Dunántúli Napló, 1983. február (40. évfolyam, 31-58. szám)

1983-02-12 / 42. szám

JELEMKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT KALÁSZ MARTON vaui VI TANDORI DEZSÖt ttokzatM axgálMk (elbrazciés) 99 ÍIALNOKY LÁSZLÓ vette 106 POMOGATS BF.LA; Könyvek a modemséoröl ÍSatnlv« Cyoiriy: Méltatlan könyvek) 108 SOMLYÓ GYÖRGY varad 111 * • '■ -*► SOTE» ISTVÁN: fotes Vitéz (dtóíéiés) 113 BENEY ZSUZSA varsa «2 , . MAKAY ICA versei 124 TATAY SÁNDOR Bakony (Emlékek « laláthováteh XV.) 125 GALAMBOM LÁSZLÓ versei 133 ♦ VITÁNYI IVAR; Ma»kések a műben ~ müvek a mnnkisok ko- * gát (A Jómé! Atilla Két pécsi tonÁskoiásónei vüiúaéUéja es wem*) J35 KUlÓSAa SZABÓ ERNŐí Metaforikusség és eibeaélcs 14« MÁTYÁS GYŐZŐI, VŰAgtóp es fiatal iKvlalem 14» CSAJKA GÁBOR CYPRIAN versei 167 TARJÁN TAMÁS; Aki „Jól bír lenni", és aki nem (tflmlméi) 169 VÁCZi KOVÁCS MARXA versei 174 KELEMEN LAJOS varad 12S 1003 FEBRUÁR A Jelenkor februári száma A Pécsett szerkesztett iro­daim.; és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Beney Zsuzsa, Csajka Gábor Cyprian, Ga­lambost László, Kalász Már­ton, Kálnoky László, Makay Ida és Somlyó György verseit ólvashctjuk. A- szépprózai írá­sok sorában Sőlér István és Tandori Dezső elbeszélését, valamint Tatay Sándor Ba- kony-szociográfiájának újabb részletét találjuk. Az irodalmi tanulmányok között figyelmet érdemel Vi­tányi Iván „Munkások a mű­KALÁSZ MÁRTON Utazás bennem téblábol a harangszó jiem tudja: otthoni-e, karácsonyi-e bennem, függőleges vonat, a hó várakozik; nem tudja: meginduljon-e leikeim, ti a vonat ablakán nézelődtök ki riadtan, hó-ablakon fülelitek a duhogást: vajon elől-e még a vonaton a mozdony bennünk motozik a nagy utazás téblábol a horangszó, duhog függőlegesen a megvárakoztatott hó, a be- kanyargó szférikus fagyok a földből robognak kivilágítva céljuk felé teljesen zajtalan a suhogás nem ütközik, várakozásunkon csörömpöl rémülten a bejelentetlen tolatás hó, mellékvágányon leragadó gyűrűz nélkülünk, éjfélre, harangszó nincs mért fülelni: szentestei-e itthoni-e; enyhület sötétjén át hó csigáz sok megvárakoztatáson túli idő s robognak az expressz fagyok zajtalan, jól kivilágítva, fölfelé szárnyukat húzva a szárnyvonalak döcögnek le: e g y nyíló föld felé MAKAY IDA Kigyúlt . toronyban És egyszer jössz. Nagy tűzmadarak ajtómig elkísérnek. Szívdobbanásom ritmusa lángnyelvek reszketése. Feszített tükrű csönd az ég. Millió húr szakad. Hajnaltól kigyúlt toronyban Vergődik a harang. ben — művek a munkások között" c. írása, amely a fia­tal írók József Attila Körének az elmúlt évben Pécsett ren­dezett tanácskozásán elhang­zott bevezetőt és vitazárót tartalmazza. Kulcsár Szabó Ernő és Mátyás Győző tanul­mánya a mai modern próza- irodalom és a fiatal práza- irók problémáit elemzi. A művészeti rovatban Tar­ján Tamás új magyar filmek­ről közöl beszámolót. — A számot Platthy György rajza; illusztrálják. Sőtér István EDES VITÉZ (részlet) A Jelenkor februári számát Platthy György rajzai illusztrálják „A kutyák tragikus lények" — szokta volt mondani Ettre Fe­renc — „Teljesen átadják, ki­szolgáltatják magukat, szerete. tünktől függnek, életünk céljá­vá, értelmévé válunk, s mindezt nem tudjuk igazán viszonozni.” Két hónapos korában hozta el Ettre a szigeti kis állatkertből komondorát, Vitézt. Tavaszi dél­utánon látta meg először, amint csaknem mozdulatlanul állt a kis telep közepén: az ágakon már alváshoz telepedtek a pá­vák, a röpdékben a fácánok összekuporodtak a homokban; az ég rózsaszínű volt, s a kert­ben a legszelídebb nyugvás, ár­tatlan béke. Ez a béke és nyug­vás azonban mintha a komon- dorkölyök'ből áradt volna a töb­bi állatra, — vagy talán ő vet. te át a többiek békéjét? Ettre megkívánta az állatot, másnap reggel elment érte, félkarján elfért a kölyök, s a kocsiban a fejét az ő térdére fektette: óva­tosan vezetett, nehogy megza­varja. A kutyának ez a moz­dulata jelentette, hogy gazdá­jául fogadja Ettrét. Vitéz lényéből később is ki­sugárzott a béke, a nyugalom és az ártatlanság, de hiányzott még hozzájuk valami, és Ettre tudta, hogy azt neki kell meg­adnia. Az első idő volt a boldog csodálkozásé. Ettre meg-meg- érintette az állat ezüstös kö- lyökszőrét belenézett a kissé tompa, kifejezéstelen szemekbe, s rájött, hogy Vitéz lelkét az orrtükre tükrözi. Feje búbján gyorsan növő fürtök göndöröd­tek, lábai végéből csupaszon mutatkoztak elő a körmök. Ágyának lábánál aludt a ku­tya és rossz álmokból felriadva az ő szuszogásától nyugodott meg. A jelenlétének mindig kü­lönös súlya volt: nem melléke­sen volt jelen, mint a háziálla­tok, melyek, akármennyire sze­retjük őket, valamiféle tárgyak maradnak. Ennek az állatnak puszta jelenléte tartalmat adott annak a helynek, ahol je­len volt. Élőlényeknél nem ta­pasztalt még Ettre olyan ko­molyságot, amilyen Vitézből áradt. Talán érezte jelenlété­nek jelentőségét: ezért volt ko­moly. Képviselt valamit, amit az állatok közül sem mindegyik tud képviselni, — fajtájának múltját, embereket és időket, helyeket és sorsokat. Ettréék bogdányi kertje is lassan átváltozott Vitéz jelen­lététől : boldog kert, édenkert lett belőle. Pedig a kutya ke­veset mozgott a kertben: kis gödröt ásott magának az orgo­nabokor alatt, állót egy kifűré­szelt fatörzsre támasztotta, nyelve pirosán lógott ki hatal­mas fogai közül; lihegett. Leg­inkább az alkonyati órákat sze­rette, amikor a nyári nap le­nyugodott a szemkc-zti kert fe­nyőfái közt, de az ég még tele volt fénnyel, s a fákon még nem ültek el a madarak. Gépkocsik haladtak el a kerítés mentén, s a Dunáról az utolsó fürdőzők jöttek fölfelé, evezőt vittek vál­lukon, vagy horgászbotot; az anyák gyerekeiket vezették. Vi­téz ilyenkor » kapu mögé fe­küdt, felvetett fejjel figyelt, rit­kán ugatott, inkább álmodo­zott. A nyári est békéjében még mélyebb béke volt az övé, teljes zavartalanság, melyet egy hang­gal, egy mozdulattal sem akart megtörni. Nesztelenül emelke­dett fektéből, a félhomállyal csaknem egybeolvadt. Ettre né­ha megijedt, hogy kutyája el­tűnt, — pedig Vitéz sdhasem hagyta el, és mégis, minden este figyelmeztette, hogy egyszer el fogja hagyni. Szelídség és erő: magánál kisebb élőlényt nem bántott, a macskák az orra előtt hempe­regtek, kis kacsák tévedtek a kertbe, s Vitéz biztatóan körül­ugrálta őket. Volt benne gőg is: apró kutyák ha félelmükben megugatták, Vitéz rájuk se he­derített. A Vízivárost, ahol laktak, Ett- rével a kutya ismertette meg. Sétáikon szigorú menetrendet tartottak, több útvonaluk is volt, de mindegyiken ugyanazok a megállók, mintha verssorokat is. mételnének, melyeknek egyetlen szaván-hangján sem lehet vál­toztatni. A lépcső a Hunyadi János útra vezetett, felső végé­ben a két gázlámpával, melyek a sor tetején, a kis fülke két oldalán kettéváló, majd össze­találkozó fokokat megvilágítot­ták; Vitéz alácsüngő rojtjai a lépcsőket söpörték. Újabb lép­csők, a váróidéiban, a Poli­pölő szobra mellett, mely nem annyira a szörny karjaival mint inkább a csíkokban rárakódott korom-nyúlványokkal viaskodott. A Királylépcső szemetes szegé­lye, sövény elé szórt műanyag­zacskók, rongyok, félpár cipő, deszkadarabok, beszennyezett újsóglapok; a hegyoldalban alágörgetett padok: város, mely­be a lábukat törlik a lakói. A várnegyed Szerpentje, melyet ezen a néven csak a régi vár­beliek ismernek, végetér egy téglafalnál, a falhoz lépcsők ve­zetnek, és nincs tovább. Néhol még alá lőhet tekinteni az egy­kori Sikló árkába, a mellvédet benőtte az iszalag. Langyos, esős őszi estéken fényeiben emelkedik a környék fölé a hó. fehér templomtorony, mint égi lény, aki a hozzá folyamodók­ra vigyáz. Télen az Alagút fö­lötti teraszról, a hideg levegő­ben közelinek látszik a Duna- parti szálloda, éttermeinek na­rancs-vörös lámpáival, s a kivi­lágított szóbasarokkal, melyek­ben a vendégek lefekvéshez ké. szülődnek. A Duna-paríon a nyári mozi téglakerítése, a templom, a villamos végállo­más, — mig a -lakások abla­kain át könyvszekrénysarkot, csillárt, megsötétedett olaj- festményt láthatni. Vitéz hosz- szan időze-tt a fatörzseknél, vég­zetes szenvedélye a szaglás volt. Szél fújt, az állkapcsáig a'á- hulló fürtöket hátracsapta, elő­tűntek örökké rejtett szemei. Gyönyörű talpai a kövezethez csapódtak, lábain fel s alá leb- bentek a rojtok, erős körmei minden lépésnél barátságosan koppantottak. Ettrét csendes öröm töltötte el, Vitéz minden porcikája az örömét keltette. Telt az idő, és Vitézre elkö­vetkeztek a hanyatlás évei. Ere­jét még egyszer megmutatta: szeptember volt, ilyenkor a Du­na medre összezsugorodott, ho­mokos, fehér partja pedig ki­szélesít; a fűzek beárnyékolták a partot, a nap még melegen sütött, de már séhol sem füröd- tek. Ez volt az az időszak, ami­kor tüzeket gyújtottak a kertek­ben, a függőágyakat lebontot­ták, de türelmetlenül építkeztek, szállították a sódert és a tég­lát. Nyirkos árnyékba vonták ki a -motorcsónakokat, csak a szigeten hajtották ki a vízhez a gulyát. Az üres partra Ettréék levitték Vitézt, és amit eddig sohasem tettek, leoldottók pó­rázról. Ez volt az egyetlen és az utolsó alkalom, amikor Vi­téz szabad mozgásában gyö­nyörködhettek: a kutya hatal­szolidáris maradt kutyájával, emelt fővel vezette. Visszaemlé­kezett az időre, amikor több barátja megkülönböztető jelt vi­selt a kabátján, s ő még egyen­ruhában is úgy mutatkozott ve­lük, mint aki ezt a jelt nem ve­szi tudomásul. Most is csak szo­rosabban húzta maga mellé Vi­téz nyakát, szinte egybeolvadt vele, s ez jól esett a kutyának. Általában egyre több tulajdon­ságot és szokást vett át a ku­tyájától: nélküle is lassabb ütemben járt, mintha mindig ol­dalán lenne Vitéz, s úgy merült valamely látvány szemlélésébe, ahogyan Vitéz szokott. Mert Vi­téz, mihelyt a Duna-partra ér­tek, a mellvéden át a folyá hosszú, elmerült szemlélésbe más iramban végigszáguldozott a néptelen térségen, rojtjai szárnyakként röpködtek, átvál­tozott pusztai állattá, repült, hi­hetetlen könnyedséggel szelte a teret, rugalmasan ugrott, bok­rok, cserjék csapódtak körülöt­te, már messze járt, amikor megfordult, és hálás ügetés­ben visszatért hozzájuk. Mintha e nagy, parti vágta utón kez­dett volna hanyatlani Vitéz. A hatóságok a kutyákat kor­látozó intézkedésekkel sújtották, s a Halászbástya környékének egyik házmestere leleményesen patkánymérget szórt el azokon a sétányokon, ahová kutyákat szoktak kivinni. Vitéz talán ér­zékenyebben fogta fel az ellen­séges közhangulatot, mint Ett­re; kelletlenül indult sétákra, s mivel gazdája késő éjszakáig, néha hajnalig dolgozott, ő is ilyenkor élvezte leginkább a Du- na-partot, a Bazilika kupolája mögött kivilágosodó égboltot, s a hajókat, melyek -még meg­gyújtott jelzőlámpákkal közle­kedtek, valamint az első teher­autókat, s a platánok közt éb­redő madarak hangját. Ettre merevedett, mintha valamely hangokra, üzenetekre figyelne, -melyeket a Duna közöl. Meg­tűrt lénynek érezte Ettre a ku­tyáját^ s ezért a megtűrtség ál­lapotát vállalta maga is, belső daccal és konoksággal, mely azonban a szelíd és fatalista Vitéztől idegen volt. A vállalás nem beletörődés — gondolta Ettre magában. A nagy, parti vágta után, s "az ellenségessé vált társadal­mi közegben kezdődött tehát Vitéz öregedése. Meglepő gyor­san haladt előre ez a folyamat. Már nem ragaszkodott az orgo. nabokorhoz, a kapu mögött sem álmodozott igénytelenül, az alkonyat beköszöntővel. Elvetet­te magát a fűben, többnyire a ház északi sarkánál, végigalud- ta a napot, rojtjai beleolvad­tak a növényzetbe, a heverő állat valamely kiszáradt, egy- beboronglt növényhalomnak látszott. A városi lakásban meg a kályha előtt dőlt el, lezuhant, olyan robajjal, mint egy felbo­rult bútor. Ettre azonban úgy érezte, hogy az öreg Vitézt még a fia­talnál az erejében pompázónál is jobban szereti. Ebben a sze- retetében átvette tőle az -öreg­ségét is, hozzá öregedett, s en, gedelmesen, együttérzéssel- együttlétezéssel hagyta, hogy tagjaiba ótáradjon Vitéz fáradt­sága, csontjainak csendes fáj­dalma, miközben a kimerülő szív egyre elszántabb. Ősz volt, s az őszi kertben a kutya alkonyati mozdulatlan, sóga olyan volt, mintha ez az óra, melyben most éltek, réges- rég elmúlott volna már. Ettre úgy érezte, hogy ő nincs mór. és a kutya sincs, csak a kert van és az ősz, de a kert a szi­lárdabban létező, mert a tér mindig megmaradt, s az idő mindig eltűnik. Jelenlétnek és elmúltságnok ez a kettős érzése olyan volt, mint maga az évszak, mely nyár volt még, de már nem nyár is, vagy az alkonyi óra, mely nappal volt még, de este is már. HÉTVÉGE 9.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents