Dunántúli Napló, 1983. december (40. évfolyam, 331-359. szám)

1983-12-10 / 340. szám

MÉNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT ILLYÉS GYULA »ers« 1057 VAS ISTVÁN: A Nyugat tóttól 1090 LAZAR ERVIN: Lom a kátban (Iwívjjátók) 10M BIHARI SÁNDOR veire! 107S KELEMEN LAJOS: A koTOMŰs£g jegyiben (Bihari Sándor kőUáizetcrál) lűl'i KOVÁCS ISTVÁN mti 1079 MEUORISZ BELA lent 10S0 KOLOZSVÁRI GRAND Pl ERSE EMIL: Emberi tómy«et (A kii szőke) 1091 • BARDOS LÁSZLÓ vertei 1091 VARADY SZABOLCS verte 1092 KALÁSZ MARTON: Teli bárány (regény, IJI ) 1093 BÉKÉS PÁL: Románc (elbeszélés) no« TAKÁCS LÁSZLÓ verse 1194 LABANCZ GYULA versei 1105 BEDE ANNA versei 110« ESTERHAZY PETER: (« lélek mémíke) 111. 1107 PAKOLITZ ISTVÁN versei 1119 KENYERES ZOLTÁN: Az „£tyäiura"-t*l a „TízkáC rj (unalmény. V.. befejezd rész) 11 IS 1903 DECEMBER A Jelenkor decemberi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának élén Illyés Gyu­la hagyatékban maradt ver­seit és Vas István A Nyugat költői c. tanulmányát olvas­hatjuk. A szépirodalmi közlemé­nyek sorában többek között Bede Anna, Bihari■ Sándor, Kovács István, Meliorisz Bé­la, Pákolitz István és Várady Szabolcs verseit, valamint Békés Pál, Esterházy Péter, Kalász Márton, Kolozsvári Grandpierre Emil és Lázár Ervin prózai írásait közli a folyóirat. A tanulmányok, jegyzetek, beszámolók közül figyelmet érdemel Bori Imre jugoszlá viai és Kántor Lajos romó niai szemléje, Kenyeres Zol tán Weöres Sándor költésze téről szóló írásának befejező része, valamint Honák Péter és Glatz Ferenc beszélgetése a történelem és közgondol­kodás kapcsolatának kérdé­seiről. A kritikai rovatban Cselé- nyi László kötetéről Pomo- gáts Béla, Grendel Lajos új regényéről Koncsol László, Albert Gábor elbeszélés- kötetéről pedig Tüskés Tibor elemzését találjuk. PAKOLITZ ISTVÁN Keserédes Íme Zuboly mester a takácsok céhéből tisztességben megőszült szakmabeli diszéremmel többszörösen kitüntetve elismeréssel övezik a polgárok féli szigorú személyét a kontár-népség íme Zuboly mester a takácsok céhéből bizony ő maga se hitte volna hogy kelepcét állít ösvényére d hiúság kikenceficéit rimája és csepürágó mimessé degradálván komédiás királyként bohóckodtatja — — íme Zuboly mester a takácsok céhéből ódzkodva meri csak bevallani hogy a dráma álomjelenetében az a gézengúz Puck szamárrá bübájolta holott az ilyetén szerzői utasítást fia szóval se emlegeti a kézirat--------­í me Zuboly mester. ;a takácsok céhéből elhírelte róla a kotnyeles varázsló hogy a majsztramnak szellentése sincs a klasszikus dramaturgiáról: szokvány-dilettánsként jóelőre tájékoztatta a nagyérdemű tisztelt publikumot — legelsőbb is az ijedősebb asszonynépsket — hogy takács ő igazándiból nem király és nem óhajtja elemészteni magát semmiféle Titániáért — — íme Zuboly mester a takácsok céhéből maradt volna veszteg őkelme a kaptafánál azaz a szövőszéknél de mocorgott alsó fertályában a kukac teátrista-dicsőségre ácsingózott s babérkoszorú helyett szamárfüle nőtt — — íme Zuboly mester a takácsok céhéből pisis leányzók suvernyák ifjoncok pusmognak róla szerteszerint: soha nem köszön kalaplevéve mert hátha észreveszi valaki mindétig érvényes szamárfüleit--------­í me Zuboly mester a takácsok céhéből hencegés nélkül emleqeti a kocsmában keservével elegyes édes gyözedelmét: sorsa leggyönyörűbb perceit élte át midőn az ÉJ KIRÁLYNŐJE gyöngéden cirókálva megapolgatta szőrös szamárfejét — — Íme Zuboly mester a takácsok céhéből — röhöghetnek á vén szamár bolondon — mindörökre boldogítja immár varázsosan szép szentivánéji álma robst a házasságuk első idején szinte minden vasárnap átvitte Vronit a szüleihez. — Ha vágyik — mondta, ha szóvátették, hogy — mentek megint, mentek? — Télen szánnal, tavasztól őszig lovaskocsin igyekeztek. Probst fölsegítette Vronit a féderes ülésre, s amíg a hideg tartott, szépen ráterítette kettőjük tér­dére a pokrócot. A nagyobb faluban apósa hosszabb-rövi- debb beszélgetés után rend­szerint elindult az olvasókör­be. A magáéba, az alsóba. Kártyáztak itt, jó időben kug­liztak, s persze, beszélgettek, mértékkel iddogáltak. Az após­nak tisztsége is volt az olvasó­körben, felelős volt a borvásár­lásokért, magánál tartotta a szekrényben a viaszt, amivel a hordókat a gazdapincéktfen le­pecsételték. — Itt te ismerőst nem is találnál — mondta ele­inte az após —, ahhoz neked a felső körbe kell menned. A te ismerőseid, a gazdák, ott vannak. — Probst el is szán­ta magát, s egy vasárnap dél­után fölballagott a felső olva­sókörbe, amit az odajáró ma­Kalász Márton Téli bárány — részlet — gyarok miatt gazdakörnek is hívtak. Apósát hiába csalta, ő oda nem léphet be, nem is volna való ő oda, mondta , az öreg. * A gyászesztendő alatt is át­jártak, hallgatagabban ültek a kocsin, igaz. Probst a fönnsí- kon járva inkább a vidéket szemlélte, az idelátszó szom­széd falvakat. Vroni lehajtott fejjel hallgatott. Probst meg­megpróbálkozott valami tréfás hanggal, de így is ritkán ol­dódott beszélgetéssé, olyan igazivá köztük a hangulat, Probst anyja pár hónappal az esküvőjük után lett hirtelen rosszul, s attól fogva mind gyakrabban. Vitték orvoshoz, többfelé is, igazából egyik se tudta megmondani, mi baja. Egy esős, sáros őszi nap Vroni ott találta anyósát a disznó­ólak körül, hasmánt a dág- ványban. Iszonyatos látvány volt. Anyósa mintha ette volna a trágyaleves sarat, arca, szá­ja azzal volt‘tele, rángatózott, s fölismerhetetlen hangokat adott. Vroni hívta az urát, ijed­ten kiemelték a dágványból. Vroni meleg vizet készített, te­tőtől talpig lemosta anyósát, maid kapkodva fölöltöztette. Probst odakint szénát, dunyhá­kat rakott a kocsiderékba, s befogta a lovakat. Óvatosan elindultak. A falu végén Vroni megszólalt, menienek be a kocsmába Rézihez, hátha jön­ni akar a városba, a kórházba. Rézinek ebédje főtt, s a kár­mentőben álldogált. Franz, aki­nek a határba kellett volna lennie az apjával, szintén ott ácsorgott, belenézett a kártyá­zok lapjába. Rézi nem tudott jönni. Franz jött volna, de Probst nem engedte föl a ko­csira. — Apádhoz eredj. Ipar­kodj. — Egy hét múlva idős Probstné egész családját be­kérte a kórházba, hogy szépen elbúcsúzzék tőlük. Következő nop műtötték, s bár az orvo­sok biztatták őket, abból sem csináltak titkot, igazán nem hisznek a sikerben. Idős Probst­né a vigasztaló szavakra bólo­gatott, s megsimoqatta Franz képét. Aztán magához intette Rézi kislányát, s annak is meg­simogatta az arcót. — Nem lehet valahogy segíteni? — kérdezte Probst még egyszer a kórházfolyosón. A főorvost ki­csit meglepte a rémült, könyör­gő hang, vállát vonta. — Mindig lehet. De az agydaga­nat olyan dolog ... A halál a műtét után két nappal állt be. Kiadták a holttetemet, hogy otthon temethessék el a falu­ban. A koporsót, mondták, ti­los kinyitni. Vroni is, Probst is szaladgált, az öreg Probst te­hetetlenül üldögélt az útban, s magában nyüszített Probst hálás volt Vroninak, hogy eny- nyire törődik mindennel, az intéznivalókkal is, az öreggel is. Az eső hol elállt, hol ala­muszin. bő lassúsággal ömlött, mintha sohase akarna elállni. Probst ebéd után látta, hogy Vroni készül valahova. — Anyámhoz át — volt az asz- szony válasza a kérdésre. — De hát már jártál náluk, amikor odaát voltál a paróki­án. a temetést intézni. Mindent tudnak — mondta Probst. — Ruha is kell. Nem állhatok csúfságra, tarka-barkárv a ko­porsó mögé. — Probst nagyot nyelt. — Tudod — mondta 'hal. kan Vroninak —, sose beszél­tem neked erről. Anyám se. Láttuk, úgyse nagyon akarnád. De anyámnak az lett volna a légnagyobb kívánsága, hogy az ő fiatalkori ruháit vedd föl, s mint menyecske majd azok­ban járj. A mi viseletűnkbe. Persze addig, amíg nem var­ratsz magadnak újat szebbet. A varrónő hányszor szóvá tet­te. neki, nekem, örömest varr, alakit neked saronkívül. Teg­nap is beszólt. Ha neked most gyorsan kellene a fekete ruha, mondta. Legalább holnap, a temetése napján holtában tennéd meg az anyám kedvé­ért. — Vroni összehúzott szem­mel nézett föl az urára. — Jó lesz nekem amit anyámtól ho­zók. A mienk. Van olyan, mint akárkié. S hogyan gondolod ezt. Hogy egyszer fölveszem, majd mindig föl köíl vennem. — Kifordult az ajtón, a kapun, s szalad az alábbhagyó eső­ben az utcán le, a falun kife­lé. Mire az asszonyok eljöttek imádkozni, virrasztani. Vroni visszaért. A húgát is magával hozta. Probst későn este még kiszellőztette a gyertyaszagot, a levegőtlenségét a tiszta szo­bából, ahol a halott föl voll ravatalozva. Nagyjából kihord, ta a székeket, kitárta éjszaká­ra az utcai ablakokat. — Te már aludtál halottal egy födél alatt? — kérdezte odakint Vronitól a húga. — Nem, most először — válaszolt Vro­ni. Probst hallotta a beszédü­ket, megvárta, amíg bemen­nek a házba. Aztán lefeküdt a konyhci hencserre. A ké; nő odabent feküdt. Apját meg Franzot Rézi magával vitte. Probst ho| rosszat álmodott, hol ébren forgolódott. Hajnal­ban előrement a tiszta szobá­ba s csöndesen fölnyitotta a koporsót. A tilalom ellenére. Szerette volna, ha legalább a búcsúztatás idejére, a végtísz- tességre jövőknek ‘megmutat­koznék a halott arca. De amiit látott, elborzasztotta. Halkan visszaszögelte a koporsáföde- Itet. Nekitámaszkodott az ajtó­félfának, s rázta, valósággal rengette anyjáért a sírás. Az eső a temetésre elállt. Mire a koporsót kivitték s a szentmihálylovára tették, a sá­ros udvar meg a kinti járda megtelt emberrel. Probst most látta Vronit először ünnepi fe­ketében. Vroni kénytelen volt eligazítani a minlstránst hol talál parazsat a füstölőjébe, így kicsit oldalt szorult a hoz­zátartozók karéjában. Tanács­talanul nézegetett, végül oda- óllt Rézi meg Scheurer mellé. Anyja helyet csinált neki. Probst majdnem szembenézett Vronival, de az mór szájához emelte a zsebkendőjét, s töb­bé egy pillanatra sem tekintett föl. Anyja időnként végigsimí­tott Vroni szoknyáján, igazítot. ta a redőket. Pröbstban lassan gyűlt az indulat. Szégyellte, hogy a halottvívők vállára emelkedő anyja helyett egy szoknyán ezen az idegen vi­seletén függ állhatatosan a szeme. A menet megindult. A halottvívők az út közepén, a sárban csúszkálva küszködtek a halott méretéhez túl nagy koporsóval. A nép a járdán li­basorban haladt. A férfiak közül egy-egy átgázolj a sá­ron, hogy vállát a koporsó alá lökve mentse valamelyik halott- vivőt. A menet, így, maga előtt koporsó nélkül, szinte céltalan nyájnak tetszett. Kerülgették a tócsákat, mind hangosabban beszélgettek amennyire liba­sorban haladtukban beszélget. n:ük lehetett. Probstnak már nemigen volt könnye. Ügy érezte, virradatkor, az ajtófél­fának támaszkodva egy életre kikeseregte magát. Fönt a te­metőben szinte fölvetett fejjel állt, mintha a ködkoronázta er­dőt nézné. A halottvívők kerül­gették, a káplán odasúgta neki, mindjárt másnap reggel sze­retné a gyászmisét. Egyszer fordította váratlanul hátra a fejét, s akaszkodott tekintete Vroni kérdő tekintetébe. A sír­dombra fejtül fekete ezüstföl- iratos keresztet ütöttek: PROBST FERENCNÉ szül. SCHWAIGERT ROZALIA élt 55 évet. RUHE -SANFT! Másnap reggel-a tornácon várta, hogy Vroni elkészüljön. Apja meg Franz már elindult föl a temp­lomba. Vron, kijött, a kinti vi­lágosságnál még egyszer vé­gignézett magán. Megigazítot­ta kötényét, felsőszoknyáját megemelte, s könnyedén visz- szaejtette. Térde majdnem kint volt, a fekete harisnyát észre­vehetetlen harisnyaszorító bék­lyózta. Probst közvetlenül előt­te állt, figyelte. Vroni akár­csak tegnap az anyja, önkén­telenül végigsimított a puha szoknya redőkön. Föl pilla ntott, Probst érdes tenyerét látta ma. ga fölött. Rémülten félrekapta a fejét. De hirtelen kihúzta magát, s dacos tekintettel várt. Vroni akkor még nem tudta bizonyosan, hogy másálla­potban van. Amikor már tud­ta, elhallgatta Probst előtt. Probst a kocsin vette egy va­sárnap észre. Egy fagyott víz­mosáson a kerék nagyot zök­kent s Vroni önkéntelenül a hasa tájékához kapott, elsápadt, már-már öklendezett. Probst kérdésére épp csak bólintott. Probst ostobán a lovak közé vágott, majd ‘ijedten rángat­ta a fékszárat, hogy a lehető legcsöndesebb lépésre fogja a lovakat. Vroni hasa nőtt, de ellátta teendőit, nem érzékenykedett. Arca kicsit megfoltosodott bo­kája azonban csodálatosan karcsú maradt. — Ideje volna gondolkodnunk, kiket hívjunk meg keresztszülőknek — mond. ta Probst egy tavaszj vasár­nap. — Nem akarnám nélkü­led. — Kiderült, hogy Vroni már gondolkodott. Kicsit sér­tette Probstot,, nyelt egyet, s annyit mondott: — No, lesz megint mit beszélnie a falu­nak. — Végtére is nem bánta, hogy így lett. Vroni a tavasz­előn többször megfordult a szőlőhegyen. Segiteti nagyap­jának aki egész télen beteges­kedett, s eléggé legyöngült a tavaszi munka idejére. Vroni mindig ragaszkodott a nagy­apjához, az is szerette őt. így látta még Vroni a Mess me­nyecskét. Aki, mielőtt férjhez ment, pusztai lány volt, de Vronival régi napszámokból jól ismerték egymást. Messné An­nának is nőtt a hasa. Messék most kint laktak a szőlőhegyen. Probst nem nagyon ismerte ezt a Messt, először nem is tudta, melyik lehet a sok tesvér közül, akik szétszóródva éltek a kör­nyéken. Egy vasárnap ebéd után kisétáltak a hegyre, hogy tisztelkedjenek, s megbeszéljék a dolgot. Szándékosan gyalog, senki kedélyét ne sértsék. Mess Anna amúgyis aggályos­kodott Vroni előtt, nem valók össze ők. Probst Mess egyik gazdag, másik szegény. Ezt Mess is még egyszer szóvó- tette, amint a présház előtt a rönkön sütkéreztek, s a csil­lámló völgyet nézték. Mivel va. lójában megállapodtak, mint komák többé nem tegeződtek. így volt szokás. Mess Anna előbb szült mint Vironi. Május­ban fia lett, keresztapja után Pálnak, Paulinák keresztelték. Vroni júliusban szült. Előtte nap még kint volt aratni, szed­te a markot, lassan, nehezen az apósa után. Lánya lett, ke- reszanyja után Anna. Vasárnap a mise végére a komaasszony meg a bába elindult föl a templomba hogy az újszülöit kislányt keresztvíz alá tartsak. A nép már jött kifelé a miséről. Probst ott állt Mess komájá­val a felső lépcsőn. Messné Anna délcegen vitte a csöpp­séget a lépcsőn, se jobbra, se balra nem tekintett. A bába­asszony görbe lábain a nyo­mában. Az újszülött rózsaszín kasmírkendővel volt lefödve. Mess Anna kecsesen tartotta. A két férfi utánuk bámult. Be­menniük a szertartásra nem volt szabad. Ez csakis a ke­resztanya, s a világra segítő bába dolga volt. Meg persze a papé. — Csak nézze — komám — csóválta a fejét Probst. — Csak nézze. — S bámultak mindketten a homályos templomba befelé. Következő vasárnap már a gyermekágyból kikelt Vroninak is szabad volt a templomiba mennie. Firobst türelmetlenke­dett a tornácon. De soká jön, de soká megint gondolta. Vroni kilépett az ajtón, s Probst nem ismert rá. Majdnem bo­káig érő sötétzöld szoknya voll rajta, fekete kötény, hím­zett lenvászon ingre fekete bár­sony mellényke, fején sötétzöld kendő. Jól vagyok így? — kér­dezte az urától. Probst nem tudott .mit válaszolni. Egész úton egy szót nem tudott ki­nyögni. Föl kapaszkodott a karzatra, elörefurakodott, hogy lelásson. Vroni odalent térdet hajtott s bekéredzkedett az egyik padba az asszonyok közé. HÉTVÉGE 9. Gyarmathy Tihamér rajza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents