Dunántúli Napló, 1983. június (40. évfolyam, 150-179. szám)
1983-06-25 / 174. szám
Horváth József (balról) a termelést ellenőrzi, Megtartani a piacokat! Bármelyik cipőboltunk büszke lenne avval a kínálattal, melyet a Szigetvári Cipőgyár modellezőinél láttam. Míves női lábbelik, álom-könnyű, „kesztyűnek való bőrből" készült topánkák . . . Spanyol— olasz módi. Az USA-ba mennek . .. A szalagok között járva kezdtem igazán tisztelni azt a fiatalembert, aki néhány évvel ezelőtt ki merte mondani: Szigetvár önállóan is talpon marad. Sőt! Az egyenes ágú érdekeltség még többre sarkall, a SZIGO nemhogy talpon marad, de többre is képes lesz. — Van, aki a nyugodt vizeken szeret evezni, de van, aki nem fél a hullámoktól sem — mondja Horváth József. Én, ebbe az utóbbi kategóriába tartozom. Az előrebocsájtottak megértéséhez tudni illik: a Szigetvári Cipőgyár 1981 óta önálló. Azt megelőzően a „Minő" gyára volt. Horváth József még annak idején a fővárost cserélte fel, s lett a gyáregység vezetője. A Minő égisze alatt kezdték a gyárat korszerűsíteni, léptek ki aztán a divatholmival a világpiacra. Közben merült fel: hogyan tovább? Az akkor még Könnyűipari Minisztérium alternatívákat kért a Minó-tól: miképpen lehetne a termelést javítani, az érdekeltséget érintésközeibe hozni? Az alternatívák között szerepelt a szigetvári gyár önállósítása. Horváth Józsefet a minisztériumban megkérdezték: ez utóbbinak van-e akadálya? Életképes-e a gyár? Horváth József igent mondott. — Könnyű vált? Elneveti magát: — Igent mondani könnyű; csak egy szó csupán. Persze, a gyakorlatban nem ilyen egyszerű. A Minő eleinte hallani sem akart arról, hogy megváljon Szigetvártól. Itt a korszerű technológia, a szakképzett gárda, s a nyereség nagy részét is mi hoztuk. így aztán ebből az igenből — nekem, mint a Minő neveltjének — némi nézeteltérésem is akadt. — Ezek szerint önök mindent készen kaptak? Hosszasan gondolkozik, mielőtt válaszolna. — Igen is, nem is. A korszerű gyár hitelekből épült; a hiteleket át kellett vállalni.. Ez 6. HÉTVÉGE A SZIGO többre is képes lesz okozta az első fejtörést. Aztán, piacunk sem volt. Az önállóság első évének első hónapjában még párheti munka sem volt lekötve, ami egy szezonra termelő, divatszakmában dolgozó gyárra nézve katasztrófa. De ez még mind semmi. Ki kellett alakítani a gyári adminisztrációt, egy olyan kollektívát, amely tudja, mi a nyereség. Amelyik nyomon tudja követni a gazdálkodás menetét. Ez sem ment egyik napról a másikra. Hozázteszi: kész piac nincs. Különösen nincs nyugati relációban. A piacokért nap mint nap meg kell küzdeni. Az első önálló évben 120 000 pár lábbeli ment tőkés exportra, tavaly már 620 000 pár. Főleg az Egyesült Államokba szállítottak; az International Leather Import céggel állanak kapcsolatban a Tannimpexen keresztül. Ebben a hónapban szerveznek a külkereskedelmi vállalatnál egy olyan osztályt, amelyik csak — és kizárólagosan — a Szigetvári Cipőgyár termékeivel foglalkozik. Horváth József 39 éves. Tizenegy év óta vezető, s mint ahogyan említette, a szakmát igazán a gyakorlatban tanulta meg. Könnyűipari főiskolát végzett, aztán ■— csak úgy kedvtelésből — megszerezte a villamosmérnöki diplomát is. Pécsett, a közgazdasági egyetemet is megpróbálta — de aztán félbehagyta. Bírta volna? Biztosan, de akkoriban a gyárban egész ember kellett. — Minden szakmában másképpen lehet érvényesülni — mondja —, de egy dolog feltétlenül kell: az üzleti szemlélet, üzleti gondolkozás. Nem elég jót termelni, jól is kell eladni azt. S nem elég jól eladni, jól is kell tudni venni .. . Egy üzleti tárgyaláson nincs borzalmasabb dolog, mint azt kimondani: ezt nem tudjuk produkálni, ez ilyen tételben nem megy, ehhez nincs alapanyag, ehhez nincs gyártás sor... Csak egy dologban szabad vitatkozni: az árban! Természetesen ismerve a konkurencia árait — jelen esetben a spanyol és az olasz cipők árait. Ma termelésünk 40—45 százaléka a tőkés piacé, úgy 30- 35 százalék a szocialista reláció, a többi a hazai kereskedőké. A tőkés piacot legnagyobb tételben az USA jelenti, de az idén már szállítanak Angliába és Svédországba is. A szocialista piac a Szovjetunió. Horváth József határozottsága mögött egy igen szép perspektívát nyújtó elképzelés van. A gyár kapacitása véges: maholnap a szigetvári gyárkapukon belül a maximumot hozzák. A cipőgyártás kapacitás- bővítésének alfája és ómegája a felsőrészkészítés. Létrehoztak tehát néhány tsz-mel- léküzemágat: Mágocson, Tótújfalun és Görgetegen készítenek már az ottani tűzödék- ben cipőfelsőrészt. Tervezik továbbá, hogy Barcson létrehoznak egy saját tűzödét. — A jövőt ezek szerint a bedolgozóhálózat kiépítése jelenti? — Feltétlenül, ha többet akarunk. Ma másfél millió pár cipőt, 500 millió forintos termelést ad évente a szigetvári 1200 fős kollektíva. Beálltunk, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy meg is kell állnunk . . . Több pénz kell, több nyereség. Létrehoztak két vállalati gazdasági munkaközösséget is. Az egyik már több hónapja dolgozik s olyan feladatokat vállalnak fel, amiben sok a kézimunka. Munkájuk igen eredményes: tőkés piacra termelnek. A másik gmk most alakult: a bőrhulladékokból bőrdíszművet készítenek majd. Ez is nyereséget növelő vállalkozás. — Vallom, hogy a munkahelyi közérzet elsődleges feltétele: a munkát meg kell fizetni. Olyan emberrel nem találkoztam még, aki a szép öltözők, vagy a. jó üzemi konyha miatt maradna meg egy gyárban. . A szigetvári önállóságnak bérvonzata is van: 3 év alatt 38 000 forintról 51 000 forintra nőtt a bérszínvonal. (!) A szigetvári cipők bélése többféle címkét kap. Van, amelyikbe SZIGO kerül, az USA-cipőkbe 14 KARÁT vagy LION, a SZU-ba menőkbe LEV. Az olasz modellőr a legújabb fazonokat kreálja: s a gyár védjegyét jelentő kerekfejű kis-oroszlán is ugrani akar... Horváth József: . — Az ugráshoz minden feltétel adott. S ha nem? — Majd teremtünk. Kozma Ferenc „A romlás virágai” Párizsban A párizsi „magas értelmiség" köreiben néhány éve kivirágzott „zenés bohózat" műfaját nem vállaló, világnézetileg akár teljesen ellentétes, de mindenképpen a komoly gondolkodás hordozóiként ismert francia filozófusok, publicisták vallják, hogy bármit is gondolunk ma az eszmék értékéről, ellentmondásmentességéről, hatékonyságáról, egy valami bizonyosnak tűnik: az embereknek az eszmékhez való viszonya a hetvenes években jelentősen megváltozott Franciaországban. Baloldalon is létrejött tapasztalatok mutatják: megvallani és hosszú távon követni egy meghatározott, koherens, keményen formált eszmei meggyőződést mintha avulttá vált volna, újfajta udvariassági szokássá a doktrínákra való hivatkozás hiánya. Az intézményes politika világán kívül az értelmiség széles köreiben jelentkezett ez az „elernyedés", az „ideológiai barkácsolás", a 'lágyabb erkölcsi megítélésnek, az eklektikusa’bb ízlésnek a tünete. Ugyanakkor a „szellemi üresség ipara" által megtermelt eszmék továbbra is élénk érdeklődést váltanak ki, de tcbbé már nem úgy mintha élni vagy halni kellene értük. A disztingvált toleranciának ebben az univerzumában, amely az ötvenes és a hatvanas évek elkötelezettségét, sőt fanatizmusát váltotta fel, az igaz és a hamis megkülönböztetése gyakran homályban marad. Nincs sem igaz, sem hamis, csak egyaránt alátámasztható szempontok vannak, egyaránt tisztelhető kultúrák. A „romlás virágai” a kul- tura'izmus fogalmát takarják: gondolatoknak olyan kifejezési szintre való redukálását, amelyen — érzelmi vagy intellektuális katarzis nélkül - össze- egyeztethetővé válnak más, el, lentmondásos, sőt teljesen különböző gondolatokkal. Úgy tűnik, megkockáztatható az alábbi összefüggés: a „prein- dusztriális társadalam”-ban a kulturalizmus a fundamentumokhoz való visszatérést ösztönzi, az „ipari társadalom”- ban a fogyasztásban oldódik fel. Az írás, a textus bőségében van, s egy új mechanizmust világít meg: minél kisebb jelentősége van, vagy minél kisebb jelentőséget tulajdonítanak a hagyományosan balra vagy jobbra jelző eszméknek, annál többet hoznak forgalomba belőlük jelzők nélkül. A cél, a legkeletibb bazár képzetét keltő párizsi piacra ke. rülés, ahol sajátos törvény sza. bályoz: „vedd meg és dobd el, holnap újat kapsz helyette!” A tömegfogyasztásba átkerült intellektualitásnak az eredménye az, hogy o kiadók, a kritikusok, az egész zsurnalisztikai- és reklámrendszer a figyelmet arra hívják fel, amj megütközést kelt: az újra, a szenzáció, ra, az egzotikusra. A 68 májusi nagy évszaktól-fellendítve az „eszme-termelők" szüntelenül ámulatba ejtik vevőköreieket, produktumaik változatosságával és csomagolásaik finomságaival. Melyek ezek az újonnan jött áramlatok? Hogyan kényszerítik elődeiket arra, hogy számot vessenek az ő létezésükkel? A töredékes felsorolást a „neoliberalizmus" -sál és a „baloldali anarchizmus"-sál kezdhetjük és az „ökofógiá"-n át juthatunk el az „új jobboldal"-ig. Ezek az áramlatok nagyon különböző természetűek és eredetűek. De közös bennük űz, hogy a világ értelmezésének — és ez jelenti ideológia voltukat — globális modelljeit kínálják, integrálva az emberi tevékenység valamennyi kollektív és személyes dimenzióját. Érveiket gyakran merítik új diszciplínákból, arra törekedve, hogy a modemitás követelményeinek is megfeleljenek: az ökonómia a neoliberalizmus számára; a természettudományok az ökológia számgra; a szociálbioló- gia és a genetika az új jobboldal számára adnak cáfolhatatlannak tetsző bizonyítékokat. Ennek következtében a korábbi gondolkodással szemben ra* dikáfis szakításként mutatják be magukat. Meggyőződésük, hogy a társadalomban felmerült új kérdésekre és új szükségletekre adnak választ. Legszembetűnőbb közös vonás bennük az az akarat, hogy visszaállítsák jogaiba az egyént a totalizáló absztrakciókkal szemben. így például az „új jobboldal" a modern hérosz fennhéjázó figu. ráját dicsőíti, amely rákényszeríteni készül alkotó akaratát a gyenge és tagolatlan tömegre. A „baloldali anarchizmus” a szubjektivitást akarja rehabilitálni, a politikai csoportokban a .bikfanyelv” használata által hosszú ideje elfojtott vágy sza. bad kifejezését és ennek a nyelvnek mint a militáns cselekvés béklyójának a szétverését. Éppen így a neoliberális gondolkodás, akár az ökonómiában, akár a szociológiában, a szubjektumot helyezi elemzéseinek középpontjába. A felszabadítandó individium- nak az állammal szemben fennállt disszidensnék, a magányos hősnek ezek a különböző formájú és tartalmú, de a „mo- dernitást” kifejező szövegek mindegyikében megtalálható témái, mintha azt sugallnák, hogy az embert indulatos szörnyek (a nagy politikai-gazdasági rendszerek) szorításából kél. lene kimenteni, amelyek az ő végső megsemmisítésére készülnek. Az „én”-nek ezt az ápoló, gióját az állam radikális kritikája kíséri, amit vagy korlátozni (neoliberalizmus) vagy lerombolni kellene (ökológiai, anarchizmus). Hirdetik, hogy az uniformizációra és koncentrációra törekvő modern államokkal szemben, mindent fel kell hozni ellenérvként, ami bátorítja az ellenhatalmakat. Az új ideológiák közös törekvéseinek az a szinte rögeszmés jellege, amely a baloldal és a jobboldal, a kapitalizmus és a szocializmus közötti különbség generális elutasításában áll, magyarázza a különböző inspirációjú eszmeáramlatok közötti különös közeledéseket. Az emberi jogok és a disszidensek érdekében folytatott kampányok egynevezőre hozzák azokat a neveket, amelyeket egyébként minden más szembenállítani látszik. Nem titkolva, a tradicionális harcok fölé akarnak emelkedni. De elszigetelten ez a tündöklés nyilvánvalóan csak viszonylagos> lehet. Ha másért nem, hát azért, mert a hagyományos, nügy gondolatrendszereknek saját, jól védett erődítményeik vannak és gondoskodnak róla, hogy ne győzzék le őket ezek az újonnan jöttek. Mindent megtesznek azért, hogy visszavezessék őket — ha volt olyan — eredeti „szent családaik"-ba és elérjék meghatározó befolyásukat. Ennek érdekében működésbe lép egy szubtilis, csábító és egyezkedő játék. Ezeknek az erőfeszítéseknek van azonban egy határuk: az új ideológiák felé nyitás abban a pillanatban sorompót kap, amikor ez utóbbiak képviselői a hagyományos irányzatok kemény magját támadják. Ismeretes, hogy a baloldali pártok figyelmes pillantásokkal illették az ökológistákat és az önigazgatás híveit, de az engedmények megszűntek, és tüstént hideg szelek fújtak, amikor az állam tekintélye vált vitatottá, vagy mint a kommunisták esetében, az osztályharc prioritása került veszélybe. Hamarosan kiderült, hogy az intézményes hatalmak, pártok számára, az új ideológiákhoz való közeledés csupán taktikai lehet. A leggyakrabban használt érvek egyike abban a polémiában, amely szembeállítja egymással a régi ideológiákat az újakkal, annak tagadása ez utóbbiakban, amely eladhatóságuk minimumának biztosítéka: az újdonság. Arra törekednek, hogy úgy mutassák be ezt a végül is „szedett-vedett” társaságot, mint a múlthoz ragaszkodó utópiák új életre támasztóit, mint régi eretnekségek felmelegítőit. Ily módon az ökológiában a kollaboráns vichy-rendszernek a „földhöz való visszatérés"-t hirdető tézisének ismételt feldolgozását, a baloldali anarchizmusban az archaikus szocializmus feltámasztását, vagy — és ez nézőpont kérdése —, a legreakció- sabb hagyományok folytatását látják. De az új jobboldal is megkapja a maga szerepét: nem más, mint a francia fasizmus felidézésekor a mindig előkelő helyen álló maurrasz- szizmus metamorfózia. Bizonyára sok igazság van ebben az eljárásban, amely az újonnan fellépő eszmeáramlatokat korábbi tradíciókhoz, eltemetett, de teljesen soha le nem rombolt tézisekhez kapcsolja. Ezeknek az ideológiáknak kétségtelenül tapasztalható sikerei azt jelzik, hogy a népesség bizonyos csoportjainak várakozásait erősítik meg. Valójában, új szociális rétegeknek a történelem színpadára való feljutását, vagy feljutási kísérleteit fejezik ki. Ide sorolhatók áltálában a közép- osztályok, s ezen belül az ún. értelmiségi középosztályok, akik az ökológisták jelentős seregét és ugyanakkor a baloldali anarchista napilap, a „Libération" népes olvasótáborát alkotják, és akik nem azonosulnak egyetlen hagyományos szociális kategóriával sem. A neoliberalizmus azoknak a kádereknek egy jelentős részét csábította el, akik vállalataiknál. magas képzettséget igénylő feladatokat látnak el, de akik ugyanakkor úgy érzik, hogy nem részesülnek eléggé a hatalomból. Lényegében tehát, ez az új, gyakran a szerényebb néprétegekből jött, dinamikus és fel- emelkedő „burzsoázia”, szívesen ismeri fel magát olyan eszmeáramlatokban, amelyek a hangsúlyt igen széles értelém- be véve, az individuális kezde- ményezés-re és kifejeződés-re teszik. A z új ideológiák ' sikere nem* egyszerű divatjelenség, még akkor sem, ha látszólag a divathullámzások képlete jellemzi. Sokkal inkább egy mozgó, differenciálódó társadalmi realitást fejez ki, mindazokkal a körülményekkel együtt, amelyeket a „hagyományos" erők gyors, vagy lassú reagálása idézhet elő. Ami a marketing látványos attrakcióit illeti, a bazár igazgatói jól tudják, hogy végül is azok a termékek kelnek el, amelyek szolgálnak is valamire. Dr. Csizmadia Sándor egyetemi tanársegéd
