Dunántúli Napló, 1983. március (40. évfolyam, 59-89. szám)

1983-03-05 / 63. szám

A riportkészítés előzményei­vel ritkán traktálja az újság­író az olvosót; most talán megbocsátják a kivételt. La­punk minden évben köteles­ségének tartja, hogy nőnap előtt virág helyett valamiféle riporttal-publicisztikával kö­szöntse nőolvasóinkat. Eszten- dőrő1 esztendőre mogam is feladatokat kapok az újság­írómunka e szeletéből, s ír­tam már „köszöntőt” a köz- életiségről, az egyenjogúság­ról, a harmadik műszókról, az első számú női vezetőkről és a volt traktoroslányokról, mérnöknőkről és munkásasz- szonyokról J!.. Most hogyan tovább ...? A témán töprengve, kollé­gám megkérdezte: „Megfi­gyelted-e már, hogy miként mondják a nők ezt a szót: „fiam" ...? Mindketten egyre gondol­tunk. A legszebb női hivatás — vélem; a legszebb! — vo- lahogy eddig nem jutott eszembe. Kállai Kálmánná a pécsi délszláv iskola pedagógusa. Érthető a választás: a szülő­falu Felsőszentmárton. Férje a MÉV-nél dolgozik. A hetedik emeleti, kétszo­bás lokás nappalijában be­szélgetünk; a férj figyel, hall­gat, néha mosolyog. A téma a 8 éves Róbert, az egyetlen gyerek, a család szemefénye. — Milyen is az én fiam? — kérdi elgondolkozva Kál- loiné. — Nem tudom ... Az biztos, sok jó tulajdonsággal meqáldott, de eléggé makacs a drága. És nagyon jó szíve van ... Ezt el kell ismerni. Képzelje, szinte minden ba­rátjának külön-külön kis cso­magokat kell készíteni, ha valamiféle ünnep van. Még az utolsó gatyáját is odaad­ná. Ami nem tetszik: szeret verekedni. Hoay ő a Pie- done ... Meg üvöltözni. Róbert második osztályos; ugyancsak a délszláv iskolá­ba jár. Persze, nem az édes­anya osztályába. Most éopen egy verset kéne tanulnia, amolyan altatót, de addig biflázta, mío elaludt. . . „Draga, moje .. — Igen jó eszű, könnyen tanul. Minden héten megfejti a „Narodne Novine"-ban a gyermekreitvényeket, s elkül­di. Nemrégiben kapott aján­dékba a szerkesztőségtől a jó megfejtésért eav bélyegalbu­mot, de elcserélte zsírkrétára. Hiába mondtam neki, hogy a bélyegalbum sokkal értéke­sebb, neki a zsírkréta kellett. Kintről csoszogás: félig csu­kott szempillókka! Róbert tá­molyog befelé. Odabújik édesanviához, kicsit fázósan, kicsit oltalmat keresően. Az édesanya pedig simo­gatni kezdi kócos üstökét. Boly, hétfő este, 6 óra. Az Alkotmány utcában csend van. Bősz Flóriánné botra támaszkodva, lassan nyitja a kertkaput „Baj van már a lábaimmal — mondja, — nem engedelmeskednek úgy, mint régen .. Mondom, a fiáról szeretnék beszélgetni. — A fiamról? Mit mond­hatnék én a fiamról? Most menték el falugyűlésre, Bor- jádra. Ha előbb érkezik, még itt kapja. A fiú — a nagyközség ta­nácselnöke. Bősz József. Az édesanya szemével — vélem — az első ember itt, — Csodálatos dolog ez — mondja kisvártatva.— Mindig is jóeszű gyerek volt, szorgal­mas, szüleit szerető. Monyo- ródon laktunk, ott járt isko­lába, aztán Bolyban polgári­ban, majd tanító lett. Drága, fiam ... Támaszkodik a botra, s hallgat. Bősz néni 72 eszten­dős. — A kisfiam . .. Szeme elnedvesedik. Gon­dolatai valahol messzire jár­hatnak. Talán kint, a monyo- ródi határban, talán má­sutt . .. — Dolgoztunk érette kint a földeken, eleget. De nem volt hiábavaló. — Büszke rá? Elmosolyodik: — Látja. Mór nem is fáj annyira a lábam. Czeider Lajosné naponta több ezerszer emeli meg a vasalót, s estére már csukló­ja, válla érzi. A pécsi kesz­tyűgyár dolgozója 1957 ápri­lisa óta. A cég védjegyét si- mítja-vasalja be a kesztyűk­be... Fia ugyanitt kesztyűsza- bász. — Bár minden édesanya azt mondhatná el a fiáról, amit én — mondja, — soha semmi problémám nincs vele. Csodálatos gyerek volt, s az ma is. Czeider Lajosné — özvegy­asszony. Húsz esztendeje halt meg a férje, s egyetlen fiát — szeme fényét — egyedül nevelte. Mint említette: amit tudott, mindent előteremtett számára. (Divatozásra nem tellett.) Állandó délutános műszakokat vállalt a műszak- pótlékokért, túlórázott a meg­élhetésért. Szeptemberben megy nyugdíjba — ma 2900 forint az alapfizetése. Beszél a vállalatáról, mun­katársairól — sokat köszön­het nekik. Beszél menyéről, aki szintúgy csodálatos asz- szonyka, unokájáról, a 6 esz­tendős Eszterkéről ... Azt mondonám; elégedett asz- szony. — Elégedettség? Talán. A körülményeimhez képest bol­dog vagyok. Fiam elismert munkás, kiváló dolgozó, párt­tag is, munkatársai szeretik. Kell-e ennél több? Amikor a pécsi házukat bővítették, hogy szoba jusson, fia csoládjának, csak elnézte, hogyan munkálkodik a bri­gád, fia barátai. Mondom: most délelőtt van, s a munkában találtam. — Előbb bejöttem. így is lehet túlórázni, egy kis pénzt keresni. Az unokám ősszel iskolába megy ... Fehér köpenyt, szájkendőt veszek. A POTE Szülészeti Klinikáján kiváltságos o hely­zetem: az influenzajárvány miatt szünetel a látogatás. Az idegen, az utcáról jövő, nemkívánatos személy. Sasvári Gáborné arcán a boldog kimerültség-fáradt­ság; talán egy óra múlva in­dulnak haza. Február 22-én második fiát szülte, a 3700 grammos Gábort, aki azóta is csak alszik-eszik-alszik- eszik és nagyokat böfizik a vi­lágra . .. — Milyen érzés? A fiam . . . a kisfiam, a picurka . .. Ezt szavakban nem lehet kifejez­ni. Kezembe veszem, hallga­tom a szuszogását, és . . . mintha évek óta ismerném, évek óta hozzám tartozna. Gábor burokban született — a császármetszés fájdal­mai nem fájdalmak már. Sasvári Gáborné a POTE dolgozója: mint említette, a tudományos kutatások anali­tikus nyilvántartását végzi. Érthetőbben: figyeli, ellenőr­zi, hogy a kutatók különféle vásárlásaiknál, beszerzéseik­nél a megadott pénzügyi ke­retek között maradnak-e. A férje az uránnál operátor. — Fiút várt? Megrázza a fejét. — Kata lett volna ... Per­sze, most rém büszke az ap­ja. Meg én is. Értesítő kártyát vesz elő, rajta fénykép és az ilyenkor szokásos szöveg „Tudatom, hogy 1983. február 22-én megérkeztem .. Álmodozó szemekkel bá­mulja a fényképet: — Csak olyan boldog le­gyen, mint én, most. A tepsi pogácsa illata — most került ki a sütőből — betölti a szobát. Sárika néni letakarja 'kockás konyharuhá­val: — Egy picit hagyjuk állni, aztán majd megkóstolhatja. Bátran. Van még egy tepsire való, úgy gondoltam, küldök majd az unokáknok is ... Férjére néz; az rábólint. Most jött be a fészerből, nem éppen a legjobb kedvvel. Szög pottyant a darálóba, s bár ráakadt, olyan hongot ad a daráló, mint a tűzoltó­sziréna. Kerülő Miklós — szép, ízes név; Szabolcsból települt át negyvenegyben — novemberben ment nyugdíj­ba. Briaádvezető volt a Sza­badszentkirályi termelőszövet­kezetben. — De a fiúnk, ott van ... Az ifjabb Miklós — szállí­tásvezető. — Jó gyerek volt mindig — mondja Sárika néni. — Nem volt vele baj, kiskorában sem. Mentünk ki a földre, vit­tem magammal. Leterítettem a pokrócot, sátrat csináltam fölé, hogy ne bántsa a nap, s néha-néha ránéztem ... In­ni, enni adtam, megvolt az magában is... — Kire hasonlít? Megvonja a vállát. — Talán az apjára. De a szeme az enyém . .. Itt laktak eqyütt azután is, hogy a fia megnősült, s meg­született az első unoka is, Szilvia. De aztán összeadták a pénzt — Miklós bácsi sze­rint Sárika néni volt a pénz­felelős —, s vettek Szentlőrin- cen a társashózban két és fél szobás lakást. — Az uram nem volt itt­hon, amikor pakolták a búto­rokat — mondja Sárika néni —, de jobb is. Nagyon fájt, amikor ezért, azért visszajött a fiam, s aztán fölberregett a motor. Kongott a szoba az ürességtől, mint a verem. Azóta van még egy unoka is: Gábor. — Ha holnap visszajönné­nek? — Akár ma is ... A nagy hóz kapuja mindig nyitva. A fiú, szinte minden­nap benéz a szüleihez, mint vannak, hoqy élnek? Sűrűn itt is ebédel, főleg, ha vala­mi jót főz az édesanyo. De mikor nem főz jót? Kollégámat kérdezem, mit gondol, róla mit mondana az édesanyja? Megigazítja a szemüveqét, zovartan az ak­várium felé fordul: — Olyan dolgokat, amit te nem hinnél el... De mind igaz lenne. Kozma Ferenc A baloldali hatalom legitimitása Községtanácsi választásokat tartanak Franciaországban. A tét a baloldali hatalom szem­pontjából igen jelentős. Né­hány héttel ezelőtt Georges Marchais, az FKP főtitkára a jobboldal által szívósan szer­vezett „ellenhatalom”-ra, mint komoly politikai veszélyre hívta fel a figyelmet. Az ellenzék ve­zetői nem titkolják szándéku­kat, miszerint idő előtti nem­zetgyűlési választásokat akar­nak kikényszeríteni a márciusi választások számukra már elő­zetesen kedvezőnek ítélt ered­ményei után. * A Francia Szocialista Párt 1981-es hatalomra kerülése előtt politikai stratégiáját az ország szociológiai fejlődésé­nek elemzésére alapozta, s ily módon programját az aktív la­kosság mintegy 80%-át kitevő, bérből és fizetésből élő, de ko­rántsem homogén népesség szükségleteire, vágyaira és tö­rekvéseire összpontosította. Elektorális szempontból haté­kony stratégiának bizonyult ez, amit a kommunisták részvéte­lével kivívott győzelmen túl, a szocialista elektorátus összeté­telére vonatkozó vizsgálatok külön is megerősítettek. A „változás" eszméje a „Szo­cialista terv"-ben a kapitaliz­mussal való fokozatos szakítás stratégiájában konkretizálódott. Ugyanakkor Francois Mitterand az Elysée-palotába való beköl­tözése után több alkalommal is kifejezte azt a szándékát, hogy valamennyi francia elnöke akar lenni. A Francia Köztársaság elnö­ke a hétéves hatalmi periódus első évében, anélkül, hogy a maga számláján demonstratív módon szerepeltette volna a „Szocialista terv"-ben javasolt stratégiát, meg volt győződve annak szükségességéről, hogy a fontos strukturális reformok­hoz a lehető legkevesebb idő- veszteséggel hozzá kell kez­deni. A teljesen vagy csak rész­ben megvalósult reformok — államosítások, vagyoni adó, ha­lálbüntetés eltörlése, az admi­nisztratív döntési folyamatok alapvető megváltoztatását és a politikai hatalomnak a megyék szintjén történő újraelosztását célzó decentralizációs törvény — mellett a kormány — már ekkor jelezte a pénzügyi refor­mot, a Büntető Törvénykönyv reformját stb. Érthető, hogy a „változás ideológiá"-ját szolgáló számta­lan kezdeményezés a lehető legnegatívabb reakciókat vál­totta ki azokban a társadalmi kategóriákban és politikoi pár­tokban, amelyek számára 1981. május 10. nemcsak az állami- politikai hatalom elvesztését je­lentette, hanem annak a gaz­dasági és szociális rendnek a veszélyeztetését is, amely leté­teményeseinek tekintik magu­kat. A leginkább kiszámítható volt persze a nagytőke és politikai­ideológiai képviselőinek reak­ciója. Ugyanakkor talán a leg­hevesebb volt a szocialisták ál­tal kissé alábecsült ún. szocio- professzionális kategóriáké, amelyek 1981 őszétől kezdve — felidézve a „chilei szindró­ma” rémét — kezdtek kemé­nyen szembefordulni az új ha­talommal. Igaz, hogy a kis- és középiparosok, kereskedők, a szabadfoglalkozásúak egy ré­sze és a kézművesek szocioló­giailag kisebbségi kategóriát képeztek, s mint ilyenek, nem voltak elengedhetetlenül szük­ségesek a baloldali politikai többség létrehozásában és fenntartásában. Miután foko­zatosan kiderült róluk, hogy a gazdasági motor szerepét játsz- hatják, miután nyilvánvalóvá lett, hogy a gazdasági válság­ból való kijutás, vagy az új gazdasági fellendülés feltétele­zi az államosítások révén meg­szerzett ipari és bankeszközök mellett a magánbefektetéseket is, a hatalom bizonyos késéssel, számot vetett e kategóriák tö­rekvéseivel is, s jóváhagyta a magánvállalkozások bizonyos terheinek csökkentését. Össze!1 újabb elégedetlenke­dők léptek színre: orvosok, hi­vatalnokok, jegyzők, ügyvédek adtak igen zajosan hangot vé­leményüknek, s vonultak fel til­takozó és követelőző transzpe- renseikkel. Mozgásba lendültek tehát a „középosztályok". E „köztes csoport” tényleges nagyságát elég nehéz kideríte­ni, de tény az, hogy számukat — mint az közismert — gyors ütemben gyarapította az auto­matizálás, majd a kibernetizá- lás, a szolgáltatási szektor tér­hódítása, a társadalmi termék mennyiségi növekedése, az ok­tatási rendszer fejlődése. A kö­zéposztályok sokrétűsége ma­gyarázza egyfelől azt a tényt, hogy a határvonalak igen el- mosódottak, másfelől azt is, hogy a rendkívül heterogén csoport jelentős politikai súlyra tett szert. A bipolarizálódást, sőt a ket­tős bipolarizálódást kikénysze­rítő francia választási rendszer (a jobboldalon R. P. R., UDP, baloldalon SZP, FKP) kudarcra kárhoztatja a középosztályok politikai strukturálódására irá­nyuló kísérleteit. Ennélfogva vi­szont biztosan tudják — mivel a politikai és társadalmi mező közepén foglalják el helyüket —, hogy a politikai mérlfeg szerepét töltik be a nemzeti egyensúly fenntartásában, s meggyőződésük, hogy társadal­mi tekintélyük és a jómód, amelyben élnek, jogos ellen­szolgáltatás önmaguk munká­jáért. A középosztályok azonnal tiltakoznak, ha bárki megkér­dőjelezi pozícióikat, hivatkoz­zék akár politikai érvekre, akár a világméretű gazdasági re­cesszióra. Ilyenkor kísértést éreznek arra, hogy elfordulja­nak attól a politikai hatalom­tól, amelynek „politikai kísérle­tei”- hez egyideig toleránsán vi. szonyultak és nagy valószínű­séggel az „erős kéz" politikáját szorgalmazzák. Ez a tény az e- fajta politikát megtestesítő Jacques Chirac esélyeit növelik a következő elnökválasztásra. Chirac és Giscard sloganjei- től is bátorítva, kétféle maga­tartás, kétféle reakció figyelhe­tő meg. Az egyik tehát abban áll, hogy megkísérli kihasználni egy instabilnak tartott hatalom gyengeségeit. Az utcákra ki- menve, a középosztályok bizo­nyos rétegei próbálkoznak ez­zel a módszerrel'. A másik a „jobb és közeli napokra" vá­rók tartózkodását eredményezi. Különböző vállalkozások tulaj­donosai későbbre halasztva be­fektetéseiket, ennek a politikai várakozásnak engedelmesked­nek. A politikai helyzet már mind­ezek következtében alkalmas­nak mutatkozik a jobboldal szemében arra, hogy felvesse a legitimitás és a legalitás problémáját. Ismeretes, hogy a gaulleisták, illetve maga a Gaulle tábornok 1960-ban két évvel a hatalomba való vissza­térése után a legitimitásról, a hatalomhoz való jogosultságá­ról beszélve így szólt: „a legiti­mitás, amelyet húsz év óta én testesítek meg”. A gaulleizmus követői még ma is kérkednek azzal a legitimitással, amelynek alapja a Vichy, a német fasisz­tákkal együttműködő rendszer­rel való szembenállásban ke­resendő. Igaz, hogy ma még Chirac arról beszél, hogy nem kell különbséget tenni legitimi­tás és legalitás (törvényesség) között, csak „különleges körül­mények között, mint amilyen egy nemzeti dráma, amelynek során a törvényes hatóságok hivatkozásukhoz hűtlenné vál­nak". Ugyanakkor kimondatja barátaival, mint pl. Bemard Pons-nal, az RPR főtitkárával, hogy a „szocialisták az állami hatalmat és a Nemzetgyűlés többségét a körülmények segít­ségével ragadták magukhoz". Vagy Claude Labbéval, a Nem­zetgyűlés RPR csoportjának el­nökével: „El kell, hogy távoz­zanak, ezek a cselekvésképte­lenek”. A márciusi községtanácsi vá­lasztások ebből a szempontból is igen nagy jelentőségre tesz­nek szert, mivel ha a szavaza­tok ismét bizonyítják a „balol­dali kísérlet” törékenységét, ak­kor a jobboldali ellenzék a kö­zéposztályokkal való erős szö­vetségben, s bizonyára ekkor már maga Chirac is, a lehető legkeményebben fogja vitatni a baloldali hatalom legitimitá­sát. Csizmadia Sándor IICIIIIbh

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents