Dunántúli Napló, 1983. június (40. évfolyam, 150-179. szám)
1983-06-04 / 153. szám
Kerekasztal-beszélgetés pedagógusokkal A kerekasztal-beszélgetés résztvevői: Gállos Orsolya, Péterfia Gábor, Geszti Gyuláné, Lörinczi Albertné, Vörös Dezső. Proksza László Makacs élethittel Változó világunkban szilárd értékrendet nyújtani Négy gyakorló tanárt hívtunk meg a Dunántúli Napló kerékasztalához, hogy a pedagógusnap, a tanév vége kapcsán a pedagógusokat ma foglalkoztató kérdésekről beszélgessünk velük. Geszti Gyuláné, az 500. számú Ipari Szakmunkásképző Intézet, Lörinczi Albertné, a pécsváradi Általános Iskola tanára, szakfelügyelő, Péterfia Gábor, a Széchenyi István Gimnázium és Szakközépiskola tanára, valamint Vörös Dezső, a mecseknádasdi Általános Iskola igazgatója vett részt kerek- asztal-beszélgetésünkön. Szerkesztőségünket Gállos Orsolya kulturális rovat- vezető-helyettés képviselte. DN: Hogyan fogalmainak meg, mi jellemezte az idei tanévet? Péterfia Gábor: Igen hajszolt és zsúfolt év áll mögöttünk. Van ugyan a tanévnek egy belső dinamikája, de talán még soha nem voltak ennyire csúcsidőkhöz kötve az események, mint az idén. Heteken át dolgoztak napi 10 órákat a tanárok, főként az osztályfőnökök, és az ötnapos munkahét is érezhetően közrejátszott ebben. Geszti Gyuláné: Az 500-as- ban is versenyek, szereplések töltöttek meg majd minden hétvégét februártól kezdve. Szukmunkásképzőben pedig azért okoz külön gondot az ötnapos munkahét, mert a gyerekek az egyik hetet az iskolában, a másikat a gyakorlóhelyen töltik, és tanulásban így csak minden második héten számíthatunk rájuk. Vörös Dezső: Az eredményeket nézve jó iskolaévet zárunk: a tanulóink közül csak néhányat nem vettek fel oda, ahová jelentkeztek, és csak néhányuk nem tanul tovább. Nem beszélünk Mecseknádasdon bukásmentes iskoláról, mégis minimálisra sikerült csökkenteniük a bukások számát. Nem különórákkal, hanem a tanórán lehetővé 'vált differenciált foglalkozások révén. DN: Mivel lehetne elérni, hogy o sok verseny, seregszemle ne a hajszoltságot idézze elő, hanem jobban képviselje a gyerekek és a pedagógusok valódi érdekeit? Lörinczi Albertné: Bizonyára úgy, hogy nem kampányszerűen készítünk fel ezekre. A versenyekre minden tanévben lehet számítani. Az órák mellett a felkészítésre volnának hivatottak a szakkörök, de sokan azért nem tartják érdemesnek ezek indítását, mert ebben a keretben a nagy versenyekre nem lehet igazán felkészíteni a gyerekeket. Másrészt pedig igen csekély a szakköri pluszmunka, az ilyen keretekben zajló tehetséggondozás dotálása. Péterfia Gábor: A tanárok felpörgetett életritmusa a versenyek idején jelentkezik, a gyerekek 15—20 százalékával. Iskolánk, a Széchenyi, vallva, hogy valamiben mindenki tehetséges, minden gyerektől vár valami plusz munkát: sportban, zenében, természetjárásban például. Úgy vélem, a művelődési házak, intézményi klubok tehermentesíthetnék az iskolákat a nem éppen versenyre orientált gyerekek foglalkoztatásával. Itt sajnos még nincsenek meg az igazi csator8. HÉTVÉGE nák az iskola és a közművelődés között. Vörös Dezső: Falun sem léteznek még igazán a hétvégi gyermekprogramok, a művelődési házakban, pedig a szülők többsége ilyenkor sem tud foglalkozni a gyerekekkel, mert a pihenőnapokon is az anyagi javak megteremtésén fáradozik. DN: Nem (ügg-e össze mindez az iskoláskorúak fegyelmezetlenségével, azzal, hogy a fiatalok 12—13 éves kortól mintegy kisiklanak az iskola, a szülői ház látóköréből? Péterfia Gábor: E probléma lényegét abban látom, hogy a régi megbomlása után az új, szocialista értékrend még nem szilárdult meg társadalmunkban. A serdülőnek,wakít életkoránál fogva is elementárisán érik a külső hatások, nehéz eligazodnia az érvényben lévő eltérő értékrendek között, és még nehezebb felvállalnia azok valamelyikét.