Dunántúli Napló, 1984. január (41. évfolyam, 1-30. szám)

1984-01-21 / 20. szám

GALAMBOSI LÁSZLÓ

Ütközet

Havazik már. Köd-kaszárnyákban pusztulnak elnyűtt angyalok. Bolyongó páva sir, törékeny tollát szaggató lovasok zúdulnak át az éjszakába, a piros kengyel jégbe hull.

Süllyed a fény, nagy aranybárka, a csüggedőkre gyász borul.

Hajszolt nyuszit. Az ember éhes, csontja csapdákban csikorog.

A háborgatott Mindenségben nem óvják szirmos bársonyok. Pusztában csupasz csikó görnyed, iszapba dőltek szárnyai.

Sátán rivall. A menekültek kardok közt lengő árnyai véznán merülnek. Zeng a szikla. Zöld Sárkány-Isten fölriad.

A szakadékból pallost rántva nyúzza a hörgő ágakat.

Havazik.már. A vándor bölcsen rejtőzik odvas ég alatt.

Menti a Bőség magasába szivét, a kristály-kosarat.

Egy Babits- szállóige eredete

A Babits Mihály összegyűjtött versei (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977.) című kötet 359. oldalán így szerepel a szállóigévé vált verseskötet címe: AZ ISTENEK HALNAK, AZ EMBER ÉL, tehát csupa nagy betűvel. Az összeállítás végén, ahol a kötetcímek rövidítésének feloldását adják, a következőt olvashatjuk: Az istenek halnak, az ember él. 1929., ezzel szemben az első kiadás címe Az Istenek halnak, az Ember él, vagyis nagy l-vel és nagy E-vel.

A kiadóknak ez a gyakorlata, hogy a versek és kötetek címét csupa nagy betűvel írják, helytelen, ugyanis kizárja a tipográfiai kiemelés egyik lehetőségét, sőt — mint azt példánk is mutatja majd — módot ad nem egészen helyes értelmezésre, hibás változatok elterjedésére.

Békés István Napjaink szállóigéi című könyvében — helyesen írva a mű címét — így jellemzi e szállóigét: „ Babits példaszavának teljes értelme: az ember túléli a változó hatalmakat, diadal- makat, eseményeket. De érvényes leszűkítve a kisiste- nekre is, akiknek léte rövi- debb, fennmaradása bizonytalanabb, mint a* egyszerű kisembereké.” A szállóige esetleges korábbi megfogalmazásáról, forrásáról nem közöl adatot.

A magyar irodalomban tudomásom szerint 1929 előtt nem fordul elő hasonló szembeállítás — kézenfekvő vallási okok miatt. Az első teljes, magyar nyelvű Nietzsche Zarathustra-kiadásban (ZARATHUSTRA. Mindenkinek és senkinek se való könyv. írta Nietzsche Frigyes. Fordította Fényes Samu. Bp., 1917, 414. p.) azonban már találkozunk hasonlóval. Az első rész utolsó. Az ajándékozó erény című fejezetének végén a következőket olvashatjuk :

,,Az ismeretekre vágyó ember legyen képes nemcsak elleneit szeretni, hanem barátait is gyűlölni.

Rossz hála a tanító iránt, ha mindig tanítványok maradtok. És miért ne tépdes- nétek az én koszorúmat?

Tiszteltek? De hát ha egy napon e tisztelet megdől, vigyázzatok, hogy agyon ne sújtson benneteket egy bálvány koloncz.

Azt mondjátok, hogy ti hisztek Zarathustrában? De mit ér Zarathustra? Ti híveim vagytok, de mit ér minden hivő?

Még önmagatokat nem kerestétek és ekkor találtq- tok engem, (gy járnak a hívők, azért ér oly keveset a hit.

De én azt ajánlom nektek, hogy engem veszítsetek el s léljétek meg magatokat, , és csak ha, valamennyien megtagadtatok, térek vissza hozzátok.

Bizony más szemmel fogom akkor keresni, kiket elvesztettem, feleim, más szeretettel foglak akkor szeretni benneteket.

. És egykoron ismét barátimmá lesztek és ugyanegy remény gyermekeivé, akkor harmadszorra nálatok leszek, hogy veletek ünnepeljem a nagy delet.

És okkor lesz a nagy dél, mikor az ember pályája közepén állat és emberebb ember között állva az esthajnal, mint legfensőbb reménye felé való útját ünnepli, mert az az út egy új hajnalpirka- dáshoz.

És ekkor az a lemerülő önmagát áldja meg, hogy átmenő legyen és tudásának napja delelni fog.

Minden istenség halott, most azt akarjuk, hogy az emberebb ember éljen, ez legyen egykoron a nagy delelőn végső akaratunk."

Az idézet hosszúnak tetszhet, mégis egészében hozzásegít a verseskötet címének teljesebb értelméhez. Babits joggal érezhette magát za- rathustrai helyzetben: a felnövő írógeneráció példaképnek, mértéknek tekintette. Nem kevesebb joggal félhetett attól, vajon megállnak-e majd saját lábukon ezek az írók, vagy hasonló barna téboly vesz-e rajtuk erőt, mint sok német kortársukon. Ezt ugyanis Babits személyesen is láthatta már 1929-ben, amikor Berlinben, az egyetem Magyar Intézetének vendégeként a magyar irodalomról tartott előadást.

Fényes Samu — ma már elavultnak mondható — fordítását csupán azért kell figyelemre méltatnunk, mert a motívum első megjelenése magyar nyelven, nem pedig azért, mintha Babits éppen e fordításból merített volna. A Babits—Juhász—Kosztolányi levelezése című gyűjteményből tudjuk, már első fővárosi megjelenése is Nietz- sche-fordítás volt, a Délen című vers, 1905-ben. A következő évben két helyen is közöl js Zarathustrából egy prózafordítás-részletet. A későbbiekben is több nietzschei indíttatású verse született, 1924-ben például A vén kötéltáncos című.

Ne féljünk továbbvinni a köteteim elindította gondolatsort: kit, kiket tartott,

tarthatott Babits nagy E-vel írandó Embernek? Sorrendben a kövekezők szerepelnek: Dániel próféta, akinek a következő szavakra nyílik szája: „...fegyver nélkül megölöm én a sárkányt...”, őt követi a „Vén cigány”, majd nevét is idézve Vörösmarty, Dante, Ady Endre, Jászai Mari, s végül, ajánlásban Fenyő Miksa neve fordul még elő. A névsor önmagáért beszél.

„Az Istenek halnak, az Ember él", tehát ilyen előzményekkel indult el a szállóigévé válás útján.

Töttős Gábor

A

ngolul saját elhatározásomból akartam megtanulni, nem kényszerí- tett rá senki, semmi. Egész egyszerűen irigykedtem mindenkire, aki tud angolul, míg én nem.

Engem, ha megszólít egy angol az utcán, mit mondok neki? Semmit, csak azt a nya- fogós plizt. „Pliz, pliz." Menynyivel másképpen hangzana, ha el tudnám neki magyarázni, merre találja a Hiltont, a Margitljgetet, ' nem beszélve annak előnyéről, ha majd én megyek Angliába.

Kiválasztottam hát egy tanfolyamot, úgy hirdették KRASZ- NAI-FÉLE NYELVSTÚDIÓ, és beiratkoztam. Az iskola a szomszéd utcában volt, és talán ez a jótékony közelség tette, hogy ősztől tavaszik nem sok órát mulasztottam. Ha gyakrabban hiányzóm, talán már az első hónapban kimer- radok.

Az órákat egy iskolává átalakított alagsori lakásban tartották, tantermünk ablaka egy sötét, belső udvarra nézett. Szeptemberben ebbe a kertbe — néhány percre — a nap is besütött, de mikor jött a tél, a teremben csak a mennyezetről lógó, csupasz körték világítottak.

A tankönyveket a KRASZ- NAI-féle nyelviskola tanárai írták, egy harminc évvel korábbi politika várakozásainak megfelelően. így szerepelt benne mezőgazdasági kombinát, ahol eredményesen kísérleteznek a gyapot és cukornád hazai meghonosításával, és új civilizáció, mely holnapra megváltoztatja a világot.

Szerepeltek még hevenyészve fogalmazott, hosszú, unalmas olvasmányok, és ezeket ellensúlyozó anekdoták.

„Haldoklik a skót felesége, és utoljára azt kéri férjétől, ígérje meg, hogy temetésére sógornőjével, Jan-nel fog elmenni. A skót hosszú gondolkodás után azt válaszolja, nem bánom, Margaret, megteszem, de az egész napom el lesz rontva.”

i

Fiatal tanárnőnket Alice-nek hívták. Alice-nek derékig érő, lenszőke haja volt, hátul, a divatnak megfelelően, durva, nagy csattal volt összefogva. Ezek a színes csatok úgy lógtak hátul a hajában, mint egy- egy eldobott borotva. Alice az órákra sportos nadrágban és pulóverekben járt, de szolid öltözékéhez ragyogó gyűrűket, karpereceket, súlyos arany láncokat hordott. Talányos ember volt Alice, igazi öröm csak akkor volt az arcán, ha megszakítás nélkül, hosszan beszélhetett angolul.

Hamarosan rájöttünk, tanárnőnk úgy szenved itt, ebben a nyelviskolában, mint egy kalitkába zárt madár. Egy büdös, sötét kalitkába zárt madár, akinek fiatal élete örömtelenül, föld alatti robotban telik el. „Miattatok van” — vádolt bennünket tekintete —, „ti vagytok az okai, hogy ilyen nyomorult az életem.”

A legelső órán történt: tantermünk ajtaján hórihorgas, idős férfi rontott be, végigcsörtetett a termen, és mikor Alice-hez ért, ordítani kezdett: „Miért nem fejezi be? Nem látja, hogy véget ért az óra? Azonnal fejezze be!" A tanárnő mozdulatlan arccal" nézett, mi, tanítványok pedig megszégyenültem hallgattunk. „Mit akar itt ez a fiatal nő?” — találgattuk. — „Mi kényszeríti rá, hogy ebben a föld alatti iskolában, a pálya szélére sodródott emberek között keresse kenyerét?” De hiába törtük a fejünket, a rejtélyt nem tudtuk megoldani.

Délelőtti kurzus lévén, társaságunk nagyrészt nyugdíjasokból, családdal és háztartással foglalkozó asszonyokból állt. Néha fiatalok is föltűntek, fiúk könnyelmű, vékony ingekben, melyek sehogy sem illettek az alagsori terem zordságához; és jöttek fiatal lányok, fülükben függőkkel, hajukban színes gyöngyökkel. Ezek a fiatalok két-három hétnél tovább sohase maradtak. Mire megszoktuk volna nevüket, eltűntek, elrepültek, mint a véletlenül idetévedt, színes madarak. Végül is csak mi maradtunk, öten-hatan, mindenre eltökélt, elszánt emberek.

* Vathy Zsuzsa írása a Központi Sajtószolgálat 1983. évi novella- és tárcapályázatán III. díjat -nyert novellakategóriában.

A tél valahogy eltelt, tűrhetően megtanultam a feltételes módot, és szókincsem is gyarapodott. Megismertem néhány diplomáciai kifejezést is, mint ahogy extraordinary and plenipotentiary = rendkívüli és meghatalmazott, az állatkert összes állatát, a teljes zöldséges kertet, rebarbarától a fekete retekig, és a fizikára áttérve, hogy ,, a föld, mint tudjuk, lebeg a világűrben".

Időközben áttanulmányoztam néhány angol nyelvkönyvet is, é$ egy kicsit javult a véleményem a miénkről. A többi sem volt fenomenális. Csupa szófogadó gyerekről szólt, akik nagyapjukat születésnapjukon virággal köszöntik, lunch-re mindig pontosan haza érnek, este a kertben segítenek szüleiknek, és ezután — de csak ezután — televíziót néznek. A gyerekek szigorú, de jóságos családban éltek, a családok pedig tapintatos, mindenki javát szolgáló társadalomban.

így, mikor vasárnap este házifeladatomat körmöltem, már semmi kivetni valót nem találtam az ilyen példamondatokban: „ha azonnal nem hagyja abba az ivást, tönkre teszi egészségét és jövőjét."

Elmúlt a tél, és hirtelen tavasz lett. Egyik reggel, mikor órára mentem, az utcán kóbor illat csapott meg: akác volt, a szemközti templomkert két öreg akácfája. A házak előtt, a kapukban öregembePattantyús József rajza

lfattiy Zsuzsa

*

Rendkívüli

és

meghatalmazott*

rek, öregasszonyok ültek, nézték a virágtól roskadozó fákat.

Két nap múlva, mikor újra arra mentem, az akácszag olyan erős volt, hogy valósággal földhöz szögezett. Álldogáltam az utcán, tébláboltam, alig tudtam elszánni magam, hogy tovább menjek.

És láss csodát, a rumos udvarba, ahova tantermünk nézett, hosszú idő után újra besütött a nap. A mohos, megfeketedett téglákon nedves fény csurgott le, és megvilágította a porból, törmelékből kinőtt, ismeretlen növényt, öt perc múlva a nap elment, és az előbbi kép helyén ragacsos sötétség tátongott.

Az osztályban csönd volt, a szomszéd teremből áthallatszott a másik csoport tanárjának szenvedélyes magyarázata. Nem lehetett érteni, mit mond, csak hangja hallatszott, amint fölszökken, elhalkul, megint fölszökken, megint elhalkul.

„Senki se csinálta meg a házifeladatot?" — kérdezte Alice angolul, és tekintetében egyszerre volt csodálkozás, megrökönyödés, közöny.

Május végére, mikor a jó idő tartós lett, csoportunk kezdett elfogyni. Először Erzsiké maradt el, aki házifeladatát mindig szorgalmasan megírta, aztán elmaradt a főiskolás lány, majd elmaradt a csoport egyetlen férfi tagja is. Kíváncsian figyeltem ezt a fogyatkozást, míg lassan, bennem is megérlelődött a szakítás gondolata. Véglegesen akkor, amikor a „Letakart üvegszem" című olvasmány következett.

„Volt egyszer egy falusi tanító, akit részleges vakság sújtott. Egy kutyától való fertőzés következtében fél szemét elveszítette, és a kivett szem üregébe üvegszemet tettek. Ez érintésre ugyan kemény volt, de másként jól mutatott."

A történet úgy folytatódott, hogy a tanító ki akar menni a kocsmába, egy pohár bort meginni, ezért kiteszi az asztalra üvegszemét, és a gyerekeknek meghagyja, hogy viselkedjenek rendesen, mert ö ugyan elmegy, de szeme itt marad, és mindent lát. A gyerekek egy kalappal letakarják az üvegszemet, és mire a tanító visszajön, fölfordítják az osztályt.

Hárman álltunk az iskola várójában, egy Ildikó nevű gyógyszerész lány, Alice és én. Hétfő volt, tanárnőnk haja friss elektromossággal szálldosott a bársony pánt alatt, cigarettát tartó vékony újjain gyűrűk, csuklóján arany lánc, karperec. Mikor ránéztem társamra, és arra gondoltam, két órán át fölváltva fogjuk olvasni a „Letakart üvegszem”-et, jeges kéz futott végig a hátamon.

öt perc volt órakezdésig. Ök ketten halkan beszélgettek, én kimentem a napra,' melegedni. Az utca túlsó oldalán két hatalmas nyárfa állt, bolyhos fürtök borították. Ahányszor megmozdultak az ágak, a fürtökről fehér ruhás magocskák váltak le, és boldogan úsztak a levegőben.

Ahogy néztem a játékos, májusi hóesést, valaki megszólított.

„Mit csinálsz itt?”

Barátom volt, húsz éve jó ismerősöm, akivel mindig a legváratlanabb pillanatban találkozom össze.

„Angol órára jöttem” — mondtam csodálkozva, pedig valójában nem is voltam meglepve.

„Ma nem megyünk órára" — mondta barátom, és megindult a járdán, a nyárfák felé.

„Mit csinálunk helyette?" — kérdeztem.

Barátom nevetett. „Semmit. Semmittevéssel töltjük a napot." Eddig ellenkezés nélkül követtem, de ekkor megtorpantam.

„És a tanárnő? Már csak egy hallgatója maradt.”

Barátom hátranézett az is. kólára. „Tanárnő? Érdekli is őt! Jövő héten lesz az esküvője.”

Ez a hír .megnyugtatott. „Biztos vagy henne? Ki veszi el?"

„Egy afrikai diplomata. Nem hallottál róla?" Barátom egy nevet mondott. „Rendkívüli es meghatalmazott nagykövet."

„Estraordineri end plenipo- tensöri" — mondtam tisztelettel.

„De nem maradnak itt" — világosított föl barátom —. esküvő után hazamennek. A nagykövetet hazahívták minisz. terelnöknek, és magával viszi feleségét is.”

Most már elhárult az utolsó akadály is. Láttam a tanárnőt, fehér menyasszonyi ruhában, kecses volt, mint egy magnóliafa, és új hazájának szokásai szerint tetőtől-ta I pig vékony aranyfátyolba volt burkolva.

„Gud báj Elisz” — intettem vissza elérzékenyülve —-, menj férjhez, légy boldog, és többet ne taníts."

Most már semmiféle aggá. lyom nem volt, felszabadultan követtem barátomat, aki megigazította vállán tarisznyáját, rámhunyorított, és elindult a hídon.

Egész délelőtt a Gellérthegyen csavarogtunk. A hegyoldalban vadrózsa, vadkörte, pásztortáska, pipitér együtt virított az előkelő amariliszokkal, lantánákkal, lenn a Duna szé. les volt és sötét, itt fenn pedig emberek heverésztek a fűben, vércsék, fecskék, és rigók röpködtek. A túloldalon Pest máskor ijesztő kőrengetege most fehéren fénylett.

„Extrabrdineri end plenipo- tensöri" — mondtam.

Barátom, aki éppen cigarettára gyújtott, elhúzta száját.

„Ha csak ennyit tudsz angolul, kár volt egy évig tanulnod.”

Aztán később dünnyögve, lassan ő is elismételte; „extra, ordineri eng plenipotensöri". De ekkor a szavak már egészen mást jelentettek — csupa olyan dolgot, aminek semmi köze nem \>olt a nagykövethez.

HÉTVÉGE 9.