Dunántúli Napló, 1984. január (41. évfolyam, 1-30. szám)

1984-01-07 / 6. szám

Bemutató a Pécsi Nemzeti Színházban

Hamlet, dán királyfi

Ophélia és Hamlet: Oláh Zsuzsa és Kulka János

Kopár, dísztelen színpaddal szemben ül a néző a Hamlet pécsi előadásain. Acélhálóból formált, ívelt, emelkedő pálya tölti be a színpad nagy részét, a háttér sötétbe vész, s egyáltalán: kevés a fény ebben a királyi udvarban. A ruhák is szürkék, feketék, ritka a fehér vagy a színes. Gondterhelt a király. Pedig minden jól indul: tanácsosai javaslatára feleségül veszi a nemrég elhalt király özvegyét, s mert kívülről nem fenyegeti veszély az országot, a belső ellenséggel szemben pedig bízik magában és hű embereiben, úgy tűnik, kiegyensúlyozott, békés évek következnek.

Egy dolog hiányzik csak: hogy a volt király fia, a wit- tembergi egyetemről hazatért Hamlet is foglalja el helyét a trón mellett, legyen „első udvaronc". Hamlet azonban nem kér a hatalomból, sőt, tüntetőén hangsúlyozza különállását. Előbb csak mint fiú, akit bánt anyja és nagybátyja túl gyors házassága , aztán — a szellemmel való találkozás után — mint királyfi, akinek az apját az ölte meg, aki most morzsákat akar juttatni neki a hatalomból. Megkezdődik a küzdelem életre-halálra: a ravasz, gyanakvó, előbb Hamletet békés eszközökkel bekerítő és a gyilkosságoktól sem visz- szariadó Claudius, másfelől a politikai cselszövés taktikáit vállaló, de szellemileg egyetlen pillanatra sem azonosuló, belső integritását mindvégig megőrző Hamlet között.

A Hamletben elsősorban politikai drámát látni igen kézenfekvő, hiszen nincs a családi életnek, a szerelemnek és barátságnak olyan intim pillanata, amelybe képletesen vagy valóságoson bele ne hallgatózna a politika. Történelmi kortól, e kor aktuális konfliktusaitól és a rendező személyes ambíciójától függően más és más lehet e politikai dráma alapkérdése. Itt és most Claudius és Hamlet — két nemzedék, kétféle erkölcs, de főleg a hatalom megszilárdítására törekvő király és e hatalom kritikájának — küzdelme.

A hagyományos Hamlet- központú előadás helyett két személyt állítani előtérbe, s e két tartópillérre építeni a cselekményt érdekes és sok szempontból indokolt elképzelése Szegvári Menyhért rendezőnek, hiszen ennek a lehetősége benne van a shakespeare-i drámában, ahogyan a szerelmi vagy családi dráma kiemelésének lehetősége is benne van. Hiányérzetünk azért támad, mert ez a koncepció inkább csak felsejlik az előadásban, vagy csupán a rendező előzetes nyilatkozatából ismerjük (amely nyilatkozatot a rendezők szívesen, vagy kevésbé szívesen ad meg, tudván, hogy a néző és a bíráló szá- monkéri majd). Hamlet mind színpadi jelenlétét, szövegének terjedelmét és gondolati súlyát tekintve annyival fontosabb a drámában, hogy külön rendezői megerősítés nélkül Claudius nem lehet a másik középpont. Ilyen megerősítésre történtek ugyan kísérletek, mégsem láttuk a királyt olyan határozott, kemény uralkodónak, aki akaratával, tekintélyével irányítja a palotában és az v országban történteket — sőt, helyenkint úgy látszik, mintha az események rajta kívül történnének. Közrejátszik ebben Győry Emil szerepfelfogása is: egy fáradt, enervált királyt formált meg: viselkedésében csupán az ingerültség, a dühkitörések jelentenek némi változatosságot. Az események mozgatója inkább Poló- nius, — elsősorban Újhky László hangsúlyos alakítása révén —, aki egyrészt a humort és az iróniát képviseli e barátságtalan éghajlatú udvarban, másfelől szervezője és megtestesítője annak a gyanakvó, intrikáló, nyomozó mechanizmusnak, amely a felszín nyugalma alatt működik.

A kulcskérdés természetesen Hamlet figurája. Hamlet Shakespeare szövege szerint harmincéves, Kulka János Ham- letje fiatalabb ennél. Az egyetemet éppen befejező, lélekben még diák királyfi a felnőttek társadalmával ütközik meg itt az udvarban, s ráadásul a hatalom gyakorlásában jártasabb, a manipulációkban gátlástalanabb előző nemzedékkel kell szembeszállnia. Kulka-Hamlet előbb csodálkozik, óztán felháborodik, majd dühös s végül beletörődő, szomorú lesz: felveszi a fegyvert, és amúgy becsületből, de a győzelem reményét eleve feladva megvívja a harcot.

Kulka János erőteljesen, meggyőzően vezet végig bennünket Hamlet változásának stációin: szerepértelmezésének világossága, tudatossága ott is kitűnik, ahol a rendezői koncepció bizonytalansága vagy saját eszközeinek hiányosságai miatt színészi gondolatai nem elég átütőek.

Oláh Zsuzsa az előadás kellemes meglepetése, írhatnánk, de az előző évad klasszikus szerepeiben már bizonyított tehetsége után Ophéliája nem meglepetés, hanem elvárt jó teljesítmény. Az ő megformálásában Ophélia üde és szép, naiv, de nem szentimentális: az őrülési jelenet ízléses és minden naturalista túlzástól mentes megoldása az előadás emlékezetes percei közé tartozik.

Sólyom Kati (Gertrúd) különösen a Kulka Jánossal való kettősében (Polónius megölése után) igen hatásos. Sípos László nyers, vad kamaszt formált Laertesből, míg Újváry Zoltán színtelen Horatiót. Rosen- crantznak és Guildensternnek, e két sikamlós udvaroncnak (Satranek Károly illetve Melis Gábor), lám, emberi hangja is van.

Az előadás ad néhány drámai pillanatot. Ilyen a már említett őrülési jelenet, a Szellem megjelenése Gertrúd szobájában, Polónius megölése, Ophélia és Hamlet második találkozása, a Hekuba-mono- lóg, és főként az egérfogó, amely rendezőileg is gondosan kivitelezett és a Bóbita

Claudius és Gertrúd: Gyóry Emil és Sólyom Katalin.

Ornódi László felvételei

Hamlet és Gertrúd: Kulka János és Sólyom Katalin.

Bábszínház tagjainak közreműködésével dekoratív, mozgalmas. (Mozgástervező Kos Lajos). Ilyen jó megoldás (bár az ötlet máshonnan ismerős) az állandóan nyitott sír, amely egyúttal színpad ki- és bejárás is; a szellem (Tyll Attila) behozatala a színpadra és a két sírásó (Paál László illetve Faludy László) előadást nyitó és záró jelenléte. Telitalálat Károly Róbert édeskés, mégis nyugtalanító zenéje. A díszleteket Ä jelmezeket Húros Annamária tervezte. Fortinbras szerepében: Szegvári Menyhért.

Nem mehetünk el megjegyzés nélkül egy olyan jelenség mellett, ami nagyon sokat levont az előadás értékéből — és ez a színészek beszéde. Színpadjainkon manapság nem divat a szép és érthető beszéd, alighanem színészi modorosság és rendezői modernkedés egyaránt közreműködik ebben. Különösen bántó ez, ha — mint itt is — klasszikus szövegeket vesznek társalgási stílusúra: a hadarás, a motyogás, oz elharapott szó- és mondatvégek egyszerűen akusztikuson érthetetlenné teszik a szöveget. Nem kívánjuk vissza a kulisszahasogató deklamálást, de az elemi igényünk, hogy értsük, mit mond egyik színész a másiknak. Bármennyire ismerős is a Hamlet története, a shakespeare-i, Arany János-i szöveg utángondolást, értelmezést kíván, de ez a félig érthetővé tett szavak, öncélú és a jelentéstől független dallamra felfűzött mondatok révén nem lehetséges. Erre pedig bőséggel hallottunk példát ebben a produkcióban: fájdalmas, hogy a legtöbbet éppen Kulka Jánostól és Győry Emiltől, a kél legfontosabb szereplőtől. Új- laky László, Faludy László, Oláh Zsuzsa és Koszta Gabriella (Szinészkirálynő) üdítő kivételek etekintetben.

Gárdonyi Tamás

A játéktól a színházig

Országos gyermek- művészeti fórum

A gyermekkorosztály sajátos réteget alkot a társadalomban: saját nyelve, véleménye van. Kulturális igényeivel régóta számolunk: létezik játékipar, gyermekszínház, gyermekfilm és gyermekműsor a televízióban, rádióban. A .gyermekkultúra igényesebb műhelyei a „fogyasztónak” valóságos érdekeit tartják szem előtt: igyekeznek a gyermekek társadalmi beilleszkedését segíteni.

Ez így bizonyára eléggé kopogósán hangzik, hisz ugyanezt a célt vallották magukénak hajdan az atyai pofonok és tanítói pálcasuhintások hívei is. Mégsem ugyanarról van szó, mégpedig nem is az alkalmazott eszközök — a nádpálca és a műsorkínálat — különbözősége miatt. Az eszközök értéke attól függ, milyen társadalomba akarjuk beilleszteni gyerekeinket. Napjainkban olyant képzelünk el — és egyre eredményesebben munkálkodunk is érte —, amelyben mindenki képességei szerint dolgozhat.

A Népművelési Intézet és a József Attila Városi-Megyei Művelődési Központ nemrégen Salgótarjánba hívta mindazokat az intézményeket, melyeknek feladata, hogy gyermekek számára művészeti alkotásokat hozzanak létre. A hivatásosokon kívül több amatőr együttes is bemutathatta műsorát.

Sajnos, a résztvevők köre nem közelítette meg a teljességet, jelentős szerepet játszó műhelyek maradtak távol — vagy kezelték félvállról az ügyet. Kevésbé lehet ebben elmarasztalni a színházi társulatokat, melyeknek gyermekelőadásait ugyan feltétlenül itt kellett volna látnunk, de a költségek és az időtartamok szétfeszítették volna a találkozó kereteit. A teljességnek és a lehetőségeknek az összehangolása megoldandó feladatként rajzolódik ki a kétévenkénti fórumok szervezői előtt. Lehetetlenség azonban nincs: ha alapos kritikai előadások hangzanak el a találkozókon, videoszemelvé- nyek is közelebb vihetnek a teljességhez, mint a fehér foltok.

Kevesebb megértés illeti az olyan intézményeket, amelyek gondosan összeállított tárgykollekcióval és vitaképes munkatársakkal is képviseltethették volna magukat. Mentségül csak az szolgálhat távolmaradóknak és félvállról vevőknek, hogy ilyen komplex gyermekművészeti fórum még nem volt eddig, s programja sem körvonalazódott eléggé határozottan.

A háromnapos találkozó a fenti megszorításokkal együtt is érdekes és tanulságos volt. Láthattunk animációs filmeket, színházi és bábelőadásokat, tévéműsorokat, hangosított diafilmeket, művészet- pedagógiai kísérleteket, hallhattunk rádióműsorokat. Betekintést nyerhettünk könyv- és lapkiadók kínálatába, láttunk játékokat — gondolkodhattunk a látottakon (és a nem látottakon!). Jó lenne, ha többen és többet gondolkodnának azon, milyen játékszerek segíthetnék legjobban ama áhított és nélkülözhetetlen — képzeletgazdag és alkotóképes — embertípus megsokasodását hazánkban.

De gondolkodjunk akár játékszerekről, akár színházi élményekről, felnőtt-képzeletünknek némiképpen szárnyát szegi az anyagi lehető- ségek rácsozata, melybe minduntalan beleütközünk. Egy színházi társulattal nem rendelkező megyeszékhely művelődési központja számára is egyre elérhetetlenebbek az igényes előadások, hát még a kisebb települések lakóinak! Mi jut a kisvárosi és falusi gyerekeknek?

Sok hivatásos vállalkozásnál színvonalasabb műsort kínál némely helyi vagy környékbeli amatőr csoport. Ezeknek a működését segíteni, a szakmai fejlődését szorgalmazni kell. Az amatőrmozgalmi minősítéseken kívül a gyermekkultúra fejlesztésében betöltött szerepüket is minősíteni kellene. Salgótarján az ő megméretésüknek is színtere lehetne.

Bármennyire szeretnénk megőrizni az élő színház varázsát, tudomásul kell vennünk, hogy növekszik a filmek és főleg a televíziós műsorok szerepe — mivelhogy terjesztésüket kevésbé akadályozzák a gazdasági nehézségek. Annál fontosabbá válik a művészeti — különösképpen a gyermekművészeti — alkotások értékelésének átfogó szemlélete. Ameddig nincs olyan kritikai folyóirat — vagy legalább rendszeres kiadvány —, amely tükröt tart a gyermekeknek szánt hivatásos és amatőr művészeti alkotások elé, s tájékoztatja a pedagógusokat, népművelőket, szülőket a gyermekkultúra születő értékeiről és tévedéseiről, addig mindenképpen szükség van olyasfajta szóbeli fórumra,, mint amilyen a salgótarjáni volt.

Trencsényi Imre

Gyermekkönyvek, gyermeklelkek

Beszélgetés az olvasásról dr. Horváth Veronika adjunktussal

8. HÉTVÉGE

„Könyvek és tapasztalatok együtt alakítják a léiket” — vallotta Radnóti Miklós, és megállapításának igazságát aligha kell magyarázni. A

könyvvel való ismerkedést egészen pici korban kell elkezdeni. A 3—4 hónapos csecsemő már érdeklődik a színes képek iránt, később élvezettel játszik a

könyvvel és korán elkezdi a

válogatást, kedvenc könyvei, meséi lesznek. S fontos, hogy tudjon miből válogatni. Hogyan látja ezt a kérdést a szakember, dr. Horváth Veronika, a JPTE Tanárképző Kara irodalomtudományi tanszékének adjunktusa, aki többek között gyermek, és ifjúsági irodalommal foglalkozik?

— Valóban, már a néhány hónapos gyereknek is lehet képeket mutatni, együtt nézegetni azokat, hogy meglegyen a könyvvel való foglalkozás közös öröme. Hogy van-e megfelelő választási lehetőség? Az 1980- as években négyszáz, különféle műfajú gyermek, és ifjúsági irodalmi könyv, kiadvány jelent

meg. Ez hatalmas mennyiség, és tartalmaz igazán értékes műveket, bár még ma is az a helyzet, hogy ezen a területen ritkák a kiemelkedő színvonalú csúcsalkotások.

— Van egy olyan elterjedt nézet is, miszerint gyermekkönyvet általában azok írnak, akik mást nem tudnak. Mi erről az ön véleménye?

— Általánosítani nem szabad, ha van is erre a gyakorlatra példa. De gondoljunk csak Weöres Sándorra Lázár Ervinre, Fekete Istvánra, Csanádi Imrére, hogy csak néhányat említsék a műfaj kiváló képviselői közül. Viszont igaz, hogy a gyermek, és ifjúsági irodalom az irodalomtudomány perifériájára szorul, s ma is sok erősen didaktikus könyvet Olvashatunk. Pedig erre az irodalomra is ugyanazok az esztétikai' és egyéb követelmények

érvényesek, mint amelyek o felnőttek olvasmányaira. Kevés a kritika is e műfajban, valahogyan igény sincs rá. Szükség lenne egy valóban átfogó antológiára is, amelyből a tanárok bőven ajánlhatnának, válogathatnának.

— Melyek egy jó gyermekkönyv legfontosabb ismérvei? ön mit olvas ötéves kislányának, Katának?

— Igen fontos a nyelvi meg- formáltság a gyermek; fantázia gazdagítása, a vidám alaphang, az esztétikai élmény szerzése. A másik kérdésre válaszolva: legújabb kedvenceink közé Nemes Nagy Ágnes Bors nénije, Illyés Gyula népmeséi, Galambos! László gyermekversei tartoznak.

— ön évek óta tanítja a Tanárképző Főiskolán a gyermekes iljúsági irodalom című tantárgyat. Milyenek a tapasztalatai, kedvelik-e a hallgatók a tárgyat?

— Ez egyénenként is változik. Igazán akkor kezdenek eziránt érdeklődni amikor a gyakorloti tanításokon találkoznak a gyerekekkel. Olvasásszociológiával, olvasáslélektani vizsgálatok ismertetésével egészítem ki a témakört, s ezeket igen szeretik a hallgatók.

— Melyek az olvasóvá nevelés legfontosabb lépcsői?

— A legelsőt már említettem, ez otthon kezdődik, és már a kisdedkorban. A következő, hogy rendszeresen megtanuljon olvasni a gyermek de a mai helyeztkép sajnos, nem ez. Kevés a gyakorlásra fordított idő, s feltehetően a szó- képolvasáshoz még több gyakoroltatásra lenne szükség. Amíg a gyerek a szövegolvasással kínlódik, nem tud a tör. ténetre figyelni, s utálattal

gondol magáira az olvasásra. S kiemelkedően fontos itt is a tanár személyisége, a lelkes hozzáértő tanár igazi kis csodákat is képes létrehozni tanulóival.

— A főiskolán sikerült-e ilyen pedagógusokat formálni?

— Értő és érző embereket kell képeznünk. Általában az értés előbb valósul meg és jobban mérhető. De az utóbbi tulajdonságot is lehet fejleszteni például egyre több, jobb könyv olvastatásával.

— Ügy tudom, az egyetemi oktatásban ilyen- nevű tárgy nem létezik.

— Én ezt a tárgyat figyelmeztető, felhívó jellegű felkiál. tójelnek érzem az egyéb szak- irodalmi képzés mellett. Oktatni az egyetemen nem oktatják, a JPTE-n sem fogják egy év múlva. Helyébe irodalom. és olvasásszociológia, valamint szociálpszichológia lép.

— Ez' nem ellentmondás ahhoz képest, amiről eddig beszélgettünk?

— A szociológiai tárgyakat szükségesnek tartom csak nem azonosnak az említett tantárgy. gyal.

Barlahidai Andrea