Dunántúli Napló, 1983. május (40. évfolyam, 119-149. szám)
1983-05-07 / 125. szám
HUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT A Jelenkor májusi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén . Búcsú Illyés Gyulától címmel olvashatunk összeállítást. Csorba Győző verssel, Béládi Miklós az életművet méltató esz- szével, Bálint Endre pedig rajzzal emlékezik meg Illyés Gyuláról. A szám lírai rovatában Ke- menczky Judit, Utassy József, továbbá négy fiatal pályakezdő, Erős Zsuzsa, Filip Tamás, Haramza László, Márványi Péter költeményeit olvashatjuk. — A szépprózai írások sorában Esterházy Péter, Krasznahorkai László és Tatay Sándor műveit közli a folyóirat. A művészeti rovat élén Németh Lajos írása a Csontvá- ry-kutatások újabb eredményeit összegzi a Pécsett mea- nyílt életműkiállítás alkalmából. Tarján Tamás filmlevele az idei szemle tanulságait elemzi, Koltai Tamás színházi beszámolója pedig a kaposvári színház Kasimir és Karoline-bemutatóját értékeli. Az irodalmi tanulmányok, jegyzetek sorában Kenyeres Zoltán Csöngétől Pécsig c. írásának új részlete Weöres Sándor pécsi éveit tárgyalja; figyelemre méltó emellett Bori Imre újabb jugoszláviai szemléje, valamint Görömbei András bírálata az irodalom- történeti kézikönyv IV. kötetéről, amely a határon túli magyar irodalom 1945—75. közötti időszakát tárgyalja. A másodszor jelentkező Történelmi figyelő sorozatban a „Helyünk Európában" c. rádió-beszélgetés szövegét, valamint Hanák Péter tanulmányát olvashatjuk a zsidóság asszimilációjáról a Monarchiában. A számot Kelle Sándor rajzai illusztrálják. ERŐS ZSUZSA Az óriási kiállítás Itt van ablakom alatt jamal megjön aki arábia és párizs és new york universitet végigjárta és holnap tán svájc és aki fölesküdött a köveknek bolondoztunk össze-vissza ünnepek misztikája ez a forgatag megoldja az ember nyelvét fölösleges a káprázat hiszen összeölelkeztem az összes fiúval mintha végig európán ázsián idefeküdtünk és a napozók barátaim a ti kezetekről is ez a vers a kezetekről amibe beleszakadtak a mindennapok végighempergőztek súlyai alatt a levelek mint mi magunk és különösen nevezetes hogy szobám ablakából mindez óriási kiállítás HARAMZA LÁSZLÓ Naptár szerint Naptár szerint vasárnap lenne most. Reggel képzelnék újra egy ágyat, Melyben, mint másnapra szentelt, Ellustult vértanút Álmatlan megforgatnának; Aztán felkelnék Nap és irgalom helyett Dicsőségesen. Mint József, ha már nem könyörül Sem asszonyon, sem gyermeken, Csak tetőt kiván magának kétségbeesve, Mert kihalt már minden tisztes asztalos. Csak a képzelt ház marad előttem, s az utca, Kezemben összemorzsolt kéz Kedvemre szorítva Csodálkozásra egy rövid szünet — Aztán a legcsendesebben játékba induló villamos UTASSY JÓZSEF Tavaszi áhítat Uram, én téged nem imádlak. Nem fohás/kodom este hozzád, a házam többé nem házad: fordítsd el tőlem ostyás orcád! Én ha térdelek, csak ibolyához. Ha hódolok, hát a Tavasznak. Ha kiátkoz a pápa, kiátkoz. Fő, hogy* a nyárfák újra havaznak! Albert Gábor Emelt fővel ■ BEVEZETÉS Talán öt éve egy sváb—magyar lakodalomban jutott először eszembe, hogy meg kellene írni a nemzetiségek össze- melegedésének történetét. A lakodalmi mámort egy éjszaka ki lehet aludni, az ilyenkor támadt gondolatok azonban nem szállnak el olyan köny- nyen. Eltelt egy év, majdnem a második is, és zsebemben a megbízással még mindig egy helyben toporogtam. Pedig akkor már rájöttem, hogy a nemzetiségi kérdés többszörösen összefügg a telepítéssel, ez elválaszthatatlan a földkérdéstől, és mint láncszemek kapcsolódnak egymásba az 1945-ös földosztás, a német nemzetiség kitelepítése, a Csehszlovákiából kiutasított magyarok elhelyezése, a mezőgazdaság szocializálása — úgyhogy hirtelenében azt sem tudtam, mihez kapjak. Tengernyi irodalom, az érintésre újra meg újra felsajgó sebek, derékba tört emberi sorsok — ezekkel bajlódtam az elkövetkező években. Őslakók és telepesek írtam fel magamnak az ideiglenes címet, és a nemzetiségi kérdés is mindjárt más színt kapott. Mert ugyan ki az őslakos és ki a telepes? Melyik őslakosnak van joga lenézni az újonnan jöttét csupán azért, mert más, mint ő? Gyűlt az anyag, egyre gyakrabban jártam a legtarkább összetételű megyébe, Baranyába és a szomszédos Tolnába. És ekkor találkoztam a bukovinai székelyekkel, akiknek történetében a telepessors koncentráltan jelentkezett. Hogyan kerültek Bukovinába, mi sodorta őket haza, milyen embertelen megpróbáltatásokon mentek át, hogyan vertek gyökeret új hazájukban — hosszú hónapokon át kerestem ezekre a kérdésekre a választ. Mikor jegyzeteim már-már elborítottak, nekiszántam magam és elkezdtem írni. írtam egy álló esztendeig és akkor letettem az utolsó pontot. Nem mintha kimerítettem volna a témát, vagy befejeztem volna a könyvet. Az ilyen jellegű munkákat csak abbahagyni lehet, miközben lelkiismeretünket egyre súlyosabban terheli mindaz, amelyről talán saját mulasztásunkból hallgattunk, vagy egyszerűen nem volt alkalmunk írni. Az itt következők az Emelt fővel című szociográfia utolsó fejezetei. Az előzőkben a két háború közti telepítési kísérletekről esett szó, majd pedig az 1945-öt követő hatalmas népvándorlásról, melynek egy- egy korszakát jelöli a csehszlovák—magyar úgynevezett lakosságcsere, a magyarországi németek kitelepítése és a földosztás. A könyv jó harmada foglalkozik a bukovinai szé- kelység hányattatásával, telepítésével és beilleszkedésük történetével. A kiemelt részletek színhelye Hidas; az 'idő 1945 és az azt követő évek egészen napjainkig. Hogy a teljes mű célja és maga a cím világosabb legyen, hadd idézzem a készülő könyv mottóját: „...sok rosszat híreszteltek rólunk azok, akik ellenségnek néztek műnket. Hát az, biza nem igaz, amit reánk mondtak a rossz szájak, mert egy kicsit bépiszkolták nevünköt, de idővel bébizonyítjuk, hogy ezek rágalmak vótak, s akkor mü es felemelt fővel járhatunk és mindenki láthatja, hogy hű gyermekei vagyunk a drága magyar hazának ; ..” (Gáspár Simon Antal, isten- segítsi születésű székely.) A székel/ ház akkor és most Bodor György, a székelyek telepítési kormánybiztosa nagyon jól látta, hogy a székelységet sem gazdasági, sem kulturális területen nem szabad magára hagyni, hogy a telepítés, a földek és a házak birtokbavételével lényegében csak elkezdődött és azt be is kell fejezni. Ha már ólma, az önálló székely megye, nem valósulhatott meg, akkor legaTább olyan közösséget akart a meglévő keretek közt létrehozni, amely a székelység testére szabott, sajátos problémái szerint alakult és segíti beilleszkedésüket az újjáformálódott magyar társadalom egészébe. Az ilyesféle törekvéseket annak idején, 1945-ben nem nézték jó szemmel. Nem új közösségek létrehozásán fáradoztak, hanem még a meglévőket is igyekeztek likvidálni. Ami bizonyos mértékig érthető is, hisz a régről maradt, több-kevesebb eredménnyel funkcionáló közösségek nagy része épp az előző rendszerhez kapcsolódó társadalmi gyakorlat és elmélet révén nemhogy támogatta volna, hanem épperi bizonyos ellenállást fejtett ki az akkor alakuló^ új renddel szemben. Sokan úgy érezték, hogy új közösségek teremtésére az idő nem alkalmas, és lényegében szükség sincs rájuk. Pedig az egészséges társadalom nem nélkülözheti a közösségeket. „Mert — ahogy Hankiss Elemér szociológus írja egyik tanulmányában — a tapasztalatok szerint embernek és társadalomnak egyaránt szüksége van közösségekre. Az embernek, mert a közösség biztonságot nyújthat neki, tartalmat, célt adhat életének, nagyobb hatékonyságot szándékainak, a gazdagabb kibontakozás lehetőségét személyiségének. És a társadalomnak mint egésznek, mert közösségek gazdag hálózata nélkü1 atomizálódik, egyedeire esik szét, tehetetlen tömeggé formátlanodik, képtelen az egyéni érdekek sokféleségét társadalmilag hatékony csoportérdekké felerősíteni, egymással szembesíteni s ezzel önmaga belső önmozgását, fejlődését biztosítani.” (Közösségek: válság és hiány. Valóság, 1980. 9. 12. 1.) A közösség — szintén Hankiss Elemér meghatározása szerint — az embernek olyan együttélése, amelyet négy tényező köt össze: közös érdek, közös cél, közös értékrend és e három tényező meglétének tudata, vagy más szóval a „mi”-tudat. Hogy ez a sajátos „mi”-tu- dat milyen intenzíven él a bukovinai székelységben, különösebb bizonyításra nem szorul- Érzi azt mindenki, ha csak egyszer is volt találkozása velük.. „A bukovinai székelységnek — írja Andrásfalvy Bertalan néprajztudósunk — sajátos öntudata van. Bátran mondhatjuk, hogy egyetlen magyar népcsoportot sem találunk, amelyben csak megközelítően hasonlótokon élne a népcsoport külön- valóságának és történetének tudata. Ezt az érzést Bukovinában nevezhettük volna népinemzeti tudatnak, amelyet az 1930-as években a román és magyar sovinizmus egyaránt szított, de ez az érzés korábbi, és később Bácskában is megmaradt, és ma is elevenen él új hazájukban. Nem nevezhetjük lokálpatriotizmusnak, mert egy emberöltő alatt kétszer is megváltozott lakóhelyük. Ök maguk nem alkottak erre az öntudatra külön meghatározást, terminust, csak azt halljuk, hogy a „mü népünk"-et, a „mi fajtánkat, mi fajunkat" emlegetik. Bodor György erre a „mi”- tudatra alapozva akart székely közösséget teremteni. Hogy hogyan és mint, azért érdemes közelebbről megnézni, mert napjainkban egyre inkább érezzük, hogy valami hasonlóval kellene kísérletezni, és — amint látni fogjuk — ilyesféle közösségek kialakítására már Hidason is történtek lépések. (....) NÉMETH LAJOS A Csontváry-mű: megismerési és létmodell Csontváry műveit újból szemügyre véve, ismét rádöbbenünk, hogy milyen szintetizáló erő munkálkodott művészetében. A szakirodalom már több Ízben rámutatott arra, hogy miként akarja a devizionizmust és a posztimpresszionizmus dekora- tivitását nagy monumentális stílusba egyesíteni, mint ahogy arra is törekedett, hogy az európai festészetnek a Panofsky által északinak és délinek nevezett típusát — azaz a realiz_ must és az ideafestést — olyan szintézisbe foglalja, amelyben összegeződik és organikus egységet alkot a két típus. De valami nagyszabású szintézisre törekedett a művészet funkciótípusát illetően is. A XIX. század végén a művészetnek többféle funkciója létezett. Ezek közé tartozott o művészet, mint sajátos gnoszeoló- giai tevékenység és mint a művészt a kifejezésen át önreali- zóló aktus. Ebből fakadóan a mű vagy mint megismerési modell, vagy mint létmodell értelmezhető — mindkettő, azonban még az érzéki-konkrét szen- zuólis szférán a természetelvű- ségen belül realizálódott. A képzőművészet mint a valóság megismerésének sajátos formája hipotézis, a reneszánszban alakult ki, és a XIX. században, a pozitívizmus a természettudományok fellendülése idején új erőre kapott. Az érzéki megismerés, amely természettudományos eszközökkel kontrollálható-e hipotézis szerint szimbiotikus a művészi megismeréssel — ne feledjük, hogy az expermentális pszichológia megszületésének koráról van szó. A festészetben Seurat tevékenységét tekinthetjük para- digmatikus példának számára a festmény az érzéki megismerés modellálási kísérlete, azt lehet mondani, hogy analógiás szinten némiképp a modern természettudomány modelláló módszerének előlegezése. A megismerés „igazságának” biztosítékai, azaz a művész szubjektivitásából fakadó véletlen korrektívumai az experimentál pszichológiai kutatások. Humbert de Superville pszichofizio. lógiai felismeréséi, Charles Henry „tudományos esztétikája”, Chavreul szimultán kontraszt eleve és a „divina propor- zione” törvényszerűségei, az aranymetszéstől a szimmetriáig — tehát matematikailag, pszi- chofizialógiailag releváns meghatározók. így Seurat számára a festés a képzőművészet alapelemeinek tisztázása, egyfajta lexika és grammatika kidolgozása. A mű alkotó elemei — a vonal, a szín, a fény — jelentős autonómiával rendelkeznek, önmagukban kifejezhetnek általános emberi érzelmeket, csaknem függetlenül a tárgytól, omelyef jelölnek és függetlenül az alkotó szubjektivitásától. Az elemek szemantikai potenciálja is elsősorban pszichofiziológiai- lag determinált, a denotativ jelentés mellékes, az alkotóra való utalás pedig minimális, tudatosan visszafogott. A mű megalkotása tehát rendszer-teremtés a mű megismerési és esztétikai modell és nem önkifejezés, a benne lévő kifejezés — legalábbis intencióját tekintve — személytelen, hiszen a feladat a rendszerként tételezett műben az objektív összefüggések feltárása és egymásra vondtkoztatottsága. Mindennek úgyszólván ellentéte a művészet, a mű mint létmodell koncepció, amelynek a századvégen a legjellemzőbb példája Van Gogh művészete. Számára az önrealizálás egyedüli lehetősége a művészi ob- jektiváció amely ugyanakkor önmentés is, a Semmivel, az önpusztítással szembeni egyedüli szembenállás lehetősége vagy legalábbis illúziója. Némiképp ő is felhasználja a képzőművészeti alapelemek autonóm kifejező értékét, ha nem is olyan tudományos alaoozott- sággal, mint Seurat, inkább in- tutive, ellesve és ráhibázva. Megőrzi az elemek jelölő funkcióját, ugyanakkor minden elem egyúttal a művészi alanyra is reflektál minden motívum — természeti tárgy vagy az ember által teremtett második természet eleme, mint a híd vagy az épület — szubjektív töltést kap projekciókén^ is szerepel. Seurat vállalkozása mögött ott állt a természettudományos megismerés abszolút objektivitásába vetett hit, nem vesztette el még érvényét a felvilágo. sodás racionalizmusa, a mechanikus természettudomány, az ok-okozat viszony objektív szük_ ségszerűségének gondolata. Bár — mint ahogy a Seurat művészetét a szimbolizmus aspektusából elemző írások rámutatnak — ha talán csak a tudatalattiban, nála is megjelenik a kétely, az objektiven tudni vélt mögött- felsejlik a talány, egyik főművét, a „Cirkuszi parádé"-t nem teljesen jogtalanul elemezték már a kortársak Vanitas szimbólumként. Van Gogh már más kategóriákban gondolkodik. Számára a világ nem megismerendő, ha- nem"átélendő. érvénye nem a tudományosan igazoltnak megismertnek, hanem a szubjektíve egzisztenciálisnak van. Csontváry ismét a maga intuitív és hallatlanul egyéni módján, valamiként a két típus szintetizálásával próbálkozik. Naív materialista és pozitivista, Darwint tanulmányozza, sőt, még a tudomány tanainál ie jobban hisz az érzékileg tapasztalható a látással és tapintással kontrollálható igazságban. Művészetében is keresi a szükségszerű összefüggéseket, rábukkan az optikai keverés elvére. felhasználja az aranymetszést, arányszámításokat végez — de „a holt matematikai számítással” a „holt perspektívával” szembehelyezi az „élőt”, az „érzés távlatát” és az intuíciót. A racionálisát párosítani akarja az irracionálissal az objektíve szükségszerűnek rögzítését és a leírás objektivitását a szubjektíve érvényessel, a személyes kifejezéssel. Megőrzi a képzőművészeti alapelemek jelölő funció- ját, de ugyanakkor személyes értelmet is ad nekik. Képein a természeti motívum egyszerre prezentálja „fajtulajdonságát” és emelkedik a szimbólum szférájába. A mű számára is objektív rendszer, de ugyanakkor az önrealizálás és önmentés médiuma is. A kevésbé jelentős művein dominál ugyan az okjektív leírás, máskor néha a szubjektív önkifejezés 'önkénye zavaró főműveiben azonban páratlan az egyensúly és nemcsak formai értelemben. Az egyensúly ekkor egyúttal a mű mint megismerési és mint létmodell összegezési kísérletének sikeres eredménye. HÉTVÉGE 9.
