Dunántúli Napló, 1984. január (41. évfolyam, 1-30. szám)

1984-01-21 / 20. szám

színek, harmónia Operaénekesek előadásában: A denevér A Pécsi Nemzeti Színház új zenés bemutatójáról Szalon-pajzónkodás, remek muzsikával, anno 1874 ... Az ősbemutatón mégse ,, robbant be”. Azaz: ott még nem. A bé- cs; közönség franciás, elsősor­ban offenbachi ízlésen neve­lődött — s A denevér valami más. Finom pikantériával át­szőtt, színpadra termett „ge- mütlich"-tréfa. amihez a bécsi­ek imádott „Scháni”-ja lebilin. cselően szép, valóbon keringő­királyhoz méltó zenét írt, amely karakterében. igényességében közelebb áll a vígoperához, mint a konvencionális operett­hez. így a bécsi közönség za­vart „csöndje" csak az első meglepetés pillanatáig tartott. A denevér kirobbanó sikere nem késett. Első néhány elő­adását követően fokozódó ün­neplés közepette indult el vi­lághódító útjára — amely ma is tart. Kellemes óévbúcsúztató meg­lepetésként tűzte műsorára ifj. Johann Strauss remekművét a Pécsi Nemzeti Színház, s játsz- sza operai szereposztásban, me. leg közönségfogadtotásra talál, va. Kellemes a meglepetés azért is, mivel a szórakoztató műfaj­ban hosszú távon kialakult „egy évad — egy operett" hagyo­mányát megtörve, most e9Y igé­nyesebb zenei élményt adó mű. vet illesztettek oz idei operett programhoz. (Luxemburg gróf­ja.) (Megjegyezzük: ehhez a pécsi színháznak minden elkép­zelhető eszköze. lehetősége megvan. Éppen ideje volt már egy ilyen meglepetést előkészí­tenie hűséges nézőtáborának.) Szerencsés választás továbbá az is, hogy a produkció megal­kotásához több kitűnő vendég- művészt szerződtettek. Szinte a siker zálogának tekinthető a vendégrendező, Seregi László meghívása: o rendezés fő erős. sége A denevér pécsi előadá­sának. Seregi sokszorosan iga­zolta képességeit, jóllehet nem csinál „rendezői «színházat“; nem a különleges ötleteket, be­állításokat hajhássza. Érvénye­sülni engedi Strauss könnyedén áradó muzsikáját. A szituáció­kat lekerekíti. A szöveges ré­szekből csők annyi hangzik el, amennyi dramaturgiailag nél­külözhetetlen, ezáltal az egész mű tömörebbé, helyzet- és mu. zsikacentrikussá vált. Az elő­adás ritmusa lendületes, gör­dülékeny; sehol nem „ül le" — miközben felszabadultan gyö­nyörködhetünk az áriák, kettő­sök. tercettek, kórusos jelenetek és képek muzsikájában. Egyet­len észrevételem — ami viszont nem rendezői „ügy”, de végté­re egyszer ezt is szóvá kell ten­ni — az, hogy mivel itt jóval kurtább a prózai szöveg, a cse­lekmény legfontosabb referen­ciáit a vokális zenei elemek hordozzák. így az énekelt szö­vegrészeknek a szokottnál is fontosabb szerepük van. (Vol­na.) Ha legalább a lényegük — mindegyiknél — eljutna hoz­zánk... Az énekelt szövegré­szek nagyobb része nem vagy csak részleteiben, szófoszlá. nyokban érthető — egyszerűen artikulációs okokból. (Például két nívósán előadott ária közül a „kacagó áriából” csők' egy­8. HÉTVÉGE két szótöredéket; a „magyar dalból" egyetlen szót sem ér­tettem meg, a nézőtér két kü­lönböző akusztikai pontján.) Ami azért, egy kis műgonddal, úgy gondolom, javítható. Látványosság, könnyedség, harmónia jellemzi Sereg; ren­dezői munkásságát. Egymásból következő helyzetekben, színek, ben és képekben gondolkodik. Érdemes kiemelni egyébként a darabnak is a középpontjában álló második felvonás diszkrét hangulatú szinkom pozícióját. Méltó társa a rendezőnek a lát. ványtervezés megvalósításában — csakúgy, mint az I—III. fel­vonás szituációkhoz illeszkedő színpadképeiben — két másik vendégművész: Langmár András díszlettervező és Győrffy Anikó jelmeztervező. Egy bécsi palo­tabelső csillogása, s benne a korabeli nagyestélyik színei — gondosan megválasztott fényef­fektusokkal — képzőművészeti hatásúak. Miközben mindez megkapó színharmóniába kerül a fölcsendülő muzsika hangu­latával. A felvonás zárókórusa („Egy család . ..") a kékes hát­térrel s a behozott gyertyákkal: óriási ötlet, varózsos hangula­tot áraszt. Tóth Sándor volcer- koreográfiája azért tetszett, mert eltér a megszokott fehér tüllcsodák megszokott libbené­seitől. (A Pécsi Balett táncosai égszínkék kosztümben adják elő. kedvesen, hangulatosán.) A szereplők érzékelhető örömmel, gyönyörűséggel élik — s éneklik — színpadi életü­ket. Harmath Albert szép han­gú „slágfertig" Eisenstein-je színészileg is kitűnő. Jankovits József (m. v.) alakításában ha­sonlókat érezhetünk. Színpadi mozgása ugyan árnyalatnyivoi elmarad Harmathétól; kicsit szögletes, szép, férfias tenorja viszont új színt hozott a másik szereposztásban. Rosalindát elő­ször énekelte Csó/ry Ágnes. (A korábbi előadásokon Adélként szerepelt.). Kezdeti elfogódott­sága hamar oldódott; szép, kul. túráit szopránja remekül érvé­nyesült nemcsak szólóinál, de a hármasokban s például a kitű­nő óra-kettősben is. Geöfz Judit eddigi legjobb énekes-színészi teljesítményét nyújtotta azok közül, amit tőle láttam. Színpadi jelenlétét fo­kozni tudta, felszabadultan; könnyedén ívelte ót o kolora- túr-feladatokat is. Kár, hogy I. felvonásbeli szerepfelfogásában beszédstílusa „kilóg" az egész­ből: cselédlányt, pesties „ba­kasárit" alakít — szobalány he. lyett. („Keziccsókolom naccsá- ga .. ."). Ida szerepében Búvá- ry Lívia, illetve Benei Katalin kedvesen, muzikálisan teljesítet­te kurtára szabott • feladatát. Vadász István Alfrédja nemcsak zeneileg, énekesként értékes alakítás. Remek érzékkel alkal. mázzá a zenei humor és szö­vegnélküli, áttételesebb humor eszközeit is. Tetszett Tamás Endre fogházigazgatója; a tré- facsinóló Falke szerepében Vóg- helyi Gábor, a dadogás Blind szerepében Kuncz László, illet­ve Magasházy István (m. v.). Teljesítette feladatát Orlovszky hercegként Wagner József. Frosch Pállal Péter alakításé, ban megérdemelten aratott vi­haros sikert. A közép-korosz- tálybeliektől számítva, sokunk­nak van valamilyen emlékképe erről a híres szerepről; valame­lyik nagy művész alakításáról. Nem könnyű tehát ebben újat teremteni, egyéni ötletekkel, színekkel. Főképp: részeg em­bert megformálni nem könnyű anélkül, hogy „hülyére venné” a színész. Pálfainak sikerült, jó­ízűen és mértéktartóan komé- diázik. A produkciót a január 7-i és január 13-i előadásokon láttam. A zenekart mindjét alkalom­mal Breitner Tamás vezényelte. Elsőként úgy tűnt. nagyon kor­rektül, pontosan „lemuzsikálva" a mű zenei anyagát; másodjá­ra apróbb hibákkol — bizonyos hangszercsoportok (pl. elsőhe­gedűk) nem mindig egységes hangzásával — ugyan, de a straussi muzsika lelkét is — több szívvel — megszólaltatva. A kórus mindvégig stílusosan, szép, kiegyenlített hangzással szólalt meg. Wallinger Endre Az élet és a jelképek Min dolgozik Pinczehelyi Sándor? A műteremben az asztalon szürke bazaltkocka, rajta fe­hér betűvel: „— a proletariá­tus fegyvere". A kő láttán az emberben feldereng egy szo­bor, mely a szovjet avantgárd és szocreál határán keletke­zett: földről követ felragadó alak, a szobor címe: „Utcakő, a proletárok fegyvere." — Ez ugyanaz a kő?, kérdezem , Pinczehelyi Sándortól. — Ez az. Csak ma' már másként használjuk a közismert jelké­peket. „Mint egy lovag; torna túl­ságosan nem bizakodó baj­vívója emelte fel Pinczehelyi Sándor 1973-ban a sarlót „har­ci" jelvényként... írta róla Keserű Katalin. — Azóta le sem tette a „fegyvert", újabb jelvényeken, jelképeken győzött a párviadal ... új s újabb módozataival, technikáival. A politikai-társadat mi, civilizáci­ós-kulturális, nemzeti jelképek általános, művészi és speciáli­san hazai életterét (azaz a mi magunkét)... vizsgálja: mi. ként lér meg egymással az élet és a jelkép." A jelképek Pinczehelyinél kilépnek meg­szokott keretükből és új je­lentést kapnak. Az utcakő, a sarló és kalapács, az ötágú csillag, a nemzeti színek más, szokatlan összefüggésben tűn­nek fel. Piros-fehér-zöld nyakú libák vonulnak Pinczehelyi ki­állítás-katalógusának borító­ján; a Magyar kenyér 1979 háromszínű, akárcsak a PFZ paprika 1981 és az 1982-es Ka­rácsonyi lapon a beigli. — Hogy veszi ezt a közön­ség? — A fiatalok többsége jól, más nézők nehezen, és még a szakma egy része is. Túlságo­san kötik a tárlatlátogatót a hagyományok. Bizonyos jele­ket, képeket mindig csak ugyanabban, a meghatározott összefüggésben tudunk elkép­zelni — holott rnás környezet­ben egészen másfelé indíthat­ják el a nézői asszociációt. Nem jelent-e többet és mást az ötágú csillag, a coca-colás doboz és egy hal együtt egy szákban, valamelyik Csepel- bicikli kormányán, mint külön, külön? — Sokan érezhetik úgy, az ilyesmi tiszteletlenség ... — Kitágult a világ, a kép­zőművészet is — a változást gondolkodásunknak is követnie kell. Ma már mindent fel le­het használni műalkotásnak: a lényeg az, hogy gondolatot szolgáljon — persze, nem akármilyen gondolatot —, s hogy érzelmileg is felrázzon. — Képei körül időnként bot­rányok támadtak. — Igen. Például. A Képző­művészek Szövetsége alkalma­zott grafikai szakosztályának 1971-es kiállítására csináltam egy lapot: egy férfit ábrázolt, a mellére festett Bartók-port- réval, aláírása ez volt: „I like Bartók": Szereltem Bartókot. Bartók megcsúfolása címén nem engedélyezték a kép ki­állítását. Láttam egyszer a bolgár tengerparton egy orosz fiatalembert, a mellére Lenin- portrét tetováltatott, s ezen senki nem ütközött meg. Ö vállalhat egy nemes eszményt ily módon, én nem? Miért ne lehetnék büszke a nemzeti színeinkre úgy is, hogy felfes­tem fára, mezőre, kenyérre? A szalámi viselheti a háromszínű szalagot a boltban? Kiállítá­son az én képeim nem? — Mindenesetre tagadhatat­lan, hogy van valami polgár­pukkasztó ize a dolognak. — Nincs. Hadd leqyen az én jogom megválasztani azokat az eszközöket, amikkel kife­jezem a gondolataimat és fel­hívom rájuk a figyelmet. Minél szokatlanabbak ezek az esz­közök, annál inkább szükség „Bemutatkozó” hangversenyen A Mozarttal egyidőben élt, de nála jóval nagyobb kort megérő Johann Christian Bach B-dúr szimfóniája vezette be az új évben új nevén először fellépő Pécsi Szimfonikus Ze­nekar hangversenyét kedd es­te a POTE aulájában. Az élete végén londoni polgárrá vált Bach-fiútól — mint azt majd’ minden zenei szakkönyv és is­mertető megjegyzi — rengete­get tanult Mozart —, sajnos azonban Christian Bach annál kevesebbet a salzburgi mester­től. Igen tisztességes mester­ségbéli tudással megírt, de igazi mélységek nélküli szim­fóniája — voltaképpen „nyitá­nya” — ezen az estén a pé­csiek kifogástalan előadásá­ban hangzott el, a középté­telben igen szépen sikerült oboaszólóval. A koncert második szórná­A Pécsi Szimfonikus lenekar klasszikus-estje ban egy tehetséges, nagy tu­dású fiatal szovjet zongorista, Mihail Voszkreszenszkij mutat­kozott be a pécsi közönségnek Beethoven „középső", c-moll zongoraversenyének előadá­sával. Teljes és megérdemelt sikerrel. Voszkreszenszkij min­dent tud, amit egy pianistának tudnia kell; technikája lenyű­göző, fogékonysága és érzé­kenysége páratlan: élmény­sierűen tudja egymás mellé „helyezni", egymásból mintegy kioldani a legellentétesebb szélsőségeket is. Úgy tűnt, Gi- lelsz játékának klasszikus fe­gyelme, bensőségessége épp­úgy sajátja, mint Richter cson­tig ható tragikuma; az utób­biról leginkább az első tétel­ben (többek közt például a re­mekül sikerült kadenciában), az előbbiről a másodikban győzött meg. Mindebben — á második tétel előadásának ap­róbb hiányosságait leszámítva — jól segítette a Breitner Ta­más vezette együttes is. Haydn műveit, szimfóniáit — mint mindent — sokféleképpen lehet játszani: átlagos, „köte­lező” előadási darabként épp úgy, mint vállalva és felfedve a nagy osztrák zeneszerző mű­vének minden rejtett szépsé­gét, okos, leleményes zenei furfangját. Ennek az érettkori remeknek az előadása, sajnos, ezúttal inkább az előbbi „kör­ben" mozgott: az első tétel­ben azért, mert a vivace assai előírás ellenére is talán túl gyors volt a tempó, a harma­dikban pedig azért, mert az együttes és karmestere nem vállalta igazán — még meré­szebb akcentusokkal, hangsú­lyokkal — Haydn itteni népies, kópés, csizmás lábbal táncoló, derűs darabosságát. A páros számú tételek — különösen a negyedik — jóval meggyőzőb­ben szóltak, de ez nem változ­tat azon, hogy ez az előadás egyelőre inkább Csak lehető­ség volt, mint nagyvonalú, a felfedezés, az újszerűség örö­mét is adó megvalósulás. Per­sze, rosszabbul is lehet játsza­ni az üstdob-szimfóniát —, de jobban kell! S ez az előadás a jövő heti zeneakadémiai vendégszereplésig nyilván érik még. A jelek szerint szüksége van-rá. Varga J. van rájuk, hogy az embereket felrázzuk a tespedtségből; bi­zonyos szellemi elkényelmese­dést tapasztalok ugyanis. De ehhez nem vagyunk elegendők mi, művészek magunkban. Megfestjük a képet, ezzel a feladat felét elvégeztük. A má­sik felét az iskolának, a csa­ládnak, a kiállításoknak és a tömegkommunikációnak kell elvégeznie a műalkotások köz­vetítésében, megértetésében. — Mint a Pécsi Galéria ve­zetője, mit tesz ennek érde­kében? — Egyetlen galéria lévén a városban, a legkülönbözőbb várakozásoknak kell eleget tennünk. Kiállítási programun­kat úgv állítjuk össze, hogy széles kitekintést adjon a je­len kor művészetéről. A megyei és városi pártszervek, a taná­csok, a múzeum és a Képző­művészek Szövetsége igen jó partnerek ebben. Az ő javas­lataikból és a saját ötleteink­ből kiindulva áll össze a kíná­lat Pécstől Európán át Japá­nig. Igyekszünk érdekes pla­kátokkal, viszonylag elfogad­ható prospektusokkal, változa­tos installációval — és nem­sokára videóval is — eladni a látnivalót. És minél több munkát mi magunk elvégezni, hogy olcsóbb legyen egy-egy tárlat. — Tavaly székesfehérvári és makói kiállításai nagy figyel­met keltettek. Miskolcon, a grafikai biennálén dijat nyert. A méltatások, ismertetések leg­többje nem hagyja említetle- nül, hogy a Pécsi Műhely ne­vű művészi csoportosulásból indult el. — A 60-as évek végén töb­ben, akik nem művészeti főis­kolára, hanem tanárképzőre jártunk, és sokáia kissé gya­nakodva szemlélt amatőrök voltunk. Lantos Ferenc köré gyülekezve kezdtünk dolgozni. Lantos mást csinált, mint szo- kás volt akkor, és sokat segí­tett nekünk saját eszközeink megtalálásában. Életkori kö­zösség is volt a Pécsi Műhely és a közös érdeklődési kör is összekötött bennünket. De nemcsak Ficzekkel, Kismányo- kival. Halásszal és Sziijártó- val, hanem más hasonló korú érkélrrtrségiekkel. Jó korszak volt ez 69-től 80-ig: baráti ösz- szejöveteleket rendeztünk épí­tészekkel. költőkkel, muzsiku­sokkal. Ez aztán valahogy el­múlt, pedig szükséq lenne rá ismét. Sok művészember él itt, akinek ismernie kellene egy­mást, és méqis elhalad a má­sik mellett — valóságosan is, képletesen is. — Min dolgozik most? — Amit biztosan tudok: feb­ruárban kiállításom lesz Len­gyelországban, - novemberben Norvégiában. Grafikai lapokat küldök Kanadába, az NSZK- ba és Jugoszláviába. A Ga­léria sok energiámat elvisz. De ez nem baj: értelme van, a jövője megnyugtató. Gárdonyi Tamás

Next

/
Thumbnails
Contents