Dunántúli Napló, 1983. június (40. évfolyam, 150-179. szám)
1983-06-04 / 153. szám
MÉNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT NEMES NAGY ÁGNES Római tél Emlékszik a római télre? (Kis jel-szeletként említem meg ezt.) Mely úgy úszik a múltjainkban, mint egy jegelt narancs-gerezd. Na és a macskák ott, Hosszanti csíkkal. (Micsoda gerezd-forma sávok!) Kérem csináljon, úgy, mint eddig is, gerezdekből teljes, kerek világot. BERTÓK LÁSZLÓ Világnagy hársfa Weöres Sándor emlékkönyvébe Világnagy hársfa álmodik, ballag a vizen át, röpül fölötte hét ladik, alatta hetven ág. Hetven ágból dől a fény, köröskörül tükör, megáll a semmi közepén, kinéz mindenkiből. Látja, hogy szeme nyitva van, igy álmodik tovább, bezárja a határtalan, \ ' viszi a sok virág. A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén összeállítást olvashatunk Weöres Sándor 70. születésnapja alkalmából. Tizenhárom köszöntő vers — köztük Berták László, Kálnoky László, Lakatos István, Nemes Nagy Ágnes, Pákolitz István és Vas István költeménye —továbbá Czigány György, Kenyeres Zoltán és Tüskés Tibor tanulmánya, valamint Takáts Gyula levelezésdokumentuma kaptak helyet az összeállításban. A szómban elhelyezett rajzok is Weöres Sándort köszöntik. * A szokásosnál terjedelmesebb júniusi szám lírai rovatában Csordás Gábor, Ma- kay Ida, Parti Nagy Lajos és Tóth Erzsébet verseit, a szépprózák sorában Albert Gábor és Tatay Sándor szociográfiáját, valamint Boldizsár VAS ISTVÁN Február végén hivatták o központba. A főszerkesztő előző délután csupa — erőltetett — mosoly volt, ahogy benyitott hozzá, s azonnal belevetette magát a csővázas fotelba. Az ujjait összekulcsolta, s várt egy keveset, mint aki — mielőtt meg. szólal — a gondolataiba merül. — Holnap reggel nyolcra várnak a központban — mondta végül. Bátorítóan mosolygott. . Megmondta, hogy ki. Hányadik emeleten. Melvik szobában. — Mit akarnak? — Majd megtudod.— Szólhattak volna közvetlenül nekem is, nem? — nézett Frank a főszerkesztőre.« — Először nékem. így lett volna demokratikus, nem? Micsoda dolog az embert csak úgy berángatni, hogy nem is tud|a miért, üzengetni, mint egy szolgának. A főszerkesztő elkomorodott. Megpróbálta leolvasni Frank arcáról, hogy valójában mire gondolhat. — Mi bajod van? — Van. — Nem mondanád meg? — Megmondtam. Frank a főszerkesztő mellé nézett. Azt gondolta: Mit szólna hozzá, ha azt mondom, hogy nem megyek? ... A főszerkesztő ingerült lett. — Te is tudod, hogy ez a szokás! Te az én emberem vagy, természetes, hogy nekem szólnak fentről, ha akarnak valamit veled kapcsolatban. Nem tudom, hogy mi kifogásod van ez ellen. _ És ha már nem dolgoznék e bben a szerkesztőségben? — Akkor nem volna, hogy miről beszéljenek veled. Frank bólintott. Nem kérdezett többet, bár szerette volna tudni, hogy miért hívatják, és mi van a főszerkesztő jóságosnak látszó elégedettsége mögött. Mi történt az idő alatt, amíg betegen feküdt? A háta möqött! Tisztázódtak-e a rágalmak? Megvédte-e a főszerkesztő? A helyettessel és másokkal1 szembeni Felgyógyulása óta két cikket írt. Mind a kettő egy szó változtatás nélkül megjelent. Ez nagyjából megnyugtatta. Arról, ami a betegsége előtt történt, senki se beszélt Sem a szerkesztőségi titkár, sem a rovatvezetője, aki időközben elkerült Londonból. Moskovics Ernő nővére sem. Hallgattak, mintha mi sem történt volna. Ö is hallgatott. Ha összetalálkozott velük a szerkesztőségi folyóson, a titkárságon vagy bejöttek a szobájába, köszöntek, semmi több. — Ezektől nem kérdezek semmit — gondolta gőgösen. — Hát, akkor holnap reggel nyolcra — állt fel1 a főszerkesztő. — Egyet azért rühellek — jegyezte meg Frank. — Micsodát? — Hogy épp egy nőhöz kell menni. — Mi van ebben? — Mit érthet egy nő Tsz én ügyemhez? — Neked nincs ügyed! — igazította ki a főszerkesztő. — Különben pedig egy nagyon rendes élvtársnőről van szó. A végtelenségig humánus, nyugodt lehetsz. Neki is kijutott a Rákosi alatt. Három évig börtönben ült. Frank másnap reggel’ — szokása szerint korábban — már negyedórával előbb ott volt a központba*!. Leültették a folyosón. A nő negyvenév körüli volt. Sovány, szigorú arc, férfias kézfogás. Kék színű szemében a várt hideg csillogás helyén azonban érdeklődés. Hellyel kínálta Frankot. Ö maga az íróasztal mögé ült. A sarokszoba kicsi volt. Az íróasztalon kívül csak egy fotel fért az ajtó mögé. Frank olyan közel ült, hogy ha akarja, beláthatott volna a nő papírjaiba. Eszébe se jutott. — Nem veszem sokáig igénybe az idejét — Van időm — válaszolt 'Frank. Lehet, hogy sok is. A nő rosszallóan pillantott rá, de nem szólt. Az előtte fekvő papírokba mélyedt. Frank azt gondolta erről, hogy tipikus hivatalnokbeteg- séa, hogy átvészelje a zavart, megbújik egy kicsit a dosszié mögött... — Nagyon néhéz a helyzet most a vidéki szerkesztőségekben — szólalt meg a nő. Frank meg se rezzent. Mereven nézett a falra. Ennéi legalább rögtön tudja az ember, hogy mire számíthat — gondolta. — Van olyan megyei szerkesztőség — folytatta a nő —, ahol három-négy újságíró maradt. A többi disszidált, lesze- repélt az ellenforradalom alatt, vagy rájött, hogy alkalmatlan erre a pályára. Frank maga elé húzta a hamutálcát és rágyújtott — Mondhatja rám is, hogy írtam egy-két olyan cikket Rákosi alatt. A nő elengedte a füle mellett a megjegyzést. — Meg akarjuk erősíteni a vidéki szerkesztőségeket —-— folytatta. — A korábbi gyakorlattal ellentétben úgy gondoljuk, hogy a léajobb, és főképp a fiatal újságírókra a vidéki lapoknál van szükség. A mi erőink még nem eléggé akcióképesek vidéken. A pártnak hatásos erőre van szüksége a vidéki sajtóban. És ezt mi olyan őszintén író, nyílt gondolkodású és tehetséges újságírókkal képzeljük el, mint maga is, Freytag elvtárs. A leqjobbaknak kell vidéken agitálni! És a fiataloknak, akik fogékonyak. Mert ott zajlik az élet, nem pedig a kávéházi asztaloknál... Frank félrenézett. — Ezt nem kellett volna, pont nekem — forgatta az ujjai között a parázsló cigarettát. — Maga íroféle — hajolt előre a nő. Frank elvörösödött. — Ezt is elmondták neki.. . — Vidéki újságíróként komoly élményekre tehet szert. Vidéken sokkal bonyolultabban megy a konszolidáció, mert ott az ellenforradalom nem volt olyan brutális mint itt a fővárosban. Vidéken az emberek, elsősorban az értelmiség, nem látja még tisztán, hogy mi is történt tulajdonképpen tavaly októberben és november elején. És miért volt szükség november negyedikére. A Szabad Európát hallgatják, abból tájékozódnak. És annak alapján politizálnak. De hát, mit agitálom én magát, maga épp úgy tisztában van ezekkel a kérdésekkel, mint bármelyikünk ebben a házban. Frank eay darabig nemcsok a mondatokra és a szavakra, de még a hangsúlyokra is ébe. ren figyelt. Aztán egyik pillanatról a másikra feladta. Ameddig bírta lelkierővel, várta a pillanatot, hogy magához ragadhassa a kezdeményezést, és itt helyben tisztázza, hogy mi összefüggés van a főszerkesztő szobájában elhangzott ocsmány rágalomnak és a vidéki ajánlat között. Egyáltalán: egy szó sem esett arról, hogy írt egy felvételi kérelmet. Arról se, hogy a távollétében választották meg küldöttnek a kerületi forradalmi tanácsba. — Legal.ább azt megválaszolhattam volna nekik — emlékezett vissza —, hogy a főszerkesztő agytrösztnek nevezett a hátam mögött... — Vagyis ki vagyok rúgva — hajtotta le a fejét. A nő elkomorodott. — Erre következtet abból, amit elmondtam? — Mi másra? — Abból induljon ki — magyarázta a nő türelmesen —, az tegyen a kiinduló alapja, hogy a pártnak szüksége van magára. Frank hallgatott. — Az agytrösztöt el fogiák távolítani — gondolta magában. A nőt idegesítette Frank hallgatása. — Nem értem magát, Freytag elvtárs. Frank felpillantott. — Hova menjek? Azt mondja meg ha már erről van szó. A nő megnevezett két dunántúli megyeszékhelyet. — Van itt egy térkép? A nő nem nagyon értette, hogy Frank mit akar a térképpel, de benyúlt az asztalfiókba, és előhúzott egy atlaszt. — Tessék — nyitotta ki Magyarországnál. Frank tűnődve nézegette a két megyeszékhelyet. Két piros pont a térképen. A kisebbiket s a nagyabbikat, mint akinek nem könnyű a választás. — Ez jó lesz — mutatott végül az egyik városra. A nő arca, mely eddig sima volt, hajszá'lrepedés se mutatkozott rajta, most bosszúsan megrándult, majd csalódottan megnyúlt. Mint akit lóvátettek. Enyhe pirosság futott ót rajta. — Akkor megegyeztünk? — állt fel a nő. — Igen. A nő kezet nyújtott. Keményen. — Kérdezhetek valamit? — nézett Frankra. — Tessék csak. — Miért épp azt a várost választotta, és nem a másikat? Frank habozás nélkül váfaszolt. — Az messzebb van innen ... Frank évek múlva is úgy emlékezett vissza annak az estének a részleteire, amikor meg- ^ mondta Helgának, hogy vidéki szerkesztőségbe megy dolgozni, mint egy megaláztatásra. Helga hason fekve olvasgatott a heverőn. Az állólámpa fénye a térdhajlatára esett, fehér bőrén átderengtek a kék erek. — Nem éreztem jól magam — pillantott fel. Frank odament a faliszekrényhez, kivette a pálinkásüveget és meghúzta. — Nekem is — nyúlt Helga az üvegért. Frank elmondta hogy mi történt. Az volt igazán1 elviselhetetlen, amit amazok1 helyett kellett elmondania. Vele mondatták el', mint egy beismerő vallomást. Helga türelmesen végighallgatta. — Elmenni annyi, mint egy kicsit meghalni — sóhajtott színpadiason —, de innen én szívesen megyek bárhova. Nem sajnálok itthagyni semmit. — Szerencse, hogy könnyen veszed. Helga összecsukta a könyvet. Meg se jelölte, hogy hol tartott az olvasásban. — Talán ezt a közös kloze- tot sajnáljam? —■ kérdezte kissé ingerülten. — Vagy az udvaron futkosó patkányokat? A folyosót, amitől hányingert kapok? A ricsajt, amit a szomszédok gyerekei csapnak? Hogy már kikészültek az idegeim?Te talán sajnálod itthagyni ezt a helyet? — Én nem így teszem fel a kérdést. — Hanem? Frank a feleségére nézett. Hosszan, a régi kétellyel: felfoghatja-e vajon, hogy miről is van szó? — Megpróbáljuk máshol — biztatta Helga —, talán több szerencsénk lesz. — És az egyetem? Helga várta a kérdést. — Madj később folytatom. — Mit szál hozzá az apád? — Meg fogja érteni, hogy nem tehettünk mást. Helga bátorítóan hunyorított. — Máshoz is kezdhetek — mondta. — Kedvet érzek például a kerámiához. A fotózáshoz. Mit szólnál hozzá, ha a ■>» riportjaidhoz én csinálnám a fotókat? . . . ügyetlenül kortyolt az italból. Megköhögtette. Frank lehajtotta a maradék pálinkát. Hirtelen torkig lett mindennel. — Leszarom őket, érted? — vágta a sarokba az üveget. — Szétverem a pofájukat! Ezt érdemeltem? A mór megtette a kötelességét, most már mehet? Miféle emberek ezék? Van * ezeknek egy csöpp lelkiismeretük? Eszembe se jutott, még a legőrjítőbb napokban se, hogy igenis szükség volnál méq egykét demokratikus pártra! Hátha tényleg csak így lehet majd biztosítani, hogy vissza ne térhessen a régi módszer... Ököllel csapkodta a falat. HÉTVÉGE 9. THIERY ÁRPÁD CT —7 pv^V \ '\ —7 i í M „oZdIT lUZcU 3b- részlet A iúniusi szám tartalma Iván és Thiery Árpád elbeszélését találjuk. A művészeti rovatban Kö- peczi Béla: Csontváry életmű-kiállítása és Csorba Győző: Gyarmathy Tihamér művészete c. közleménye egyaránt megnyitóként hangzott el Pécsett. Láncz Sándor krónikája pécsi és budapesti kiállításokról számol be. Az irodalmi tanulmányok, jegyzetek sorában Czine Mihály írása a 70 éves Sőtér Istvánt köszönti. *M. Kiss Sándor interjút készített az íróval, maga Sőtér István pedig könyvszemléjével , szerepel a számban. A kritikák közül figyelmet érdemel Béládi Miklós írása Domokos Mátyás kötetéről, Lengyel Balázs jegyzete Ma- kay Ida költészetéről, valamint Szakolczay Lajos elemzése Tóth Erzsébet legutóbbi vprspskötfítRről. Weöres Sándornak Nem Bujdosó, nem is Vándor: Varázsló vagy, Weöres Sándor. Milyen tűz ez? Merről? Honnan? Minden szavad lángra lobban. Hogy jutottál hatalomra? Ingyen kaptad, nem haszonra. Hol van ez a birodalom? Napkeleten, napnyugaton. Lehet az, hogy te is hetven lettél? Nem. ez hihetetlen. Mágusmester, most vigyázz: El ne múljon a varázs! Még sokáig, ó, Sanyi, Légy szerencsés múzsafi! Gross Arnold, Gyarmathy Tihamér és Bálint Endre rajzai