- A sokgyermekes, valamint az egykés vagy csonka családokból érkező gyerekek különösen nehezen birkóznak meg ezekkel az értékzavarokkal. Geszti Gyuláné: Úgy látom, hogy a valódi példakép, a hit, a bizalom veszett el a gyerekekből. A szülő a mai tizenéves számára ritkán példakép. Nem az anyagi „boldogság” izgatja ezeket a fiatalokat, azt várják, hogy a szüleik elbeszélgessenek velük, legyen idejük a gyermekeikre. Ezek a fiatalok aztán saját korosztályuk körébe menekülnek, anélkül, hogy megtanulták volna valahol, hogy minden kapcsolat odaadást, áldozatkészséget követel. Vörös Dezső: Úgy vélem, olyan pontra érkeztünk, amikor a társadalmi értékrendnek kellene közelítenie az iskoláéhoz, és nem fordítva. A 12—13 éves gyerek előtt ugyanis már világos, milyen értekeket szereznek a felnőttek munkával vagy éppen ügyeskedéssel. Látja azt is, hogy a művelt ember anyagi megbecsülése nem arányos a műveletlenével. Az iskola a tanulásnak, mint munkának próbál megbecsülést szerezni, de nem vállalhatja egyedül ezt a küldetést. DN: Milyen a pedagógus tekintélye ebben a szituációban? Vörös Dezső: öt-hat éve érzékelhette a pedagógus a közfigyelmet, amikor a fizetését rendezték. A megbecsülés egyik fontos jele a bérezés, amivel a jó szakmunkás vagy a bérből és fizetésből élők többségének anyagi helyzetét lehetett elérni. A kezdők helyzete azonban* a 2500 forintos alapfizetéssel egyszerűen kritikus a mai lakbérek mellett. A falvak olyan pedagóguslakásokat tudnak nekik ugyanakkor felkínálni, melyek színvonala messze elmarad a mai igényektől. Az idősebb kollégák anyagi helyzete sem biztató. — Úgy fogalmazhatnánk, hogy a pedagógus tekintélye nincs arányban a tevékenységének súlyával. A szülő elfogadja tanácsainkat, de különösebb tekintélyről az értelmiség és a társadalom körében nem beszélhetünk. Lörinczi Albertné: Sok iskola azt a lehetőséget sem használja ki, hogy különbséget tegyen a jól és a gyengébben dolgozók dotálásában. Ha mindenkinek egyformán osztjuk ki az 500 forintos jutalmat, azzal magunkat sem becsüljük igazán. % Péterfia Gábor: Ha nincs meg a pedagógusban az a belső méltóság, ami gerincet és szellemi tartást ad az embernek, sem a jutalmaktól, sem a fizetésemeléstől nem várhatja tekintélye növekedését. Ugyanakkor tény, hogy a tartós alulfizetés következményeként éppen az elmúlt évtizedben sok tehetséges embert veszített el a pálya, és sokan lettek pedagógusok olyanok, akiknek nem voltak pályaelképzeléseik, és jobb híján kerültek ide. DN: Milyen terveik vannak beszélgetésünk résztvevőinek? Mit várnak a következő évektől? Vörös Dezső: Relatív stabilitást és időt az új tantervekhez. Türelmet, megértést az iskolában és az iskolán kívül is. Lörinczi Albertné: Emellett fontos volna a továbbképzések korszerűsítése, hogy minden tanár érdekelt legyen az önképzésben, és a főiskolák, az egyetemek is megadják ehhez a segítséget. Geszti Gyuláné: Az eredményrontó tényezők számbavétele után azt kell elérnünk, hogy minden' gyerek megtalálja a maga helyét, szerepét. Legyen képes és akarjon dolgozni, érezze, hogy fontos szerep vár rá a társadalomban. Péterfia Gábor: A pedagógia mai nehéz helyzetében rendkívül makacs élethitre van szüksége a pedagógusnak. A világban való eligazodásra és a fontos dolgok kimondására kell nevelnie diákjait — és ez voltaképp erkölcsi nevelési feladat. Ennek azonban fel kell értékelődnie a technikai civilizáció korában, mert az olyan problémákkal ütközteti az egyént, melyeket csak az erkölcsi nevelés eszközeivel lehet megoldani. E nagy egészben gondolkodva persze azt is meg kell mutatnunk tanítványainknak, hogy a haza, a gazdasági vívmányaink, a kultúrtörténetünk, a múltunk őrzendő és védeni való érték. Gállos Orsolya Horváth Mihály 80 éves Tanár, előadóművész, zeneszerző A nyolcadik évtized küszöbéhez érkezett a pécsi zenei élet „nagy öregjei” sorában Horváth Mihály. „Muzsikáló Pécs" című —1959-ben megjelent könyvének „kis lexikon”- ában ez olvasható róla: „Zeneszerző, orgonaművész. 1903. június 6-án Kalocsán született. Zenei tanulmányait Budapesten fejezte be, majd tanári oklevelet szerzett a Pécsi Erzsébet Tudomány- egyetemen. 1923 óta a Pécsi Pius Gimnázium tanára, az énék és zenekar karmestere. öt éven át vezette a Pécsi Polgári Daloskört, több évig a Pécsi Daloskerület kerületi karnagya volt. 1949- től a Pécsi Zeneiskola tanára. 1952-től igazgatója, a pé. esi Zeneművészeti Szakiskola tanára.” Azóta sem tétlenkedett, bár nyugdíjba ment. Szinte a legutóbbi időig tanította a zeneművészeti főiskola pécsi tagozatának hallgatóit. E lexikális adatok eredményekben és sikerekben gazdag évtizedeket bizonyítanak. Amikor a- pécsiek szeretett („Miska-bácsi"-jóval életútjáról beszélgettünk (magnófelvétel őrzi szavait), szinte lehetetlennek éreztük különválasztani a zeneművészet terén végzett különféle tevékenységét. Szavai és a sok-sok dokumentum műsorlap átnézése nyomán összefonódtak az események: a gimnáziumi tanár nevelő munkája, az interpretáló művész, aki a hangszerek királynőjében, az orgonában találta meg legtisztábban kifejezési formáját (ő játszott 1938. április 24-én először a Pius-templom új Ängster-ar- gonáján), és őrzünk a pécsi stúdió hangarchívumában egy felvételt, melyen Ernster Dezsőt kíséri a Liszt Terem orgonáján 1964-ben. (Ő vezényelte 1938-ban a Missa Sollemnis szabadtéri előadását. 1943-ban megszervezte az első Pécsi Oratórium Kórust, mely a Zenekedvelők Egyesületének zenekarával 1943. március 21-én vezényletével előadta J. S. Bach 140. kantátáját (ennek korabeli hangfelvételét a pécsi ciszterci diákok stúdiója örökítette meg). Mint zeneszerző is az oratórium-műfajban aratta első nagy sikerét: 1940. április 22- én a Pécsi Nemzeti Színházban mutatták be Kocsis László pécsi költő szövegére írott Szent Ferenc miséje c. oratóriumát, melyről az egyik fővárosi lap kritikusa többek között ezeket írta: „A nagyszabású mű rendkívül érdekes újszerű elgondolásokat valósít meg. Szólistákon,, vegyes-, férfi- és gyermekkaron, valamint zenekaron kívül helyet kap benne a magánszavaló és a szavalókórus is. Csodálatos változatosságban olvaszt össze a szerző különféle zenei elemeket. Meglepő hangmegütései, sajátos tisztei és árnyalásai vannak. Zeneköltő. örülni kell, mert zeneköltőből ma kevés van. És ő a valóságos zeneköltő ..." Az oratórium mellett színpadi művekkel is jelentkezett: az 1946 tavaszán rendezett pécsi kultúrnapok keretében május 20-án mutatták be a Pécsi Nemzeti Színházban új balladaoperáját, a Kőműves Kelemennét. Zeneszerzőként ünnepelték Horváth Mihályt 1956 tavaszán is, amikor a Pécsi Nem- ‘ zeti Színház bemutatta ,,Bé- kétlen szerelem" című, Csokonairól szóló daljátékál, melyet a dalszövegeket író Bár- dosi Németh János és Lip- penszky István társaságában komponált. És ha mindehhez még hoz- I zá vesszük, hogy világhírű hazai és külföldi művészek egész sorának pécsi koncertjén szerepelt mint zongora- kísérő. valamint azt, hogy < hosszú éveken át tudósított, i tájékoztatott, bírált a pécsi napilapok hasábjain a város zenei életéről, a hangversenyekről ; megírta a Pécsi Zenékedvelők Egyesületének 40 éves történetét, valamint ; „Muzsikáló Pécs” címmel a város zenetörténetét 1686— 1958 közötti időszakról, akkor valóban elmondhatjuk, hogy gazdag és eredményes élet- utat járt be Horváth Mihály. Születésnapján e rövid áttekintéssel járulunk hozzá mi is a barátok, tisztelők, tanítványok jókívánságaihoz. I Dr. Nádor Tamás Tipográfiai műhely A rendszeresen olvasók tudják csak igazán, hogy milyen fontos egy kc-nyv külleme: a tartalom, az írott szöveg befogadásában mily nagy jelentősége van annak, 'hogy milyen típusú, milyen nagyságú betűkből szedték ki; hogy milyen szélesek a sorok, s azok mily távol vannak egymástól. Ettől függően lehet ugyanaz a szöveg rémisztő betűtenger és .az olvasást segítő küllemű. Ugyanígy fontos, hogy maga a könyv milyen: alakja, formátuma meghatározza szinte, hogy mikor és hol olvasható: van, amit kényelmesen lehet tartani a buszon is, ha másik kezünkkel kapaszkodunk más könyvnek pult kell, de legalábbis asztal, hogy hozzáférjünk tartalmához ... Mindez a tipográfuson, a könyv megtervezőjén múlik. Ebbe a munkába' enged bepillantást a Pécsi Galéria kiállítása, melyen Murányi Zsuzsa és Murányi István tipográfusi tevékenységének darabjai láthatók. A kiállításon főképpen címlapterveket láthatunk — a tipográfusi munka felszínét, s viszonylag kevés az olyan kiállítási tabló, amin a szöveg- és képszerkesztés gondjai tárulnak elénk. S merthogy nem túl gyakoriak a könyvművészeti kiállítások, lett volna érdemes jobban, alaposabban bemutatni a könyvtervezés eme mélyrétegeit is. Apa és lánya a két kiállító: így talán a kor és a nem határozza meg: Murányi Zsuzsp a játékosabb, kalandozóbb kedvű tervező. Murányi István pedig a megállapodott formavilágú. Murányi Zsuzsa gyakrabban, él a lehetséges formátumokkal: a szinte négyzet alakútól a kes- kenyig sorakoztat fel műveket, míg apja inkább az aranymetszés oldalarányait kedveli. Ugyanez a különbség tapasztalható a címlapok megtervezésében is: betűkben, jelekben, illúsztrációkban a tervezőnő használ változatosabban. Többségében sikeresek ezek a játékok, mint például a Jazz, a Tűnődések a zenéről, a Meztelenek és holtak köteteinél, máskor azonban erőltetettek az ötleték: Moravia nevének, a Jóslatok és határidők címének megmozgatása öncélúnak minősíthetők. Jobb ennél, mint például a szakközépiskolai tankönyveknél, ha harsány és önálló jeleket használ: a diák nem cím szerint, hanem képe szerint nyúlhat a könyvhöz. A recenzensnek Murányi István megállapodott, klasszikus értékrendű munkái tetszettek leninkóbb: a Mao Ce-tung- és a Pabló Neruda-verseskötet, Simon István Almalákja, a Magyar História kötetei. Jól szolgálják a tartalmat és a fo- gyaszthatóságot az Olcsó Könyvtár harsányabb, de következetes darabjai is, mint ahogy ehhez igazodnak a magyar tájakat bemutató kötetek is. B. L. Hortobágy f-v Y.AW.y/* kiRivnn FRIGYES A könyv külleme