Dunántúli Napló, 1983. február (40. évfolyam, 31-58. szám)
1983-02-12 / 42. szám
Új autóbuszváró-öböl Pécsett, az Urögi úton „Együtt a ivarosért!** Peremterületi gondok a nyugati városrészben Lakóterületi fórum tanulságokkal és kérdőjelekkel Egy kissé furcsa módon nem éppen a nagyvárosra jellemző gondok foglalkoztatják Pécs nyugati városrészének lakóit. Legalább is erre utalnak a közelmúltban megtartott lakóterületi fórumon elhangzottak. Csatornázás, a gáz bevezetésének lehetősége, területrendezés, új közkút igénye — mind, mind a peremkerületek jellegzetes, napról napra visszatérő problémái. Úgy tűnik, hogy Újmecsekal- ja egyre inkább a sínre került, nagyobb zökkenők nélkül élő városrész képét mutatja. Onnan, legalább is néhány közlekedéssel kapcsolatos kérésen kívül nem érkezett észrevétel. Lássuk hát, milyen konkrét problémák kerültek terítékre! Gáz - társulással Kovácstelep lakóit több kérdés is foglalkoztatta, néhány ezek közül összecsengett más lakóterületek problémájával. Ezek között első helyen áll a csatornázás megoldása. Ebben pozitív választ kaphattak az ott lakók, mivel még ebben az évben megkezdik a munkálatokat. A többiek, például a 72. sz. választó körzet lakói (a Szigeti úttól északra eső környék Homok u., Tiborc u., stb.) csak később, a városi tanács anyagi lehetőségeinek függvényében juthatnak csatornához. A kovácstelepiek társadalmi összefogással meggyorsíthatják a csatornaépítést. Szinte az egész nyugati városrészt élénken foglalkoztatja a gázellátás kérdése. Vajon hogyan részesülhetnek ők is a vezetékes földgáz kényelméből? Az illetékesek válasza az volt, hogy nagymértékben kell saját erőből hozzájárulni ehhez pénzzel és társadalmi munkával. A jövő a lakossági gázvezeték építő társulásoké lesz, ennek szervezeti, jogi és pénzügyi formái most vannak alakulóban. Az érdekelteket időben értesítik a lehetőségek részleteiről. Kisajátítás pénz nélkül Bíztató választ kaptak a Volántól a patacsiak és az Aba- ligeti úton lakók.. Új járatok beállításával a problémáik rövidesen megoldódnak. S ha már a közlekedésnél tartunk, a maj- dan.létesülő Páfrány utcai buszpályaudvar kérdése is többeket foglalkoztatott. A válasz az volt, hogy a tervek elkészülte utón azokat a lakossággal ismertetik, észrevételeiket figyelembe veszik. Meglehetősen éles hangorí vetődött fel a Magyarürögi úton lakók panasza. Ott ugyanis két éve kisajátítottak bizonyos területeket, autóbusz megálló öb. lök létesítése céljából. A türelmetlenség érthető, hiszen az öblök megépültek, az üggyel kapcsolatos aktacsomók egyre dagadnak, pénzt azonban még egy fillért sem láttak. A panaszosok ígéretet kaptak e kellemetlen huzavona mielőbbi befejezésére. A 3-as lakóterület várospolitikai fóruma érdekesen kettős képet mutatott, de igen sok tanulsággal szolgáltak a tanácsi és szolgáltató szervek, hatóságok számára is. Elsősorban az volt a furcsa, hogy több mint harmincezer ember képviseletében félig töltötték meg a jelenlevők a Mozgalmi Ház egyébként sem tágas tanácstermét. Alig voltak többen, mint a vá- Ias7tadásra illetékes meghívottak. A bizalomért önként adódott a kérdés: vajon ezen a területen ilyen kevés lenne a 'probléma, vagy ésszerű javaslat? Netán a távolmaradás oka egyfajta csalódottságból származó közöny, amely eleve reménytelennek ítél bármilyen felszólalást? Ha nem is lehet ilyen sarkosan, egyértelmű igent mondani, egyik találgatásra sem, a fórum hangulata mindenképpen igazolja, hogy jócskán van mit tenni a lakosság bizalmának megnyeréséért. Mert nem egy felszólaló tette fel a plénum előtt a kérdést: hogyan álljak a választóim elé, hogyan mozgósítsák társadalmi munkára, ha úgy érzik, hogy háttérbe szorultak más lakóterülettel szemben? Vagy ha ügyük megnyugtató rendezése késik, ha intézkedés helyett egy szűkszavú, rideg elutasító levelet kapnak. Az is feltűnt, hogy a többség milyen közéleti felelősséggel, szlenvedéllyel foglalkozott lakóterületének gondjaival úgy, hogy azt az egész város életébe ágyazva látta, láttatta. Megértették, hogy csak azt a pénzt leihet fejlesztésre felhasználni, ami rendelkezésére áll a városnak (idén 820 millió forint, jóval kevesebb, mint tavaly). E pénzeszközök elosztásánál óhatatlanul vannak, akik hátrább kerülnek a sorban, de semmi- kép sem azért, mert a tanácsi tervek készítői számára „mostohagyerekek”. Ezért hangsúlyozta a fórum előadója, Komlódi Józsefné tanácselnök-helyettes azt, hogy mennyire fontos a körültekintő tervezés, a megvalósítások határidejének szigorú megtartása, a közös célok eléréséhez a nagyobb arányú társadalmi ösz- szefogás. Mindezért nagy hangsúlyt kell helyezni az ügyintézőknek, ügyfeleknek egymás kölcsönös megbecsülésére Így telhet meg tartalommal a jelszó „Együtt a városért!" Kurucz Gyula A folytonosság öröme Dr. Bencze Lajos rendőr- alezredes Fel nem tudtam fedezni beszélgetésünk közben: kívülről nézi-e magát? Azt a fiatalembert, aki annak idején — amikor kinevezték — a legfiatalabb bűnüldözési osztályvezető volt Magyarországon. Akinek tulajdonképpen akkor még alig- alig volt tapasztalata, akinek az életvédelem volt az egyik alapfeladata, s erről a munkáról most, 55. születésnapján, mint az ország egyik legidősebb bűnüldözési osztályvezetője azt mondja: — Nálunk az életvédelem az egyik „lég-” ... ♦ Ne menjünk el a kezdetekig, hiszen végeredményben akár simának is mondhatjuk az utat, de vargabetűkkel tarkítottnak semmiképpen sem: bevonult a hadseregbe, tiszthelyettes lett, 1953. december 28-án leszerelt. — Messziről és közelről jöttem a rendőrségre dolgozni: Gyöngyösön szereltem le, jó pár száz kilométerre innen, de mégis csak közeire jöttem, mert ez is, az is egyenruhás, fegyveres testület volt. Nem tudtam egyébként, hogy pontosan mire is vállalkoztam, egyedül azt láttam tisztán: szó sem lesz lézser napokról. Feszes, kötött életre kellett számítanom. — Nehéz volt akkoriban rendőrnek lenni? — Nehéz. S ezt nem azért mondom, mert — például — kerékpárral jártunk vidékre nyomozni. Elsősorban azért jelentett kemény feladatot, mert nagyon sokat k«Hett dolgoznunk. Meg sem tudom mondani, hány éjszaka keltem fel hirtelen riasztásra, pedig azzal feküdtem: végre, ezt az éjszakát átalszom ... Bár — s ezt csak utólag tudom így fogalmazni — akkoriban, mint fiatalember, ezeket a fizikai megpróbáltatásokat természetesen sokkal könnyebben viseltem el. Az persze hozzátartozik ehhez, hogy csalódom — kezdetben a feleségem, később két fiam — megértő segítsége nélkül ez nem ment volna. Kevés olyan asz- szony van, aki zokszó nélkül tudomásul veszi, hogy a férje éjjel, vagy nappal, ünnepnap és hétköznap bármelyik pillanatban, elrohan dolgozni../. — Szerelte a nyomozói munkát? — Megszerettem. 1957-től vagyok a bűnüldözési osztályon. Akkor valóbon én voltam abban a pozícióban a legfiatalabb. — Gondolt karrierre? — Szó sem lehetett róla! Nyolc általános, egy tanfolyam ... Kezdő kis „valamicske” voltam ... — Mit kellett azért tennie, hogy osztályvezető alezredes legyen, birtokában a doktori címnek? — Sokat és jól kellett dolgoznom, ez magától értetődő. — A tanulás vagy a gyakorlat szüli a jó nyomozót? — Nem is tudom ../. Nyilván mind a kettő. De talán a gyakorlat a döntőbb, ám az így szerzett ismereteket, a rutint, -a jártasságot meg kell erősíteni az elméleti felkészültséggel. Ez elengedhetetlen. Már 1959-ben úgy éreztem: szükségem van a jogi ismeretekre. — Melyik tárgyat szerette a legjobban? — Ami a szakmámhoz kötődött: a büntetőjogot, a kriminalisztikát. — Kanyarodjunk a mába: mi a bűnüldözési osztály alapvető feladata? — Azt is mondhatnám: itt folyik az a bizonyos klasszikus nyomozói munka. Másképpen fogalmazva, kissé hivatalosabban: az emberek vagyonát, életét, testi épségét veszélyeztető bűncselekmények felderítése. ‘Nagyon sok „szép" ügyünk van ... — Szép? Melyek a „szép" ügyek? — Hát, hogy igy kérdezi, erre tényleg nehéz válaszolni ... Talán a legbonyolultabbak../. Befejezni eredményesen egy ismeretlen tettes és gyilkossági ügyet... — Volt sikertelen ügye is? — A nagyobb jelentőségűek- ből? Egy .\ . — És még mindig izgatja? — Nincs talonba téve ... — Mi a leglárasztóbb a munkájában? — Mint mondtam, néha egybeszakadtak az éjszakák. Nem lehetett kikapcsolódni a munkából, bár: élveztem ezt. Különösen a buktatókat, a köztes kudarcokat, mert ezek fokozott továbbgondolásra kényszeritet- tek, s az, ha sikerült a rafinált tettes eszén túljárni, pihentető örömet jelentett. Később ezt az örömet már a hivatástudat helyettesítette, de végül is: itt rejlik a felelősségtudatunk. Ami az örömmel, felelősséggel végzett munkán túl van, az már csak kenyérkereseti lehetőség. — És mostanában mi lárasztja? — Talán az, hogy beosztásom jobban köt az íróasztalhoz, mint szeretném .... — A közelgő nyugdíj tudata? — Az nem. Erre is felkészítettem magam, az ember legyen tisztában a dolgok rendjével. Nyugodt szívvel állítom: elégedett vagyok a pályámmal. — A krimiket olvüsó, izgalmas bűnügyi filmeken edződött emberek megoldhatatlan ügyeket is sejtenek a nyomozói munka hétköznapjaiban. — Nincsen megoldhatatlan ügy. ez meggyőződésem. Mind. egyiknek a végére lehet járni, a kérdés csak az: mennyit kell kutatni, dolgozni a történet 100 százalékából azért az egy százalékért, amelyik világossá teszi az ügyet. Lehet, hogy ez a nüansz már az első napokban megvan, lehet, hogy hetekkel később derül rá fény. De valahol ott von, mindegyik bűnügy, ben elrejtve. — Ettől lesz nehéz ez a munka? — Ettől is. Az állandó készenlét, egy-egy ügy kapcsán az a különös feladat, hogy az elkövető logikája, gondolkodása alapján is lépjünk, hogy a társadalom jogos elvárása: gyors munkával szűrjük ki a köznyugalmot, a közrendet zavaró elemeket, hogy ezen az osztályon összefogjuk az egész megye bűnüldöző munkáját: ez mind a hétköznapod terhe. Ha valaki azt hiszi, hogy csak Co- lombók vagyunk, akkor téved, ha a fentieket nem teszi hozzá. — Melyik a legemlékezetesebb ügye? — Az első. Szőnyeget loptak egy plébániahivatalból. Aránylag rövid idő alatt megtaláltam a szőnyeget, a tettest is. Egykét hónapos nyomozó voltam okkor, nagy érzések feszegettek az általam hatalmasnak vélt siker nyomán: lehet még belőlem valaki . . . Dr. Bencze Lajost 55. születésnapján az Elnöki Tanács „Vörös Csillag” érdemrenddel tüntette ki. Mészáros Attila Hír a Szigetvári Konzervgyár üzemi lapjából: az üzemi KISZ-bizottság és a szakszervezet által hirdetett kommunista szombaton 539-en vettek részt. A társadalmi munkával szerzett pénz egy részét — csaknem 50 ezer forintot — betétbe helyeztük Nicsovics Györgyné kollégánk részére, akinek a gyermekét a Szovjetunióban gyógykezelik. A műtét már megtörtént, s előreláthatólag 10 hónapig kell Nicsovicsnénak a gyermekével együtt a Szovjetunióban tartózkodnia. A hetedik évében lévő Gábor — Nicsovicsék kisebb fia — fejlődési rendellenességgel született. A bal karja lényegesen rövidebb a jobbnál. Nemcsak a szülők, hanem a fiatalasszony munkatársai sem tudtak beletörődni a helyzetbe, s évek óta keresték a lehetőséget a változtatásra. A segítés reményét mégis a véletlen hozta meg számukra. — Olvastuk a Szovjetunió című képes folyóiratban, hogy egy szibériai városban, Kurgánban rendkívül jó eredményeket ér el Ilizarov professzor, a Gáboréhoz hasonló rendellenességek gyógyításában — meséli Schlichter Andrásné, Nicsovicsné kolléganője. A laborunk kollektívája úgy döntött, hogy megpróbáljuk Gábort kijuttatni a Szovjetunióba. A Vöröskereszt segítségével megkaptuk a két ország illetékeseinek támogatását és Ró- zsáék tavaly útnak indultak. A gyár, a kezeléstől függően meghatározatlan időtartamú, fizetésnélküli szabadságot engedélyezett Nicsovicsnénak. A kisfiú és szülei november 3-án érkeztek meg a kurgáni kórházba. — Bár ezt itthon is megmondták, de ott a kórházban Ilizarov professzorék megerősíMeUéjük álltak a munkatársak Egy szigetvári kisfiú szibériai kórházban gyógyul tették, hogy a kisfiámat teljesen díjmentesen látják el, illetve gyógykezelik — folytatja Nicsovics György, aki három hetet töltött odakint. A feleségemnek albérletet kerestek és mindennap bent lehet Gábornál. Kivé. tei az az idő, amikor a gyógykezelés tart. Erről annyit tudok, hogy a műtétet követően nyújtással próbálják elérni, hogy a bal karja utolérje a jobb kar hosszúságát. A feleségem levelei és telefonjai eddig csak jó hírrel jöttek. Én biztos vagyok abban, hogy Gábor rendbejön. Már csak azért is, mert mikor kint jártam, megtudtam, hogy ebben a kórházban eddig 57 országból érkezett több száz gyermeket kezeltek és döntő többségüket teljes sikerrel. Az édesapa tavasszal ismét meglátogatja a kisfiát és a’ feleségét. Viszi az újabb tankönyveket is, hiszen Gábor most lenne első osztályos és hogy ne legyen túl nagy a lemaradása, édesanyja tanítja az alapismeretekre. S miközben ha lassan is, de telnek a napok, a labor kollektívája, a gyár kétszeres kiváló Fellner Frigyes szocialista brigádja újabb segítségen töri a fejét. — Nem tudjuk, hogy létezik-e olyan rendelkezés, ami lehetővé teszi, hogy Rózsa ezekre a hónapokra táppénzt kapjon, de reméljük, hogy igen, vagy ha nem, akkor talán méltányosságból is lehet valahogy segíteni rajtuk — mondja Schlichterné. Az a pénz, amit a kommunista_ szombattal a gyár kollektívája juttatott a családnak, tulajdonképpen utólagos segítség. Nicsovicsék a család összefogásával, kölcsönnel teremtették elő azt a összeget, ami kellett az utazásra, a felruhózkodásra —■ most még szerencsére enyhe a tél Szibériában, csak —25 Celsius-fok az átlaghömérsékT let — és Rózsa albérletére, egyáltalán az ottani megélhetésére. Itthon egy fizetésből él az édesapa a 10 éves nagyobb fiúval. Gyuri autóviljamossági műszerész a Zrínyi termelőszövetkezetben, órabérben cfblgozik. Mindenesetre nem írjuk meg Rózsának, hogy miben kísérletezünk, mert hátha nem sikerül és nem akarunk benne feleslegesen reményt kelteni. — Nekünk az is nagyon sokat jelent, amit eddig tettetek értünk — mondja csendesen a férj. Az én kollégáim is támogattak. Ha ők és ti néni álltok mellénk, akkor lehet, hogy hiába adták volna nekünk a lehetőséget arra, hogy meggyógyítják a kisfiúnkat... T. É. 4. HÉTVÉGE
