Dunántúli Napló, 1983. január (40. évfolyam, 1-30. szám)
1983-01-29 / 28. szám
Gubancok es történések ünnepe... Pécsett, hosszú idő óta először, megint rendeztek egy ki- nllítóst, mely távolabb a hely- erdekű kultúrcsatározásoktól, polgárjogi egyenlőségből leso- ványított egyenlősditől, a császár és Isten kielégítése után jégre azt a célt szolgálja, amiért maga a kiállítás intézménye létrejött: pz átlagon felüli és nemes művészeti tények megismertetéséért és népszerűsítéséért. Az 1933-ban született Keserű Ilonának ugyan nincsen egyetlen művészeti díja sem — igaz, nincsen Deim Pálnak és Lantos Ferencnek sem — de omit csinál, az évtizedek óta a nemzet festészetének, bizonyos értelmében reprezentációiénak elengedhetetlen része. Keserű — korántsem befejezetlen életműve — megkerülhetetlen. Nehéz e helyen az apologetikus fordulatokat méltóbb hangvétellel helyettesíteni, hiszen ez a „megkerülhetet- íenség", mint művészettörténeti tény, mint feladat vagy mint orömforrás alig tudatosulhatott. Pedig amit Keserű csinál, az a szokványos tetszésalapú kritikai megközelítésben is ,,elintézhető” egy jelzővel. Amit csinál, az gyönyörű, az teljes és semmi mással nem kiegészíthető. Vagy amivel igen, azt önmaga tételezi, ha szüksége van rá, önmaga számára elő is állítja. Mint az ,,emelkedettséget”, az eteri c-sszhangokat biztosító személyiséget, a keresések, vállalások, bizonytalanságok, folytonos korrekciók révén, szándék, cél, képesség, eredőiéként. Belépünk a kiállításra. A színek elementáris erővel fognak körül. A szín Keserűnél éppen annyira a spektrum teljessége, mint amennyire a személyes érzékenység jellemző választása, "annyira téralkotó princípium, mint amennyire címszerű tisztaságban megjelenített érzelem. A színek foltjainak formái egyszerre élet-előzmények és organikus eredetű fantáziaviszonyok átirataivá lesznek, festői - leg szerváit újfajta funkciók számára. Mindezek a színek- formák-foltok olykor a valóságos testi helyszínelésben jóváhagyható észleletként hatnak. Színeket osztó a vízszintes és hullámvonal: ég és tenger, hegy és víz találkozása, a sírkőmotívumból mádárszórnnyó röppenő színszalag egyszersmind csigolyát metsző bordaiv. A színeket, foltokat, topográfiai valóságot vonalak keríTányéros Glinkától Gershwinig A Miskolci' Szimfonikus Zenekar adott koncertet a Pécsi Nemzeti Színházban kedden este. Második legnagyobb városunk muzsikusai viszonylag ritkán játszott, mégis népszerű művekkel léptek a pécsi — ezúttal teljes házzal korántsem bővelkedő — közönség elé. Glinka Ruszlán és .Ludmilla c. operájának nyitánya után, Szymanowski művét leszámítva, már-már „közönségcsalogató" műsor következett: Kákái Rezső Verbunkos-szvitje, majd Gershwin Kubai nyitánya. Áz orosz, lengyel, magyar és amerikai zene egy-egy jellegzetes darabjának megválasztásával tehát az együttes mindenképpen eltért a szokványos műsorszerkesztői gyakorlattól, iga8. HÉTVÉGE Keserű Ilona kiállítása a Pécsi Galériában A Miskolci Szimfonikus Zenekar pécsi estje Történés fik be. Kiismerhetetlen, de mindig rendet és arányt parancsoló kontúrok, amelyek olykor maguk is széthúzódnak, így megmutatkozik magának a vonalnak is a „belseje”, mint ahogy Keserű munkáiban majd minden esetben látszatellenes valóságot, a színek, foltojr, vonalak „természetét” Js megismerhetjük. Érdemes ebből a szempontból is végigkísérni a kiállított műveket. Érdemes feltárni ezen festői alaptételeknek a sarjadási folyamatét, s figyelni az intellektus fegyelmező szerepére, a véletlenekkel való párbeszéd rögtönösségére, a frissesség biztosítékára. Említettük, Keserű életművét megkerülhetetlennek találjuk. Képeinek értése nélkül az a pa- rányokra szétszakadt művészgeneráció, melyhez Keserű tartozik, az sem érthető. Történelmi folyamat részeként nem érthető meg Martyn, s az egyetemes horizonthoz kapcsolódás, bon Cy Twombly sem. Mindezek kulcsot adnak Keserű munkáihoz, s Keserűnél „átvehető" a visszafelé szükséges kapunyitás siffréje. Elmélyedése a festői nyelv egyéni használatát firtató módszerekben: egy sor !kor- tars-műveszeti alapkérdést honosított. Elmélyedése a kifejezés és a hatás artikulációjának vizsgálatában: ismételte és igazolta, hogy minden generációnak megvan a maga és senki más által nem elvégzendő feladata. Kivezetni a szájbarágós és tetszetős elméletekkel elviselhetővé tett közhelyek birodalmából (mely mindig „vísz- szavag”) az önálló egyéniség méltóságteljes megmutatásó- nak-vállalásának példamutatóbb tájaira. Keserű Ilona munkásságát nem kell hitelesíteni. Ami rangja, értéke műveinek van (lesz) azt az organikus történeti formálódás hozta felszínre. A semmiségek eróziója mór kivehetővé teszi a mélyebb rétegek karcolhatatlan keménységű sziklahátait. „Szűkszavú" Keserű festészete, de annyira azért nem az, hogy ebben a kevés „beszédben" ne sejlene. fel az „utolsó szavakhoz" vezető különös utak élménye. Évtizedeken keresztül ,,él” egy csuklómozdulat, egy végtelenül határozott tér és tömegelosztó toll-bicska-varrógép- nyom, az ösztönösség egyetlen, első lehetőségéből, a virkálás- ból tudatosan kifejlesztett kalligrafikus vonal, stilizált kontúr Mindezek mögé az idő haladtával, az élmények sokasságá- val „felrakódik” újra egy tér és egy tömeg, mely ezúttal akár plasztikus jelleget, szobrászatként értelmezhető telítettséget biztosít az egyszeri mozdulatnak. Nagy csoda mindezek közben persze az, hogy nem fogalmak, színek és méretek, hanem a tiszta művészérzékiség felkorbácsolta szemlélői érzékenység ad garanciát Keserű Ilona munkáinak „működőképességére”. A Pécsi Galéria nagyszerű kiállításán nemcsak a históriai rendben, hanem művészi „önmegvalósítás” belső összefüggéseinek, látszólag logikátlan ötletkapcsolatainak nyomán válik áttekinthetővé a jelenség. Korai és • friss művek, táblaképek, varrott textilek és plasztikák kerülnek egymás mellé, mint egy nagy zenekar hang- • szerei, és hozzák: ugyanazt, a dallamot, ritmust, hangszínt. Ez a kivételes arányú együtt-zen- gé.s, és formakultúra tartalmazza mindazt, amit városias komolytalanságunk az egykorvolt népművészettől sohasem fog megkapni. Tartalmazza a derűt és erőt, megengedést és bizalmat, amit az előítéletektől mentes, magárahagyottságában is dolgos szabadság csak adhat az embernek. Aknai Tamás Ezüstös kép zolva, hogy merész vállalkozások, szokatlan összeállítások is lehetnek sikeresek. Mindez „bejött”, vagyis előadásuk nagyjából, egészében igazolta is ezt. Már az elsőnek elhangzó Glinka-nyitányból kitűnt, hogy a miskolci gárda tehetséges, jó muzsikusokból álló együttes, árnyalt, kiegyenlített hangzással, egységes, kiforrott teljesítménnyel, amelynek a pontosság, ü stílushűség éppúgy sajátja, mint a zenélés friss, egyszeri öröme. Szymanowski ennél jóval nehezebb, összetettebb műve, a IV. Sin- fonia concertante — Torma Gabriella zongoraművésznő kitűnő közreműködésével — minden részietszépsége ellenére, ennél kevesebbről győzött meg. (Az első tétel sokfélét akaró, sokfelé mozduló zenei tájékozódása például nem szerveződött egységgé, nem érzékeltette azt a következetes belső logikát, amit á zeneszerző mestereitől vagy kortársaitól: De- bussytől és Stravinskytól, Bartóktól, vagy akár . Richard Straus'stól megszerettünk megtanultunk.) Maradéktalanul nagy élményt nyújtott viszont a Kókai- és a Gershwin-mű előadása. Az előbbiben harsogó bőséggel, ugyanakkor mégis táncos kellemmel hallottuk újra már- már .elfeledett zenei anyanyelvűnk: a verbunkos ős- és tájszavait — kiváló előadásban, melyben c kopogó tizenhato- doknak külön-külön is súlya, az érzelmes lassúknak kecses tartása volt —, az utóbbiban pedig megcsodálhattuk a Rhapsody in Blue szerzőjének fogékony bátorságát, mellyel a kubai „zenei Bábel” ritmusait, színeit az „öreg kontinens": Berlioz és.Liszt szimfonikus-zenei eszményével ötvözte. Kisebb hiányosságai ellenére is meggyőző, igen rokonszenves produkció volt a miskolciaké. Arról győzött meg, hogy az együttes, karnagyuk, Mura Péter vezetésével, rendszeres, kemény és következetes munkát végez. Erre mutat egyebek közt az is,, hogy kiemelhető, kiemelendő hangszercsoportjuk — legalábbis ez- estén — nem volt: igazi, csapatmunkában, valamennyien tudásuk legjavát nyújtották. S bár a valóban mértékadó összehasonlításra akkor lett volna mód igazán, ha a zene- irodalomnak legalább egy „sztenderd" művét is halljuk tőlük — „a legnagyobbak” közül —, egy tanulság mindenképp idekívánkozik. Az, hogy a miskolci együttes önálló, főfoglalkozású gárda; tagjai zenetanárok, művésztanárok — a színházi, operai szolgálat mindennapi kötelezettségei nélkül. Ez azonban, természetesen, egy jottányit sem változtat teljesítményük értékén. Varga J. Ritka, mégis előfordul, hogy valaki, az ötödik X. után — ha nem is „fiatal íróként”, — első kötetével jelentkezik a nyilvánosság előtt, ha úgy érzi, mostanra értek meg benne azok az értékek, amiket belső cenzora kötetté mer rendezni. Sass Ervin Intés önmagamhoz című verseskötete így született meg több évtize. des publikációk, antológiák termésének szigorú - rostáján, önmagában. Külsejében, for. májában, könyvészeti megje-. lenesében pedig a gyomai Kner Nyomda ritka szép darabjaként, a Békés megyei Tanács V. B. művelődésügyi osztálya kiadásában. A szerző kenyere a toll, az írás. Húszéves kora óta újságot ír, szerkeszt; ma is egyik alföldi megyénk napilapjának főmunkatársa. írásaival, verseivel, gyermekverseivel legalább ennyi ideje találkozhatunk a legkülönbözőbb országos napi- és hetilapok hasábjain; költeményeit pedig eddig nyolc különböző antológia tárta az olvasók elé 1965 óta. Első önálló kötetében verseinek többsége szubjektív hangultú meditáció; egy szemlélődö-figyelő ember tűnődése a változó világ jelenségein; olyan emberré, aki — nyilván munkájából adódóan is — mindig kritikával szemlélte elsősorban önmaga és o világ, másodsorban szű- kebb és tágabb környezete és a világ kapcsolatát. Olyan ez a kötet, mint egy alapos telki isme rét vizsgálat. Azaz önvizsgálat a maga és mások nevében — önmagunkról és korunkról. Ami nagyon rokonszenves bennej elégedettséggel, önelégültséggel aligha lehetne vádolni . . . Ahogyan c-nmarcangoló nyugtalansággal se. A versek érzésvilága, a meditativ líraiságot meg-megszakító lírai vallomások: hazához-nemzethez kötődésről ; történelemmé múló tegnapunk a jeleneink soksok halványuló kérdésről; szerelemről, életről, kötődésekről — alaphangjukban mindmind valami bölcs rezígná- ciót sugároznak. Ez részben nemzedéke életes tudásából, részben személyes alkati, karakteres vonásaiból következik. Ahogyan a kötet anyagának egy másik meghatározó eleme is: az élet teljességének szüntelen keresése és szüntelen hiányérzete, úgy érzem, belenyugvás nélkül. E két meghatározó elem és alkotó módszer azonban nem kelti — markáns egyéni vonásai ellenére sem — az önálló hangjára rátalált költő teljességének érzését. Első kötettől talán nem is várható ez. Akkor sem, ha a kötet anyago egy bizonyos szintézist jelent. £gy viszont biztos: ver. seinek többségében sikerül olyan húrt pendítenie, ami re- zonálhat bennünk. És ez a legfontosabb. Ez hozza emberközelbe Sass Ervin első kötetét,- s villantja fel szigorú mércével is a benne található értékeket. W. E. Sass Ervin Olyan szépen Olyan szépen együtt vagyunk sokszor és beszélgetünk a múltról bearanyozva a legsötétebb napokat és a kitelepített rémületet is mert nosztalgiává nemesedik számos ballépésünk és piruló arccal magyarázzuk az osztályismétléseket olyan szépen együtt vagyunk sokszor és beszélgetünk az ifjúságról tapasztalatainkra hivatkozva és éjszaka amikor alszik az emberiség kilopakodunk az utcákra s tűzfalakra mázoljuk a lelkünk salakját olyan szépen együtt vagyunk sokszor és beszélgetünk az életünkről kioktatva a ránk bízott történelmet a gyermekek szemébe falazott jövőt aztán Chopint hallgatunk és megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek
