Dunántúli Napló, 1983. december (40. évfolyam, 331-359. szám)

1983-12-24 / 354. szám

Művészarcok

A lány és a csönd

Bemutatjuk Prepeliczay Annamária táncművészt

Fiatal lány perdül középre. Forgásai, mozdulatai Izgatottak, tekintete kérdő, értetlen, rémült, azután dacos, elszánt. Szeme belső viharokat tükröz.

A lány a Pécsi Balett Emlékek és látomások c. ez évi, nagy sikerű műsora záró balettjének, a Soweío-nak egyik középponti alakja. A balettmű „eqy dél-afrikai lázadás hírére" született Mais Ek, a neves svéd művész koreográfiájában. Cselekménye a Dél-afrikai -Köztársaság fővárosóbán egy többmilliós néger gettónegyedben, Sowetóban lezajlott eseményeket villantja fel, amikor 1976-ban iskolásgyerekek tüntetése nyomán lázadás robban ki. Elfojtása több száz emberéletet követelt.

A lány fiatal, karcsú, üde. Testén egyszerű kartonruha sejteti korán fejlett nőiesséqét, termete szép, telt formáit. Libbenő mozgása még tele van lírával és ösztönös rácsodálko. zással a világra. És tele van kérdő'elekkel: ilyen lenne?... Miért? Miért gyűlöli egyik ember a másikat, fehér a feketét és viszont. Miért nincs elég munka, s ha mégis, miért oly kevés a bére? Miért ölik egymást az emberek — a felkelő csoportok sem kímélik egymást —; miért erőszakoskodnak vele saiát vérei, mikor ő senkit se bántott; élni szeretne, s megtudni: mi miért van?... Talán diáklánv. talán munkanélküli „prosti"-jelölt, akinek fölgyülemlett feszültségei kirobbannak egy ponton. Fellázad maga is.

A kemény ritmusban dübörgő popzene monoton csattanáraira már a többiek élén döngöli talpával a földet; szemében vad és elszánt qvűlölet parázslik s a felgyülemlett „miért?"-ek dühe, hogy mindez a leszakadó csendben egy zene nélküli, belső ritmusra pergő extatikus szólóban csúcsosodjon ki.

Táncol a lány, fokozódik a tempó; forgások, ugrások — szenvedések, traumák, miért?- ek — zsinórgombolyaga végén szökkeni körbe a játékteret; lépi körbe a világot, majd a gombolyag végére jutván „spárgában” zökken le az anyaföldre. Középütt, szemben a közönséggel. Arca felindult, szemében maga a világ, amit szeretne megváltani, hogy más, jobb legyen. Talán ezt is jelzi, amikor — mint oki nem kap levegőt — feltépi mellén a ruháját.

A nézőtéren harsog a csend. Diákelőadáson nézem a lányt a színpad előterében, aki ebben a zsinórpózban szép, ovális arcát lassan a többiek, a

többi néger félé .fordítja. S nézi őt velem együtt a zsúfolt nézőtér, ahol a legvásottabb zacskócsörgető kamasz is megrendültén, pisszenés nélkül mered a látványra, amely talán benne is elindított egy gondolatsort. Majd néhány szivverés- nyi csönd után kirobban a tapsorkán.

A lány — Prepeliczay Annamária — most itt ül velem szemben a balettigazgatói irodában. Délelőtti egyórás gyakorlatáról jött, s becsukva a szellőzőablakot, kicsit félszeg, kislónyos mosollyal húzza össze magán q frottirköpenyt. „Elnézést, kicsit izzadt vagyok még ..."

Régóta várok erre a beszélgetésre. Pontosabban az alkalomra, amihez kötni lehet. Rémlik, olyan 10—12 éve, mikor még kezdőként láttam, valahogy megéreztem valamit benne, amit nehéz megfogalmazni. Akkor még „kimondha. tatlannevű" Annamáriának hívtam magamban. Azután eltelt néhány év, és fokozatosan megismertük a nevét — omi nem is olyan „kimondhatatlan". Volt néhány jelentősebb szólisztikus megnyilvánulása, illetve duettje, amiben megcsillantotta azt a „valamit", amivel magához láncolja a figyelmünket. De az igazán nagy lehetőség most ..jött be". S ő élt ezzel, maximális kifejező erővel teremtve meg egy rendkívül bonyolult, komplex nőalakot.

„Nagyon boldog vagyok — ragyog fel a tekintete — azért a csöndért külön is... Iszonyatos nehéz megteremteni a csöndet, azt, amikor érzem, hogy csak rám figyelnek. Olyan ez, mint a kötéltánc. Árnyalatnyi kizökkenés is elegendő, hogy a közönség megérezze: valami nem stimmel ... Amikor kifejezni szeretném ennek a lánynak az összes belső feszültségét, szeretetvágyát, világmegváltó hitét, keserűségét és sok mást, ahogyan kellene. Ez a szóló a beleélés művészetén is múlik. Mennyire tudom magam beleképzelni mások sorsába, hogy a táncművészet eszközeivel, mozgással, mimikával, a gesztusaimmal kifejezzem — ahogyan én érzem — a mások fájdalmát, szerelmét, vágyait, haragját. A koreográfiát »alám adják«. A tartalmát nekem kell .-megszólaltatnom«. Belülről, magomból ..."

Amit egyébként a szakmai értékelés egyik legértékesebb tulajdonságának tekint: Prepe. liczay Annamáriát személyiségének rendkívül kifejező nőiessége és a szerepek belső megközelítése jellemzi. Lassan érlelődött meg a bonyolultabb szólisztikus feladatokhoz, és igen sokoldalúvá lett: lírai és drámai pillanatokat egyaránt képes megteremteni egy ba- lettszinpadi személy, egy-egy szólisztikus részlet megformálásában.

Fiatal tehetségek általában korán jelentkeznek. Főképp a különböző előadóművészeti ágazatokban. Annamária esete ritka kivétel. 12 év után, miközben csak itt-ott csillant meg; egyébként a karban láttuk, s hányódott operettről operettre. Nem tagadja: többször megszökni készült, azután maradt . . .

Megszerette, mindig > azt, amit feladatul kapott, s igyekezett mindenben a maximálisát nyújtani. Immár kifejező erőben és technikailag is tel. jes eszköztárral. És — ezúttal: kirobbanó sikerrel . . .

Letelt az időnk, elköszönök. Próbára indul. Fiatal koreográfusok — Lőrinc Katalin és László Péter — „új hullámos" önálló estjén láthatjuk ismét, februárban. Wallinger Endre

Mestrovic legendái

Ivan Mestrovic, a legnagyobb horvát és jugoszláv szobrász itt született, éppen száz évvel ezelőtt, a szomszédos Szlavóniában, talán száz kilométerre a magyar határtól. A tenger felé utazó magyar turisták közül nem kevesen érintik Vrpolje faluját, amelynek főterén ott áll a Mestro- vic-múzeum. A vendégkönyvben magyarok bejegyzéseit

éppúgy megtalálni, mint bármely más nemzet fiaiét a világ minden tájáról.

Mestrovic neve, életműve az idei centenáriumi évben a szokottnál is élénkebben volt jelen a jugoszláviai kulturális

életben. Zágráb nagy életműkiállítással tisztelgett a mester emléke előtt, és a jugoszláv sajtó megtelt a Mestrovic művészetét elemző és, újraértelmező írásokkal. Sokan emlékeznek még Magyarországon is a Szépművészeti Múzeumban tizenhárom évvel ezelőtt rendezett életműkiállításra, melyen

teljes pompájában, együtt lóthöttuk a nagy szobrász legjelentősebb alkotásait.

Mestrovic. művészetének eddig kevéssé ismert vonulatát mutatja be az a kiállítás, amely most látható Vrpolje múzeumában — egy eszéki út alkalmával érdemes ezt a helyet is felkeresni. Vrpoljében ezúttal Mestrovic rajzai láthatók az állandó kiállításon szereolő szobrok és másolatok mellett. E rajzokat itt állítják ki Jugoszláviában először, a művész hagyatékából készült válogatás alapján. Alakos kompozíciók ezek, férfi- és nőalakok, ugyanezzel a robbanó, feszülő erővel, akár a mester szobrai. Némelyiken egy-egy szobrának vázlata sejlik fel, míg más rajzai önmagukban is helytálló műalkotások.

*

Mestrovic, akit a hegyeken túli Dalmácia, a Dalmát Za- gorje fiának ismernek, itt született tehát a szomszédos búzatermő Szlavóniában. Legendákkal át- meg átszőtt életében csöppet sem különös, hogy születésének helyét, körülményeit is találgatások övezik. Fatuvégi istállóban látta meg vajon a napvilágot a délszláv népek szobrászainak legnagyobbika, és édesanyja köté- nyébea-tette meg vajon az utat vissza, o családi fészekbe — szól az egyik találgatás. A kutatások azonban kevésbé romantikus képet adnak Mestrovic születéséről. Az 1883-as év a vasútépítés jegyében zajlik Vrpolje környékén. A nagy munkára távoli vidékekről, a Dalmát Zagorjéből is érkeznek emberek. Vagonokban berendezett ideiglenes szállásokon húzzák meg magukat. Valószínű, hogy nem a krisztusi istálló, hanem a faluszéli, kültelki barakk, a vagonból kialakított szállás volt a hely, ahol Mestrovic megszületett. Szülei még a tél beállta előtt hazatérnek falujukba, az Ota- vice környéki kilenc falu leg- szegényebbikébe, amelyikben nem volt út, nem volt iskola és jószerével írástudó ember sem.

*

Nem az itáliai kultúrától, a tenger adta nyitottságtól átitatott Dalmácia volt ez, hanem a zord, kietlen hegyvidék, ahová évszázadokon át csak pénz- és emberadóért látogattak el törökök, . velenceiek és osztrákok. Századok múltak el e falvak lakói felett, és az elemeknek, földi hatalmaknak. való kiszolgáltatottságuk mit sem

változott. Szellemi táplálékuk — Mestrovice is az a

szájhagyomány, amely az

1389. évi rigómezei csatavesztés óta fél évezreden ót őrizte a múlt hősi tetteit, éltetett héroszokat, a szó homéroszi értelmében.

Családjának, a Gabrilovicok- nak eredete is a balkáni szláv népek mondavilágába illő.

ősei Hercegovinán és Bosznián át Crna Gorából érkeztek a Dalmát Zagorjébe. Crna go- raiak voltak tehát és pravoszlávok. Ivánt azonban katolikusnak keresztelték, Dalmácia fiának és horvátnak vallotta ma; gát. De családja és az ő tudatában is eggyé forrt Észak

és Dél. Szinte vérében hordozván a balkáni szláv népek testvériségét, felnővén Mestrovic maga is tudatos harcosává lett a jugoszláv állam eszméjének, amikor hazája, Horvátország, valamint Szlovénia még a Monarchia része, Makedóniában még "Ott a török és csak Szerbia és Crna Gora független állam,

*

Az elesett kis karszti falu dallamot költ a verselgető, szobrokat faragó pásztorfiú költeményeihez. Ügy tudják, a

csudálatos fiú az állatok,

_ a

s

ziklák szavát is érti. Felfedezi a közeli Drnis falu elöljárója, és megrendezik a fiú első „kiállítását" a község kocsmájában. A koldusszegény falu aztán összeadja az útravalót, hogy a fiú Splitbe utazhasson, egy kőfaragóhoz — mesterséget tanulni...

A következő évben, 1900-ban már a Monarchia fővárosában. Bécsben találjuk, ahol tehetsé. ge hamar lerázza az ott_dívó akadémizmus béklyóit. Itt veszi fel a „mester"-t jelentő Mest- ravic nevet, itt találkozik Rodin- nel és szegődik tanítványává. Tolsztoj, Geothe és Michelangelo az eszményképe. Itt találkozik Ruza Kleinnel, honfitórsNöafakjai édesanyját örökítik meg. Képünkön Horvát történelem című szobra.

Rodin a legnagyobb szobrász egyéniségnek nevezte. Képünkön Psyché cimü szobra.

nőjével, a jómódú, művelt várasd; zsidólánnyal aki felesége lesz és múzsája is egyben. Ruza játszik nagy szerepet ab. ban, hogy az írni, olvasni éppen csak megtanult fiúból nótában európai látású, ízlésű művész válhassék.

De ezek csak a kezdet évei, az indulás legendába illő tör. ténései. Mestrovic Így indul a világhír, a képzőművészet csúcsa; felé: egy kis nép „provinciális" problémáinak szoborba faragásával megtestesíteni az ember örök törekvését a szebb, emberibb élet iránt.

A szülőföld, Szlavónia végül is egy szobrában jelenik meg ténylegesen: a szobor, fiolái anya gyermekével, Ruza Mest- rovicot mintázza — szlavóniai népviseletben. Mestrovic nőalakjai inkább a zegorjei asz- szonyt és a mester édesanyját idézik. Hozzá tér vissza egész életében újra meg újra. Az anyához, az anyaföldhöz. Életének, művészetének ez marad mindvégig a legszorosabb kapcsolata.

Gállos Orsolya

Levelek a világ minden tájáról

Elkészült a pécsi egyetem története

A szerző nyugdíjas népművelő — Harmincöt ország egyetemi könyvtárával levelezett

Ravasz lános nem látszik szomorúnak, pedig lenne rá oka. A 61 éves ember egyedülálló vállalkozásként megírta a pécsi egyetem történetét 1950- ig 1370 oldalon, több mint 300 képpel illusztrálva, és elkészítette az egyetemen abban az időszakban tanított kilencvenöt professzor tudományos könyveinek és cikkeinek jegyzékét, bibliográfiáját is. Nyolc év apólékos munkájának eredménye fekszik előttünk az asztalon. Ez a páratlan helytörténeti értékű összefoglalás csak itt, Szederkény egyik mellékutcájában, a nyugdíjas népművelő lakásán látható és olvasható. Sehol másutt. Nincs rá kiadó.

Ravasz Jánost inkább boldognak látom. Erre is van oka. Az egyetem elvégzése után harminc évig volt szülőfalujában, Szederkényben a művelődési ház igazgatója. 1961-ben ment rokkantsági nyugdíjba. Rossz a szeme. És mégis: több mint húsz éve olyan dolgokkal foglalkozik, amihez olvasni, kutatni kell. Először hat évi gyűjtőmunka után megírta a 700 éves Szederkény történetét. Országos honismereti pályadijat nyert vele, és a községi tanács ki is adta könyv alakban a több száz oldalas dolgozatot 1973-ban.

Két évvel ezután fogott hozzá a pécsi egyetem történetének megírásához.

— Értelmes dologra szerettem volna fordítani azt a többlet időt, ami nyugdíjasként köszöntött rám. El akartam kerülni, hogy a magam bajaival foglalkozzam. Itt fáj, ott fáj. .. Nem. Akkor inkább dolgozom. Már egyetemistaként érdekelt a többi felsőoktatási intézmény belső élete, s bár Budapesten végeztem, úgy gondoltam, a legközelebbi, a pécsi egyetem történetét írom meg. Elhatároztam, hogy senki segítségét nem kérem.

Ravasz János sok tízezer oldalnyi iratot nézett át a levéltárban. Mindent kijegyzetelt és lefényképezett, amiről úgy gondolta, használható lesz. Munka közben eldöntötte, hogy rövid visszapillantást ad ez első, 1923-tól Pécsett működő egyetem előtti idők felsőfokú oktatási tevékenységéről is. Kutatása idején vette észre, hogy tervéhez, egy ilyen részletességgel eddig soha meg nem írt egyetemtörténethez kevés lesz a levéltárban található anyag.

Beszélgetés közben átmegy a másik szobába és három nagy papírdobozzal tér vissza. Már mutatia is a sok száz levélre érkezett szívélyes válaszokat. Talán nincs is olyan pontja az országnak és a világnak, chol ne élnének az egykori pécsi professzorok hozzátartozói Buenos Airestől Lisszabonig, az USA legtávolabbi részétől a Vatikánig. Sok-sok embernek írt.

— Fényképeket akartam mindenkiről, dokumentumokat, mert teljessé próbáltam tenni a bibliográfiát. Nem akármilyen emberekről van szó: Szent- ógothai János, Kerényi Károly, Thienemann Tivadar, hogy csak

néhányat említsek a világszerte elismert tudósok közül.

— A feleségem néha már haragudott is egy picit, mondván: miért dobok ki tízezreket olyan dolgokra, amiből ki tudja, mi lesz. Erre mindig azt szoktam válaszolni: én nem iszom, nem dohányzom, ez a munka az egyetlen szórakozásom.

Ravasz János harminöt ország egyetemi könyvtárával levelezett, heteket töltött az Országos Széchényi Könyvtárban, de szüksége volt a személyes kapcsolatokra is. Rengeteget utazott szerte az országban. Az egyetem hittudományi kara ennak idején Sopronban működött, oda is el kellett menni. Az 1923-tól Pécsett lévő egyetem a pozsonyi jogutódjaként jött létre, a bölcsészkar pedig az 1940-es „szüneteltetéskor" Kolozsvárra költözött. Ismerősöket keres és talál itt és ott, közben megy az ideje, de élvezi a munkát.

A mai Janus Pannonius Tudományegyetemen már akkor is csodálkoztak, amikor néhány éve megjelent ott Ravasz János, hogy fel szeretne menni

o padlásra. Hátha ott is lesz valami. Volt. Rektorokról készült festményeket talált (ma ezek az egyetem falait díszítik), és szobrokra is bukkant — Ferenc Józseftől Sztálinig. Fél éve nyomdakész állapotban van a munka, megmutatta néhány pályatársának, és jelentkezett a két pécsi egyetemen is. Először komoly summát ígértek, ha letesz egy példányt ez egyetemi könyvtárban. A kiadást mór akkor sem vállalták, ma az előző felajánlás is a múlté.

— Nem erősködtem. Nem is fogok. Arra viszont emlékszem, hogy régebben — lévén a pécsi az egész Dunántúl egyeteme — ilyen pénzszűkös helyzetben megkérték a többi megyét, járuljanak hozzá ők is a kiadáshoz.

Valóban nemcsak baranyai ügyről van szó (igaz, elsösoi- ban arról), hiszen 1923 óta körülbelül kétszázezren végeztek a pécsi egyetemen és dolgoznak ma szerte az országban, nem szólva az oktatókról és az érdeklődőkről. Vajon lesz-e valaki, aki támogatja e fontos és érdekes könyv kiadását?

Bozsik László