Dunántúli Napló, 1983. július (40. évfolyam, 180-210. szám)

1983-07-30 / 209. szám

/ Á magyar irodalom története Némi malidéval azt is mond­hatjuk: „divat lett" a magyar irodalom történetéről írni. Ele­gendő utalni az akadémiai vállalkozás (zöld színéről „spe­nótnak" nevezett mű) újabb köteteire, vagy Pomogáts Bé­la munkájára (aki egyedül tar­tott szemlét könyvében har­mincöt év irodalmáról). A Kossuth Kiadó nemrégiben Klaniczay Tibor szerkesztésé­ben adott ki egy vaskos köte­tet, amelyik a legrégibb idők­től napjainkig kíséri végig a változásokat. Szerzői ismert irodalomtudósok: Nemeskürty István, Orosz László, Németh G. Béla, Tamás Attila és Gö- römbei András. Mindezek az adatok akár úgy is értékelhetők, hogy van olvasói érdeklődés irodalmunk múltja iránt, hiszen a köny­vek meglehetősen nagy vissz­hangot — vitát — keltettek. De ha a kritikai fogadtatást és az olvasóit nem keverjük ösz- sze, akkor a kép már koránt­sem olyan kedvező. Mert kik olvasnak irodalomtörténetet? Nyilván nem azok, akik éven­te egy könyvet lapoznak át, sokkal inkább azok, akiket valami (iskola, vizsga, tanfo­lyam) kényszerít. Elég tekin­télyes szám ez is, de az egészhez viszonyított kevesebb volta nyilván hatott abba az irányba, hogy minél rövideb­ben tájékozódjanak. A rövidség követelménye — szinte első pillantásra látszik — meghatározó volt a Klani- czay-szerkesztette munkánál is. Már csak azért is, mert elő­ször idegen nyelvű olvasók szá­mára készült összefoglalásként. Kérdés, érdemes-e változtatás nélkül magyarul megjelentetni egy külföldieknek készült köny­vet? Ha kiáltó hiányokat pó­tol, akkor igen. A magyar iro­dalom történetéről azonban ez nem mondható el. Sőt, hiányo­kat hagy, illetve növel. Mert igyekszik ugyan szélesen meg­alapozva szólni irodalmunk kérdéseiről, de ez nemcsak a részletek elhanyagolását hoz­ta magával, hanem azt is, hogy némely jelenség helyet sem kapott benne. Gondolok például arra., hogy Pálóczi Horváth Adómnak még csak a neve sincs említve, holott a felvilágosodás korá­nak jelentős alkotója volt, aki Ötödlélszáz énekek című gyűjteményével tevékeny elin­dítója volt a népies irányzat­nak. Persze, ez még mindig tisztesebb eljárásnak hat ah­hoz képest, amit többek között Surányi Miklósról írtak („moz­galmas, de felszínes történel­mi regényeivel" tette ismertté a nevét). Ki tudná eldönteni, hogy milyen szempontok alap­ján került be valaki a feldol­gozás lapjaira és miért marad­tak ki mások? A Nyugat har­madik nemzedékéhez tartozó — megbecsült és elismert — lí­rikusok közül hiába keressük Csorba Győző, Takáts Gyula, Toldalagi Pál nevét. Mi lehet a magyarázata annak, hogy Weöres Sándor sokkal előbb kerül sorra, mint mondjuk Illés Endre vagy Lengyel József? Ezeknél aligha lehet mentség, hogy a huszadik század elég sok buktatót jelent az iroda­lomtörténész számára, hiszen oz említett alkotók elhelyezé­sét, értékelését részben megol­dotta már a tudomány. Az arányosítás és az elhe­lyezés olykor egymásnak el­lentmondó elvét együtt alkal­mazták a szerzők. Ez egyben azt jelenti, hogy vannak hal­ványabb részei a kötetnek. Különösen azok, amelyeknél a sűrítés, a láthatóan nagy is­meretanyag összefogása nem sikerült maradéktalanul. Ez főként a Nyugat utáni fejeze­teknél tűnik szembe, de észre­vehető a korábbi periódusok néhány kiemelkedő egyénisé­génél is. Azt nyilván nem vár­hatjuk, hogy mélyre hatoló, árnyalatokra érzékeny portré­kat rajzoljon a kötet, de az talán nem túlzás, ha a fő kér­dések meglétére számítunk. Az csak helyeselhető, hogy a Nyu­gat-évtizedek ürügyén kitekint a könyv az irodalom mellett más művészeti ágakra is (így kerül említésre Rippl-Rónai Jó­zsef neve). Ebből következik a kérdés, hogy más korszakok­nál miért nem végezték el ezt? Pedig nyilván voltak hasonló kapcsolatok; elegendő Zichy Mihályra vagy Egry Józsefre gondolnunk - őket sajnos, még csak meg sem említették. De a kötetnek nemcsak hi­bái és hiányai vannak. Leg­fontosabb eredménye, hogy rö­vid,* áttekinthető összefoglaló. Olyan alap, amire remélhető­leg minél többen építenek majd további ismereteket. Ezt segíti a könyvet záró bibliográ­fiai tájékoztató. Laczkó András A zenei tábor zárókoncertjei Igazán nem célom erőltetett párhuzamot vonni a vasárnap este véget ért Ki mit tud? és a pécsi Zenei Tábor között, de az ottani és az itteni zenei produk­ciók szinte kínálják az átkötést, a hasonlatot. Ott is tehetséges •muzsikusokat láttunk-hallot. tunk, itt is. A különbség: a Ze­nei Tábor mesteriskolája hétfő esti zárókoncertjének szólistái amazoknál valamelyest idő- sébbek, tehát érettebbek: elő­adásuknak mélyebb az emberi, erzelm; hitele, fedezete. Az azonosság: ugyanolyan, szinte meghatottsággal vegyes elé­gedettséggel , IhaUgathattuk őket, mint Petrovics Emil ama­zokat. Falvai Sándor zongorista mesteriskolájának hallgatói egy-egy klasszikus mű (tétel) mellé egy-egy romantikusát — egészen ritkán modernet — választottak, csaknem mind olyanokat amelyek nem kis feladatot adnak az érett mű­vészeknek is. Valamennyiük közül leginkább Böjti Eszter és Adamik Anna teljesítménye emelkedett ki ezen az estén. Az előbbi Beethoven egyik leg­szebb zongoraszonátáját, az Op. 90-es e-mollt, valamint Rachmaninov hasonló hangne­mű Moment Musical-ját adta elő, s bár egyik teljesítmény sem volt tökéletes, arról meg­győzött, hogy előadójuk kivéte­les tehetség. Ugyancsak kiváló manuális és zenej adottságok­kal rendelkezik Adamik Anna, aki Chopin g-moll balladáját tolmácsolta imponáló bizton­sággal, hitelesen, éretten. A pianisták (az említetteken kí­vül Nagy Márta, Deli Krisztina, Kovács Kálmán, Barta Katalin és Szabó Judit) bemutatkozása után az Olaf Karlsson vezette csellista mesteriskola hallga­tói következtek; svéd, olasz és spanyol szerzők nálunk ritkán hallható műveit adták elő. A tábor résztvevőiből alakult szimfonikus zenekar, Ligeti And­rással az élen. a POTE aulájá­ban megítartqtt -záróhangver­sennyel vett búcsút a Vendég­látó Pécstől szerda este. Beve­zetésül Beethoven Egmont- nyitánya, szünet előtt Brahms Haydn-variációi, végül pedig 8. HÉTVÉGE Dvorzsák IV., e-motl (Újvilág) szimfóniája hangzottak el. Az Egmont-nyitány — a meg­szólalás aoró bizonytalanságai után — jó irányt vett, különö­sen a kemény, férfias stílusos Coda volt imponáló. Ugyanez kevésbé mondható el o Haydn- variációkról, amelyek — külö­nösen eleinte — meglehetősen egyenetlenre sikerültek: azok jobban, amelyekben a szerző hívebb maradi a klasszikus örökséghez, a bonyolultan szö­vevényes, jellegzetesen „brahms- osak" viszont kevésbé. Az „Új­világ" szimfónia előadásában remek, kiválóan megoldott rész­letek váltakoztak kevésbé sike­rűitekkel. A két szélső tétel kis­sé hajszolt tempói nem mindig tettek jót a ritmika pontosságá­nak, plasztikusságának, de ezért kárpótolt az együttes len­dülete, dinamikai sokszínűsé­ge, hangulatteremtő ereje. Ez kiváltképp a második tételben mutatkozott meg, amely nem­csak stílusosan szólalt meg, hanem bensőséges, újszerű, varázsos szépséggel. Ligeti András közreműködése igazolta, hogy a tv karmester- versenyén nem véletlenül ért el oly előkelő helyezést. Az együttesből leginkább két egyéni és két csoport-teljesít­mény emelkedett ki: az oboa­szólamvezetőé és az angoíküir- tösé, valamint a hegedűké és a rézfúvóskaré. Varga J. Felívelő tendenciák, fontos tanulságok Zarnóczai Gizella (Tanítvány) és Uhrik Dóra (Júdás) a Máté-passió egyik jelenetében Pécsi színházi nyár ’83 A nyári színház idei programja után Egyhónapos rendezvény- sorozatot zárt le a Pécsi Nyári Színház július 23-án este a La Mancha lovagja kirobbanó sikerű előadásá­val. Az idény befejeztével az első kérdés mindenkiben, akit érdekel, akihez közel áll a nyári színház Pécsett: hogyan sikerült, milyen ta­nulságokkal járt? Az első gyorsmérleg sze­rint - mint már jeleztük a HDN-ben, - a látogatott­ság, a közönség érdeklődé­se az eddigi legjobbnak mondható. ötödik évada után a pécsi közönség úgy tűnik, „meglódult”; érdeklő­dése csaknem ugrásszerűen megnövekedett a bemutatók, az előadások iránt, ami el­sősorban a korábbiaknál változatosabb, átgondoltabb, reálisabb műsorkínálatnak köszönhető. Ebben minden­képpen sikerült előbbre lép­ni. összhatásában az egész sorozat - azok számára, akik a produkciók többségét ismerik — kétségtelenül jó érzéseket kelt. Ez pedig az időjárási nehézségek ellené­re is a gondos előkészítő munka felelősségét, ered­ményeit dicséri. Művészi színvonalában kétségtelenül egységesebb, tartalmasabb lett a progam a tudatosabb művészi törekvések eredmé­nyeként. S itt is szót kell ejtenünk az idei műsor fő táncszínhá­zi produkciójáról, a Máté- passió ról. A mű kétségtele­nül a legszélsőségesebb véleményeket csiholta a né­zők soraiban. Artisztikus, ér­tékes alkotásnak tartom váU tozatlanul, de érzésem sze­rint a közönség nagyobb ré­széhez nem tudnak eljutni Eck Imre gondolatai, szimbó­lumvilága, s mai emberi kapcsolatokra utaló üzene­tei. Érdemes lenne az alko­tóknak mélyebben is elemez­niük ennek valószínű okait. Csakúgy, mint ahogyan a legelső össz-komplexitásra törekvő táncmű, a Salome- bemutató után is, amelynek — utólag magam is belátom — kétségtelen fölismert hibái, tanulságai évekkel később gyümölcsözhettek. S itt vala­mit figyelembe kell vennünk. A Szabadtéri Táncszínen ugyanis mindig voltak érde­kes (tanulságos) kísérletek, s voltak sikeresnek mondha­tó táncszínházi bemutatók is. De az a fölfedezésszerű és magával ragadó „nagy mű", amilyen hatást, elége­dettséget, sikert például az operettben a Csákó s asz- szony, dalmű-táncjátékban a most felújított Székelyfonó, vagy a hibáival együtt is ki­tűnő La Mancharmusical ki­váltott — még várat magára a teljes komplexitású tánc­színház játékterén, a Sza­badtéri Táncszínen. (Ahol és amiért voltaképp fő gon­dolatában a Pécsi Nyári Színház létrejött). Néhány fontos tendenciá­ra is ráérezhetünk a Pécsi Nyári Színház immár hato­dik évada után. Az előző évek kísérletező műfaji tö­rekvései, próbálkozásai után több szintézisszerű táncszín­házi bemutató született. „Don Quijote, La Mancha lovagja ..." Helyey László a musical címszerepében. Fotók: Cseri László és Körtvélyesi László Ilyen a Máté-passió is, aminek — mint hangsúlyoz­tuk — további tanulságai fontosak lehetnek. S ilyen volt a Rómeó és Júlia is (ko­reográfus: Tóth Sándor), amely többszöri igazítás, ja­vítás után immár harmadik éve, tökéletes csiszoltsággal, kiérlelten — túl az 50. elő­adásán - aratja sikereit szerte az országban; leg­utóbb a Gyulai Várszínház négy előadásán. A hasonló értékek továbbélését, úgy gondolom, sokan szívesen látnák más produkciók ese­tében is. Nem kevésbé fontos: a Tettyei Romok művészi rang­ja felívelő tendenciát jelez. Az itteni produkciók művé­szi hitele, súlya gyarapo­dott; ez a vállalkozás fel­nőtt a komplex táncszínházi keretek — és a sajátos miliő — lehetőségeinek teljes ki­aknázásához. Bemutátói, előadásai a jóval kisebb né­zőtér ellenére egyenrangú­ak a Szabadtéri Táncszín művészi súlyával. Itt, a „nagy színpadon” zajlott le a Rock Színház vendégjátéka, kiemelkedő érdeklődés mellett. A pro­dukciók, már elemzett okok­ból, alatta maradtak a vá­rakozásnak. Mégis, egyértel­műen jó, hogy a Rock Szín­ház itt volt. Megismerhettük őket, tudjuk: fiatal színház­ról van szó, amely sok gond­dal küszködik, s le akarja győzni a műfaj alapvető gondjait. Munkásságukhoz türelem, bizonyos határig megértés, valamint a közön­ség változatlan érdeklődése, támogatása szükséges. Akar­nak valamit — s ez önmagá­ban is rokonszenves, figye­lemre méltó. A kis helyszínek fontossá­ga nem csökkent. A Barba- kán lassan külön „repertoár színházzá” válik; Eck Imre Danaidák-ja is mint két elődje, bizonyára tovább fog élni. Bár számomra úgy tű­nik, itt elsősorban a kevés­bé elvont, a „cselekménye- sebb" kamaraművek (Éne­kek éneke, Lát lányai) képe­sek mélyebb, színházszerűbb hatásokat kelteni. Sikerrel debütált a pécsi játékszínek üdvöskéje, az Anna-udvar; mind a Bóbita méltán sikeres paródiamű­sorában, mind az emlékeze­tes hangulatú Chilei dales­teken. Adottságainál, s le­hetőségeinél fogva ez a helyszín többet is — ide ter­vezett műsorokat! — elbírna a jövőben. Néhány szót a balettmati­nékról. A Szársomlyó kőfej­tője, a szoborpark óriási öt­let, nagyszerű kezdeménye­zés volt évekkel ezelőtt. Nagy örömünk — nagy lehe­tőségekkel - a tavaly elké­szült új, amphiteátrumszerű játék- és nézőtér. Mégis van hiányérzetem. A Balettmati­né szépen indult, szinte so- rozatszerűen, a szobrok kö­zött. Nem tagadom, nosz­talgiám van a „szobrok já­téka”, a szobrok közötti já­ték iránt. Ne hagyjuk ki!... Osztom többek nézetét, mi­szerint Hetényi János kitűnő koreográfia-groteszkjei sorá­ban legutóbb a Kakukkfióka a szobrok környezetében többet, nagyobb élményt nyújthatott volna. Javasla­tom: legyen a matiné két­részes. Egyik a szobrok kö­zött, a másik — ami színház­szerűbb produkciót kíván, mint pl. az elmúlt évi ,,Re­zek" — lehetne az új helyszí­nen, a színhely kínálta (s megszabta) sajátos lehető­ségek szerint. Hogy mi le­gyen ez? Ki kell találni .. . Végül még valamit: pró­zai ügyekről. A táncközpon­túság ne a szó ellenében, ne a tiszta magyar beszéd rovására vagy mellőzésével jusson érvényre. Mindin­kább érezhetni olyan ten­denciákat is, mintha ez mó- sodrangú kérdés volna. így például enyhén szólva illú­zió csökkentő hatással bírt Babits gyönyörű verssorai­nak szürke, ihlettelen „gép­zenéje" a Danaidák előtt: ahogyan a „fép magyar be- féd" nemkívánatos példái is a La Mancha lovagjá­ban. A prózára ezután is szükség lesz. Ehhez azonban vissza kell állítani a tiszta magyar szó tekintélyét a nyári színház előadásain. Sokféle tanulság kívánko­zik még levonásra. Bizako­dunk, megteszik ezt a terve­zők, szervezők, rendezők, akiket illet. Nem tévesztve szem elől a legtöbbet: a Pécsi Nyári Színházat a kö­zönség megszerette. Mellé­állt ... És ez nagyon sok mindenre kötelez a jövő­ben is. Wallinger Endre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents