Dunántúli Napló, 1984. március (41. évfolyam, 60-90. szám)

1984-03-03 / 62. szám

UJ magyar musical Koszta Gabriella és Kutka János Vári Éva és Gergely Róbert Cigönykerék Bemutató a Pécsi Nemzeti Színházban \ Nagy siker volt A Pécsi Szimfonikusok Új magyar musicalnek tap­sol a közönség a Pécsi Nem­zeti Színházban. Ebben a mű­fajban viszonylag ritka a ha­zai ősbemutató, örömmel üdvö­zölhetjük tehát Szakcsi Laka­tos Béla zeneszerző és Csemer Géza író darabját, amely — ez a látottak alapján megjó­solható — más színpadokon is feltűnik majd. S nemcsak azért, mert „a cigány” mindig hálás téma volt a színpadon, vagy mert napjainkban a cigányok é'ete ..kérdéssé” lett a magyar társadalomban. Hanem azért, mert a szerzőpáros igyekezett megfosztani e sajátos népcso­portot a régi, hamis romanti­kától, nem túlozta el a cigá­nyok elleni mai előítéleteket, s emiatt nem adott felmentést hőseinek. Ellenkezőleg; felmu. tatta a cigányság saját fele­lősségét a beilleszkedés és ki­emelkedés sikereiben és ku­darcaiban. Mindezt egy épkéz_ láb történet keretében, és jól fogyasztható zenével nyújtják át nekünk. A történet aligha mesél­hető el röviden és ez nem tel­jesen erénye — hibája is. Az látszik, hogy az alkotók jól is­merik a cigánytársadalmat és azokat a többé-kevésbé tipi­kus utakat is, amelyek átvezet­nek (vagy elindulnak ugyan, de nem vezetnek át) a nem cigá­nyok közösségeibe. Ismerik a tipikus konfliktushelyzeteket, de azt is jól tudják, q színpadi alkotás törvényei szerint kü­lönös sorsú hősöket kell elénk állítaniuk. Erre a különösségre, az érdekességre és a sztori fordulatosságára való túlzott törekvés teszi zsúfolttá a cse­lekményt és ez hoz dramatur- giailag indokolatlan fordulato­kat. S ezért van az, hogy irói- lag kitűnően megformált hősök mellett akad jónéhány klisé­szerű figura is; hogy a hely­színt és az időt (Budapest, 1970-es évek), sok találó és jó megfigyelés mellett néhány olcsó poénnal jellemzik. A Cigánykerék siker, és ez a színészek érdeme elsősorban, akik még a szerepvázlatokba is tudtak életet lehelni, bár olykor csak a nézői automa­tizmusokra alapozva. Az elő­adás legjobbja kétségtelenül Kutka János. Érezhetően az író legszeretettebb hőse Kanta, ő a legjobban, legsokoldalúbban kidolgozott. Ennek a börtönből szabadult, ígéretes ökölvívó­nak — aki annak idején ba­rátja (majd kiderül: féltest­vére) helyett vitte el a balhét, — bűnöző múltja, saját gyen. gesége és a nyomozói apró­munka révén vezet útja ismét a rács mögé. Kanta vállalja a cigányságát, holott szenved tőle, elüldözi a barátait pedig magányos, s rosszul él testi erejével is. Kulka a szélsősé­gek közt hánykolódó, fiatal férfi szükségszerű tragédiáját építi fel jelenetről jelenetre. 8. HÉTVÉGE Az érvényesülés egy másik útja Zakariásé, a tehetséges cigányfestőé. Csakhogy rá is inkább, mint különlegességre figyelnek kívülről, belülről pedig sorstársai húzzák visz- sza: végül semmi sem lesz be_ lőle. Zakariást Gergely Róbert játssza: a csalódottság, a ke­serűség színeit erősítve, s adós maradva a kezdetek fogat ösz- szeszorító próbálkozásaival. Zaki mellett — szerelemmel, segítő szándékkal, vállalva a szülői ellenkezést — Judit áll, a szőke tanítónő. A naiv kis múzsa szerepe meglehetősen hálátlan, nem is tud vele mit kezdeni sem Oláh Zsuzsa, sejn Dankó Klára: előbbi merev, nehézkes, utóbbi édeskés, ope­rettszerű. Holott a klasszikus operettből szinte változatlanul átlépő figura nem ő, hanem Mirena Lock, alias Lakatos Ma_ riska, az 56-ban disszidált ci­gánylány. Most ünnepelt szí­nésznőként tér haza Ameriká­ból filmet forgatni, szembe­nézni a múlttal és meglobog-' tatni dollárjait a magyar fiúk előtt. Várj Éva imponáló biz­tonsággal és mértéktartással oldja meg ezt a helyenként túl patetikusra méretezett fel­adatot. S ha valakinek még mérték- tartásra van szüksége, Salranek Károlynak igazán van. Csöves Lönci, „ez a lázas szemű, fur­csa kis figura" szipózik, valu- tázik. egyszer elárulja a ba­rátait, másszor kiáll mellettük, s ráadásul a fiúkat szereti. Safranek előadásában még­sem egészen megvetésre méltó, s nem is teljesen nevetséges: áldozatként, szenvedő ember­ként, rokonszenvünkből is ma­gával visz egy kicsit. A nagyvárosi bérházak, az alvilág és a hivatalos közegek (meg a róluk szóló filmek, drá mák) számos ismerf és nem túl eredeti alakja sürög-forog még a színpadon: a derék nyo­mozó (Galambos György), a mindenkit feljelentő házmester (Péter Gizi), a zavaros ideoló­giákat gyártó, lezüllött funk­cionárius-csemete (Harmath Albert), a jólértesült bárzongo­rista (Mester István), továbbá veszekedő szomszédok, vereke­dő bőrruhások, tolvajok, stri­cik, utcalányok. Matildnak és Babusnak az égvilágon semmi funkciójuk nincs, viszont két bejövetelük remek kabinet­alakításra ad alkalmat Takács Margitnak és Koszta Gabriel­lának. Kiváló Sólyom Kati mig­rénes kisasszonya, Andresz Kati egy vonzóan közönséges prostituáltat formál. G. T. * Szakcsi Lakatos Béla igazi ih- letője a sokszínű mai valóság. Az a heterogén kultúrafogyasz­tói igény, amely a nagyvárosi ci­gányságot az átlagember sorai­ba .,emeli”. Zenei témáit ennek megfelelően a cigányfolklór, a sláger, a rock és a jazz szelle­me egyaránt megérintik. Mi több, ezekből formálódik zenei dramaturgiájának az a sajátos belső izzása, amely mellőzve az öncélúságot, tipizálható ma­gyar musicalideát teremt. Ha­gyományok és új törekvések hallgatásai között szépen for­mált dallamok oldják a feszült­séget. A hangszerelés nem egy­séges ugyan, és hiányzik a nyi­tány de a zenei tartalom így is kisugárzó hatású. A „song"- ok formailag is művészi átszel- lemültsége biztosítja azt a fo­lyamatot, amely a musical stilá- ris vezérfonalát mindvégig fe­szesen tartja. A szerző jó zenét komponált. Egyenrangú megszólaltatására azonban — éppen stiláris okok­ból — a Pécsi Nemzeti Színház zenekara jelenlegi összetételé­ben és felkészültségében nem is vállalkozhatott. Az a magas színvonalú operett-beidegződés ugyanis, amely a zenekar leg­főbb erénye, nem fordítható visszájára egyik napról a má­sikra. A musical frazeológiája pedig nemcsak a színpadon, hanem a zenekari árokban is különbözik az operettétől. Érté­kelésünkben tehát legfeljebb önmércével mérve mondhatjuk hogy a zenekar (különösen a fúvósszekciókban) jól ellátta feladatát és, hogy a karmeste­rek (Hirsch Bence és Papp Zol­tán) hibátlanul vezették az elő­adásokat. Egészen más képet mutat a színpad, ahol a színészek éne­Nem ritkán tízezrek verőd­nek össze. Hullámzó tömegek az utcán, pecsenyeillat, fán­kok, vattacukros-nyalókás-tö- rökmézes sátrak; édességet majszoló gyerekek, felnőttek. A növetkvő zsongás szövétne- két petárdák repesztik szét olykor, miközben dudák, ke­replők, kolompok „zenélnek". Fülsiketítő zsivajuk fölerősö­dik, ahogyan múlik a dél­előtt. Itt-ott fürge jánkelék ci­káznak hamus harisnyáikkal, o Kóló téren busók gyülekez­nek. Ugye, ismerős a kép? . . . Engedjük sodortatni ma­gunkat az áradatban, mint papírhajók egy kiadós felhő- szakadás után. Miközben a vidám s egyre színesebb-tar- kább kavalkádban a felvonu­lás sajátos, egyedi haagula- tában aligha gondol rá bárki is, hogy a kihalóban levő maszkos (alakoskodó) farsan­gi népszokások egyik legjel­lemzőbb eseményének, azaz fölújított - ha> úgy tetszik, megőrzött — hagyományának a részese. Jó másfél évszázadon át bu­sójárásunkat az eléggé ismert népmonda éltette: a törököt elűző álarcos busókról vagyis kes-prózai alakításában nyil­vánvaló kontrasztként jelenik meg a jó vagy a rossz műfaji rátermettség, mivel hazai ha­gyományokra és patternekre (sémákra) egyikük sem támasz­kodhat. Hogy zenei szempont­ból mégis élvezetes előadás ta­núi lehetünk, azt elsősorban Kulka János, Gergely Róbert, Harmath Albert és Vári Éva stí­lushű előadásmódjánák köszön­hetjük. Érdekes módon ők a ke­gyeltjei a zeneszerzőnek (nekik írta a legszebb dalokat) és Szegvári Menyhért rendezőnek is aki a cselekmény fonalához és zenei történéseihez jól al­kalmazkodva minden meghatá­rozó jelenetét velük exponálja. Tóth Sándor koreográfus kife­jező táncok helyett mozgásele­mek kombinációit jeleníti meg a színpadon. Ezzel azonban ele­ve lemond arról az egyenrangú­ságról, amely a musical műfaji tagolásában (zene, tánc, cse­lekmény) neki is megkülönböz­tetett feladatot szán. A szerepadta énekes lehető­ségekkel jól gazdálkodva fi­gyelmet keltettek Lang Györgyi, (aki egy cigánylány és Arany szerepét játssza felváltva), Melis Gábor (Hidegvágó), Matoricz József (Spenót) és Rácz Rózsa (Rácz Jánosné). Werner József m. v. forgó­színpadra tervezett díszletei praktikusak, Húros Annamária ruhái jól jelzik a mai magyar cigánytársadalom életformájá­nak átmeneti jellegét. a sziget nádasaiban bujkáló sokácokról. Aminek a való­sághoz nem sok köze van, hi­szen Mohács hadműveletek­kel szabadult fel a török alól 1868-ban, persze a lényegen ez mit sem változtat. Valami iköze azért mégis van a mai busójárásnak a város fölsza­badításához. A harcokból ugyanis a ma­gyarok hídfőállásánál ott_ maradt két ágyú. Senki se tö­rődött velük. Belesüppedtek o földbe, s még a múlt század végén is gyerekek játszadoz­tak rajtuk. Mikor századunk elején megkezdődött a nép­szokás szervezett, fölvonulá- sos formája, az ágyúkat kiás­ták, s a busók a menetben maguk után húzva „meg­megszólaltatták" őket. Így történt, lehet már vagy húsz éve, hogy az egyik ágyú mi­ért, miért se, néma maradt. A kissé pityókás busók meg csak tömték-tömték, s mikor már nem fért bele több pus­kapor-keverék, váratlanul mégis sikerült „szóra bírni- ok” ... A légnyomástól ripi- tyára mentek a Széchenyi tér ablakai, kirakatai; az ágyú Bartók-estje Ha jól emlékszem, legalább három éve hallottunk Pécsett utoljára teljes Bartók-műsort zenekari esten. Ez alighanem sokkal rosszabb, mint a „világ­arány” — a világ nagy kon­certpódiumain ugyanis Bartók a legtöbbet játszott szerzők egyike —, mégsem lehet pusz­tán ennek alapján a Mecsek- alji város zenei „mikroklímá­ját” — tágabb összefüggések felvázolása nélkül — szeren­csésnek vagy kevésbé szeren­csésnek minősíteni. Ami a Pé­csi Szimfonikusok hétfői Bar­tók-estje kapcsán mégis joggal kérdezhető: a Nemzeti Színház­ban alig ötven méterre vol­tunk a helytől, ahol Bartók a városban először koncertezett — vajon kellően közel vol­tunk-e hozzá ezúttal lélekben, művészi üzenetének vállalásá­ban és továbbgondolásában? Két versenyművet hallottunk: a „hagyományosabb" II. He­gedűversenyt és a Concertót. Az utóbbi Bartók zenekari mű­vészetének már nevében is klasszikus igényű összefoglalá­sa, az előbbi nemcsak koráb­ban keletkezett, hanem — sok szempontból — bonyolultabb képlet is: a hegedű áll „szem­ben” itt a zenekari hangszer­csoportokkal, s a zenei folya­mat egy hatalmas, sokarcú va­riáció-sorozatban bomlik, tel­jesedik ki. így mutat rá erre a mű egyik kiváló ismerője, Tóth Dénes: A versenymű ....... az e gyik legjellegzetesebb emberi — s különösen zenei — ösztön hajtása. A variálás, a változta­tás ösztöne ez: az „egyből-egé- szet”, az „ugyanazt-és-mégis- mást" — alkotás ösztöne." Kovács Dénes előadásában a műnek ez az összetett, ellent­mondásos szépsége teljes mér­tékben megmutatkozott. Bámu­latosan szép, bensőséges tónu­sú Guarneri-hegedűjén igazi hangszeres műként hangzott el; a művész ennek számos technikai próbáját, nehézségét nem érezte — azaz számunk­ra, a közönség számára zárójel­be tette, lényegtelenné vará­zsolta. Lényegretörően, minta­szerű tónusban, parádés hang­megrepedt s nyugalomba ke­rült. Azóta a másikat vonszol­ják magúkkal a busók - per­sze, módjával... A népszokás eredete máig sem tisztázott. Rokonelemek nyomán Alpok-vidék, Balkán télbúcsúztató és termékeny­ségvarázsló tartalommal szü­lethetett. Hiszen még a múlt század végén is, amikor a bu­sók még nem fölvonultak, ha­nem házról házra járva kö­szöntöttek be a gazdához s népéhez, a bő termés jó ügyében mondtak rigmusokat, s buzgólkodtak, igencsak. Megcsipkedték, »meghúzgál- ták« a lányokat, asszonyokat, hogy „.bőséges legyen a ken- dertermésük” .. . Ezt, mi ta­gadás, a lányok-asszonyok el is várták. Innen alighanem a mondás: „Za vrijeme poklada sve je dozvoljeno" (Farsang­kor minden szabad!)... S mivel a hagyományos öltöze­tében s álarcban a busó a fölismerhetetlenség mögé rej­tezik, tréfái, dévajkodásai bi­zony néha nem a legfino­mabbak. Megsértődni azon­ban tilos . . . Utóbb a fölvonuláson egy­re több a jellegzetes karne­megütésekkel és belépésekkel szinte elmesélte, elénekelte nekünk, sokszor nyaktörő, vir­tuóz szólamát. Alapjában lírai felfogásából, játékmódjából következik, hogy szólama he­lyenként — a drámaibb, feszül­tebb részekben — talán túlsá­gosan is belesimult az együt­tesébe, nem vált attól — ha csak jelzésszerűen is — külön. Ez azonban már — más oldal­ról — a korántsem „kísérő", hanem a szólistával nagyon is együttműködő -lélegző együttes dicsérete is, amely Nagy Fe­renc vezetésével kiváló készség­gel muzsikált, készen arra, hogy kövess? a karmester és a hege­dűs legapróbb „kívánságait", rezdüléseit. Nagy formában, kiváló erő- és idegállapotban tolmácsolta a pécsi együttes Bartók másik remekét, a Concertót is, pe­dig ez a mű nemcsak egészé­ben, hanem tételenként is sű­ríti a technikai és zenei nehéz­ségeket, buktatókat. Nagy Fe­rencnek, aki rendkívül világo­san vezényelte, irányította csa­patát, sikerült elfogadtatnia az együttessel, hogy e műben minden hang és minden szünet egyformán fontos; Szervesen illeszkedtek ehhez a máskor imitt-amott, hangszercsoporton­ként halvány, most azonban nagyon egészséges és kiegyen­súlyozott tónusok, a tudatosan felépített és megformált dina­mika. A Pécsi Szimfonikusok teljesítményében ezúttal szin­te nem volt gyenge pont; a jó csapatmunkát fejezte ki talán az is, hogy a karmester most, a bevett szokástól eltérően, egyetlen szólistát’, hangszer­csoportot sem emelt ki a bő­séges taps megköszöntekor. S mind az előadás, mind a hosszú tapsok bizonyítottak valami, úgy vélem, nagyon fontosat: itt, Pécsett is szere­tetteljes közelségben vagyunk Amerikában elhunyt napy ze­neszerzőnk életéhez és művé­hez. Még inkább bizonyíthat­nánk ezt, ha többet játsza­nánk! . .. váli figura. Sőt, sokác népvi­seletű maskarák (kendővel, gézzel lefátyolozott arcú lá- nyok-asszonyok) is részt vesz­nek a menetben. Ez adhatta az ötletet egy-két éve, ami­kor a város néhány vezető embere is maskarát öltött. Egyikük — tanácsi osztályve­zető - sokáclánynak öltözött, amúgy bögyösen-faroson. Ügy látszik, nem kis szakér­telemmel, merthogy az egyik öreg busó tüstént „kiszúrta" magának. Élhetett az öregben még a régi varázslás emléke, így matató tenyere mihamar fölszaladt a formás sokác- lány combján ... Ott azután alaposan „meghúzgálta", hogy jó magasra nőjön a kenderkéje ... A vezető elv­társ felordított, összegörnyedt, s a csillagokat látta; az öreg busó - „civilben" kovácsmes­ter — horvátul káromkodott: lám, mivé fajult a világ! Dom­bocskát keresett, szilvafára lelt, két árva magvaválóval, hogy ette volna meg a fe­ne!. . . Azóta - úgy mondják - a busók előbb igencsak körül­járják a lefátyolozott arcú maskaralányokat. Isten tudja, miért, bár a jó slivovicát sem vetik meg, a kendertermés a szívügyük ... Wallinger Endre varga J. Busó huncutságok

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents