Dunántúli Napló, 1983. december (40. évfolyam, 331-359. szám)
1983-12-17 / 347. szám
Szombati interjú Hollai Imrével A magyar Ki kicsoda? nem ismeri Hollai Imrét. Ezzel szemben magam tapasztaltam, hogy az ENSZ székházában nagykövetek és teremőrök egyaránt messziről köszöntik és elnök úrnak szólítják. Ő az egyik legismertebb magyar diplomata, amióta a Közgyűlés 37. ülésszakának elnöke volt. Milyen mérföldkövei vannak annak az útnak, amelyik idáig vezetett? Erről az útról, állomásairól New Yorkban beszélgettem Hollai Imre külügyminiszter-helyettessel. — Az első állomás talán az einstand volt... — Ezt a szót csak a Pál utcai fiúkból ismerem . . . — Az én időmben viszont az einstand azt jelentette, hogy valaki inasból segéddé vált. Tehát ha az ember kitanult egy szakmát, megsze. rezte a segédlevelet, akkor einstondot tartott és mindazokat, akik addig tanították, koccintottak vele, szaktárssá fogadták, felnőttként kezelték .. . Persze, amikor én műszerészsegéd lettem, ez a koccintás szerényre sikerült, mert sem pénz, sem hangulat nem volt hozzá. — Mikor történt? — 1943 februárjában. Részletezzem? — Munkásként meddig dolgozott? — A fizikai munkát tulajdonképpen már hatéves kor. ban elkezdtem, mert anyánk egyedül nevelt minket, de mint műszerész, 1949. január 16-ig dolgoztam. Akkor irányítottak más pályára. — A Külügyminisztériumba? — Az első jelentősebb elbeszélgetés során katonai pálya került szóba. Lehet, hogy ezért restellnem kell magamat, de azt mondtam: elvtársak, én annyi szomorú dolgot láttam a háborúban, hogy nem érzek kedvet ehhez a hivatáshoz .. . Meg aztán arra gondoltam, hogy továbbtanulok és talán mérnök lesz belőlem. Megjegyzem, a tanulási vágy erősen megvolt bennem, mindenféle brossúrát elolvastam, tanfolyamokra jártam, beiratkoztam a középiskolába ... Az első elbeszélgetést azonban újabbak követték és végül a külügybe kerültem. Először futárszolgálatra osztottak be. Mi tagadás, nem nagyon tudtam akkor, mi a külügyi munka: tréfásan úgy szoktam mondani, hogy valójában nem értettem azt sem, mi a különbség az útlevél és a vízum között. — És a külügyi ,,einstand"? Mikor volt? — Ilyenre nem került sor. A külügyi pályát hamarosan a minisztériumon kívül folytattam, 1949 nyarán ugyanis átkerültem a pártközpontba, 1951-ben pedig a pártfőiskolán folytattam tanulmányaimat. — Közben nyelvet is tanult? —• A középiskolában kezdtem el az angolt. — S hol tanulta meg? — Én nem hiszem, hogy egy idegen nyelvet felnőtt fejjel tökéletesen meg lehet tanulni. Azt mondják, jól beszélek angolul és az elmúlt években sokszor többet érintkeztem ezen a nyelven, mint magyarul, de szerintem perfektül egy másik nyelvet nem is lehet elsajátítani. — E nyelvterületre, ha jól tudom, 1956-ban került. Egyben ez volt első külszolgálata. — 1955-ben, amikor felvettek minket az Egyesült Nemzetek Szervezetébe, ismét a Külügyminisztériumba helyeztek, hogy 1956 tavaszán diplomataként kijöhessek New Yorkba. — Milyen érzés-élmény volt minden külföldi gyakorlat nélkül, 1956-ban, ellenséges környezetben rögtön egy országot képviselni? — Roppant nehéz dolog Az ENSZ elnöki székében Beszélgetés egy diplomata életútjáróI Hollai Imre (középen) az ENSZ-közgyűlés 37. ülésszakának elnökeként első beszédét tartja a béke szükségességéről. A képen balra Pérez de Cuellar ENSZ-főtitkár, jobbra pedig William Buff um főtitkár-helyettes ül. (Fotó: MTI Külföldi Képszolgálat — KS) volt, ezt röviden el sem lehet mondani. — Hány éves volt akkor? — Harminc. S a misszióvezető helyetteseként az első tennivaló az volt, hogy egyáltalán felállítsuk a képviseletet. A fiatalságon, tapasztalatlanságon kívül azonban más is volt, ami különösen bonyolulttá tette a helyzetet. Csak jelzésszerűen mondom: otthon, a pártban akkor már megkezdődött a „cikk-cakk"; Moszkvában épp, hogy véget ért a személyi kultusszal leszámoló XX. kongresszus és mi a New York Times- ban olvastuk az úgynevezett titkos előadói beszédet. Az ország, ahová kerültem — — akkor Tgy mondtuk — az imperializmus fellegvára volt és tény, hogy aktívan ügyködött a szocialista Magyar- ország társadalmi rendjének aláásásán. A legelső munka talán jól jellemzi a légkört, számomra mindenképpen nagyon emlékezetes marad: 1956 áprilisában az ENSZ gazdasági és szociális tanácsa a következő napirendi pontot tárgyalta: 'kényszer- munka a szocialista országokban ... [gy kezdődött, de ennél sokkal rosszabb volt, ami azután következett, hiszen néhány hónap múlva Budapesten kitört az ellen- forradalom. Ma talán kevesen emlékeznek rá: az úgynevezett magyar kérdés vitája 1962-ig tartott és nekem ebből sikerült a javát kifognom. Mit mondjak? Mi minden voltunk itt, csak nem megbecsült diplomaták vagy köztiszteletben álló úriemberek. Főleg azután, hogy nem álltam be a sorba, nem szajkóztam, amit az ellenforradalmárok mondtak, meg azért, mert — most már nem titok — nem hajtottam végre azt, amit Nagy Imre idetáviratozott, hogy Magyar- ország semleges, kilép a Varsói Szerződésből és ehhez kéri az ENSZ támogatását. — Az utóbbival nem keveset kockáztatott, hiszen számolnia kellett azzal, hogy ha a dolog kitudódik, ottmarad, saját kormánya támogatása nélkül . . . — Én ezt a konfliktust úgy oldottam fel magamban, hogy mint diplomata, a Magyar Népköztársaság alkotmányára esküdtem fel, nem pedig egy miniszterelnökre, akinek egyébként nincs is joga, hogy egymaga döntsön ilyen fontos kérdésekben. Fiatal fejjel ez, azt hiszem, merész elhatározás volt, de a történetek engem igazoltak. — A politikai harc azonban folytatódott.. . — Valóban. Olyannyira, hogy kétség bevonták mandátumunkat, naponta szid- tak-gyaláztak, provokációkat szerveztek ellenünk, reggelig tartó ülések folytak ügyünkben a Biztonsági Tanácsban ... — Talán ez jelentette az iskolát a későbbi, magasabb szintű diplomáciai tevékenységhez .. . — Nem állítom, hogy ilyen iskola nélkül valaki nem lehet jó diplomata, de számomra ez az időszak az életem részévé vált és olyan tanulságokat segített levonni, hogy nehéz helyzetekben is hely^ lehet állni és vállalni kell a rizikót... — Hogyan tudott — egyáltalán: hogyan tud egy diplomata — a folyosón azokra ./ránézni, akik az ülésteremben a legdurvább szitkokat szórták rá? — Előfordult, hogy az, aki valóban szinte a felmenőági rokonokat szidta, utána meghívott egy italra és azt mondta, ne haragudj, nem tehettem mást. Az egyik banánköztársaság diplomatája például egyszer kerek-perec bevallotta: ha nem szavazna Magyarország ellen, az USA nem venné meg az ország fő exportcikkét. Egyébként még ideológiai, politikai ellenfeleinknek is gyakorta mondogatom, hogy van egy közös célunk: ha azt akarjuk, hogy megmarad jón ez az embernek nevezett faj, módot kell találnunk arra, hogy ne lőjünk egymásra .. . Ha nem beszélünk, még messzebb távolodunk egymástól. A dialógus nem azt jelenti, hogy el kell fogadnunk egymás álláspontját, csak legyen az ember annyira nyitott, hogy meghallgassa a másikat. Ha ez megtörténik, a következő lépés az lehet, hogy az egyik fél a saját helyzetéből nézve is megértse a másik álláspontját. Tehát beszélnünk kell, vitatkozni, érvelni, még akkor is, ha az érdekek kibékíthetetlennek látszanak. — Ezt a jelenre is érti? — Feltétlenül. S én ezért is tartom különösen fontosnak az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Ismeretes, hogy sokszor bírálják az ENSZ-et alacsony hatékonyságáért, a határozatok végre nem hcjtásáért. .. Ez valóban gond, de nem siabad elfelejteni, hogy bármennyire is válságos a helyzet, ez olyan fórum, ahol a legnagyobb ellenfelek is beszélhetnek, beszélnek egymással. Olyan szervezet, amelyben valamennyi állam ki tudja fej» teni véleményét, álláspontját a felmerülő problémákról. S ez nem kevés. — On az ENSZ-közgyűlés előző ülésszakának az elnöke volt. Hogyan sikerült a rengeteg érdeket tiszteletben tartania úgy, hogy közben saját országát is képviselje? — Valójában nemcsak hazám érdekeit, hanem a szocialista országokat is képvi. seltem, s úgy kellett dolgoznom, hogy erre a szélesebb értelemben vett közösségre se hozzak szégyent. Meg persze, magamra se. Az alapállásom az volt, hogy igyekeztem megérteni az egyes államok problémáit — még akkor is, ha nem tudtam azokat elfogadni. S arra törekedtem, hogy a vita legalábbis ne nehezítse a tárgyalások kibontakozását. — Hogyan illeszkedett be ebbe a vegyes szerepkörbe, ahol — úgy tudom - állandó testőre is volt? . . . — Igen, volt, meg olyan hatalmas kocsim is, hogy a feleségem első alkalommal megkérdezte, hova kell ülni benne ... De mindez „ egy funkciónak szólt és nem a személyemnek. Hiba lenne, ha az ember ezeket összekeverné ... Nézze, ért nagyon fontosnak tartom, amit időnként régi újpesti munkatársaim, meg azok mondanak, akik hosszú ideje ismernek, hogy Imre, te nem változtál, ilyen voltál műszerész korodban, nagykövetként, meg közgyűlési elnökként is . . . Számomra ez az elismerés. — Külföldön mennyi időt töltött összesen? — Harmincnégy év külügyi szolgálatnak mintegy a felét éltem más országban. — Ez alatt, gondolom, egészen sajátos életformát alakított ki. — Hát igen, ilyenkor az ember a kiskertjét elhanyagolja... — Van? — Igen. S előfordult, hogy repülőgépre szálltam, amikor pedig éppen ásni kellett volna. A decemberi ásás meg — úgy mondják —nem használ se a földnek, se a deréknak ... No, de ami a lényeget illeti: a külföldi élet nem könnyű. Odahaza, ha az ember mérges, a meccsen kikiabálja magát, vagy rosz- szabb esetben a családjával, munkatársaival morgolódik, itt azonban egyiket sem tudja csinálni. A külszolgálat sok feszültséggel jár, nem beszélve az állandó készenlétről, hiszen itt 24 órás szolgálat van és a diplomata nem mondhatja, hogy lejárt a munkaidőm. — Mégis, mit lehet tenni a feszültség levezetésére. Ezt úgy is kérdezem, mint külszolgálatos , . . —• Semmit, önfegyelemre van szükség és szilárd, belső meggyőződésre. Ezt 1956- ban tanultam meg, amikor először jöttem rá: az ellenfél fő célja az, hogy kiborítsa az embert. Egyébként pedig az alapállás, azt hiszem, az kell hogy legyen: ha az ember vállalt valamit, azt tisztességgel csinálnia kel-l. S végül is, a Magyar Nép- köztársaság képviselete nem kényszer, hanem nagyon megtisztelő megbízatás. Csák Elemér A ma és a holnap világgazdasága Irta: Bognár József akadémikus A magyar gazdaságpolitikának és az ország széles közvéleményének hozzá kell szoknia ahhoz a tényhez, hogy gazdasági tevékenységünk és népességünk igen kis részét képezi a világgazdaságnak és a világnépességnek, s hogy ez az arány a következő évtizedekben tovább fog csökkenni. Ennek következtében nyilvánvaló, hogy a kölcsönös és növekvő gazdasági függőségekkel jellemezhető világgazdaságban gazdasági fejlődésünket a külső tényezők döntő mértékben meghatározzák. Ezért a világgazdasági folyamatokhoz nemcsak alkalmazkodnunk kell, ami egy gyorsan változó világban tempóveszteséget jelent, hanem előre kell azokat látnunk, hogy a szükséges lépéseket időben meglehessük. A félreértések elkerülése végett szeretném hangsúlyozni: a világgazdasági függőség nem azt jelenti, hogy belső társadalmi-gazdasági erőfeszítéseink elhanyagolható tényezőt jelentenek. Ellenkezőleg: Amíg a világgazdaság nemzeti gazdaságokból tevődik össze, addig a nemzeti gazdaságok fejlődése saját cselekvési rendszerüktől függ, bár e cselekvési rendszer automómiája csökkenőben van. Minden világ- gazdasági impulzusra lehet jól, vagy rosszul reagálni, lehet felkészülni, vagy elkésetten válaszolni, lehet kezdeménye- zően lépni és lehet passzív módon bizonytalankodni, vagy értelmetlenül kivárni. Rövid visszatekintés Ebben a rövid elmefuttatásban csupán egy olyan nagy tényezőcsoporttal kívánok foglalkozni, amely a holnapi világgazdaság egyensúlyát és folyamatait meghatározó mértékben befolyásolja. E tényezőcsoport a fejlett tőkés, a szocialista' és a fejlődő országokban megvalósuló műszakitechnikai forradalom és annak következményei a világgazdaság jövendő struktúrájára. A jelenlegi világgazdaságban az ipari forradalom természete az elmúlt másfél évszázadhoz viszonyítva gyökeresen megváltozott. Korábban az ipari forradalom nemzeti gazdaságról (országról) nemzeti gazdaságra (országra) és régióról régióra terjedt. Természetesen, az ipari átalakulásnak különböző típusai és cselekvési rendszerei voltak; így könnyűipar-nehézipar (Anglia—Franciaország), nehézipar-mezőgazdaság (USA) és tisztán nehézipari súlyponttal (Szovjetunió) is megvalósult. A kisebb országokban — nagyobb világpiaci függőségüknél fogva — a világpiaci körülmények lényeges mértékben befolyásolták az iparosítási folyamat cselekvési rendszerét. Ez a folyamat nemzeti gazdaságonként és régiónként 2—3 nemzedéket igényelt, azaz a fejlődés üteme viszonylag mérsékelt volt. Változások- országcsoportonként A mai és a holnapi világ- gazdaságban nemcsak felzárkózási folyamat zajlik, hanem egyidejűleg három különböző, de a világpiac útján egymástól kölcsönösen függő ipari forradalom megy végbe. A fejlett tőkés országokban ez a folyamat a mikroelektronikára, a biotechnikára és a haditechnikára összpontosul, az információs és távközlési technika forradalmasítása mellett. E folyamat egyik jellemzője, hogy az átalakulás nemcsak a termelést érinti, hanem az irányítási és vezetési rendszereket is (államapparátus, bankrendszer, biztosítás, vállalati adminisztráció, alsóbb köz- igazgatás stb.). Ez a folyamat nagy társadalompolitikai bizonytalanságokkal és kérdőjelekkel párosul (például munkanélküliséggel), de új külgazdasági-kapcsolati formákat és együttműködési • módszereket is kialakít. Az európai szocialista országokban is olyan strukturális váltásra van szükség, amely nemcsak új ipari szakmák és tevékenységek kialakulását foglalja magába, hanem az úgynevezett klasszikus ipari tevékenységek új alapokra helyezését is, az energia- és nyersanyagtakafékosság, a költségcsökkentés, a minőség és az exportképesség terén. Az exportképesség természetesen nemcsak azt jelenti, hogy a világpiaci kereslethez idomuljunk, hanem azt is, hogy a partnerekkel új kapcsolódást formák sokaságát alakítsuk ki. Természetesen súlyt keli helyezni arra is, hogy — megfelelő együttműködés útján — a gazdasági fejlődést leginkább előrevivő szakmákban (a mikroelektronikában és a biotechnikában) is előrehaladjunk. A fejlődő országoknak viszont olyan iparosítást kell megvalósítaniuk, hogy gyorsan exportképessé váljanak, mert a mezőgazdasági termékeket még évtizedeken át importálniuk kell. Ebből adódik, hogy az iparosításnak ezekben az országokban Is eltérő típusai alakulnak ki (Indiában, Kínában, Brazíliában vagy a néhány millió lakossal rendelkező országokban), de a gyors ipari export szükségessége minden országban fennáll. Az iparosítás útja sem folyamatos-klasszikus (könnyűipar), sem nehéziparra koncentráló nem lehet, mert a kialakult helyzetben, amihez ma már a hatalmas méretű adósságok is hozzátartoznak, azonnal és biztos piacra kell exportálniuk. Ezért egyes országok az exportszakmákat gyorsan és. gyakran a multinacionálisok segítségével a legfejlettebb színvonalra fejlesztik, ami ugyan sok társadalmi feszültséggel és egyenlőtlenséggel párosul, de gazdasági szükségszerűséget jelent. E törekvések már eddig is eredményeztek bizonyos sikereket, hiszen ismeretes, hogy a nyugat-európai piacon a fejlődő országok iparcikkexportja lényegesen dinamikusabb, mint az európai szocialista országoké. Nehéz feladatok E cikk keretei nem adnak módot arra, hogy az új technikai-műszaki forradalom minden aspektusát elemezzük. Itt és most végezetül csak azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy milyen nehéz feladatokat kell az európai szocialista országok iparának megoldania, hogy a műszaki-technikai forradalom jelenlegi hullámának végén kedvezőbb helyzete le- , gyen a világpiacon, mint jelenleg. Ellenkező esetben ugyanis nemcsak a fejlett tőkés országok piacairól szorulnánk ki, hanem a fejlődő országok iparcikkpiacairól is, hiszen ott a jövőben nemcsak a fejlett tőkés országok iparcikkei támasztanak versenyt, hanem a többi fejlődő ország gyorsan dinamizálódó árui és szolgáltatásai is. E néhány — a világhelyzetből kiinduló — észrevétellel és utalással is azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy a magyar ipar megújulásának milyen nagy jelentősége van és lesz a magyar gazdaság jövője szempontjából. HÉTVÉGE 3,
