Dunántúli Napló, 1983. december (40. évfolyam, 331-359. szám)

1983-12-10 / 340. szám

J. Móker Zsuzsanna porcelán étkészlete Deák Zsuzsa tervei Pécsi kesztyűk Skutnik Ferenc és Hidas lászlóné tervei alapján SZIGETVÁR! CIPÖGY Az ipar és a művészet- ellentmondásokkal Baranya Design. Kiállítás a Pécsi Galériában Egy társadalom a kultúrájá­ban sem szabadulhat meg el­lentmondásaitól. A kultúra kö­zegében a termelés, a gazda­ság alapjaihoz leginkább közel azok a tárgyak vannak — mégha művészileg megformál- taknak nevezzük is őket ■—, amelyek mindennapi életünk gyakorlati tennivalóinak segí­tenek. A munkamegosztás a kézműves termékek piaci cse­réje helyébe az erre a célra alkalmas művészt, a technoló­giákat és nagykereskedelmet állította. Az egyéni, vagy ré­tegigény helyére a tömeg­igényt. (A szórakoztatás is „tö- megszórakoztatás" lett, az ér­tesülések adásvevése meg „tö­megkommunikáció.") A művészet és ipar gyümöl­csöző kapcsolatában genetiku­sán rejtve van az egyedi érté­keket, formai minőségeket, funkciókat csorbítatlanul meg­sokszorozás lehetősége. Óriási felelősséget helyezett tehát a művészek vállára a tömegter­melés. De jelentős kockóíattal járó döntésekkel terhelte meg a technológiák és a kereske­delem szakembereit is. Egy té­vedés milliószoros rosszallást, mi több, ráfizetést vált ki, ugyanakkor a sikeres megfo­galmazás, a divatteremtés, mil­liószoros glóriát és üzleti hasz­not hoz művésznek és terme­lőnek. Van-e azonban biztos ítélet, közönségigényt prog­nosztikusán meghatározó-be- folyósoló propaganda, az ide­gen „kultúrjavak” zavartkeltő hatását kizáró hazai konkur- rencia, kereskedői bátorság és alkotói eredetiség ahhoz, hogy az ipari módon és méretekben előállított művészi igényű hasz­nálati tárgyak hazai helyzetét ne indokolt malidéval minősí­tenénk? A Pécsi Galéria ezúttal a Pécsett és Baranyában élő iparművészek, illetve termelő vállalatok tevékenységét mérte fel „Baranya Design” című ki­állításán. Figyelemre méitó kö­vetkeztetéseket már c$ak azért is sarjaszt e kiállítás, mert a tájegységi összefoglalás egy­szersmind az ipari forma hazai helyzetét is modellezi. Így siet­nünk kell leszögezni: az esetek többségében szó sincs tömeg- termelésről. A kiállított tárgyak többsége nem „termék", ha­nem „mű". Nem gyártott pro­totípus, hanem ideálterv, vagy luxusigényeket kielégítő, leg­többször nyugati exportra ké­szült egyedi termék, * amit a „design” átlagfogyasztója ki sem tudna fizetni — ha netán kapható lenne. Az ellentmori- dást már két évtizede feltárták okos írások és felszólalások. Az érdekeltségek kuszaságá­ban, a művész-termelő-közön- ség közötti viták árnyékában pedig ott a szomorú tucatter­mékek diadalmas felvonulása, az unalmas gyári konfekció, ci­pőgyártás, a békésszentandrási és soproni perzsaszőnyeg fel­hozatal, a praktikumot nélkü­löző csicsás világítótestek, a neobiedermeier étkészletek tu­barózsás matricái stb. Az ellentmondásokat érzé­kelteti, hogy egy sor kiállított munka tervezőjének nevét riem tüntetik fel, illetve hogy elrejtik a „gyártmányfejlesztés”, „sa­ját tervezés”, „MALÉV-tervezés” kitételekben. A kiállításon köz­readott kérdőívek egyikére-má- sikára — a többség természe­tesen határozott vásárlási igé­nyekről tanúskodik — bátran leírták, hogy invenciótlan, fan­táziátlan és harmadkézből vett anyagot láttak. Egy ápolónő —, akinek Gazder Antal Medi- szettjéből keli betegeit etetnie — elmondta, hogy a leveses- tányér egyenes fala miatt csak tortakés alakú kanállal lehet­ne enni belőle, de olyan még nincs a magyar kórházakban se. Móker Zsuzsa étkészlete 1976 óta áll kiállítási fétisként. Nem gyártják. Lassan pedig meg már nem is lesz érdemes gyár­tani, hiszen erkölcsileg elavul. A Mechlabor stúdiómagnója lassan évtizedes szériadarab, design-aktualitása elavult, mű­szaki paraméterei sem lenyű- gözőek. A Pécsi Bútorgyár a giccshatáron (nyugati export­sikerek egyik garanciája ez) állít elő már a századforduló idején is historizálónak meg­bélyegzett (de akkor még igazi fából készült) pozdorjalemez ebédlőbútorokat. Széo viszont a nyersfa asztal körüli nyolc szék, Szép, mert egyszerű, mert nem akar stílus lenni, „csak" funkció. Vásárolni természete­sén ebből sem lehet. Szépek a skandináv exportra készített csányoszrói rongysző­nyegek. Nem a tervező, Ardai Ildikó tehet arról, hogy a meg­vásárolható, funkcionális textil­kárpitszőnyeg felső limitjéhez 1983-ban öreg szüléink szük­ségből erényt csináló, legtöbb­ször cigány kézművesek lele­ményét hirdető, végeredmény­ben hulladék-„esztétikája” ta­pad. Ezek a „korszerű" ízléssel összefűzött rongydarabok is azért-elfogadhatóak, mert nem hazúdják másnak magukat, mint amik. Rongyszőnyegek. Hogy design? E ponton a kri­tikus kissé elbátortalanodik. Furcsák az Egyesült Izzó energiatakarékos fénycsövei is. Rendkívüli erényük, hogy vi­lágítanak, tetszetős a fénycső két végét lezáró, tenyérbe si­muló, kapcsolót is magában- foglaló műanyag forma. De el­lenszenves a két behajlított bádogdarab, amire fel lehet ezeket lógatni a mennyezetre. Ha viszont a magasba lógnak, minek a tenyérbe simuló kap­csoló, hogyan vezethető el az elektromos kapcsolatot bizto­sító drót? Ha a plafonon is lenne dugaszoló aljzat... De ha mégsem a függesztésre szánták őket (mert lehet, hogy nem), akkor minek a bádog­fül? Tudjuk a tökéletesen kö­zömbös formájú hajkefék ter­vezőjének nevét i'Kékesi Gá­bor) , ismerjük a májashurka huzatának tervezőjét (Deák Zsuzsa), a Sopianae cigaretta csomagolástervének készítő­jét (Deák Zsuzsa), a Szigetvári Konzervgyár és Cipőgyár grafi­kai tervezőjét (Deák Zsuzsa), de nem ismerjük a Május 1. Ruhagyár tervezőjét, aki igen érdekes piros kabátot mutatott be a kiállításon. A tartalom és forma egysé­gének . ironikus értelmezéséhez segít Bezzeg Lászlóné három csomagolásterve. Ha nem az egyenízű konzervipar terméké­vel lenne kapcsolatos, mindez fel sem tűnne. De a rántott vagdalt (fasírt), a csevap és húsos szelet csomagolása egy­bevág. Csak a mellékelt sava­nyúság kénbe benyúló sarka más-más. Az elrendezés, a for­mátum, a színek, tálalódeszka, tálalóedény, terítő ugyanaz, A traktálós unalma (a grafikaié is) bizonyos, hogy hatással van bizonyos fogyasztási szo­kásokra. Pláne, ha azok még ki sem alakultak. A kritikus gyanítja, hogy rek­lámgrafikai tevékenységgel, könyvtervezéssel, katalógus- teryezéssel, belsőépítészeti de­signnal jó néhányon foglalkoz­nak még a tájegységen belül. E gyanúja kissé felerősíti hiány­érzeteit és abbeli meggyőződé­sét, hogy az ipari formaterve­zéssel kapcsolatos, társadalmi méretű gondokat a jelenségek következetesebb és teljesebb értékű számbavételével (a ha­tásos érvelés alapjával) eny­híthetjük csak. A kritika sajnálatos követel­ménye, hogy bírálnia kell. Az ellentmondások és hibák elle­nére is észre kell vennie azon­ban önértékben magas minő­ségi követelményeket kielégítő alkotásokat. Mészáros Éva né­hány bőrruhája, Skutnik Fe­renc és Hidas Lászlóné sport- és alkalmi kesztyűi kifogásta­lanok. Aknai Tamás Ardai Ildikó által tervezett szőnyegek Csányoszróról Magyar tudósok ,,A legvégső alapigazság: abszolút szótár nincs!..." Halász Előd Beszélgetés a szegedi József Attila Tudományegyetem tanszékvezető tanárával, Pécsett Halász Előd hatvanéves — három éve ezzel a címmel je­lent meg a szegedi egyetem kiadásában egy irodalomtör­téneti tanulmánykötet. Szerzői a neves professzor mai és egykori tanítványai — köztük olyan nevek, mint Pók Lajos, Bécsy Tamás, Grezsa Ferenc s többen mások, ma már ma­guk is jeles tudósok, egyete­mi tanárok. Bevezetőjükben ezt olvastam: „Halász Előd hatvan éve kétharmadát, azaz teljes fel­nőtt életét a magyarországi tudomány és műveltség aktív és teremtő szolgálatában töl­tötte. Szótára nélkül elkép­zelhetetlen lenne a mai ma­gyarországi német erudíció, tanulmányai-könyvei messze- sugárzóan terjesztik a hazai és külföldi irodalmi kultúra humánumát; egykori hallga­tói az iskolák százaiban és a tudomány műhelyeiben viszik tovább azokat az indításokat, amelyeket tőle kaptak." Nagyjából ezt a gondola­tot szerettem volna megfogal­mazni e helyütt, míg kezembe nem került a kö­tet. Idézte azonban pon­tosan és plasztikusan jel­zi: mi az, amit a mi ge­nerációnknak is szellemi-em­beri útravalóul adott Halász Előd most 30 éve, a magyar felsőoktatás talán legnehe­zebb korszakában. Pécsett találkozhattam ve­le ismét, amikor a Babits- centenárium vándorgyűlésén a költő egyik főművéről, Az európai irodalom történeté­ről tartott nagy hatású elő­adást. Amikor a szünetben megbeszélt találkozóhoz két kávéval egyensúlyoztam a tö­megben, arra gondoltam: a sors ennyivel, legalább jelké­pesen viszonozni engedi sok­sok találkozónkat annak ide­jén, amikor jobbára a szege­di Virág cukrászda egy meg­hitt sarkában, olykor 10—15- en is köréje gyűltünk, órákig tartó, kitörölhetetlen emlékű meghitt beszélgetésekre, vi­tákra egy-egy kávé vagy po­hár bor mellett, s amikor ter­mészetesen a vendégei vol­tunk. S amire természetesen ő már aligha emlékszik, hi­szen ez éppúgy hozzátartoz­hat életéhez ma is, mint ak­kor. Nem várja meg, hogy kér­dezzek — mesél . . . Kivel mi lett három évtized alatt. Nagy nevek röppennek fel, a ma­gyar nelv- és irodalomtudo­mány nagy öregeire emléke­zünk. Mészöly Gedeonra, aki­nek rezzenéstelen szigorú te- ' kintete mögött áldott humo­ra, belső fintorai viliództak kifogyhatatlanul; a drága öreg Klemm (Imre) Antalra, aki a történeti mondattanban élt, „nem e világban" (sze­rencsére . ..) Vagy Koltay­Kastner Jenőre, aki az olasz reneszánsz gyönyörűségét egy életre belénk oltotta, s aki ma is bejár az intézetbe, túl a 90-en ... Halász Előd akkor a világ- irodalmi tanszék vezetője volt, miután — 1949-ben - tanszé­két, a német tanszéket meg­szüntették. Nehéz idők jár­tak. Évente kétszer írtunk ön­életrajzot, s aki tehette, jó­szerével azt is letagadta, hogy valaha is hallott valamilyen nyugati nyelvről . . . Profesz- szorunk bölcs derűje mögül kimondatlanul is sok biz­tatást kaptunk akkortájt. S ránk valahogy mindig jutott ideje: szünetben vagy elő­adásain kívül. Jóllehet akko­riban jelent meg (s azóta 16 kiadást ért meg) német—ma­gyar, s magyar—német nagy­szótára, s már dolgozott a ké­ziszótárain is. 1945-től tanít a szegedi egyetemen. Itt lett 1948-ban — 28 évesen — az ország leg­fiatalabb tanszékvezető egye­temi tanára. 1957-től néhány évig a bölcsész kar dékánja, illetve az újjászervezett né­met nyelv és irodalom tan­szék vezetője. Jeles irodalom- történeti és nyelvészeti mű­vekkel gazdagította a hazai néroet „erudiciót”; legtöbben mégis szótárai révén ismerik nevét. Kíváncsiságom érthető: hogyan „lett" ez a ma már milliós példányszámú kettős nagyszótár? — A negyvenes évek má­sodik felében — meséli — vi­lágossá vált, hogy nagyszótá­raink túlhaladottak, elavultak. Az I. nyelvészkongresszus el­határozta, az Akadémia — megbízásaival — elkezdte a magyar lexikográfia újjáte- remtését. Ekkor kaptam én is a megbízást. — Mit kell -tudnia a szótár­írónak? — A nyelvet, mindenekelőtt De a szókincs nem elég. Jól kell beszélnie, vagyis szöveg- összefüggésekben, kontextu­sokban kell gondolkodnia is. Azután meglehetősen nagy általános műveltség is szük­séges hozzá, alapos lexikoni tudásanyaggal, hogy adott esetben eligazodjon: mit hol keressen ... S az is fontos, hogy az ember ne higgye azt, hogy bármit is tud . . . Leg­jobb mindennek utánanéznie. Akkor is, ha valóban tudja. Én például borzasztó kevés dolgot ismerek egzaktul, fő­leg a szaknyelvek területein. Fontos továbbá követni az élő nyelv változásait, ami adott esetben nem könnyű. Például én a mai szlenget nem használom, de követnem kell, mert soha nem lehet tudni előre: megmarad-e esetleg valamelyik szó nyel­vünk aktív szókészletében. Ugyanakkor bizonyos szavak eltűnnek beszédünkből né­hány évtized után. Vajon egy mai huszonéves tudja-e, mit jelent a „sztahanovista" vagy „élmunkás" szavunk?... A szónak mégis szerepelnie kell a nagyszótárban, másképp bizonyos szövegrészeket nem érthet meg az utánunk jövő generáció.- A legvégső alapigazság persze az, hogy abszolút szó­tár nincs! Hiszen befejezése pillanatában már sok minden jelentőségét vesztette... S még valamit hozzá kell ten­nem. Az ötvenes években azért volt különösen nehéz feladat szótárt írni, mivef hiányzott a magyar „kánon". Azaz nem volt meg mai ki­tűnő, hétkötetes értelmező szótárunk. Ma ez a munka ennyivel könnyebb. .Munka­társakat mégis nagyon nehéz, szinte nem is lehet találni . ..- Miért? Mik ennek az okai? — Idegen nyelveket köztu­dottan kevesen beszél­nek Magyarországon: az ál­talános műveltség általános szintjével sincs minden rend­ben, ugyanakkor egy mai fia­tal nem megy el szótárt csi­nálni. Ahogyan lehetőleg ta­nárnak se . . . Ne ringassuk magunkat illúziókban van ma is fölkészültség, van tanári hi­vatástudat is. De háromezer forintot egy mai fiatal bárhol, bármivel megkereshet. . . Búcsúzóul arról érdeklőd­tem: min dolgozik jelenleg egyik legismertebb szótáríró tudósunk?- A „kis” német-magyar szótár teljes átdolgozásán, s folyamatban van ellenpárjá­nak a bővített, „átgyúrt" elő­készítése is. A következő években pedig a nagy ma­gyar-német szótár tökéletes átdolgozása kerül sorra. Iro­dalomtörténeti területen pe­dig érintkezési pontokat ke­resek kultúrtörténeti megala­pozással - a múlt század nyolcvanas éveitől - a ma­gyar-osztrák irodalomban. Például: hogyan látta művei­ben Krúdy a maga korában Bécset, s hogyan ennek meg­felelően például Doderer Bu­, dapestet, főleg 1945 után megjelent regényeiben. Beszélgetésünk ezzel vol­taképp be is fejeződött. Azon túl, hogy a mai és a néhány évtizeddel korábbi diákélet összevetésével még sok min­denről szót váltottunk. Ez a sok minden azonban egy újabb interjú témája lehet­ne. Bizakodom, egyszer erre is sort keríthetünk a szegedi egyetem német tanszékén, ahol Halász Előd irányításá­val hivatásszerető s nagyon felkészült pedagógusokat ne­velnek, egyebek közt Dél- Dunántúl nemzetiség-lakta városai számára is. Wallinger Endre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents