Dunántúli Napló, 1983. július (40. évfolyam, 180-210. szám)
1983-07-30 / 209. szám
Reubin Askew Alan Cranston A demokrata jelöltek sora John Glenn Gary Hart Ernest F. Hollings Walter F. Mondole Aiiamok A kampány már elkezdődött... Még több mint egy esztendő van hátra az amerikai elnökválasztásokig. A szakértők mégis egybehangzóan vallják: a kampány már elkezdődött... Demokrata dilemmák A demokratáknak mindig nagy érzékük volt ahhoz, hogy tönkretegyék saját esélyeiket — tartja az amerikai közélet, hiszen a nagymúltú párt gyakran múlta alul saját lehetőségeit. Carter emberei a bukás óta kiadott emlékirataikban keserűen panaszolják, hogy a volt elnök újraválasztósi esélyeit Edward Kennedy kihívása tette tönkre: ha Kennedy még a jelölő konvenció előtt jóval visszalép, megtakaríthatták volna a lehangolóan ingerült és személyeskedő vitát. Csők hát a demokrata párt még a republikánusnál is összetettebb, gyakorlatilag egyfajta erőkoalíció, amelyben egymás mellett vannak liberálisok és déli reakciósok, a kisebbségek érdekképviselői és a nagytőke emberei. Nem csoda, ha — főként kiélezett hazai vagy külpolitikai helyzetekben— ezek a párton belüli pártok nem képesek egységre jutni. Kennedy valóban a demokrata törzsgárda kedvence, s jellemző, hogy sokan találgatják még a szenátor visszalépése után is, hogy 1984 nyarán netán csak a San Francisco-i jelölő konvenció holtpontjára vár az „örökös elnökjelölt”. Ha ugyanis a jövő tavaszi előválasztásokon kellőképpen szétfor- gácsolódnak a szavazatok a hat jelenlegi elnökejlölt között, valóban létrejöhet ilyen holtpont. A hat mostani jelölt egyébként két csoportba osztható: Mondale, Glenn és Cranston tartozik az egyikbe, és három többé-'kevésbé sötét ló, Hart, Hollings és Askew a másikba. Az utóbbiak ugyan elnökjelöltként szerepelnek, ám gyanítható, hogy igazi céljuk az alel- nö’kség megszerzése, hiszen ahhoz is jól kell szerepelnie egy politikusnak az előválasztásokon, hogy számba vegyék a jelöltpáros második helyére (aki maga nem tudott kellő számú szavazatot szerezni, az nem segítené, hanem lehúzná a végső demokrata-republikánus versengésben a pártot. (A délről származó és feletébb sokat csepült Jimmy Carter emléke még túl friss ahhoz, hogy az ugyancsak arro a tájra való Hollings vagy Askew komoly vetélytársa lehessen a hármas élbolynak, Hartot pedig hajdani főnöke, az ugyancsak nyámnyilának tartott McGovern árnyéka kíséri. Az élen tehát igazából Mondale és Glenn között folyik a párharc. Ám az atombefagyasztást felkaroló Cranston szenátor nemrég több helyi próbaválasztáson kínos meglepetést okozott a listavezető Mondáiéinak, ezért a kaliforniai politikust is az élbolyhoz számítják. S minél sebezhetőbbnek bizonyul Walter Mondale, annál jobb az John Glenn szenátornak, a volt űrhajósnak, akinek legalább nincsenek gondjai önmaga közismertté tételével. Maga Cranston túlságosan a párt liberális szárnyához tartozik, s elnöki esélyeit ez nagyban korlátozza az utóbbi években jobbra tolódott Amerikában. Az igazi verseny tehát Mondale és Glenn között dúl, és van egy sajátos paradoxona; Glenn könnyebben nyerhetné meg az országos elnökválasztást, mint pártja jelöltségét. Az ohiói szenátor ugyanis — Mon- dale-lal szemben — nem különösebben népszerű a demokrata törzsgárdában, a párt funkcionáriusai között. Ugyanakkor Mondale esélyei Reagan nel szemben nem olyan jók, mint a Carterhez nem kötődött Glenné, aki a politikai közép politikusa. Márpedig a versengés jövőre várhatóan a centrumban levő szavozókért fog folyni, így a papírforma szerint Glenn látszik alkalmasabb demokrata jelöltnek. Csakhogy Mondale már azelőtt biztosíthatja magának a pártjelöltséget, mielőtt megindul az élő- választási küzdelem: a befolyásos és sok aktivistát mozgató szakszervezeti szövetség, az AFL—CIO már idén ősszel dönteni akar, kit támogat a versenyben. Mondale pedig a szakszervezeti vezetők kedvence, tehát esélyei igencsak jók a jelöltség biztosítására. Ellene egy másik hagyomány szól: a korai éllovasok túlságosan szem előtt vannak, hibáik, botlásaik nagyobb reflektorfényt kapnak, min{ a többieké. Az elnökjelöltek vetélkedése tehát egyelőre még annál is bizonytalanabb, mint korán megjósolni magát az elnökválasztás eredményét. Az elnökjelölt elnök Manapság minden látogatója megkérdezi — ki tréfásan, kj komolyan — Ronald Reagantól, vajon valóban megpályázza-e újra az elnökséget? S ő erre sohasem ad végleges választ, sejteti az igent. Számára előnyösebb minél tovább húzni a hivatalos jelöltség bejelentését. Ha ugyanis az amerikai elnök már ismét elnökjelöltként tevékenykedik, bátrabban lehet bírálni, vádolni azzal, hogy „mindenben kampányérdeket követ”. S van a dolognak egy nem elhanyagolható anyagi haszna is, a republikánus pártkassza szempontjából: ha Reagan elnökként utazik valahova, akkor a tetemes költséget — a testőrök százainak bérét például — az államkincstár, ha úgy tetszik, az adófizető állja. Ha viszont Reagan elnökjelöltként kel útra, a pártjának kell leszurkolnia a pár százezres nagyságrendű költséget. Más kérdés, hogy történetesen a republikánusok aligha szorulnak rá e fogósra, hiszen a köztársasági pártkasszába hagyományosan többször annyi folyik be, mint a demokratákéba. Ami azonban ésszerű a Fehér Ház és lakója számára, az kockázatos a republikánus pártnak. Hiszen minél tovább halogatja Reagan elnökjelöltsége hivatalos bejelentését, avagy a visszalépés közlését, annál nehezebben pótolhatná őt pártja. Sokak szerint erre jóformán nem is lennének képesek a republikánusok, ezért is kérlelik az idős elnököt: maradjon, mert csak ő képes biztosítani a pártegységet. A republikánusok 1980-ban a választási győzelem végett ásták el a csatabárdot: e pártban hagyományosan ádáz küzdelmet vívott a konzervatív és a pragmatikus szárny. Reagan al- élnökként azt a Busht vette maga mellé, akit három esztendeje vele szemben a pragmatikusok tábora állított jelöltként, s így a második ember nem számít igazi utódnak a reaganista gárda szemében. Viszont minél tovább húzza Reagan a döntést, annál inkább csakis Bush számíthat a „tartalék-jelöltségre”. Már a pártjelöltségért folyó kampány is hatalmas energiát és anyagi alapokat igényel, hiszen jóformán minden a televíziós reklámokon dől él, s az bizony percenként százezrekbe kerül. Szükség van még egy országos, mindenütt aktív, kapcsolatokkal rendelkező stábra, azt pedig nem lehet egyik napról a másikra felállítani. Bush 1980- as emberei viszont csak jelre várnak. Az alelnök azonban illedelmesen és alighanem ésszerűen az elnök újraindulását hirdeti: iBushnak egyszerűbb dolga lenne, ha jövőre is Reagan oldalán sétálhatna be a Fehér Házba. A mellette még leginkább számbajövő Baker szenátusi republikánus vezér csakis akkor óhajt elnökjelölt lenni, ha Ronald Reagan már nincs a porondon. A nemrég kitört Papergate- botrányig minden menetrend szerint alakult, beleértve a Fehér Ház indokolt időhúzását is. Úgy képzelték, hogy majd szeptember elején hivataloson megfújják a kürtöt — most viszont már ikéső őszt emlegetnek. Igaz, Reagan gyakorlatilag már régóta elnökjelöltként viselkedik, országjárásai egyért telműén kampányjellegűek. Előszeretettel keresi fel például azokat a tájakat, amelyeken kritikus szavazárétegek tömörülnek. A republikánus remények szempontjából természetesen a kulcskérdés a gazdasági helyzet alakulása, s főleg az: sikerül-e fenntartani a kibontakozó fellendülést? Kétségtelenül e tényező határozza meg alapvetően jövő ősszel az urnához járuló választók hangulatát. A másik perdöntő kérdés a háború és béke ügye, leegyszerűsítve: melyik jelölt biztosíthatja inkább a nyugodt életet? 1980-ban Ronald Reagan ugyan kemény külpolitikát hirdetett és világpolitikai asz- talracsapást íqért. Újbóli elnökjelöltként viszont már nem elegendő, ha csak „új fegyverkorlátozás! módszerekkel" kecsegteti népét, tőle a genfi eredményt kérik majd számon. S ha nincs mit felmutatni, tálcán kínálná a demokrata ellenzéknek azt a választási témát, amire a gazdaság javulása esetén az ellenpártnak oly nagy szüksége lenne. Avar János &USE SIGNS OF $&C0VS$" A fellendülés biztos jelei: emelkedő tőzsdeárak, csökkenő munkanélküliség — és Reagan választási irodáinak nyitása . ., (Austin American Statesman karikatúrája) A száműzött füstköd Hosszú időn át nem létezett kormosabb, füstösebb város Európában a brit fővárosnál, Londonnál. A házak tetejéről valóságos kéményerdő lökte szüntelen az égre a szénnel fűtött kályhák, kandallók, kazánok sűrű füstjét, a páratelt tengeri levegő magába szedte a felröppenő parányi korom- szemcséket, és a füstgázok tekintélyes kéntartalmát, s valami sárgászöld fojtó közeg — angolul smog — terült rá a városóriásra. A dolog odóig fajult, hogy 1953-ban e gyilkos füstköd több mint négyezer áldozatot követelt. Gyorsan megalkották tehát, s már 1956- ban életbe léptették a rendkívül radikális levegőtisztasági törvényt, amely szerint biztosítani kell a tüzelőanyagok legtökéletesebb elégetését, vagy pedig olyan fűtőanyagot kell használni, amelyiknél kevés, vagy egyáltalán semmi füst nem képződik. London fűtési rendszerének átalakítására majdnem annyi pénzt költöttek, mint amennyibe a második világháború egy esztendeje került Angliának. Az eredmény azonban rendkívül gyorsan megmutatkozott, s a 70-es évek végére London csaknem teljesen füstmentes Világváros lett, ahol a smog már csak elvétve fordul elő, akkor is levegőszennyezés másik nagy forrása, az egyre nö- vékvő gépkocsiforgalom miatt. A brit fővárosban jelentősen csökkent a légszennyezéssel kapcsolatos megbetegedések száma. Megváltozott London mikroklímája; több száz olyan növényfajta virágzik ma a város hatalmas parkjaiban, amely azelőtt nem tudott megélnj a füstös levegőben. Megduplázódott a főváros területén élő madárfajok száma is. Az 1970-ben létrehozott központi környezetvédelmi hivatal rendszeresen ellenőrei a világváros levegőjét. A képen látható, a legkorszerűbb műszerekkel gazdagon felszerelt mozgó laboratórium egy a sok közül, amelyek a legváratla- nabbul megjelenve hol itt, hol ott tűnnek fel, és végeznek méréseket. A bizonyító adatok birtokában azután kegyetlen szigorral jár el a hivatal a légszennyezési normákat túllépő üzemek, gyárak, erőművek, garázsok stb. ellen. Sivatag ellen műhomok Elsőízben próbáltak kj egy olyan szemcsés műanyagot, amely alkalmas lehet a sivatagok terjeszkedésének megállítására. Az Agrosoke-na'k elnevezett poliokrilamid a saját súlya negyvenszeresének megfelelő mennyiségű vizet tud felszívni. Angol feltalálója, Allan Cooke úgy véli, hogy az ebből a polimerből és homokból álló keverék elősegítheti sivatagos területeken a növények megmaradását és megakadályozhatja a talajeróziót. Február közepén az egyik egyiptomi kutatóintézet jelentette, hogy az elgondolás a valódi sivatagban is bevált. Az iszmailijai Mezőgazdasági Kísérleti Kutatóntézet tudósai hathónapos kísérletet végeztek ezzel a polimerrel. Azt tapasztalták, hai a termőtalaj minden köbméteréhez 3 kg Agro- soke-ot kevernek, az 65 százalékkal csökkenti a napraforgó vízszükségletét. Ráadásul a polimeren nevelt növények nagyobbak voltak és több volt a levelük, mint a kontroli-talajon. Cooke reméli, hogy ezek a kísérleti tapasztalatok más kormányokat is meggyőznek arról, hogy polimereket próbáljanak k, a sivatagos területeken. „Ám ami talán még ennél is fontosabb, ez bátorítást nyújthat nagyméretű földvisszanyerő innovációkhoz, amelyek hasznosak lehetnek a fejlődő országokban". A 2000. év mannája Annak ellenére, hogy a nagyhozamú gabonafajták termesztése sokat fejlődött, a Föld sok millió lakosa még mindig rosz- szul táplálkozik, ezért tovább keresik az olyan jól termő és egyúttal igénytelen növényeket, amelyek az állati fehérjékhez hasonló fehérjéket tartalmaznak, és Így a táplálkozás fontos elemévé válhatnak. Az utóbbi időben a figyelem egy valójában már évszázadok óta ismert, de eddig táplálkozási célokra még nem termesztett növény, az Amaranthus — magyar nevén disznóparéj — felé fordul. A botanikusok által jól ismert fürtös virágú dísznövény leveleiben és kis magvaiban nagy értékű proteinok vannak. Különösen sok bennük a lizin, vagyis az emberi szervezet szabályos anyagcseréjéhez nélkülözhetetlen aminosav. Ráadásul az Amaranthus amellett, hogy tápláló, ízletes is. Leveleinek spenótízük van, magvai pedig mogyoróízűek. A belőlük készült lisztből kenyér vagy tészta süthető. Hogy az Amaranthus napjainkban mégsem táplálék, csak dísznövény, annak vallási eredetű okai vannak. Évszázadokkal ezelőtt az Amaranthus volt a dél- és középamerikai néoek legfontosabb gabonája. ötszáz éve még általánosan elterjedt volt az aztékoknál, ahogy ez az utolsó azték király, Montezuma adólistájáról is megállapítható. Ez a gabona az aztékok vallási szertartásaiban is fontos szerepet játszott. Az azték papok a feláldozott emberek vérével összekevert pirított Amaranthusmagvakból formázták meg Huitzilopchtli hadisten és Xiuhtecul tűzisten alakjait, amelyeket körbehor- doztak, a templomokban imádtak, majd a legünnepélyesebb szertartásokon darabokra törve elfogyasztottak. Amikor a spanyol konkvisztádorok 1519- ben betiltották, hogy ezeknek a szokásoknak még az emlékét is kiirtsák. Többek szerint korunk betegségeinek — az elhízásnak, a cukorbajnak, a ráknak, az érbetegségeknek — egyik oka feltétlenül az, hogy a civilizáció leszoktatta az emberiséget történelem előtti egészséges táplálékáról: a növényi magvakról és bogyókról. Alkalmas gabonafélékben különösen a harmadik világban van hiány, ahol a Nyugaton bevált gabonafajták nem tudnak megélni^ mert nem tűrik a szárazságot, a kedvezőtlen talajviszonyokat és a kártevőket. A fejlődő országok táplálkozási gondjaival foglalkozva John Robson amerikai tudós vetette fel azt a gondolatot, hogy ismét meg kellene kísérelni az Amaranthusnak táplálékként termesztését. Erre a kísérletre valóban sor került Etiópiában. Egy. 1600 méter magasságban kiválasztott területen, kissé feljavított, jól drénezett, de agyagos talajon hektáronként 63 mázsa Amaranthus-magot tudtak termelni, míg ugyanilyen körülmények között árpából csak 17 mázsát, búzából 32 mázsát. Az is kiderült, hogy az Amaranthus jól tűri az aszályt, mert hosszú gyökerei vannak. Magas hőmérsékleten, száraz levegőben, kevés nedvességgel is kivételesen gyorsan növekedik az Amaranthus. Ezek a tulajdonságai a trópusi körülmények között ideálisan termeszt- hetővé teszik. A gyomnövények sem tudnak ártani neki — az Amaranthus egyszerűen „megfojtja” őket. Még egy nagy előnye, hogy magvai rendkívül kicsik. 100 ezer magvacska alig 7 grammot nyom. Egy hektár bevetéséhez nem egészen fél kilogramm magra van szükség, míg például kukoricából ugyanekkora területen 180 kilogrammra. Az Amaranthus-termesztés egyetlen megoldatlan kérdése a betakarítás. A többi gabonaféle begyűjtéséhez alkalmazott gépek ugyanis az Amaranthus magvait kirózzák, ezért különleges kombájnokat kell tervezni. (Magazyn Polski) HÉTVÉGE 7.
