Dunántúli Napló, 1984. április (41. évfolyam, 91-118. szám)
1984-04-30 / 118. szám
1984. április 30., hétfő Dunöntmt napló 9 KSnyv Tüskés Tibor: Illyés Gyula és külföldi pályatársokhoz fűzte. Különös jelentősége volt Fülep Lajossal való barátságának. A Zengővárkonyban szerzett tapasztalatok 1933-ban nemcsak a Pusztulás című jegyzetét eredményezték, hanem egy gondolati axióma kialakulását is. Illyés eszmerendszerében Tüskés a hazafiság, a nemzeti érzés meglétét tartja a legfontosabbnak. Teljes joggal, hiszen versek, drámák, prózai írások, rövidebb cikkek igazolják ezt. A könyv szerzője ugyanakkor nem elégedett meg az egyszerű felidézéssel, hanem összefüggések megmutatására törekedett. Képekben és írásban sok-sok dokumentum állt rendelkezésére, de azokat mindig úgy csoportosította, hogy föltóruljon a kapcsolatrendszer. A könyvnek ez ugyancsak minősítő jegye. Hiszen ebbe belefért a francia barátokkal folytatott beszélgetések jelzése és a Pécsi Nemzeti Színházhoz kötő szálak felfejtése is. A New York-i Pen Kongresszuson való megjelenés csakúgy, mint a tihanyi találkozók felvillantása. Illyés élet- és pályaképe a XX. századi magyar történelem csomópontjaihoz kapcsolódik. Ezeket megfelelő mélységgel jelezte Tüskés. A könyv lapjairól szinte sugárzik az a tettre- készség, melyik az 1945-ös nagy történelmi fordulat nyomán kialakult. A Honfoglalók között hátteréről, a baranyai, tolnai, somogyi utazásról pontról pontra nyomon követő képet rajzolt. Természetszerűleg olyan adatok sem kerülték el a figyelmét mint az 1946 májusában Pécsen rendezett kulturális napok vagy a lap alapítási és indítási tervek. Megtudhatja az olvasó azt is, hogy Az éden elvesztése című ötvenhárom részes költői oratórium hoavan kapcsolódik Somoqyjádhoz (1967 nyarán a somogyjádi művelődési otthon igazgatója kérte meg a költőt a mű megírására). Az éden elvesztése aktualitását azóta sem kérdőjelezte meq az idő, hiszen az atomhalál víziójával nézett szembe. Ugyanilyen lényeges prózaírói munkásságában a Beatrice apródiai. Az 1979-ben megjelent regény a polgári forradalmat követő eseményekkel, a tanácshatalom hónapjaival, és az azt leverő rendszer idejével nézeti szembe. A megírás idejére már nyilvánvalóvá vált sok történelmi tény, ugyanakkor az is hogy milyen körülmények között hajtották végre például a kitelepítéseket. A Beatrice apródjaiban többször visz- szatért a magyarok áttelepítésére. A regény írása körüli években már teljesen kikristályosodott gondolatrendszerének az a pontja, hogy minden magyar anyanyelvű sorsáért felelősséget érez. Tüskés nem hallqatja azt sem, hogy ez az utóbbi feladatvállalás mennyi vitát és támadást eredményezett Illyés körül. Rámutat arra a szerves összefüggésre, ami a megalapozatlan támadások eredményeként kialakult a cikkek és Köziigy című kötete között. Ennek a címadó verse hatalmas ívű összefoglalása a lírikusi véleményének. Az Arcok és vallomások sorozatban megjelent könyv összefoglaló értékű. A történelem, az élet és az alkotói pálya szinkronban került a lapjaira. Illyés életművét viták, előítéletek és elfogultságok kísérték. Tüskés ezekkel szemben mondja a maga véleményét, abból kiindulva, hogy ő a költő híve és elkötelezettje. Mondandóját dokumentumokkal, vallomásokkal és írói munkák elemzésével fejtette ki. Hitelesen felmutatta az értékeket. Olvasmányos stílusával segít az áttekintésben és a megértésben. A pályakép Illyés szellemében fogja össze mindazt, ami maradandó értékű. Laczkó András Hincz Gyula rajza Takáts Gyula Idézve messzit és forgó közeit A máringó, ha elszáll délután, a fán helye zölddel telik, de röptéből egy villanás bevág, aranyról kék a verseskönyvekig s ez ép elég, hogy megszólaljanak, idézve messzit és forgó közeit. A rácson túl egy széteső halat sűrű betűin zöld legyeivel a parton, amely fehérre apad. Harsog, suhog a fénylő kvarc-föveny, mint szárnyak tollhegyétől e falak és máringómmal az a menny, ahol villámló felhő hagy jelet, s kagylók viharjai fölzengenek ... Erős Zsuzsa Levél egy késői utazónak Uram ki az anyaméhtől eljutott erre a földre s kinek élte kora oly lényegtelen s ki személyeskedéseimet talán félvállról veszi kérem álljon meg egy percre ha többre nem is itt e városnál a mecsek oldalában ahol se pont se vessző nem kezdődik s nem végződik a mondat kora avarok s késő rómaiak felkutatott lábnyomain kivűl merthogy itt minden út lefelé vezet pincék és katakombák között s csak egy elegáns mozdulattal választható szét az ön kisujja mindezektől a kövektől melyek csigaszerű lenyomatai talán többről is mint aminek ürügyén meg kellett önt szólítanom mert hát uram ezt a várost ma föllobogózták és pontosan tíz árakor a toll megindult határokon túl de félig már belül ahol vákuumos tér igazgat arcok meg beszélgetések és szavaink hullanak súlyosan a semmi kövezetére a sorok közé tavasz szökne miközben a szó a szó protestál s megmarad emlékeztetőnek — ha megmarad — a margószöveg mint ez a város is melyben élek csupasz tereken paragrafusokként álló zászlók között nagyapám okán ki szekérnyi múlttal érkezett felégetett házakkal háta megett s őt már végleg rög köti itt európában városszéli rögök nem tudom pásztor volt-e vagy szökött katona vagy száműzött kit kivetett egy folyó mindegy is talán hiszen az ő okán élek itt — az elszcggatott gyökerek okán — ahol mindenkivel közösséget vállalhatok pohár tart össze vagy a falak lázadás vagy bűnszövetkezet csak éppen kivonulni nincsen jogom e tenyérnyi városból hogy levezekeliem bűneimet s uram most már Ítélhet akár fölényesen is az ittmaradtakról mert nekünk itt kell házat hazát ahol vitaminpirulákba zárt létezés igazgat ahol olyan szeretnék lenni mint a fű zápor után pedig lépteink' nyomán csak betonkövek Bén/ei József A szél törvényei Ha megszólal a hajnali harang felébrednek az éjszakai fák fészkeiben a zsongó madarak és reménységet ringat a világ. A város minden mozdulást figyel s felébreszt egy-egy lakótelepet s a múlandóság törvényeivel pilickáznak az utcagyerekek. A hangok harsány huszárkürtjeit teli tüdővel fújják a falak. Takard el tegnapi sebhelyeid, — te is a hajnal alkatrésze vagy. Húzódj a fénylő sugarak alá, a rádcsapódott sár majd lepereg és túlszállnak a panaszok falán a törvényeket hordozó szelek. Konok kikeletek A XX. századi magyar irodalom kimagasló egyéniségéről Tüskés Tibor munkáját megelőzően mindössze egyetlen teljesnek mondható összefoglalás készült. Az is külföldön jelent meg Gara László tollából, Az ismeretlen Illyés címmel. Ugyon- akkor részmonográfiák (Fodor Ilona interjúkötete a párizsi évekről), illetve nagy ívű tanulmányok sora értékelte munkásságát (Béládi Miklós, Czine Mihály, Pomogáts Béla, Rónay László). Ezek mellett számtalan beszélgetés készült Illyéssel, amelyek — mint Tüskés szembesítő munkájából kiderült — olykor egymásnak ellentmondó adatokat tartalmaztak. Ezek ismeretében az első ka- rakterizáló vonás, amit a könyv olvasásakor észreveszünk, a filológiai pontosságra való törekvés. Meglepő lehet ez, hiszen roppant gazdag forrásanyag állt rendelkezésére Illyésről; pályatársak, kritikusok, irodalomtörténészek foglalkoztak munkásságával. Mégis sok téves tény illetve értelmezés között kellett az igazság közelébe jutnia Tüskésnek. Néha úgy, hogy a költő vallomásának is ellent mondott. A szigorú vizsgálódásból és szelektálásból, ami az összegző munkát megelőzte, megbízhatóan pontos adatokra épített könyv kerekedett. A pályaív, a hatalmas életmű minden fontosabb csomópontját érdemben érintette és magyarázta. Azaz a kötet szerzője a teljességet tartotta szem előtt. Ez a másik fontos vonása kismonográfiájának. Nemcsak azért kell ezt kiemelni, mert Tüskés munkáját megelőzően több részösszefoglalás készült hanem azért is, mert az átfogott nyolcvan évnyi időnek voltak hangsúlyosabb pontjai, de ezek nem vitték el a szerző figyelmét. A nagy művekhez — Puszták népe, Petőfi Sándor, Hunok Párizsban, Fáklyaláng, Ozorai példa, Kháron ladikján — vezető út ugyanúgy érdekelte, ahogy feladatának tartotta megrajzolni az emigróciós évek vagy az utazások történetét. Az alkotói pillanatok és a mindennapok egységét, egymásra felelését kereste Tüskés versek, drámák sugallata alapján, illetve az életmód leírásával. Természetesen hangsúlyt kapott Illyésnek az a gyakorlata, hogy mindig elégedetlen volt kézirataival. A szerző idézi is erre vonatkozó nyilatkozatát hogy legszívesebben mindent újra írt volna. Ez a határozott önkontroll — amint a könyv több utalása megerősíti — nagy erőforrás volt Illyésnek az életmű alakításában. Az igazi íróvá érés pillanata a hazatérés volt Illyés számára. Ezt nyilatkozatai és versei, írását eqyaránt bizonyították. Nem véletlen, hogy ez a motívum és ihlető vonás erőteljesen szerepel Tüskés könyvében. Ezzel csaknem egyenértékűnek ítélte a szerző azt a gazdaq kapcsolatrendszert, ami az írót hazai Nem tudok betelni: ugyanaz, — hányadszor is már? a tavasz! (Illyés: Konok kikelet) Két fotó fekszik előttem. Szürkék, robosztusak. Amikor készültek, nem volt különösebb divatja még a színes fényképeknek. Mindkét lapon a budapesti Hősök tere látható; roppant tömeg itt is, ott is. Az eiső kép 1945. május 1-én készült, a másik pedig 1957-ben — ugyanezen a napon. A korábbi felvételen jól láthatók az emlékmű háborús sérülései és jól olvasható egy-két felirat: „Éljen a munkásosztály harci egysége! — Több termelés, .több kenyér!" A hatalmas tömeggel zsúfolt teret néhány röpke héttel korábban még szívósan lőtték. Törmelékhalmok hevertek a sok mindent megélt köveken. Meg hullák. A tizenkét évvel későbbi, második fotón a nagylátószögű lencse ugyancsak hatalmas tömeget örökített meg. Ezen a képen már nem látszanak a harci eszközök okozta sérülések, pedig nem sokkal a felvétel készülte előtt ismét vér folyt a Hősök tere kövein. Az egyik itteni múzeum pedig súlyos belövést kapott. Mindkét fotón történelmi tanúságtevés örökítődik meg, mindkét felvétel egy nép jelentős történelmi pillanatát őrzi. Történelem . .. Nép. Magyarság. Ezek a szavak ugranak be elsőkként e sorsválasztóként emlegetett tömeqdemonstrációk láttán. Nem tudni, Kassák Lajos ott volt-e ezeken a felvonulásokon, de ünnep című verse jól ragadja meg a képeken érzékelhető hangulatot. „Zászlódíszben a város / Mozqás színek kiáltások. / Utcák kőmedrében munkások légiója hullámzik. / Kezek kezek fejek fejek lábak lábak / a múltat tapossák a jövőt éneklik." Nagyítóval is végignézem a képeket. Itt-ott sikerül egy-egy alakot, sajátos testtartást, fejformát megkülönböztetnem. Amott jól látszik a térburkoló kockakő. A két kép ezernyi pontja, emberalakja, roppant tömege alkotja a nép fogalmát, a népét, „amelynek nevében...”, „amelyet annyiszor" .. . Ami a miénk. Amit mi alkotunk. A nagyítóval közeibe hozott alakok közül nyilván sokan mindkét esetben ott voltak a Hősök terén. Ott voltak 1945-ben, hazatérve a háborúból, előtámolyogva a pincékből, föllélegezve, megújulva. A háború poklai után a „most már csak jobb lehet” várakozásával „taposva a múltat, énekelve a jövőt”. Ezek a felnagyított emberalakok saját sorsuk külön világában a maguk töredékes teljességében mind-mind egyetértettek abban, hogy ne legyen többé háború, ne ismétlődhessenek meg azok a borzalmak, amiket sikerült túlélniük. Az ünnep elmúltával aztán ki-ki elment dolgozni a maga munkahelyére, bizakodott, építkezett, gyarapodott. Az ember úgy érezhette, végre megkezesedett a történelem. A szép álmokat hozó néhány hónap, év alatt az emberek megváltoztak, kicserélődtek. Úgy gondolkodtak az életükről, sorsukról, mint a sajátjukról, ami már nem csúszhat ki a kezükből, nem idegeníthető el tőlük. A történelem azonban nemcsak produktum, maga is produkál . . . Nemegyszer meglepő dolgokat. Ezúttal úgy adódott, hogy a második fotó exponálását néhány hónappal megelőzően mérlegre kerüljön mindez, ami 1945 és 1965 között történt. Mérlegeljen a ngp. Mert az, hogy valaki 'észter- gál, elültet egy szőlőoltvónyt, felszólal egy értekezleten, dönt, igenei, elutasít. .. önmagában még nem történelem, önmagában csupán egy ilyen, vagy olyan tett. Tettek milliárdjai, azonos indíttatású cselekedetek, egygyökerű elhatározások tömkelegé alkothatja csupán a történelmet, válhat a változás, a haladás mozgatójává, történelmi erővé. Ha most megkeresek valakit, a két tömegdemonstráció résztvevői közül, elmondhatja, mit tett, hogyan élt, mivégre jutott, honnan indult, hova érkezett. Személyes sorsa alakulásában, alakításában, nyilván tetten érhető maga a történelem, tetten érhetők a sorsfordító erők. Az azonban nehezen mutatható be, miként módosult a fejlődés folyamata, a történelmi nagy egész, az ő személyes hatása révén. Pedig a történelem az ő produktuma is, az ő műve, alkotása is. Hosz- szabb távon pedig ez a legemlékezetesebb, legmaradandóbb. Innen a felelősség a történelemért, a dolgok alakulásáért. Innen ered az igazi elkötelezettség, innen ered a moralitás. Innen meríthető a hit abban, hogy hosszabb távon igenis igazolódik a jó és kiérdemesül, megbélyegződik az, ami alantas. A nagy ugrások csak percekig tartanak. A történelmi méretű idő azonban magával sodorja a hétköznapokat, a „kis emberek" millióinak ilyen, vagy olyan cselekedeteit. Ezekért mi magunk vagyunk a felelősek. Megdöbbenve olvasom idős barátom visszaemlékezését egyik folyóiratunkban 1944. március 19-ről. Azon a bizonyos hajnalon, amikor a németek megszállták az országot, szinte lehetetlen volt az ellenállás ... azaz: „csak majdnem lehetetlen" — írja. „Mert szabad választásként el lehetett volna sütni az első világháborúból maradt Mannlicher-puskákat. Nem tettük. Halálomig szégyellem”. Kevés közömbös embert ismerek, de ha olykbr találkozom eggyel-eggyel, megdöbbenek. Nem is tudom, hova soroljam magamban. „Igazi-e" a közönye? — vizsgálgatom. Aztán látnom kell: nem egészen... Csupán ilyen-olyan máz. Fáradtság, cinizmus, sértődöttség ... A történelem alakulásában való érdekeltség valamennyiünkben nyilvánvaló. Hol halkabban, hol erőteljesebben hallatja szavát. Van, amikor ezek a hangok szétszóródnak, elhalnak a félhomályban, van, amikor egyesülnek, fölerősödnek, megsokszorozódnak. Két fotó fekszik előttem. Szürkék, robosztusak. Amikor készültek, nem volt különösebb divatja még a színes fényképeknek. Bebesi Károly
