Dunántúli Napló, 1983. december (40. évfolyam, 331-359. szám)
1983-12-24 / 354. szám
Dómba» Győző rajza Arató Károly Hajdani karácsony A kisfiú játékvonatot kapott. A fenyőfa alatt szétszedni kezdte rögtön: mj a titka? De kitépték kezéből: ,,E| ne rontsd!" Nem érdekelte többé. Később adták visszo. A felnőttben még földereng az a karácsony. Ha váltéin dörög e kor, kattogva e lét. Szorong, retteg, mint akkor: elveszik-e újra?! Nem! Már megnézheti a belsejét. Jádi Ferenc Hulló időben ' Kitakart pudingok Tátikakádak Futnak az utcán Hull a hó Hajnali ötkor Halottkémlö papírok összegyürten nyögnek Orvos vagyok vagy mi Hallama Erzsébet Téli erdő Odabent már égnek a villanyok, de kint még világos van. A hó, amely sárgás kupacokban szegélyezi a kivezető utat, lejjebb egybefüggő fehér takaróvá válik. Tiszta, mint a hó. Milyen tökéletesen zárt ez a hasonlat, gondolom, míg na, gyokat szippantok a levegőből. Hideg és tiszta a levegő. Tiszta — mindenre csak ezt tudom mondani. De hát csakugyan, gondoljuk csak meg, még az erdőben is ráhullik egyébkor az emberre egy száraz gally, itt egy rovartetem, ott egy dögbogár, az élettel velejáró korhadás és szenny ezernyi jele. Most semmi, csak a hó, Megyek az erdőben, és csak a kristálytiszta, fehér, ropogó csend vesz körül. Elképesztően csodálatos egy téli erdőben gyalogolni. Egye, dűl. Még arról is elfeledkezem, hogy eltévedhetek. Persze, hisz lábnyomokon megyek, ez valami ösvény lehet, s ha ösvény, hát vezet valahová. Akarok én valahová is menni? Nem, de nem baj, mielőtt odaérnék, majd visszafordulok. Váratlanul és megdöbbentően ér véget az ösvény. Nem akartam, hogy véget érjen, de hiába. Talán most azonnal vissza kellene fordulnom, mégse teszem, valami elhúz egészen az ösvény kissé kíszélese. dő torkolatáig. Rozsdás öreg drótkerítés állja utamat, azt is belepte a hó, ettől valósággal túlvilógi jelenség lett. A drótkerítés leszakadt, hálószerűén belógó öblében ér véget az ösvény. Elmegyek egészen odáig, aztán megállók. Olyan ez a kerítésöböl, mintha egy hatalmas mancs csapott volna ró. Bal kéz fele" valami épület emelkedik, de a kerítés mögött elhagyott, különös udvar, szét, pattant dongájú hordók (hósüveggel a fejükön), szétszórt deszkák (hóval leterítve) és egy nagyon régi, háromlábú tűzhely. A tűzhelyen egy csöpp hó sincs, takaros kis tűzhely, akár tűz is éghetne benne, csak az innenső oldalán lóg egy spárgával rákötött tábla: Kihajolni veszélyes. S a tűzhely előtt egy apró, valószínűtlenül kicsire zsugorodott öregember áll, feketében, kucsmában, s kesztyűtlen kezét a tűzhely felé tartja. Mintha melegedne. Kékesvörös, bütykös, hártyás bőrű ujjaj finoman reszketnek. Rám hull ez a fehér csönd, ez a mozdulatlan, se nappal, se éjszaka fehérség,- benne a két élő, fekete folt: a tűzhely és az öregember. Két korompuha, együvé tartozó, fekete folt. Kelle Sándor rajza Meg kellene fordulnom, hogy ne zavorjam o képet. Nem illek belé. Betolakodó vagyok egy időntúli világban. Az öregember azonban meg. szólal, bár nem néz felém, s nem is láthatott, amikor ideér, keztem. — Hozott gesztenyét? Amúgy nem mondhatnám, hogy valami bátor fickó vagyok. Félek a száguldó autók, tói, a harapós kutyáktól, o rab. lóktól, a robbanások hangjától. Az öregembertől nem félek. Mégis csak állok, mint akit lecövekeltek. — Megsütném. ha hozott volna — mondja az öregember reménykedve. — De hisz nem ég a tűz! — Megraktam reggel. .. Az öregember leengedi a ke. zét, és elindul felém, öklömnyi arca mozdulatlan, de csupa vád és megbántottság. — Ha nem hozott geszté, nyét, minek jött? Nagyon szerencsétlenül ér. zem magam. — Nyomok vezettek errefelé. — De hát az ösvénynek itt vége van! — kiált fel oz öregember, — Erre nem jár senki! — Lábnyomok vezettek erre. — Sose higgyen a látszatnak — biztat az öregember. — A lábnyomok valódiak! — Valódiak, nem valódiak... — az öregember horagszik, talán ki is gúnyol. — Maga mindent elhisz, mi? Azt is elhiszi, hogy kihajolni veszélyes? Láb. nyomok! Ez magyarázat? Hót nem ... A lábnyomok, az nem magyarázat. Semmire. Az öregembernek— igaza van, noha bolond szegény, és talán megvan már százéves is. — Az ember mindig azt hiszi, hogy végre hoznak egy kis gesztenyét — dünnyög az öregember, s száján parányi felhő száll fel kettőnk közé. Föllebben, aztán elenyészik. Mit nem adnék most egy marék sütni való gesztenyéért! — Ne menjen el! — kiáltok az öregemberre, mert visszafordulni készül. — Én igazán ... Rettenetesen sojnálom! Ha tudtam volna erről oz ösvény, ről . . . Az öregember hallgat. — Ha tudtam volna ... — most igazi, jóvátehetetlen szomorúságot érzek, s talán csak magomban, talán fennhangon motyogva mondom: — Pedig milyen jó lett volna egy kis sült gesztenye. Az öregember elmosolyodik. Vagy talán nem is. Az ilyen nagyon öreg embereknél már alig lehet megkülönböztetni a mosolygást a feneketlen szomorúságtól. — Látja — csak ennyit mond, és áll előttem a hóba gyökerezve, mint a fák. Lassú, bizonytalan lebegéssel érkezik az első hópehely. Ráül az öregember vállára. Amorf fehérségnek látszik a fekete pc -ztón, de jól tudom, milyen tökéletesen szerkesztett. szim. metrikus kristály. Mi lesz vele, egészen más kérdés, de nem arra készült, hogy megsemmisüljön. Az örökkévalóságnak készült, tökéletessége egysze_ rűen az anyag méltósága, vagyis a lét méltósága, tisztelgés önnön létezése előtt. — Esik — szólal meg az öregember és elnéz messzire, föl, a sötétedő égre. — Városban összeszedik és kocsira rakják, mint a földet — mondom, s magam is elbó- mulok ezen. — Itt meg elfér akármennyi — teszi hozzá az öregember. — Ameddig vannak erdők... — Mindig lesznek — mondja az öregember. — Az erdőket nem lehet kiirtani. — Félek, hogy igen. Ameny- nyire irtják. — Azt nem éljük meg — mondja az öregember, — Különben meg telepítik is. Hon. nan tudja maga, hányán van_ nak az irtok és hányán a telepítők? Az első hópehely után sorra érkezik a többi, Mintha látho. tatlan ejtőernyők fékeznék esésüket, puhán érnek földet. Kö. rülhullongják az öregember homályba vesző arcát. — Meg kell nézni a tüzet — mondja. — Hát, köszönöm. — Szívesen — hallom százéves hangját a hófüggöny mögül. — Csak nézze a fenyőket, azok elvezetik. Megvárom, amíg a kis, teke. te alak visszaballag a tűzhelyhez, lekuporodik, és kinyitja a tológombos ajtót. Mintha fújná a tüzet, úgy látom. Mély a hó az ösvényen, lábnyomok sehol. Az elszürkült égre kirajzolódnak a behavazott fenyők széttárt karjai. A fenyők jól tudják az utat, gyö. kereik leérnek a meleg, fekete földbe, és találkoznak a vizek útjaival. Hókristályok milliárdjai ejtőznek az ösvényre, a fákra, a csúcsokra, a hegy magas vo. nulatára, az arcomra. Telítik a ritka levegőt. Mire kiérek oda, ahol az országút derékba töri az ösvényt, meleg hókristályokat lélegzek. Kerék Imre Két dali. Madár voltam kö leszek föld mélyébe rejtezek csillagtalan éj ölel időtlen csönd ringat el világ súlya vállamon révedezve hallgatom nyújtózó gyökér neszét föltörö fű énekét virág ül tenyeremen fénymagasra emelem 2. Almafa almafa százezer csillaga hallgat az éjszaka a csöndre nincs szava hull az ég harmata almafa almafa százezer csillaga titkokat vallona Kislégi Nagy Dénes Emlékezés Babits Mihályra Száz éve hogy mint én is, megszülettél, Én itt maradtam, Te korán elmentél. Száz évemet szívesen cdaodnám, Ha müvedet az enyémnek mondhatnám, A legnagyobb költők között tisztellek, A nyelvünket varázslóként kezelted, Ös-szépségébe tudtál behatolni, S az alvilág csendjét is megdaiolni. Hirdettél magas erkölcsiséget, Jónás könyvében rejlő bölcsességet És Dantét hoztad hozzáillő strófákban, A szinjátékát remek fordításban, Közben születtek mély költemények, Mellettük a beszélyek és regények, Míg végezted a Nyugat szerkesztését, Megírtad Bergson szép ismertetését. A görögök világát is szeretted, Kis drámád tárgyát tőlük merítetted Jól ismertél minden nagy irodalmot. Létednek a szellem adott tartalmat. Vörösmarty, Arany méltó utódja, Uj szellemi kincsek nagy alkotója. 1983. november 23-án M i ha! i k Zsolt Hivatás Mióta szövöm — szorgalmas pók — a biztos kis hálót, nekem valót... Köréből kijutni lehet-e? Tágulhat-e egem kerete? Fonalam képes lesz szakadni, ha meguntam le-föl szaladni? Én pók vagyok. Nekem lesz legyem. Akarom a csapdám. Úgy legyen. Pandúr iónéi rojia IMr V
