Dunántúli Napló, 1984. március (41. évfolyam, 60-90. szám)
1984-03-03 / 62. szám
A nyai nagyanyám cselédasszony volt. Igaz, szerencsés, mert a tengelici Csapó méltóságos úr uradalmán élt, aki tudvalévőén szocialista megnyilvánulású földesúr volt, így ezen a pusztán a cselédsors csak viszonylagosan volt szolgaság és közel sem olyan keserves, mint az ország többi uradalmaiban a század- forduló után. A Csapó család szociális reformjait sem a Habsburg hatalom, sem a Horthy-rezsim nem nézte jó szemmel, de mindkettő elviselte, ‘ mivel más téren a család gazdag és befolyásos volt, másrészt eszméikkel és azok megvalósításával kapcsolatban nem csaptak nagy lármát, csupán nyugdíjat adtak a kiszolgált cselédeiknek, a szokásosnál emberibb lakásokat építtettek nekik, nagyobb cselédkertet mérettek, két tehenet, s szinte korlátlan számú disznó- és baromfitartást engedélyeztek, bővebben mérték a kommenciót: a búzát, a takarmányt és a tűzifát, s ha fogat kellett a cselédnek, azzal is elősegítették boldogulását. A negyvennyolcas történelemből tudom, hogy Csapóék Kossuthnak és a szabadságharcnak is rendületlen hívei és résztvevői voltak. Bár a Tanácsköztársaság első óráiban, a helyi viszonyokat nem ismerő idegen vörös katonák megkísérelték a Csapó család felkoncolását és a kastély felgyújtását, de maga a cselédség fogott fegyvert, s védte meg Csapóékat mindaddig, amíg a Tanácsköztársaság ezt maga is meg nem tehette. Ekö- zött a fegyveres védősereg között volt nagyapám és apám is. Mindezt csak azért mondtam el, hogy kellően megvilágíthassam, hogy miként tudott a századforduló körüli időben egy cselédasszony eljutni saját költségén Moszkvába, amikor a gazdasági cselédek százezreinek gyakran sem betevő falatjuk, sem kellő hajlékuk vagy ruházatuk sem volt, ahogy azt Illyés Gyula a Puszták népe című, immár történelmi értékű szociográfiájában meg is írta. Több megsárgult fényképet is őrzök. Egyiken a szecessziós paszpól vonalai között eay moszkvai fényképész címe és cégére olvasható, és a háromnegyed évszázados fotóról ma is élethűséggel néz rám két cseléd ősöm: nagyapám és nagyanyám. Ha valamit is értenék az akkori öltözködési divathoz, megkísérelném leírni legalább nagyanyám selyemből, bársonyból, csipkéből álló ruháját, „Erzsébet-királyné" módra fésült hajkoronáját. De mivel még a mai divatokon sem tudok eligazodni, így csak any- nyit mondok, hogy egy karcsú, szép, tekintélyes fiatalasszony tekint vissza rám a sok ezer kilométernyi messzeségből és hetvenöt zűrzavaros év távlatából. De hát hogy kerül egy feu- dálkapitalista korszakban élő cselédasszony Moszkvába? Ezt kérdeztem én is, amikor úgy tizenhat, tizenhét éves koromban először leltem az almárium fiókjában a fakult kincsre. Nyári vasárnap délután volt. A ház lakói mind elszéledtek valahova, mi a tornácon ültünk nagyanyámmal. ölébe vett — a nagy kamaszt — és drága kis kezével, amellyel már annyi jó ételt főzött és tett elébem, szelíden simogatott meg: — Nagyapád valamikor szép legény volt, láthatod itt a képen is, és én nagyon szerettem a haszontalant. De alig, hogy egybekeltünk, 1908-ban, a Monarchia, vagyis az az átkozott Ferenc Jóska, háborút kezdett a bosnyákokkal, s az én Jánosomat elvitték katonának. Már egy év is elmúlott, csak a levelek jöttek, hogy jól megy sora, meg hogy egy német, vagyis osztrák generálisnak az or- donánca, meg hogy itt vannak Laibachban, meg ott vannak Boszniában, de egyelőre nem jöhet haza. HANEM egyszer írja óm, hogy most hosszabb ideig Grázban fognak tartózkodni. Szívből vágytam már