Dunántúli Napló, 1983. augusztus (40. évfolyam, 211-240. szám)

1983-08-20 / 230. szám

Szocialista kultúráért Elismerés a kiualo munkáért Hesz János Legutóbb tavasszal találkoz­tunk Szűrben, a kis falu egy­kori általános iskolájában. Ak­kor a német anyanyelvi ta­nácskozás alkalmából rende­zett kiállítást Hesz János a régi osztályteremben Szűr vi­seletéiből, használati tárgyai­ból. Nemcsak kiállítást néz­hettünk azonban, hanem a szüriek dalait, régi anekdotáit is meghallgathattuk a helyi dialektusban. A kis helyi ren­dezvény, hagyományőrzés mö­gött Hesz János tanító állt, akinek élete és pályája 1960 óta összefonódik Szűr község- geL Milyen jó volna valahol megőrizni mindazt, ami most itt látható — írtam le annak idején. A régi iskolaépület saj­nos nedves. Textilt, fából ké­szült tárgyakat nem lehet tar­tani benne, ezeket ezért a kiál­lítás után visszaadták a csalá­doknak. Pedig Hesz János vá­gya egy állandó gyűjtemény volna a régi iskolaépületben. Vajon miként kezdett foglal­kozni a falu múltjával, hagyo­mányaival a püspöklaki szüle­tésű fiatalember, aki a pécsi Teleki Blanka Középfokú Taní­tóképző elvégzése után 1960- ban került Szűrbe. — Szűcs Ferencné mellett kezdtem el tanítani. Ö a hat­vanas években, de még tíz éve’ is tanított be színdarabokat a szülőknek. Esténként így'össze- jöttek az emberek, és a kö­zönség a szomszéd falvakban is lelkesen fogadta az előadá­sokat. A gyerekekkel is játszot­tunk színdarabokat. Hogy ez a hagyományápolással is gazda­godjék, annak a Nyújts test­véri jobbot!, németül a Reicht brüderlich die Hand! című mozgalom adott ösztönzést. Közel 40 szereplőt sikerült ösz- szegyűjtenünk, felidéződtek a régi dalok, táncok, akkor fe­deztük fel Göndöcs Györgyné ízes mesélését. A szövetség azután filmre vette a tánco­kat. Akkor még — utoljára — egészen idős embereket sike­rült megnyerni a táncok be­mutatására, később ők elzár­kóztak ez elől, és akkor gyer­mekcsoporttal táncoltunk to­vább. Tíz éve a hímesházi közreti iskola Hesz János munkahe­lye, de ő azért megmaradt szürinek. Mivel napközis neve­lő, délben érkezik az iskolába, gépkocsival, mert akkor nincs buszjárat. Nemrég még gya­log járt be Hímesre vagy ke­rékpáron - volt, hogy napjá­ban háromszor is. Ennek a kis falunak, Szűr­nek ő a legjobb ismerője. Múltjának, jelenének, tárgyi és szellemi kultúrájának, az ott élő embereknek. Olyan peda­gógus, aki mélyen átérzi, mi­lyen fontos a hagyományok őr­zése, ápolása. — Csak a régi iskolát lehessen megtartani —, mondja búcsúzóul. A gyűjte­mény számára, teszem hozzá magam, remélve, hogy idővel lesz a falvakban egy-egyol/an helyiség, ahol meg tudják őriz­ni azokat a viseleti darabokat, tárgyakat, melyeket ma már csak a nagyszülők használnak — vagy már azok sem. G. O. Népfrontmunkáért kitüntető jelvény Németh Gézáné Könnyen megtalálom Mágo- cson Németh Gézánét, az el­ső ember útbaigazít. A peda­gógust még egy ilyen nagy­községben is mindenki ismeri, fcMeg, ha megannyi társadal­mi munkával „segíti észrevé- tetni magát”. A pedagógusköl- csönből épült ház nappalijá­ban beszélgetünk, s közben többször is elnézést kér az ilyen-olyan vélt rendetlensé­gért. A Felvidékről érkezett ro­konok, s a viszontlátás öröme egy kicsit lazábbá teszi az ott­honi fegyelmet. — Már indulni akartunk Dombóvárra, hogy vásárol­junk ezt-azt — mondja. — Szerdán megyek fel Budapest­re a kitüntetést átvenni, s bi­zony, most hirtelen minden összejött. Készülünk az évnyi­tóra is . . . Némethné huszonnégy éve pedagógus: Baján végzett, s előbb egy esztendőt Babarcon töltött, majd Mágocs követke­zett. Volt kultúrház-igazgató, jelenleg a negyedikesek osz­tályfőnöke. Szüleit korán el­vesztette, s az árván maradt kislányt nagyapja-nagyanyja nevelte. A nagyszülők szintén tanítók voltak, s a gyermekkor miliője egy életre meghatáro­zó volt. Tanító lett, de a peda­gógus hivatás mellé — a múlt­ban talán természetes is volt — felvette a mindenkiért dol­gozó, s talán nem éppen a legszebb kifejezéssel illetett „társadalmi aktíva” szerepét. Több járási és nagyközségi Bi­zottság tagja, az iskolában rajvezető, körzeti népfronttit­kár, de ugyanakkor elvégezte a színjátszó-rendezői szakot a mágocsi színjátszók vezetője, akinek minden ünnepre, ese­ményre, helyi és kevésbé he­lyi rendezvényre készülnie, mennie kell. — A férjem morog is miatta néha — mondja —, de hogy már felnőttek a gyerekek, a nagyobbik fiú Dombóvárra jár, a kisebbik erdészeti középis­kolába, s így Mágocstól mesz- szire került, már egyre több a lehetőség, nagyobb a mozgás­ra a tér. — Mint népfrontaktívának az akciók szervezése mellett egy igen fontos feladatot je­löltem , meg magamnak. Min­denki tudja, érzi, hogy ma a gazdaság felvirágoztatása a fontos. A mindennapi élet megkívánja — különösen itt falun — a kisárutermélés fej­lesztését. Az emberek kapva- kapnak az alkalmon. De néha mit sem látva maguk körül, nem élvezve semmi formában a munka örömét, csak hajta­nak, güriznek... S az, amit kulturális élet címszó alatt szok­tunk megjelölni, eltűnik. Ami az én célom, vágyam: maradjon arra is idő, s főleg — igény. Aztán még mosolyogva hoz­záteszi : — Nem vagyok én a ház­táji ellen! A kisebbik fiam nyu- lászkodásból spórolt össze 10 000 forintot, abból vett ma­gának versenykerékpárt, s most két barátjával egy hosz- szú túróra indult Baja—Sze­ged—-Gyula útvonalon . .. K. F. Cserfai Sándor Mondják, eltűnőben az egy­kori néptanító alakja és esz­ménye a magyar falvakban. Igaz lehet. Ha nem „körzete- sítették be” a kis falu peda­gógusát is, ha helyén marad, a jövőre gondolva „épül" va­lahol, közelebb a városhoz, vagy a körzeti centrumhoz. Cserfai Sándor iskolaveze­tő nem épült sehol. Bodolya- béren, az egytanerős kisiskola szolgálati lakásában él ma is. Udvarán nem láttam kapirgá- ló aprójószógot, sertésólakat sem. Igaz, őt magát sem, mi­vel még délelőtt átment Sásá­ra, ugyancsak pedagógus lá- nyáékhoz. Itt vettek ugyanis egy OTP-lakást, közösen. Eny- nyire futotta. Itt beszélgetünk az elmúlt 35 évről, amit eddig a faluiskola ügyében és köz- művelődés ügyében töltött. Igaz hittel abban, hogy ő nem­csak az iskolásgyerekekért van; s abban hogy el-elhintve a kultúra, a zene, az irodalom valamilyen magvait az embe­rek között, hátha az érdeklő­dés talajára pottyan valame­lyik. S ekkor tán nem tekeri le a tv-t, rádiót, ha operát, ko­moly zenét sugároz éppen. Ta­nulni nem tanulta ezt sehol, de vajon lehet-e Atlasz „tu­dományát” eltanulni?... Vál­lára vette a maga kis világá­nak egy részét s vitte s viszi ma is, köszönömöt se várva, hisz úgy tartja, neki ez a dol­ga. Persze kezdettől szereti is, szívesen csinálja a mindig új ötleteket, módszereket köve­telő sziszifuszi agytornát: kita­lálni és „tálalni” mindig va­lami érdekeset az olykor 7— 8, jó napokon 15—20 KISZ-es fiatalnak. Kivetítve egy képet, egy hangszert, fölkattintva hozzá egy dallamot, s elme­sélve, miért szép ez, közben éberen figyelve, hol, mikor, ki­ben rezonál az értelem nap­sugara a kapott impulzusokra. És soha nem feladva ezt a küzdelmet. .. Pedig nem erre a pályára készült. Amikor a pécsi Nagy Lajosban leérettségizett, jól­esett volna még tanulni. Apja nyugdíjas lévén, gyors kenyér- keresetet követelt tőle az élet. 1948-ban képesítőzött a pécsi tanítóképzőben. Kiskassán ki­lenc évig dolgozott, azóta Bo- dolyabéren tanító, népművelő. Pontosabban pár éve Magyar- hertelenden: a bodolyabéri kisiskolát tanítónő lányának adta át, ő „csak" népművelő a faluban. Szívesen emlékezik a kezdetekre, a „fényes szel­lők" nemzedékére, amikor lel­kesen jött mindenki a „kul- túrba”. Színjátszókat, tánccso­portot szervezett. 15 éven át (1970-ig) évente egy darabot megtanultak, s előadták a környéken is, a bevételből fe­dezve utazásaikat, a kirándu­lásokat, mivel támogató szer­vük, ilyen kis faluban, nem akadt. De ebből a pénzforrás­ból — nagy szó volt akkor! - már 1958-ban tv-készüléket vettek. Akkortájt miniszteri di­cséretet is kapott érte. Éjfélekig próbáltak, ő rendező, kellékes, ügyelő, díszletfestő, beugró szereplő volt; ha kellett, zenélt: harmonikázott az előadások­hoz. Azután más szelek fújtak. A fiatalokat ma már sokszor úgy kell „beimádkozni” a ren­- Nem akartam én brigád­vezető lenni, az rám szakadt. Úgy nézett ki, hogy traktoros leszek, jártam is a tanfolyam­ra, ígérték, ha meglesz a vizsgám, kapok egy új gé­pet ... — ezt már mosolyogva mondja, ahogy feleleveníti kezdését a mohácsi Új Baráz­da Tsz-ben. Beszélgetésünk során megfogott nyugalma, és az örök mosolya. Nem akar­tam elhinni, amikor Bencsik János növénytermesztési bri­gádvezető közölte, hogy egy éve van már csak vissza a nyugdíjig, ötvenkilenc évesnek sehogy se hinném.- Miért nem akart brigád­vezető lenni?- Tartottam az egésztől. Az emberekkel tudni kell bánni, és nagy-nagy türelem szüksé­ges, ha az ember szót akar érteni velük, egy egész bri­gáddal. Asszonybrigáddal. Ez még hatvanegyben volt.- És most?- Kár, hogy jövőre lejár a mandátumom. — Aztán só­hajtva teszi hozzá: - Bárcsak lenne még tíz évem! 1960-ban hagyott fel az dezvényekre, pedig a fejtörő vetélkedők, beszélgetések a komolyzene-könnyűzene téma­köreiben ideig-óráig mégis­csak lekötik őket a klubkönyv­tárban. Közben Cserfai Sándor meg­írta a falu helytörténetét; hon­ismereti szakkört vezet, s írja a falu krónikáját. És nagyon erősen hisz abban, hogy a kultúrát ma is el le­het juttatni az emberekhez. Falun is ... W. E. Kiváló munkáért egyéni gazdálkodóssal és lé­pett be a tsz-be. Az első né­hány év nagyon nehéz volt; rengeteg munka és igencsak kevés fizetség. Aztán megerő­södött az Új Barázda. Kezdet­ben három hatvan fős növény- termesztési brigád dolgozott. Ahogy Bencsik János iróniá­val mondja: ők voltak kapáik­kal a legmodernebb gyomirtó abban az időben. Úgy is mondták magukról, hogy „ka- pazin" ...- Aztán jötték a gépek, a korszerű technológiák és csak mi maradtunk, az én brigá­dom. Levelezőn elvégeztem a mezőgazdasági technikumot, hogy lépést tudjak tartani. Most már mi vagyunk a tsz vóndorbrigádja több éve.- Hűtlenek az Új Barázdá­hoz?- Dehogy - nyugtat meg. Mindenki búcsúra készül Szebényben, amikor Tóth Já­nosáét keresem. Asszonyok meszelik a portákat, gyomlál­ják a virágoskerteket, ne szól­ják meg a falut az ide érkező vendégek. Tóthék már végeztek a me­szeléssel, a dombtetőn álló háznak még a melléképületei is fehéren világítanak az al- konyi napsütésben. Annus né­ninek a vendéglátás részlet- kérdései miatt fői a feje, no meg amiatt, hogy az ünnep előtt Budapestre is föl kell utaznia. Ott adják át ugyanis a Népművészet Mestere cí­met. Ez azonban a kelleme­seb gondok közé tartozik, a fia majd fölviszi az autóval. Tóth Jánosnét mindenki nó­tafaként ismeri és tiszteli a faluban. Már az első házban azt mondták, amikor kerestük: „Ja, aki mindig énekelni szo­kott?” Van is miből énekelni An­nus néninek: háromszáz nép­— Ha elfogy a tsz-ben a mun­kánk, akkor vagy Villányban vágjuk az alanyvesszőt méret­re, vagy Bolyban a hibrid­üzemben vagyunk néhány hó­napig vendégmunkások. Elein­te tartottam az asszonyoktól,- negyvenen vannak a kezem alatt hímesházi, szabari és kölkedi asszonyok és egyetlen mohácsi - de szerencsére meg­értjük egymást, könnyű velük együtt dolgozni, szorgalmasak. — Elégedett?- Igen. Megbecsülnek, tsz- vezetőségi tag is vagyok két évtizede. Sosem voltak elérhe­tetlen vágyaim. Eddig még egyetlen napot sem voltam táppénzen. Igaz, ha valami nincs rendben, nem tudok nyu­godtan aludni. Megkövetelem a munkát, a munkaidő betar­tását, de azt is, hogy az asz­dalt ismer, legalábbis ennyit biztosan, mert egy télen le is jegyezte a címüket, az első sorukat, hogy ha egyszer ki­kérdezik, ne jöjjön zavarba. Várnai Ferenc népzenegyűjtő kincsesbányára bukkant An­nus néni személyében. Közös munkájuk eredménye a „Cse­le vize elfolyik a Dunába" cí­mű népdalkiadvány, amelyet a tanács jelentetett meg. — A könyv címe egy dal el­ső sora. Ezt én írtam - állít­ja Tóth Jánosné. — Nem mesz- sze tőlünk lakott egy bácsi, aki gyakran kiállott az udva­rába klarinétozni. Én itthon dolgozgattam, s elkezdtem verseket költeni a klarinétszó­ra. Olyan könnyen kitaláltam néhány versszakot, hogy ma­gam is csodálkoztam. így szü­letett ez a Csele patak ... is. Annus néni ugyanolyan jól tudja, mint mi, hogy a Nép­művészet Mestere címet nem a daköltésért kapta, hanem azért az eredeti népdalkin­csért, amelynek fölgyűjtésében, szonyok megkapjanak min- j dent, ami adható, vagy jár ne- i kik. Fiam vegyészmérnök, lá­nyom itt van a könyvelésen, van négy unokám, a feleségem i már nyugdíjas és a kis ház­tájinkban ő a brigadéros. M. L. Bencsik János ápolásában, továbbadásában olyan nagy érdemei vannak.- ötéves koromban már énekelgettem - emlékezik visz- sza. — Tanítgatott az édes­anyám, a nagyanyám. Szép szokás volt a faluban a (tere­lés, amikor megkérték a leány kezét. Nekem még jobban tet­szett, mint a lakodalom, mert a leány házánál a kéretés után sokszor reggelig énekel­gettek a fiatalok. A legtöbb dalt akkor tanultam. Annus néni hosszú évek óta a szebényi asszonykórus veze­tője. Sokfelé szerepeltek már, jól érzi magát köztük. Két bá­nata van csupán: a mai lá­nyok már nem rajonganak annyira az éneklésért, bár az énekórára eljönnek néha Tó- thékhoz dalokat tanulni. A másik: hogy a fiatalok a tánc­ban sem jeleskednek már any- nyira. „Csak nyújtogatják a lábukat, nincs az a tűz, az a ritmus benne, ami kellene.” Kár, hogy az öregek tanácsát nem fogadják el. Tóthék nem önmutogatós emberek. A most elnyert ko­moly művészeti elismerés sem változtatja meg az életüket. Kevés napot töltöttek el igazi szabadsággal, kikapcsolódás­sal az elmúlt évtizedekben, s ez most sem lesz másként. Az ének szeretete vérében van Annus néninek, s ez az érzés egyezik a falu, a közösség szeretetével, ugyanis abban a házban lakik ma is, ahol meg­született, s ahol az első nép­dalokat megtanulta. H. J. HÉTVÉGE 7. A népművészet mestere Tóth Jánosné

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents