Dunántúli Napló, 1983. május (40. évfolyam, 119-149. szám)

1983-05-21 / 139. szám

Drávasztárcri pillanatképek

Pesty Frigyes 1864. évi településtörténeti összeírásából: Stára község Somogy megyéhez, gyön- gyösmelléki szolgabírói kerülethez tartozik. Járási székhelye Szigetvár. Dráva menti vidék. A község kétféle néven él, Viskócz és Stára. A helybéli elnevezésben Stára használatos és ez ismeretes országszerte. A község eredetéről mitsem tudni. Egy része Slavóniából származott, a már bennlakó honnét telepítéséről kinyomozni semmit nem lehetett. A község állítólag a régi időkben Stárától közel eső Szigeten állott, — s hihetőleg akkor neveztetett Viskócz- nak. Onnét azonban a mostani Stárára költözvén a lakosok — az előbbi falu elenyészett —, de hogy ez mikor történt a lakosok sem emlékeznek. Mire nézvén bővebb felvilágosítást a földesuraság Herceg Batthyány Fülöp úr ő méltósága bécsi főirattára nyújthatna. A lakosok horvátok. A község határában lévő topográfiai nevek: szántóföld — Bodony, Duhina, Kenderes, Lapocz, iegelők — Attak-kisvágás, Bresz- tiki-nagyvágás, Endesi, Himáni. Határos: Zaláta, Iványi községek határaival Baranyában és Révfalu község határával Somogybán. Slavónia felöl a Drávával. (Összeszedte Stárán 1864. X. 4. Péchy Károly jegyző). 1950-től Baranyához tartozik.

Gózsityné testnevelési órát tart az iskolában

Lassan gurul a gépkocsi Dró- vaivónyitól Sztára felé. A kétoldalt erdővel övezett út keskeny és gödrös. Meg-megdob- ja az autót. Hirtelen tűnik fel a helységnévtábla a magyar és horvát nyelvű felirattal: Dró- vasztára, Starin. A táblával ót- ellenben focipálya és előttük három mocsári tölgy. Olyan vastagok, hogy hárman sem érnék át egynek-egynek a derekát. A negyediknek csak a csonkja látszik. Kiszáradt. Előttük a természetvédelmi hivatal táblája figyelmeztet: a fák védettek. Lépésben hajtunk a falu központja felé. Már a házsorok elhelyezése sem mindennapi . . .

Régen a világtól elzárt szegény kisközség talpasházait egy patak választotta el egymástól. Ma már a patak kiszáradt, de a távolság megmaradt és ennek következtében a főutca két részre szakadt: egy betonozott és egy földes útra. (Sok gondot, vitát okoz ez!) A nádtetős talpas házakat, a vesszőből font kerítéseket eltörölte a múlt. Helyettük az utcára néző hagyományos egyablakos, hátrafelé épített szobás, kétszobás házak állnak. Belső kapu választja el a gazdasági udvart a tiszta udvartól. Az első udvarban virágok illatoznak, felettük szögletesen futtatott szőlőlugas. Itt senkinek sincs nagy szőlője. A bornak valót Siklós környékéről veszik a gazdák. A hátsó udvarokban pincék és gazdasági épületek sora. Szinte minden ház ablakát redőny, spaletta védi. Az utca kihalt, csendes. Egy két idős ember az udvarokban, láttunkra abbahagyja a munkát, hosszan néz utánunk. A község közepén buszmegálló, vele szemben a tanácsi kirendeltség és a takarékszövetkezet fiókja. Itt sütkérezik a langyos tavaszi időben egy őszhajú, termetes férfi. Nézelődésem felkelti az érdeklődését — előbb horvátul, majd látva, hogy nem értem, magyarul kérdezi: keres valakit? Aztán már irányít is befelé, a csöppnyi szoba felé.

— Gázsity Milutin vagyok. A feleségemről már hallott ugye

— inkább állítja, mint kérdezi.

— Hatom éve nyugdíjas vagyok, azelőtt közel harminc évig voltam itt az iskolaigazgató.

— Akkor mindenkit ismer.

— Biztos észrevette, hogy itt mindenki felsöpri az utcát. Szombat—vasárnap meg alaposan rendbehozzák az úttest, a járda és az árok környékét. Nem tűrik a szemetet. Az igyekvésüket dicséri itt minden: 1948-ban építették társadalmi munkában a templomot — mert olyan szegény, sárba maradt zsellérnép élt itt, hogy még templomuk sem volt — 1952-ben a kultúrházat és ugyanebben az évben kapott villanyt is a község. 1958-ban lebontottuk a régi iskolaépületet, helyette felépült a mostani, két tanteremmel és a hozzávaló nevelői lakással. A másik két tanterem a következő évben lett kész, és akkor kapott utat a falu. Itt aztán mindenki nekiveselkedett, ásták a házukig eső részt. Ki húsz métert, ki kevesebbet. A művelődési ház 1963-ban épült, mozit

1.966-ban kaptunk. Tizenhárom éve működik a takarékszövetkezet — kezdettől fogva én vezetem.

— Meddig volt horvát község Sztára? — kérdezem, de két asszony áll meg az ajtóban: — Dobri den! — köszönnek be, de aztán látván az idegent — jó napot! — Jöttem ezt a csekk fizetni — mondja az egyik, aztán elmosolyodik és inkább anyanyelvén folytatja tovább a mondanivalóját.

— Itt mindenki tud magyarul, persze a kiejtésen kihallani, bogy nem ez az anyanyelvűk. — Még én se beszélem tisztán a magyart — teszi hozzá. A kérdésére válaszolva: — Az útépítést megelőzően teljesen horvát falu volt ez, aztán mentek szerte a megyébe dolgozni — és hoztak haza férjet, feleséget. Kimondottan magyar család talán kettő van a faluban.

— Hogy alakult a népesség az elmúlt három évtizedben?

— Ezelőtt harminc évvel 1126 lakos volt, most talán hétszóz. Régen nagycsaládosok éltek itt, ma már ez nem divat. Inkább egy, vagy két gyerek. A fiatalok elköltöznek Sellyére, Görcsönybe, Siklósra, Harkányba, vagy Pécsre. Ahol dolgoznak, ott is akarnak élni. Kicsi a tsz, kevés munkáskezet kíván, másrészt a szakmunkások a szakmájukba helyezkednek el. A napi ingázás meg fárasztó. Azért szorgalmasak, igyekvöek óm nagyon! A betétállományuk nyolcmillió forint fölött van — ad pénzt a disznó és főként a tehéntartás.

A tanácskirendeltség vezetője két év óta Gyuradinovics Pálné, aki a falukrónikát is vezeti. Naponta nyolc órától tizenkét óráig található a hivatalában.

— A faluba érkező

táviratokat veszem^át, a hirdetéseket, adószedést, szarvasmarha-tenyésztési lapokat

adom ki, és ehhez hasonlók. Meg feljegyzem az érdekesebb

, eseményeket.

— Akad ilyen?

— Áh, — legyint. — Azt jegyeztem fel legutóbb, hogy tavaly négy család elköltözött, három pedig visszatelepedett. Hatszóznyolcvankilencen élünk a községben, de idén két család költözőben van — mennek be Sellyére. Meg talán az, hogy múlt évben két kutya megharapott két embert. Aztán kiutalom a szociális segélyeket, meg felhívom a sellyei szociális gondozónő figyelmét az egyedül élő, magányos öregekre. Mert 32 idős, egyedülálló ember él itt. Az Anicóban étkeznek 3, vagy 6 forintért. Én kezelem a gázpalackokat. Most épül új cserehely —, de persze ez is a falut elválasztó, kiszáradt patakmederbe — hiába kértük, hogy ne ide rakják, mert ronda lesz. Tudja mit mondtak? Vagy elfogadjuk, vagy semmit nem kapunk. Hát lehet ilyet? Ne nézzen körül az udvarban, nagy a rendetlenség. Itt épül az új tejgyüjtő. A faluban 54 tehén van. Miközben kikísér, még elmondja, hogy a folunak két hivatásos varrónője és legalább négy kontárja van. A vegyesboltba hetente frissen vágott csirke, hús érkezik, tej, tejtermék és minden, amire szükség van.

Az egész faluban csupán két emeletes ház van. Az egyik az orvosi lakás és rendelő, a másik az Orbán családé.

Orbán József a családfő 40 éves, a tsz-ben állatgondozó. Magas, inas ember. Hajnalban kel, 35 hízóbikát etet, almoz, aztán siet haza, mert akad bőven tennivaló. Hat tehén áll a jászol előtt. Aztán vissza a tsz- istállóba. Az esti munkcr'újra haza várja. A felesége, Gyulai Ilona 33 éves, háztartásbeli. Három gyerekük van, a nyolcadikos Tibor 15 éves, az ötödikes Róbert 11 éves, Zsolti három.

— A falu legnagyobb és legújabb háza a maguké. Miért építették másra, mint amilyen a falubelieké?

— Története van ennek — kezdi Orbán József. — Az édesapám Csalaviczóról jött át ide cselédnek. Itt nősült, itt születtünk mi a testvéreimmel. Aztán itt ismerkedtem meg a feleségemmel. A szülőim tilalma ellenére nősültem. Először egy kis házban laktunk, de a szoba, konyha kicsinek bizonyult, jöttek a gyerekek. Egy kislányt nagyon szerettünk volna. A legutolsónál azt telefonálták, hogy lány. Hej, úgy örültem, hogy a kocsmában alaposan kimulattam magam. De a falubeliek is örültek, na az Orbánéknak sikerült, lányuk is van. Megdöbbentem, amikor a feleségem mondta a kórházban, hogy ez is fiú. Hót mit tegyünk!

— Zsolti érti ám a magyart,

csak még nem beszéli! — veszi át a szót a felesége. Itt minden gyerek a sellyei óvodában tanul meg magyarul. Mert otthon csak horvátul beszélnek. Nekem is, lássa — na, hogy is mondjam —- jobban, gyorsabban megy a horvát. Kár, hogy nem érti. Az apósék nem sziveitek engem, aztán ennek az új háznak a helyén volt az édesanyám háza. Ideköltöztünk, és két éve belefogtunk az építkezésbe. Mindent mi a két kezünkkel csináltunk. A szünetekbe meg a gyerekek segítettek betonozni, malterozni. A nagyobbik még a kertészetbe is dolgozott, és azzal büszkélkedett o vasárnapi műszak utón: ma többet kerestem, mint te, édesapám! Most a lenti résszel elkészültünk: két szoba —

egyik a gyerekeké — fürdőszoba, főzőfülke, konyha, fürdőszoba és előszoba van. Fönt, a padlásteret jövőre fejezzük be, ott minden gyereknek lesz egy szoba.

— Hogy jönnek ki a fizetésből?

— Hazahoz az ember havonta 5000 forintot, és az elmegy a konyhára — kezdi a számolást Orbánné. Jön a családi pótlék 2000 forint, aztán a hat tehénből havi 6—8000 forint. Emellett leszerződtem a Sellyei ÁFÉSZ-szel uborkára. Tavaly próbáltuk először és tízezer forintot adott tisztán. Idén 240 négyszögölön termesztünk. A férjem növényeket gyűjt, most meg a csigákat szedi leadásra. Megkeres naponta több mint száz forintot velük.

— Nagyon hajtják magukat. Érdemes?

— Előre akarunk jutni. Még 90 000 forint OTP-tartozósunk van. Nem szeretünk adósok lenni. Ezért, meg a gyerekekért dolgozunk, hogy legyen meg mindenük.

Itt a faluban régen minden asszony és lány népviseletben járt. Maguk szőtték, varrták a hétköznapit is, az ünneplőt is.

— Egyáltalán, sző valaki még a faluban? — kérdezem Kovács Józsefné Mórica nénit, aki tiz évig, a nyugdíjig a pécsi Népművészeti Szövetkezetnek szőtte a szebbnél-szebb térítőkét.

— Már senki. Én is abbahagytam két éve. Nagyon nehéz, fárasztó munka. A fiatalok nem akarják tanulni. Pedig nézze milyen szépek a színek! — szétteregeti az unokának készített térítőkét, lepedőket. Nincs két azonos mintája. — Én mindig mást találok ki. Még az édesanyámtól tanultam a szövést, aki a Draskovics grófoknak dolgozott. Ma már csak lakósdiszek, függönyök. Nekünk még használati darabok voltak. Megvan még a régi vise- letem, de hát kihíztam. Őrzöm a szekrényben, néha kimosom. Ha felnőnek az unokák, megmutatom, hogy milyen viseletben járt még a nagyanyjuk. Azért hiányzik a szövés. Előveszem és összeállítom majd a széket, akkor jöjjön el — búcsúzik a kapuban tőlefn Mórica néni.

Egy csapat gyerek rohan velem szembe az utcán. Megállnak, rámbámészkodnok. Hangosan köszönnek és érdeklődnek, hogy hova tartok.

— Az iskolába.

A falu közepe. Nevelési centrum. Előtte sorakoznak a postaládák. így nemcsak a gyérekek, de a felnőttek mindennapi találkozóhelye. Jó itt megbeszélni az eseményeket, érdeklődni a rokonokról, az egészségről és mindenről.

Az iskola igazgatója Gázsity Milutinné, országgyűlési képviselő.

— Kevés a gyerek, az iskola is kicsi. Hogy győzik a versenyt a városi oktatással?

— Igaz, kicsi az iskolánk és

régi típusú, osztott oktatási formájú. De ez nem jelent hátrányt a gyerekeknek. Inkább megtanulják az önálló munkát. Sok kiválóságot adtunk az országnak: mérnököket, tanítókat. Ide járt iskolába a pécsi püspök titkára és Matoricz József, a fiatal pécsi színész is. ötven gyerek tanul elsőtől nyolcadikig. Ebből négy elsős. Heti 3—4 órában tanulják a délszláv nyelvet. Minden gyerek tud. és. ha véletlenül magyar családból származik — az ilyen ritka — megtanult beszélni horvátul. Könnyebb nekik az orosz is. Általában szünetekben is könnyebben megy az anyanyelven az ének és a beszélgetés.

— Mi a véleménye arról, hogy lassan csökken a népesség? Kihal a falu?

— Nincs megtartó munkalehetőség, az ingázás pedig senkinek se jó. Másrészt eddig nem volt rendezési terve a falunak, nem lehetett építkezni. Talán a jövőben ez is megvalósul. A másik nagy probléma a víz. Nemcsak nitrátos, hanem kolis is. Ezen sürgősen javítani kell.

— Közben lapozgatjuk az osztálynaplókat. Csupa Ger- gics, Kustra, Kovócsevics, Ma- torocz, Podróvácz és Greksa vezetéknevek között elvétve akad egy Halász, vagy Horváth. Ezek is horvátok, hiába tűnnek magyarnak. A keresztnevek már másról árulkodnak. Divat a Krisztián, Péter, Diána, Tímea, kevesebb a János, Károly, György, József, Ibolya, Mária, Ilona és Rozália.

— Itt nincs nemzetiségi kérdés. Mindenkit befogadnak, aki ide akar telepedni, cspk dolgos legyen és vegyen részt a falu életében. Illeszkedjen bele és ha lehet, tanulja meg a nyelvet is, hisz itt mindenki horvátul beszél. Egyszóval alkalmazkodjon.

Drávasztára gazdag község, igyekvő nép lakja: 232 ház van, ebből 180-ban gázzal főznek, szinte minden házban tv, rádió, háztartási gépek vannak. Ezenkívül több mint 60 gépkocsijuk van a sztáraiaknak — főként Zsiguli és Polski Fiat. Állattenyésztéssel foglalkoznak. Lakói horvátul beszélnek, de a Dráva menti községekben annyira eltérő nyelvjárások alakultak ki, csupán a Szentmártoniakkal értik meg jól egymást. Azért ez semmi fennakadást nem okoz az életükben. Dolgozni, boldogulni akarnak...

Adóm Erika

Marica néni a szőtteseivel