a férjem után. Nagyon szép, nagyon derék ember volt. Elmegyek én, gondoltam, megtalálom én a világ végén is, nemhogy Grázban! — Volt két tehenünk, az egyiket gyorsan eladtam és a rengeteg pénzzel vonatra ültem. így hát Somi Jánosné, született Kiss Mária, elindult a stájerországi Grázba, felkeresni katonaférjét. — Tudod, kisfiam, akkor még netp kellett paszpór, mert minden ország a császáré volt, Magyarországgal együtt. Előbb Pestre, onnan Bécsbe, Bécsből meg Grázba. Hosszú volt az út és mégis, hiába mentem. A generális szállásán azt mondták, hogy már Bécsben vannak, de a címet megadták. Sose felejtem el: „Burg Ring Hotelburg". A következő gőzössel már mentem is vissza Bécsbe. öreg este lett, mire megérkeztem, ezért az éjszakát az állomáson töltöttem, csak reggel indultam neki János megkeresésének. Na, oda, abba a Ho- telburgba meg be sem akartak engedni. Katonák őriztek ott minden ajtót. De én nem azt mondtam, hogy az ordonác-of- íicielt keresem, hanem a Her Generált. Bent aztán megtudtam, hogy nem is csak Her, hanem Her-Gróf Generál. Majd el vesztem abban a nagy, fényes palotában, melyhez képest a Csapó méltósága kastélya csak valami kis viskónak tetszik. — Tudod, kisunokám, az én anyai nagyanyám német, azaz osztrák lány volt Burgerland- ból, Handl Mária és velem mindig németül beszélt. Hát így boldogultam is szépen a sok katonával, akik mind ismerték Jánost. Hanem itt is azt mondták, hogy nincs már itt sem a Gróf Generál, sem az ordonánc. Hát amint csak kesergek ott a sok gyémántragyogásban, egyszerre csak édes magyar szó üti meg a fülemet: — Dani nagyságos úrfi! — Ismertem meg a mi Csapó méltóságánk fiát. Hát hogy ne ismertem volna! Kicsi koromtól ott szógáltam a kastélyban! Hányszor meghúzta a hajamat a kis Dani úrfi, csak úgy játékból, szeretetből! Hát ahogy ő is megismert, elpanaszoltam neki, hogy mi járatban vagyok, és hát sírtam is, hogy megesett rajtam a szíve. — Figyelj ide, Márika! A generális is, meg János is Moszk. vában vannak, valami tárgyaláson. Menj haza szépen. Már vége lesz a háborúnak, majd csak hazamegyünk mi is. - Mondta Danika nagyságos úrfi, de én azt mondtam, ha már eladtam a Narancsot (ez volt a tehán neve), már meg nem állok addig a Moszkváig! — Hanem oda már útlevél kellett volna. De én annyit ri- mánkodtam Danikának, meg annak a rengeteg fényes katonának, akik ott látottak, fűtöttek, nevetgéltek, hogy egyszer- csak a kezembe nyomtak egy nagy csomó iratot, hogy alig fért el a cekkeremben, amiben még egy kis hazai is volt az én Jánosomnak, bár Danika nagyságos is elég szépen fogyasztott belőle, aztán megint vonatra ültem. Hosszú, hosszú út volt Morvaországon, Galícián át Krakkóig, s ez még mindig a Monarchiához tartozott. Krakkóból Kijevbe, onnan két végtelen éjszaka után láttam csak meg Moszkvát. Eqy újabb nap telt el, mire megleltem a Gróf Generál szállását, s közben ronggyá vizsgálták a cekkernyi iratot: a határon, a vonaton, Kiievben meg Moszkvában, s hol elvettek belőle, hol meq hozzátettek. Én még csak elolvasni sem tudtam a furcsa krix-kraxokat, de ahogy németül beszéltem, röatön megenyhültek irántam. Áldom is mindmáig nagyanyát miatta. — Hanem mit értem meq?! Előbb találkoztam a Her-Gróf Generálissal, mint az én Jánosommal, mert az őszhajú. kicsi ember minden áron látni akarta azt az asszonyt, aki annyi ezer kilométert képes volt meaannyi viszontaasáq között megtenni az ő férjéért. — Végül is Jánossal tölthet, tem majdnem fél naoot, de másnap indulnom kellett visz- sza, mert a generálisék innen Petrográdba, onnan