Dunántúli Napló, 1983. február (40. évfolyam, 31-58. szám)
1983-02-19 / 49. szám
Kockára téve jövendő gyermekéleteket? Tizenéves terhesek a műtőben Nyolc évvel ezelőtt zuhanásszerűen csökkent a művi terhességmegszakítások száma. Nem véletlenül. Az 1974-es népesedéspolitikai határozatból adódó ecjyes intézkedések arra ösztönözték a felnőtt, többnyire már gyermekes nőket, hogy védekezzenek a nem kívánt terhesség ellen. Ugyanakkor évek óta nem változik lényegesen a tizenéves terhesek művi megszakításának száma. Abszolút számban 400 körüli értéket mutat évről évre a baranyai statisztika. A fiatalok terhessége művi megszakításának okairól, esetleges következményeiről, illetve a megelőzés lehetőségeiről dr. Csaba Imre professzorral, a POTE Szülészeti Klinikájának igazgatójával beszélgettünk. o A tapasztalatok szerint a legtöbb fiatal lány nincs tisztában azzal, hogy miként funkcionál az a biológiai mechanizmus, ami révén új élet születhet. Kíváncsiságuk, érdeklődésük többnyire csak részfolyamat felé irányul, s mindezt tetézi, hogy általában egymástól, illetve valamivel idősebb barátnőiktől kérnek felvilágosítást. Ráadásul akad néhány ma is élő tévhit: az első nemi érintkezésből nem származhat terhesség, ha az együttlét nem nyújt örömet, akkor nem kell terhességtől tartani. Valóban egyszerűbb ilyesmivel csitítani a félelmet, felmenteni a lelki ismeretet, mint a szülőket, pedagógusokat kérdezni, vagy akár őket kikerülve orvoshoz fordulni. Am, ha hiábavalónak bizonyultak az aggodalmakat öldó nyugtatásak és bekövetkezik a terhesség, teljesen magukra maradnak, egyedül kell határozniuk és ilyenkor már nincs más út, csak az, amelyik a szakorvoshoz vezet. Sokszor még ez sem egyszerű. Sajnálatos módon a tizenévesek jelentős része későn fordul orvoshoz. Az ilyen- korban még rendszertelenül jélentkező menstruáció két- hárono havi kimaradása sokukban azt a reményt élteti, hogy csak az ismert és megszokott késésről van szó! Ez a magyarázata annak, hogy napjainkban nem számít éppen ritkaságnak, hogy 16 év körüli lányok is szülnek, « Akik pedig időben észbekap. nak, a művi' megszakítást választják. Ennek a beavatkozásnak két formája van. Az egyik a műszeres tágítás utáni méhkaparás, a másik a prosztaglan- dinnal való tágítás, amit a folyamat műszeres befejezése követ. Ez utóbbit alkalmazzák azoknál a lányoknál, illetve asszonyoknál, akik még nem szültek. Mindkét eljárás azonos abban, hogy a hüvelyen át, a kitágult méhszájon keresztül tá. volítják el az anyaméhből a magzatot. A kettő közti lényeges különbség pedig, hogy amíg a műszeres beavatkozásnál erőszakkal nyitják meg a méhszáját, addig a prosztaglandin befecskendezésével a méhszáj természetes úton tágul és megnyílik. Ez a különbség a későbbi tér. hességek kihordása szempontjából nagyon fontos. Az anyaméh ugyanis — kissé leegyszerűsítve — .olyan, mint egy szájával lefelé fordított zacskó. A •műszeres tágítás pont a Zacskó kimenetét, a méhszáját záró izomzatot teheti tönkre. A mechanikus tágítással ugyanis ez a zóió izomzat berepedhet és így működése véglegesen megszűnhet. A következő — már (kívánt — terhesség során a gyarapodó magzat súlyának egyre nehezebben tud ellenállni a sétült méhszáj és köny- nyen előfordulhat, hogy a terhesség második felében, vagy még előbb a magzat egyszerűen kicsúszik a méhből. Az előző művi vetélések — főként műszeres tágítás után — és a koraszülések között egyértelmű az összefüggés. Ha pedig a magzat idő előtt, azaz éretlenül és kis súllyal jön a Világra, nagyon meg kell küzdeni azért, hogy életképessé váljon. Ezt a küzdelmet sajnos nem mindig koronázza siker. A prosztaglan- dinnal Való tágítás tehát a koraszülések megelőzésének egyik kényszerű lehetősége. A szakorvosok nagyra értékelik jelentőségét, ám nem becsülik túl. Úgy tekintik, hogyha a tizenéveseknél és a még nem szült nőknél már mindenképp szükséges a művi megszakítás, akkor a két eljárás közül a biológiailag kevésbé kíméletlent, a prosztaglandinnal történő előtá- gítást ajánlatos alkalmazni. De miért kell éljutni eddig a kényszerválasztásig akkor, amikor adott a lehetőség a megelőzésre?! A népesedéspolitikai határozat keretében a hormonális fogamzásgátló tabletták felírásának korhatárát 18- ról 16 évre csökkentették. No nem azzal a céllal, hogy megkönnyítsék a fiatalok nemi életét. Pusztán abból a meggondolásból, hogy a felgyorsult biológiai érettségre való tekinteti tel, lehetőséget adjanak a nem kívánt terhesség megelőzésére. A napjainkban forgalomban lévő ikis hatóanyagú tabletták — Continuin, Rigevidon — általában nem okoznak- hormonális zavarokat, és szedésük összehasonlíthatatlanul jobb megoldás mint a sorozatos művi megszaAkik inkubátorban kezdik az életet.., kítós. (A Postinorról, az esemény utáni tablettáról, elég kedvezőtlenek a klinikai tapasztalatok !) Ám nem tanácsos ezeket a tablettákat ismerősök, barátok révén beszerezni, mivel csak alapos szakorvosi vizsgálat adhat választ arra, hogy ki, milyen tablettával védekezhet, egyáltalán szükség van-e a tabletták szedésére. Pécsett is több — Megyei Gyermekkórház, Szülészeti Klinika, Lánc utcai rendelőintézet — gyermeknőgyógyászati szakrendelés működik, amit viszonylag kevesen vesznek igénybe, (Egy 17 éves kislány már több hónapja szedte a Continuint, amikor egy szakorvosi vizsgálat során kidé. rült, hogy feleslegesen. A petefészek funkcionális zavarai miatt ugyanis semmiképp sem lehetett volna terhes.) A Vizsgálatnak, illetve az ezt megelőző felvilágosításnak lehet tehát a legnagyobb szerepe a helyes védekezésben, illetve a nem kívánt terhességek megelőzésében. Az ilyen beszélgetések során tanácsos még egy gondolatot hangsúlyozni: jóllehet a fogamzásgátlás lehetőségeivel már 16 éves kortól élhetnek a lányok, ám ez nem jelentheti az alaptalan szabadságot, a gátlástalanságot. A biológiai fejlettség, nem jár törvényszerűen együtt egyidőben, a lelki érettséggel, az emberhez méltó felelősség- érzet kialakulásával. Jobb, ha mindezt" a felnőttek mondják el előre a fiataloknak, mintha erre nekik kell rádöbbenniük. Akkor már lehet, hogy sok mindennel elkéstek ... Török Éva Tántiékhoz eléggé bonyolultan lehet eljutni, az ember a középső kapun bemegy, a lifttel fölhúzatja magát a hetedikig, onnét még egy emelet gyalog a lépcsőn, aztán ki a tetőre (nahát, innét sem láttam még a várost, a mélyben úgy szaladgálnak az esős utcán a járókelők, mint apró bogarak), az épület végében egy fehér ajtón át bejut az alsó lépcsőházba és leballag az ötödik emeletre. Ezt a kerülőt addig gyakorolják a hétemeletes lakói, míg az új liftet be nem szerelik. Van idejük elég. Tánti, azaz Ilon, azaz Szűcs Istvánné a konyhában fölteszi a kávét, üljek csak le, itt is beszélgethetünk, a lánya, Tímea a szobában piheni a klinikai munka fáradalmait: —- A lányom vezénylése úgy szól, hogy váltott műszakban dolgozik. — Ezek micsodák? — Jha? Tengeri malacok. A lányomé. De van neki egy angóra macskája is, kint a kertünkben pedig van egy Berci nevű foxink és a Lepike. Az megint egy macska. Azért „Lepi”, mert a szőrméjének mintázata szép lepkére emlékeztet. A tengeri malacok egykedvűen rágcsálnak valami zöldségfélét a felül nyitott üveg házikóban. — Az előbb „vezénylést” említett, de . .. — Igen, a lányom ápolónő. Náluk munkabeosztást mondanak, én viszont a „vezénylést" szoktam meg huszonnyolc év alatt a Volánnál. — Korábban is nyugdíjba mehetett volna .. . — Igazgatói engedéllyel meghatározatlan ideig — így szólt a papír — maradtam még a taxinál. Nem tehettem mást: Tímea még tanult, a férjem megbetegedett a bányánál, le is Százalékolták, hát kellett még az egész kereset. Néha annyira lebénul, alig tud menni. A múltkor is a rendőrségre, utána a mentőknek telefonáltam, azt hittem, valami baja történt. Nem érkezett haza időben, végül is taxival kimentem a kertbe, Vasasra, hát ott ván- szorgott* a hóbán, tíz perces utat másfél óra alatt tett meg. Néha' jobban van, néha rosz- szabbul. Most kiment a busz- szal, ott várja egy ismerősünk, aki továbbviszi kocsival a kertbe. Aztán majd értemegyek, megetetjük a kutyát, meg hát ott is van munka mindig. — Hol van a kert? — Vastls előtt, úgy hívják, hogy Murom-dűlő. Nem nagy, ariii volt benne szőlő, még hatvan évvel ezelőtt telepítették, ki kellett vágni. Csemegét telepítettünk, de csak tíz- tizenkét sort, a többi málna, eper, aztán zöldségféle, szóval amire szükségünk van, és persze néhány gyümölcsfa. — Elbúcsúztatták a vállalatnál? A kérdést elengedi, rágyújt, azt hiszem, elég sokat dohányzik. — ... így aztán most január végén megváltam a „taxitól". Most már hiába hívják a tíz- három-harminchármon a Tán- tit. — Úgy is ismerték, hogy llorw-.. — A taxiforgalom egyenletes volt? — Nem mondhatnám. Inkább nagyobb névnapokon, például Erzsébet, Katalin, József vagy Mária napokon, aztán a karácsonyi bevásárlások alkalmával, Szilveszterkor, és általában a fizetés körüli időszakban. — Milyenek voltak az utasok? — Türelmesek és türelmetlenek. Néha olyan vad dolgokat mondtak a telefonba, hogy elhűltem. De aztán voltak olyanok, akik a taxistól virágot küldtek, anélkül, hogy személyesen . ismertek volna. — És a taxisok? — Mit mondjak? Remek kollégák. Az utolsó napon — — Igen. De többnyire Tánti- nak. Az utasok, akik taxit rendeltek, többnyire így hívtak. Rengeteg embert ismertem, de csak telefonon keresztül. Sok orvost, akit beteghez hívtak, vagy például egészség- ügyi intézményeket, amikor esetenként taxit kértek, mert vért kellett vinni a kórházba, klinikára, ilyenkor soronkívül kaptak kocsit. Pécs valameny- nyi vendéglátói üzletvezetőjét ismertem, persze ismét csak telefonon, hiszen én szórakozóhelyekre nem jártam, itt van például az Olimpia, a szomszédban, és évtizedek alatt csak kétszer jártam ott. A vendégek részére mindig az üzletvezető kért kocsit, ez volt a „kezesség”, hogy a vendég kifizeti a taxit. . . — Ellenkezője is előfordult? — Ritkán, legalábbis amiről én értesültem a gépkocsivezetőktől. éjszakás voltam — hajnalban már többen leléptek volna, mert nem volt különösebb forgalom, de amikor megtudták, hogy elmegyek, maradtak műszak végéig. Egyszerűen, de barátion búcsúztunk. — Hivatalosan is elbúcsúztatták? Nem válaszol, az óráját nézi, türelmetlen, indulna már a férjéért, ki a kertbe. Az uj- ján pecsétgyűrű, a vállalattól kapta néhánv éve törzsgárda ajándékként. Hogy miért ment éppen most nyugdíjba, szinte váratlanul — mert már túl volt az idején —, arra csak röviden utal: nézeteltérés támadt. Ügy véli, megsértették. „Lehet, hogy a kelleténél érzékenyebb vagyok, de most már mindegy . ..” — Szóval elbúcsúztatták? — Az egyik közvetlen főnökömnek kezet nyújtottam és ő elfordult. A kezem a levegőben maradt Rab Ferenc Variációk egy témára T essék csak figyelni! Jó napot, jó napot kívánok, üdvözlöm, tiszteletem, szervusz, csókolom, kezét csókolom ... Mennyi árnyalat, milyen finom kis különbségek, milyen fokmérője annak, hogy aki köszön — vagy akinek köszönnek —, milyen státust mondhat magáénak. Nem emberit, persze. Csak hivatalit, vagyonit, érdekit. Pedig a leírt szavakban benne sincs a sokat sejtető hangsúly, a mozdulat, a főhajtás, a biccentés —< mind megannyi kifejezése a sunyi alázatnak vagy a lekezelő úr- hatnámságnak . .. Milyen színes, milyen árnyaltan -finom a magyar nyelv, gondolná az ember örömmel, ha nem érezné a köszönés szavai mögött bujkáló értékítéletet, rangkórságot, feudalista évszázadaink ragadós-tapadás és émelyítően ellenszenves, vi- szolyogtatóan taszító, föl-föl- tápászkodó kísértetét... De—a köszönés módja korántsem minden. Többre is futja nyelvi gazdagságunkból — és nemcsak hétköznapi életünkben. A rádióban, a tévében is. Alapvető különbség van ugyanis, hogy ki kit Szólaltat meg a riportokban, beszélgetésekben. Mert a vállalati igazgató, egy miniszteriális „fej" csak elvtórs lehet — mégha nem is elvtárs. A tudományos élet eminenseinek, orvosoknak, professzoroknak csak úr lehet a megszólítása. A munkásnak, tsz-tagnak amúgy egyszerűen Kovács János, János bácsi, Mari néni. Aztán mit kezdjünk az önnel és a magával? Az utóbbi említett réteg természetesen a „maga" csoportjába sorolta- tik, míg az előbbiek az „ön" disztingváltabb kategóriájába. Ritka kivételek, azért akadnak — a hallgatók nem kevés elégtételére. Egy alkalommal például a rádió riporterét a megkérdezett következetesen »„lemagázta". De a riporternek volt kurázsija és az addigi önözésről átváltott imigyen: és akkor ezzel kapcsolatban magának — a nagyembernek! — ml a véleménye ... Amikor 1938-ban visszacsatolták az anyaországhoz Felvidéket, az ottaniak hamarosan rájöttek, hogy nem könnyű ismét magyarnak lenni. A csehek alatt megszokták, hogy mindenki úr: az utcaseprő is, a miniszter is. Nem volt gond, hogy kinek milyen titulus jár. No, akkor jöttünk mi: ki mint tekintetes, ki" mint nagyságos, méltóságos, kegyelmes. A szép j,ó reggelt helyett pedig az alázatos szolgája. Ám, ez irdatlan rég volt, elmerült a történelem zavaros mélységeibe . . . Csak a figyelmeztető árnyalatokat tartottuk meg. Beül a kocsijába a kisebb- nagyobb főnök és odaszól — mint hajdan a geróf a kocsisának — a sofőrnek: indulhatunk, Jpska! Vagy barátkozón: Jóskám! \ Minden bizonnyal sértődés lenné a vége, ha Jóskák egyszer így kérdeznének vissza : és hová megyünk, Ferikém? Vagy a kórházban a fiatal, kis orvos: hogy vagyunk, aranyoskám? A néni a nagyanyja lehetne. De a néni kiszolgáltatott és ilyenkor visszavonul az önérzet, szerényen válaszolja: köszönöm, főorvos úr, csak megvagyok ... Nem akarom tovább fokozni, bár lenne még mit. Azt azonban ki lehet, kj kell, mondani: a tiszteiét mások iránt, a magunk megbecsülése is. Vagyis az emberé, aki nem ^beosztásától, rangjától, pénzétől lesz az, aki. Hanem emberségétől Bujsbarna László HÉTVÉGE 7. ! „Tánti”... i
