Dunántúli Napló, 1983. július (40. évfolyam, 180-210. szám)
1983-07-09 / 188. szám
ötvenéves érettségi találkozóra szólt a szives meghívó, rég eltávozott apám egykori osztálytársai, a Nagy Lajos Gimnáziumban 1933-ban érettségizettek közé. ötven év, ötven év. A Nagy Lajosban akkor egyházi iskola volt, a ciszterciek tanítottak, nem állt még az épület ma már javításra szoruló „új” szárnya, és ez az osztály még a régi barokk alma mater, a mostani kollégium bolthajtásos termeibe járt. Mindig el kell töprengenem ezen a nemzedéken. Akkor születtek, amikor kitört az első világháború, amikor vad csörömpöléssel ténylegesen megérkezett a huszadik század. Mert voltaképp akkor kezdődött. Ök már valóban e századnak, a Érettségi találkozó modern kornak a fiai, akik együtt nőttek lel az automobilul és a repülőgéppel. Tudták-e vajon 1933-ban, micsoda esztendőben tesznek érettségit... ? És tudták-e tíz év múlva, 1943 nyarán, a keleti fronton, hogy miféle katasztrófák felé viszi őket a vonat... ? Végigéltek egy világégést, aztán vajúdások közepette egy gyökeresen új világ született meg körülöttük, és ők még mindig fiatal emberek voltak, fiatal családapák, akik erejük legjavát rakták a mai Magyarország alapjaiba. Sokan eljöttek a találkozóra. Azt mondják, kitűnő osztály volt ez, kitűnő közösség. A tengerentúlról, Svájcból is jöttek, Budapestről is, Nagy- nyárádról, meg innen o Bajnok utcából. Kezükbe veszik a régi fényképeket, nyúrga kamaszok kacagnak szemükbe a sárga fotográfiákról, és ők idézgetik, kivel mi lett. Egy régi csínyt örökít meg az egyik kép: az osztály ösz- szeadván a pénzt, konflisokat fogadott, akkor még konflisok áltak a Széchenyi téren, és úgy hajtottak — már akkor is — lövészgyakorlatra, le a vasútállomás mögötti térre. Kicsit most újra diákok lettek rövid időre. Ahogy cinkosan összekacsintanak: — Hát mégis sikerült! — Ahogy egykori tanáruk szavait hallgatják, ismét mintha az a bűvös üvegharang borulna föléjük, a tanóra Németh László-i üvegharangja. Pedig csak egy terebélyes diófa árnyékában ülnek a lassan leszálló arany estében, a Mecsek oldalában. Különös, nézze, milyen különös ez a diófa — mutatja egyikük tűnődve. — Milyen vékony, szinte törékeny a törzse, nem is hinné az ember, hogy ekkora terhet, ilyen dúsan termő koronát képes hordozni. Az ember nem is hinné... Gállos Orsolya A martonvüsári Beethoven-gyűjtemény 1799 májusóban díszes hintó állt meg Becsben a St. Peter Platzon. A nyallka lovak vontatta járműből egy idősebb és két ifjabb hölgy lépett ki: az előkelő öltözetű anya és a szintén drága kelmékbe burkolózott kisasszonylányai. Némi kérdezősködés után megálltak az Ezüst Madárháznak nevezett épület előtt, majd nekivágtak, hogy fölkaptassanak az egyáltalán nem ezüstös tisztaságú épület harmadik emeletére. Becsöngettek az egyik vedlett festésű ajtón. Bozontos üstökű férfiú jelent meg, oki zavartan invitálta be rendetlen szobájába a hívatlan vendégeket. Az anya, gróf Brunsz- vik Antal özvegye, és Teréz, valamint Jozefin nevű leányai azért tették tiszteletüket az Ezüst Madárház alkalmi lakójánál, Ludwig van Beethoven úrnál, hogy vállalja e| a két girófkisasszony zenei oktatását. Az akkor már híres zeneköltő és zongoramester némi szabó- dás után igent mondott. A látogatás napjától kezdve majd három héten át rendszeresen átsétált az Arany Griff fogadóba, Brunszvikék ibécsj szálláshelyére, és ott délutánonként órákon át mutogatta, hogyan kell bánni a billentyűkkel. Nos, így szól ez a kétségkívül anekdotikus ízű, de minden mozzanatában igaz história arról, hogyan került ismeretségbe a martonvásári Brunsz- vik család a világ zenetörténetének egyik legnagyobb alakjával. A kapcsolat aztán barátsággá, sőt Teréz és Beethoven között ennél többé, titokzatos szerelemmé mélyült. De tartsunk sort, s ott folytassuk a történetet, hogy amikor Mária Terézia egykori udvarhölgye, mármint az özvegy úgy döntött, hogy elég volt a bécsi időtöltésből, búcsúzáskor azzal vált el leányainak zenetanárától, hogy l martonvásári kastélyuk kapuja nyitva áll előtte. Ügy látszik, Beethovenben mélyebb nyomokat hagytak a zongorázással s persze mindenféle kedves csevegésekkel eltöltött órák, mert má>r a rákövetkező évben, 1800-ban megjelent Brunszvikéknál. Aztán jött, amikor csak tudott. Elsősorban egy csodálatos Nyáron hangversenyek színtere a park szépségű olasz leány, Giuletta G u i cci a rd i ked véé rt, ak i be • Beethoven beleszeretett. Giuletta rokona volt Brunszvikék- nak, s náluk vendégeskedett. Hogy a komponista zseni menynyire lángolt ezért a jóformán még kamaszkorú leánykáért — alig tizenhat éves volt a hölgy, amikor összeismerkedtek —, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy neki ajánlotta a Holdfényszonátát. De hiába, mert a csalfa leány már akkoriban is kacérkodott azzal a d i lettáns balettkompon istává I, nevezetesen Gollenberg gróffal, akinek aztán hamarosan a felesége lett. A mélyen lesújtott zeneköltő kapcsolata azonban nem szakadt meg a Brunszvik családdal. Mind a kedves háziak, mind pedig barátja, Brunszvik Ferenc —- az elhalálozott Brunszvik Antal öccse — kedvéért újból és újból el kocsi- zott Martonvásárra, ahol az angolos stílusú kastély egyik to ronyszobájá ban' T a kott. Hogy összesen hányszor fordult meg a remekül kiépített és gondosan karbantartott birtokon ? Ezt még a leglelkiismeretesebb Beethoven-kutatók sem tudják. Annyi azonban bizonyos, hogy meglehetősen sokszor, s ráadásul életének fontosabb szakaszaiban. 1806ban például, amikor az Apas- sionata szonátát komponálta, amelyet itt fejezett be. Később pedig egyre inkább Brunszvik Teréz ottléte csábítgatta, akivel — lévén a hölgy zeneileg igen művelt, s járatos a művészetek világában — igen jól megértették egymást. Az 1809-ben írott Fisz-dúr szonátáját neki ajánlotta, aztán pedig föltehetőleg neki írta azokat a leveleket, amelyek a hagyatékából kerültek elő és amelyek címzettje a halhatatlan kedves... Negyedszázada merült föl az a gondolat, hogy Martonvásá- ron Beethoven-gyűjtemény nyíljon. 1958. június 22-én Or- tutay Gyula akadémikus nyitotta meg az állandó kiállítást. A kastély két termét töltik meg az első kiadású kották, korai és ritka ' Beethoven- kiadványok, a zeneköltő magyarországi kapcsolataira vonatkozó dokumentumok. A tárgyak között pedig azt a zongorát keli elsőként említeni, amelyen hajdan Beethoven is játszott, valamint azokat a képeket, szobrokat, amelyek az Apassionata szerzőjét ábrázolják. (Az egyik márvány-portrét állítólag Mestravic faragta.) A gyűjtemény megnyitásával együtt hangversenysorozat is kezdődött, amelyet azóta is megrendeznek a kastély patkjában nyaranta. Joggal mondhatni, Martonvásár zenei életünkben fogalommá vált. A. L. Bemutató a villányi szoborparkban Hetényi János tavalyi nagyszerűen sikerült villányi matinéjához kapcsolódott a vasárnap, július 3-án bemutatott matiné sikere is. Nem mély tartalmú, filozofikus gondolatokat hordozó táncot . láttunk, hanem a helyhez, időhöz alkalmazkodó szórakoztató játék részesei voltunk. A Kakukktió címet viselő műsor alá akár a , fiatalság" alcímet is odaírhatnánk. A négy játékos,, azaz táncos: Körmendy László, Bre- tus Mária, Bauer József és Pa- ronai Magdolna a véletlenül találkozó, de azonos érzelmi hullámhosszon érző és értő fiatalok éltébe engedett bepillantást nyerni. Szellemes humor, fiatalos lendület, játékosság és kedves báj jellemezte ezt a táncjátékot, szinte idealizált fiatalokat mutatott, olyanokat, akikre már-már csak nosztalgiával lehet gondolni ;.s ugyanakkor örömmel, derűvel, hiszen a különböző korosztályú nézőknek általában saját emlékeiből idéznek fel műsorukban. A fiatalság csodálata mellett a koreográfia más gondolatokat is ébresztett. Mi volt előbb? A zene, vagy a tánc?... Régi vita, és még sokáig tart. Az itt látott művek olyan hatást keltettek, hogy egyszerre született a kettő, egyik inspirálta a másikat. A lépések ritmusának tartalmi kifejezőképessége, a mozdulatoknak dallamíve, zenéje volt. Különböző emberi hangulatokról kaptunk képet: a zenének tánci, a táncnak pedig zenei mását kaptuk a hangulatok sorozatából álló táncszvitben. A balettkompozícióhoz kitűnő zenei szerkesztő társult Kir- csi László személyében. Széles körű zenei ismeretei révén remek hangulatú művek szólaltak meg a barokk kortól napjainkig. Csupán néhány -név: Debussy, Beethoven, Honegger, Vivaldi, Mozart, Maros Rudolf, és a szellemes francia J. Francaix. A táncjáték zenei indítója Barth István Debussy- interpretációja volt, olyan hatást keltve, mintha a mű itt a szabadban fogant volna. E természeti hangulatot erősítette még a két görbe kürtön (reneszánsz hangszer) közzeneként megszólaló reneszánsz muzsika Soltra Mónika és Kokas Ferenc előadásában. A táncjáték nagyon jó erősítést, partnert kapott a művek hangszeres előadóiban, akik élvezték e játékot, ugyanakkor komolyan vett művészi produkciót nyújtottak át a szép számú közönségnek. A matiné zenészei Kircsj László (oboa), Arnóth Zoltán (klarinét), Zseni Nándor (fagott), Végh Csaba (kürt) voltak. Mind a táncosok, mind a zenei előadók részeseivé váltak annak, hogy sikerült időnként a klasszikus görög ligetek szépséghangultatát felidézniők a nézőkben. Még erőteljesebben hatott volna, ha mindez kivételesen a szoborparkban játszódik. Fonay Zsuzsa „Áldott vagy, Anna!” Juhász Gyula „hatalmas és bús” szerelme A kastély, amelyben ma a Beethoven-múzeum működik A nagy költők nagy szerelmei mint versbe zárt fájdalmak túlélik a költőt. A bensőséges, bizsergő, forró érzések kiváltói azonban gyakran ismeretlenek maradnak, vagy csak a kutató irodalomtörténészek dobják rájuk néha a megemlékezés gyengén pislákoló fénycsóváját. Shakespeare szonettjeinek címzettjét máig sem ismerjük, s József Attila Ódájának ihletőjét is sokáig az ismeretlenség homálya fedte. Juhász Gyula nyílt, kitárulkozó költő volt. Verseiben legbensőbb érzéseit a világ elé szórta. Akiről a legtöbb dal, a legszebb szonettek születtek, a Pécsről Nagyváradra került segédszínésznő: Sárvári Anna volt. Valójában milyen volt szőkesége, milyen volt szeme kékje? Akik ismerték Annát, megjegyzik, hogy szőkesége nem volt szeráfi. Dús szőke hajkorona alatt égszínkék, de szótalan szemek — beléjük vésve szapo- rázott szerelmek pásztoróráinak emléke. A tiszta és örök szerelem bálványa, akiről a költő így vallott: És túl az életen, halálon Életem ős — halálom — szikkadt színésznői szerepekben szédelgett mindaddig, amíg Juhász Gyula a nagyváradi Szigligeti Színház egyik vasárnap délutáni előadásán meg nem látta Sárvári Nusit. A váradi Kék Macska szuty- kos vendéglőjében átszellemült, szenvedélyes szavak születtek a gomolygó füstben Annáról: „És ekkor szép lett minden,' ami fáj, / S finom, fehér lett a sors durva újjá." A költő egyre írta az Anna- szerepeket dicsérő színi kritikákat a Délmagyarországba, s megszülettek az első Anna-ver- sek is, amelyekre a nagyváradi közönség csakhamar felfigyelt, s irigyelt színésznővé vált Sárvári Nusi, aki izzásba hozta az aszkéta költpt. És a múzsa? Nyilván hízel- gett hiúságának a már országosan is ismert költő csodálata, de bensőségesebb viszony nem alakult ki közöttük. Néha- néha látták egymást a kávéház teraszán, de amikor Anna végül is közeledni akart a költőhöz, Juhász Gyula elzárkózott a házasság gondolata elől. Röviddel a költő halála után (1937. április 25-én) Sárvári Anna így tárta fel kapcsolatukat egyik sajtónyilatkozatában: „Sokszor bántottak, és mindig igaztala- nul. Riportok, cikkek vágtak: „szívtelen”, kegyetlen": ez volt a legenyhébb jelző, és én még sohasem mondtam meg az igazat." Mi volt hát az igazság? Ö tudott a költő iránta érzett mély szenvedélyéről, egy ízben föl is hívta magához, de „Juhász Gyula csak hallgatott, hallgatott." Ekkor döbbent rá Sárvári Nusi, hogy az Anna- versekhez neki semmi, de semmi köze. „Ezek a csodálatos versek — írja — csak szőke hajamnak, kék szememnek és Juhász Gyula elképzelt ideáljának szóltak, de nem nekem és nem hozzám . . .” Hegedűs Nándor Váradi emlékek című írásában említi, hogy mintegy 15 év múltával Nagyváradon a Szent László téri fűszerüzlet ajtajában a petróleumos hordók és a kősóhalmok között meglátott egy kissé őszülő, igen szomorú asz- szonyt, akinek kék szemében bánat és levertség bújkált: Anna volt. Amikor eltávozott az élők sorából, ■ a mintegy hetven vers ihletőjéről a 8 Órai Újság ezt írta: „Az ágy mellett, a földön, Juhász Gyula verseskötete feküdt. Ahogy a könyv leesett a földre, éppen az első oldalon nyílt ki: Annának, örök szerelemmel Juhász Gyula." Talán ekkor olvasta századszor, de utoljára a fájdalmas sorokat: Áldott vagy, Anna! Messze, messze mentél. Hogy megmutasd, mily mélyen bennem élsz, Hogy egy hatalmas és bús szerelemnél Erezzem, hogy az életem egész! Tóth István dr. Kakukkfió
