kell 'yen módszert ajánl a és írója? pozni kell a tanulók iskolai és iskolán kí- reteire, hiszen újságot olvasnak, televíziót néznek, otthon és baráti körben vitatkoznak társadalmi tényekről és jelenségekről. Törekvésünk, hogy mindez a tanítási órán őszinte, reális megbeszélés témája legyen. Elképzelésünk szerint ezeken az órákon kevesebb a direkt tanári munka: az információkat beszerző, feldolgozó, az eseményekről beszámoló zömében a diák. A könyv munkatankönyv, amelybe ír és rajzol is a tanuló. Természetesen a tanárnak „naprakésznek" kell lennie politikai, ideológiai kérdésekben, és nem szabad kitérnie a viták elől. A könyvben például statisztikát közlünk a keresetekről. Lehet, hogy a tanuló ismeretei mások, és lehet, hogy egy-két év múlva az adatok, arányok változnak. Ezt módosítani a tanár dolga lesz, mondjuk, a Statisztikai Zsebkönyv alapján. — Vajon vállalja-e a pedagógus a kényesnek vélt kérdésekben a >vitát? — Vállalnia kell. A tantárgy tanításának felkészítése ugyan nem volt elég széles körű, és ebben van pótolni valónk, de aki ott volt a tanfolyamon, tudja, hogy célunk az őszinte, megbeszélő tanítási metódus. Szocialista társadalmunk elért eredményeire öntudatosan büszke legyen a gyerek, megértse és elfogadja társadalmunkat, de ismerkedjen meg gondjaival-is. Azzal a régebbi tanítási szemlélettel, amely szebbre festette a valóságot, szakítani kell. Arra készítsük fel a tanulót, hogy ha felnő, életünk alakításában felelősséggel veayen részt. Ez ma egy. tantárgy tanításának kezdete. A magyar oktatásügy nem áll egyedül ilyen törekvéssel: a szocialista országok legtöbbjében és számos nyugati országban különböző néven ugyan, de létezik olyan tárgy, amely ifjú állampolgárok más tantárgyakban szerzett ismereteire építve a közéletiséget, a néphez, hazához való kötődést, az identitást erősíti. De miként a pedagógiai tapasztalatok bizonyítják, a család nélkül aligha lehet számítani sikerre. Az iskola tárgyilagos és őszinte hangnemet ígér, és ezt kéri a szülőktől is, mint a legfontosabb segítséget. Gárdonyi Tamás Egyre erőszakosabb, gúnyolódóbb, szá- monkérőbb hangsúllyal szólal meg a kérdés: mire való a költészet? Bele tud-e egyáltalában avatkozni az ember életébe, pláne a történelem mozgásába? Ahogy régen, vagy még régebben tette. A költők felelete jobbára zavart mentegetőzés. Tisztában vannak vele, hogy hangjuk nemcsak az ágyúkénál vagy a harci repülőgépekénél (hogy az atombombáról szó se essék!), hanem a komolyabb kézi fegyverekénél is gyöngébb. Sőt a béke folyton piacibb lármájánál is. Én mégis gyorsítanám a helyzet romlását. Egészen az abszurdumig. A botrányig. Mert itt is „szükség, hogy botránkozások essenek”. És ha valamilyen világkatasztrófa nem törli el az emberiséget a föld színéről, a mélyponton okvetlenül elkövetkezik az a pillanat, hogy az ezerszer becsapott, megszégyenített, agyondresszírozott, kifosztott emberi szív követelni fogja jogait. A költészet, ez a száműzött, gyönyörű fölösleg, ez a nélkülözhetetlen haszonta- lanság, ez a mindennapi kenyér-értékű luxus soha nem tapasztalt vágyakozást ébreszt majd ismét maga iránt. Akkor már megint nem illendőségből megtűrt vendég lesz, hanem rajongással körülvett, nagyon kedves családtag. Az embert lehet manipulálni. Még az is előfordulhat, hogy az ember önmagát manipulálja. De szövetében nem lehet megváltoztatni. Hogy mik az ember legigazibb és legfontosabb értékei, vágyai és igényei, az a történelem folyamán már sokszorosan kiderült. Szándék vagy véletlen fölboríthatta hierarchiájukat, időlegesen egyiket-másikat ki is iktathatta. Véglegesen nem vehetett, és nem is vehet erőt rajtuk. A lélek újra meg újra Canossátjár bocsánatukért. Ez a költészet reménysége is. Van egy római jogi fogalom, a „lucrum cessans". Azt jelenti: „elmaradt haszon”. Ennek analógiájára azt mondom, hogy .,damnum cessans" is lehetséges. „Elmaradt kár." S ugyan miképpen deríthető ki, hogy a történelemben mennyi gyalázatot akadályoztak meg a jótékony ellenőrök, köztük a költészet is. Továbbá tény az is, hogy eljutottunk a • neandervölgyi ősembertől Rilkéig. Ha pedig a nyelv tökéletesedése feltétele a gondolkodás tökéletesedésének, akkor a költőknek volt némi szerepük ebben a folyamatban is. A ma embere kínlódó, tépett, szorongásos, illúzióban. Mint a mai költészet is. Talán ezért is riasztó a mai ember számára. Keserves képet lát, ha tükrébe tekint. Pedig ha volna ereje hozzá, azt is észrevenné, hogy ennek a költészetnek a horizontján fénycsík fut végig. A horizontján: mondom. A holnapután- tól, de még a holnaptól is elvágott mát jómagam is csak sötéten tudom látni. Pesszimistán. De ez helytelen szemlélet. Ha viszont a ma szurokszín vízébe beleengedem a holnap és a holnapután bizton remélt kristályforrásait, a ma vize is tisztábbnak látszik, s még talán a kék eget is képes visszasugározni. A mai magyar költészet? Rész a világ és Európa költészetéből. Vegyelemzésben azonos velük. De talán harmonikusabb, kevésbé szaggatott, hívőbb, melegebb, közelebb van a szívhez. És mintha többen is figyelnének rá. Ennek a magyar költészetnek talán nem is kell eljutnia a poklok pokláig, mikor majd megindul már az újjászületés. Arról nincsenek statisztikáink, hogy a költők száma világviszonylatban és egy-egy országban miként alakul. Én azt hiszem, az igazi költők száma nem változik. Egyetlen igazi költő sem hagyta még abba a versírást, mert úgy látta, hogy nem hallgatnak rá. Pedig a mai költők dolga nem könnyű. Nézniük, látniuk, megélniük és megfogalmazniuk kell a világ vergődéseit. És ők teszik is, állhatatosan, reménykedéssel. Ez a makacs, közös bizalom ad erőt nekem is, amikor tollat fogok. Ez a hónap Ez a hónap ez már több ez márciusnál: nemcsak rügyfakasztó nemcsak földlyukasztó nemcsak kelesztő ez már ugyan növesztő Tör-szelekböl szellők torsból szép füvellők kóc-foltokból árnyak lettek nőttek állnak: alig fölébredt nyújtózik lám az élet Rejtelmek borongnak szorgalmak forognak műhelyek duhognak vigságok suhognak mint a mesében a teremtés hevében Ez a hónap ez már több ez márciusnál: együtt öccse bátyja párja folytatása fa és virágzás együtt nyelv és kiáltás. Trischler Ferenc rajza ZELK ZOLTÁN SZABADSÁG Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet... József Attila Hány év volt? Három? Huszonöt? Úgy vélnéd, ezer éve: s ím fölbukunk a föld alól s a téli napnak fénye a kint, a rettegést, penészt lemossa rólunk végre. Még botorkálunk, mint vakok, de arcunkat az égnek emelve, édes italod kortyoljuk s drága fényed zabáljuk, mígnem jóllakik lelkünk, Szabadság, véled. Micsoda éh! Mily szomjúság! Hány évnek éhe, szomja! De légy hozzánk most még kemény, ints minket buzgalomra, mert kevés, aki megmaradt és mindnek sok a dolga: Jaj, holtan fekszik városunk, s a falvak, bányák, kertek egy jajongó ország ölén, anyjuk ölén hevernek — ints munkára, de Te segíts, hogy vélünk fölemeljed! Ints munkára, de Te segíts, hogy vélünk fölemeljed dúlt falvaink, hullt városunk s harsogjanak a kertek! — Te légy Napunk és kenyerünk, Te szüld nekünk a rendet! — Lehet nagyonis. Volt itten hulla, nem is egy. Mikor gyüttek a rusz- kik, volt itten két sváb katona egy géppuskával! Apám aszonta, le- részegedtek a marhák, azért nem mentek el. Aztán lőni kezdtek azzal a géppuskával, de a ruszki katonák meg a tankokkal gyüttek, aztán piff- puff! lelőtték a két részeget. Minek iszik az olyan, aki nem bírja, mondja az apám, mert az mindent tud. Vargyas Eta befejezte szónoklatát és vastag, koszos lábaival energikusan harangozni kezdett. Sarkát minden harangozásnál nekiverte az agyagpadka oldalának. Janka irigyen nézte Eta erős, meztelen lábát, ő bezzeg felszisszent a legkisebb kavicstól, és irtózott a csirkék, libák széthullójtott ürülékétől. Rézi elégedetlenül föltópászkodott és megindult. , — Hozok egy almát. Az elviszi ennek a rossebnek az ízét a számbul. Mikor eltűnt, Vargyas Eta Jankához hajolt. — A Marist meg a nénémet ide dugták el, és úgy csináltak, mintha nem vóna itt semmi. Letakarták, hogy ne lássák a katonák. Tudod-e mér? Janka visszafojtott lélegzettel nemet intett. — Mert a katonák a nagyobb lányokat úgy elkapják, hogy gyerekük lehet. Zabigyerek. Akkor aztán nincs a gyereknek apja, a lányt meg leköpdösik a faluban. — Hogyhogy gyereke lesz? — Ejmá! Hát mondom! De buta vagy... .— Eta szemérmesen rákacsintott. — hát a tehénnek hogyan lesz borja, mi? Nagy sokára megszólalt Janka: — És megtalálták őket? — Á, rossebet! Szalma vót rajta, a bunkeren meg egy öreg talicska. Mikor kigyüttek, megettek fél kenyeret. Aszonta a néném, már fuldoklottak. — Szent isten ... Gondolod, ha minket is bezárnának, mi is fuldokolnánk? — Hát! Janka töprengett egy kicsit. — Nálunk meg jöttek a repülők, és egyszer láttam, hogy dobják le a bombát. Egyszer. .. — Repülők! — mondta fitymálva Eta — én is láttam repülőt, egész csomót. — Igen, de ez bombázott is, mondom! Azt képzeld el, hogy egy ház teljesen eltűnt a helyéről! Pedig emeletes volt. Minálunk csupa emeletes ház van. Mégis egy pillanat alatt eltűnt, mintha ... mintha egy óriás jött volna oda és rátenyerelt volna. — Talán tényleg gyütt — Rézi ereszkedett le a lépcsőn, kezében apró zöld almák. — Nesztek, hoztam nektek is. Hátha tényleg vannak óriások. — A nincsenek — mondta Janka —, csak a mesében. — De kísértetek, azok aztán tényleg vannak! — Rézi elégedetten csámcsogott az almáján. — Lina néném a saját szemével látott egyet, mikor az öreg Vince nyanya meghalt- Őneki a kísérlete volt. Vince nyanya egy förtelmes boszorka volt, mindig rondákat kiabált a lányok után... — Miket? — kérdezte Janka. — Fene se tudja, mindet, egyszer azt kiabálta: rohadjon szét a beletek, azt hallottam. — Rohadjon szét a beletek — ismételte Janka kéjes borzongással, — De miért? Rézi azonban zavartalanul folytatta. — Lina néném gyütt a temetőnél este... az öreg nyanya akkor már megvót halva ... és hallotta ám, hogy a Vince nyanya őneki kiabál a saját hangján ... és látott egy fehér alakot is és mingyár gondulta, hogy ez egy kísértet! Sikítozott, hogy megijedjen a kísértet és hazafutott, amilyen gyorsan csak bírt. így menekült meg tőle. Néma csönd lett, hallatszott, ahogy Eta foga alatt megreccsen egy falat alma. Mind a hárman a bunker lejáratának derengő fényfoltjára meredtek. — Képzeld — suttogta Janka Rézi- nek — az Eta azt mondja, ide dugták a nénjét, hogy ne legyen gyereke. És majdnem megfulladt. Eta büszkén bólogatott. — És ha minket is ide dugnának — folytatta Janka — mi is fuldokolnánk. Ti már fuldokoltatok? Kis tanakodás után Eta hozott szalmát, valahonnét egy darab deszkát is. Ráhúzkodták a bejáratra, hogy végül teljes sötétség lett odalenn. öltek a sötétben, aztán Rézi, szokásos türelmetlenségével, suttogva megkérdezte: — Tik már fuldoklótok? — Én már egy kicsit — jelentette Vargyas Eta és szuszogott hozzá. Janka megrázta a fejét. —• Hó te? — hallotta Rézi sürgető hangját, — Mondom, hogy nem. — Má aszittem — mondta Rézi csalódottan. Azok ketten beszélgetni kezdtek a sötétben. Eta váratlan hévvel vonta kétségbe a kísértetek létezését, tekin- télyi érvet hozott fel, a papot, aki állítólag kiprédikálta azokat, akik ilyeneket hisznek. Rézi azonban váltig Lina nénjére hivatkozott, de hozzátette, hogy na persze, a kísértetek nem mernek kijönni a temetőből. Janka lassan izzadni kezdett, pedig jó hűvös volt idelent. Különös egy iz- zadás volt, a tenyerében kezdődött, a hátán át fölment a fejéig, a haja tövénél apró, zsibbasztó cseppekben ült ki a fejbőrére. Aztán kihűlt rajta az izzadtság, hideg lett a bunker, akár egy jégszekrény, érezte, hogy összekoccan a foga, a sötétség vibrálni kezdett, megtelt színekkel, vörös karikák, fénylő zöld pontok, vakító sárga körök, sötétkék hullámszerű valamik, amik összesűrűsödnek és keménnyé válnak, amikor elérik a testét, szorítanak, aztán megint távolról indulnak el feléje, mint egy-egy hegy, akkorák, de közelérnek és a torka körül összeszűkülnek ... Egy boszorkányt lát, vagy talán kísérletet. Ismerős öreg arca van, eltorzult öregasszonyarca, kezében apró seprő és ütésre emeli és vijjog, vijjog: rohadt patkányok, hát még ezek is, megállj, agyonütlek, te, teee... Ez igazi kísértet, sötétben támadt túlvilági figura, váratlanul termett a csöndben, tompa puffanósok kísérik, emberi hangok egész csomó vékony sikoly, bosszankodó kiáltozások, de aztán mindez belevész egy sokkal élesebb, mindent elöntő hangba ... sárga fények gyúlnak, s mint vágtató lángnyelvek, végigszáguldanak a fekete égbolton őrületes robaj, megremeg a föld, a pince földje is, a föld belseje is, belül is remeg a föld, mintha minden össze akarna dőlni, a zöld pontok, mint gonosz macskaszemek tébolyult táncba kezdenek, jön a sötétkék hullám, már itt van, a torok körül gyűrűzik, a föld csak remeg, tovább, szilárd pont kellene, egyetlen szilárd pontocska csak, megkapaszkodni benne... * Arra tért magához, hogy Margit néni ijedt kalácsarca hajol föléje, Vargyas Eta varkocsa meg az anyja markában van, és a vastag lábú kislány torkaszakadtából ordít. — Ő vót az, édesanyám, ő találta ki! Itt dögöljek, ha nem! — Hagyja, szomszédasszony — mondta Margit néni — az anyja mondta is, hogy doktor nézte meg. A bombázástú! van, aszonta a doktor. Főhizlaljuk, akkor tán elmúlik. Vargyas néni eleresztette Eta haját, de tovább morgott. — Az én házamban ... a fene essen belétek. — Írok az anyjának — mondta Margit néni s túlkelt kalácsarca elnyúlt. — Még az kéne, hogy itt nekem ... — Lássa, hát ez az! — Vargyas nénit megint elöntötte az epe, és a lánya után kapott. — Te, te istenverése! — Én nem! — nyekergett Vargyas Eta — itt dögöljek, ha ... Meglátta Janka nyitott szemét, felordított: — Észregyütt, nézze, édesanyám, észregyütt má! Jó meleg volt itt kint, a napon. Eta sürgetően, könyörögve nézett rá, kivörösödött, megtépázott fülein átsütött a fény. — Mongyad meg! — Én találtam ki az egészet — mondta engedelmesen Janka. Szerette volna, ha vele is kiabálni kezd valaki. De csak néztek rá idegenül, kicsit tanácstalanul.