oediq Varsóba mentek. Halál fáradtan ültem újból vonatra. Nagyon meggyötört a tengernyi ismeretlenség, aki ezen kívül a falu határán túl is csak egv-egy vásárba ha eljutottam. Meq az a rengeteq férfi, katona, aki könnyű prédának aondolta az ember lányát, s még ió. hogy útközben ki nem raboltak. — Amikor hazaértem, a pusztán már hallották híremet. Danika nagyságos úrfi volt közben otthon és mesélte el a méltóságáéknak az én nagy utazásomat. — Majd egy évre aztán az én Jánosom is leszerelt, éppen amikorra a kisfia megszületett. De alig telt el pár év, kitört a világháború és az én férjem megint katona lett. Doberdó, Piave — jöttek a levelek, de én már nem mehettem utána, itthon két gyermek és egy leányka csimpaszkodott a kötényem sarkába. Gellér B. István fotógrafikája Csillós Ferenc Nagyanyám nagy utazása tiers - mindenkinek ÁPRILY LAJOS Március A nap tüze, látod, a fürge diákot a hegyre kicsalta: o csúcsra kiállt. Csengve, nevetve kibuggyan a kedve s egy ős evőét a fénybe kiált. Régi, kiszáradt tó vize árad, néma kutakban a víz kibuzog. Zeng a picinyke szénfejü cinke víg dithyrambusa: doctilusok. Selymit a barka mór kitakarta, sárga virágját bontja a sem. Fut, fut az áram a déli sugárban s hökken a hó a hideg havason. Barna patakja napra kacagva a lomha Marosba csengve siet. Zeng a csatorna, zeng a hegy orma, s zeng — ugye zeng, ugye zeng a szíved? Kiss Attila rajza SALAMON ERZSÉBET Te hozzád végű szeretni akartam — magamat elhelyezni lejönni már a keresztről hatalmasan járni felemelni a gyenge virágot szeretni akartam — félelem feldúlt kezek minden keresése szó-csend elakadt világ akartam mit is: talán csak igy a kezedben aludni el. PONGRÁCZ ÉVA Kör>yv I Csalog Judit: A sötét bárány Szederleányka Csalog Judit novellái variációk a magányra, a magány elviselésére. Hősei ettől szenvednek a legjobban, noha küzdenek ellene, mint ahogyan süket, vagy ha úgy tetszik arrogánson „normális" környezetük ellen is. Aki egyedül van, az mindig sebezhetőbb, csakhogy elhatározottan senki sem akar egyedül lenni. A baj már a családban, a gyermekkorban kezdődik. Ahhoz, hogy az ember normális, kiegyensúlyozott felnőtté érjen, kisgyermekkorában legalább akkora szüksége van a szeretetre, az odafigyelésre — odafordulásra, mint a vitaminokra. Csalog Judit kislány-hősei úgy bolyongónak a számukra felfoghatatlan üres és ostobán agyonszabályozott felnőttek világában, mint a fészkéből kiesett madárfióka. Védtelen idegvégződéseiket minden felsebzi. Az, amit más, egészségesebb társaik észre-, fel se vesznek, az őket egy életre zárkózottá, gyanakvóvá és boldogtalanná teszi. Nem Csalog Judit az első irodalmunkban, aki felismerte, hogy a magyar családokban, hivataloskodó kifejezéssel, „kommunikációs zavarok" vannak. S nemcsak a családokban. Nem találjuk a kifejezéseket, óz alkalmakat, hogy az élet legelemibb dolgait megbeszéljük, ha úgy tetszik, „kibeszéljük magunkból”. Néhány tétova kísérlet után sértetten elhallgatunk és visszavonulunk, nyalogatva elgennyesedő-feké- lyesedő sebeinket, rosszindulatot, gyűlöletet feltételezve ott, ahol legfeljebb csak közöny, süketség vagy éppen a miénkhez hasonló félszegség van. Csalog Judit látleteinek az az értéke, hogy belülről ábrázolja ezt a folyamatot — nem mentve fel még szenvedő hp- seit sem. Ha az élet csupán egyszeri kaland, akkor minden fölösleges szenvedésért kár, mindent meg kellene tennünk, hogy ezeket a rossz folyamatokat visszafordítsuk. Mindez persze — így — prédikációként hat. Pedig Csalog Judit — szakmája szerint pedagógus — egyáltalán nem „lelkizni" akar. Esetleírásai önmagukért beszélnek, s az olvasóra bízza a következtetéseket. Igaz, ez a mikrovilág: a család és az iskola első pillantásra belterjesnek tűnhet. Ám, ha meggondoljuk, hogy éppen ezeken a terepeken (és években) a családban és az iskolában dőlhet el a sorsunk, akkor nagyon is fontos ezek minősége. Mert korántsem mindegy, hogy a gyerekeinket kik tanítják, nevelik. A kettős tehertől megrokkant anyák, a magányba, megnemértésbe belekeseredett (vén) lányok és asszonyok, akiknek az életében a férfiak csupán epizód szerepeket kapnak? Az író egyetlen (értelmiségi) család kegyetlenül tárgyilagos analízisével tartja fel ezt a folyamatot és állapotot. (Boncolási jegyzőkönyv, Mielőtt születtünk, Hugi, Csak a tiszta igazat). A pedagógusvilágról írottakat talán el sem hiszi a kívül álló. Még akkor sem, ha mostanában talán fölösen is sok szó esik az iskoláról. Pedig az, amit Az igazság győzelme című novellában leír Csalog Judit — sajnos — korántsem rendhagyó és egyedi eset. Egy vidéki tanárnő kiközösítéséről, meghurcoltatásáról van szó, mert szóvá merte tenni főnökei és kartársai viselkedését (italozását a társadalmi munka idején). A felettesek korrupt-összefonódását csak súlyosbítja a (jutalmakkal) megvesztegetett vagy megfélemlített kollégák szervilizmusa. Mit használ a kétségbeesésbe, az idegösszeroppanás szélén hajszolt tanárnőnek, hogy később ezeket a főnököket leváltják, az idő neki szolgáltat igazságot? Csalog Judit finom fordulattal fejezi be a történetet: idővel ez a tanárnő is ilyen főnökké válik, s a kör itt zárul. Korántsem szívderítő olvasmányok ezek. A kép — mint a címben is a bárány — sötét. De mielőtt vitatkoznánk vele, érdemesebb lenne azon töprengeni, hogyan lehetne magát a valóságot megváltoztatni. (Magvető Kiadó, 1983.) Horpácsi Sándor Ősz közepe - megszelídült nyár. A király kilovagolt egy fehér kancán. Sárga levél hull a már lehullottra. Egy lány kéne nekem, aki csak engem szeret, mondja a király. A lova megtorpan egy szederbokor előtt és lám, a bokorban egy lány anyaszült meztelenül. A király kiemeli a lányt a bokorból, a tüskék vérző nyomokat hagynak a testén, maga mellé ülteti a nyeregbe. Tél kezdete — kristálytiszta, végtelen. A király kilovagol egy fekete kancán. Fél a hidegtől, a színektől, az alattvalóitól. A hó csak hull szakadatlan. Egyedül vagyok, mondja a király. Bárcsak lenne egy lány, aki csak engem szeret! Senki sem tudja felmelegíteni a szívemet. Megáll a szederbokor előtt és íme, a bokorban egy lány, anyaszült meztelenül. A király leszáll a lováról, kiemeli a lányt a bokorból, maga mellé ülteti a nyeregbe, kabátjával betakarja. Tavasz közepe - mézszagú, zavaros. A király kilovagol egy fekete kancán. A rét olyan tarka, hogy megfájdul bele a feje. Eső zuhog a halványzöld virágokra, a fény felbukkan, majd elhal, gyémántok potyognak a magasból. A ló megáll a szederbokor előtt. In,e, otl a lány anyaszült meztelen, de már benőtte c szederinda, a nyakán körbetekeredetl. A király leszáll lováról, késével körülvágja a lányt, maga mellé ülteti a nyeregbe. A szederbokorban ott a lány testének körvonala, tátongó fekete űr. Nyár vége — száraz, kiégett, elviselhetetlen. A király kilovagol fekete kancáján. Égy lány Véne nekem, aki csak engem szeret. Úgy, hogy felmelegít, mert jéggé válók, bármilyen nagy a meleg. A kanca megtorpan a szederbokornál. A király leszáll a lováról, keresi a lányt. Sehol. Tátongó lyuknak nyoma sincs o bokorban. A bokor roskadásig teli érett gyű- ^ mölccsel. HÉTVÉGE 9.
