Dunántúli Napló, 1983. január (40. évfolyam, 1-30. szám)
1983-01-29 / 28. szám
Tüskés Tibor: A Versben Bujdosó m Öt éve hunyt el Nagy László Költő, akinek útja a népmesék hősére emlékeztet. Zsebében a hamuban sült pogácsával indult el, megküz- dött a hétfejű sárkánnyal, s elnyerte a királylány kezét, vele a félországot, a felekirályságot. Költészetével érvényességet szerzett nevének. Küldetéses költő, tiszta és tisztító, nyugtalan és nyugtalanító, fészek-őrző és világfelfedező. Vállalta a magyar költészet folytonosságát, tanult a mesterektől, az elődöktől, és új utakat vágva maga vált törvényalkotóvá, a líra megújitójává. Költészete kapcsolódik a hagyományokhoz,- és új hagyományt teremtett. Ősei a szerelemmel, Istennel tusakodó, súlyos szavú Balassi, a tizenhatodik század indulatos prédikátorai, a virágos kedvű, játékos Csokonai, az ostorozó Ady Endre, az ország-szegénye József Attila, és versbe olvasztotta az európai líravme- rész újításait, modern törekvéseit. Ismeri a magyar és a szomszédos népek népköltészetet, lírájában magyarság és európaiság, a népi és az emberi közti szintézis valósul meg. Egyike azoknak a legkiválóbb költőinknek, akiknél a háború utáni magyar lírában kiteljesedik a Németh László megfogalmazta igény, irodalmunk „bartóki vonala": a nemzeten át az emberiséghez szólni. Igazi, egyéni, eredeti költő. Hangja van a lepke-csönd és a lávázó harag kifejezésére. Költészete kézzelfogható és áttételes, konkrét és jelképi. A pára- könnyűségű dalforma éppúgy kezéhez illik, mint a sorok áradatát hömpölyögtető, több tételes versszimfónia. Érzéseit és gondolatait eredeti képekben és látomásokban fejezi ki. Sajátos és egységes, hagyományokból faRészlet a szerző Nagy Lászlóról irt, közelesen megjelenő könyvéből. kadó és csak rá jellemző szimbólumrendszert teremtett. Élete és költészete fél évszázad magyar valóságához és történetéhez kapcsolódik. Talán az utolsó nagytehetségű magyar költő, aki még benne él a múlt paraszti hagyományvilágában, a kultusz és a mitológia szintjén ismeri meg a népi szokásvilágot. Gyerekként találkozik a háborúval, égő házakat, megszenesedett lótetemeket lát. A háború utáni koalíciós években a „fényes szellők" nemzedékével, a népből jött értelmiségi fiatalsággal lép az irodalomba. Az emberi személyiséget romboló évek, a dogmatikus irodalompolitika torzulásai az ő költészetében is . nyomot hagynak. Belső vívódások, keserű tapasztalatok árán átértékeli a költészetről vallott fölfogását. 1956 tragikus eseményei után, a megváltozott, tisztul- tabb politikai és szellemi légkörben lírája kiteljesedik, a létezés, a személyes emberi sors kérdései mellett a világ dolgai is egyre nagyobb helyet kapnak benne. Ady életkorát tíz. József Attiláét húsz évvel élte túl, de tizenkét évvel hamarabb halt meg, mint Bartók, és elhunytakor tizennégy évvel volt fiatalabb Csontvárynál. Hirtelen halála a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb szabású költői életművét zárta le. Van költő, akinek művei megéléséhez jóformán nincs szükség sem az élet, sem a kor ismeretéhez: az életpályo eseményei alig hagynak nyomot az alkotáson. Nagy László nem tartozik közéjük. Nála a kiteljesedő életmű ezer szállal kötődik a megélt valósághoz, életének eseményeihez, főként gyermekkora éveihez. S költészetének szimbólumrendszere szorosan kapcsolódik a korhoz, az elmúlt paraszti élet mitologikus tartalmaihoz.. . Bebesi Károly L assan, vigyázva, hozta, hozta a tenyerén az ázott szárnyú méhet ki a Balatonból a tizenkét éves Ancsa-Pancsa, Arcán látszott, hogy semmi másra nem gondol, csak a vízbe pottyant méhecskére. Sugárzás telepedett meg a homlokán. — Jaj, apu! .. . Vigyázz! . . . Méhecske. Csak le ne essen. — Óvatoson gazolt a somogyi part felé a sekély vízben. — Nehogy locsolj, ne gyere közel!... — Figyélmeztetett többször is, miközben a kis rovar szárítkozott a napfényben a tenyerén. Nagy körültekintéssel kerülte ki a vízben hancúrozó gyerekeket. Meg-megállt, nézelődött, merre zavartalan az útja, nehogy labda essen a közelébe, nehogy az önfeledten játszó gyerekek miatt újra vízbe kerüljön a méhecske,' Kes- kenyre húzott tatár szemével rpinduntalan körbe fürkészett, aztán újra elindult a herényi part felé. Magam pedig, mint valami testőr, ugyancsak óvatosan 'lépegettem mellette. — Segítek — mondtam. — Jó, de van ám más is — szólt, és rövid, göndör hajót mutatta. — Nahát! — A feje tetején pedig, mint valami fészekben, katicabogarak piroslottak. — Te kis életmentő — simogattam meg az arcát. — Jaj! Vigyázz!... A méhecske! — Hűm... — ki tudja mit „gondolt" a méhecske? .. . Egyszercsak elindult Ancsa- Pancsa tenyeréből fölfelé az apró újjakon. — Jaj!... Beleesik a buta!... — Ancsa-Pancsa védeni akarta a kis szárnyast, és ujjaival vissza akarta terelni a tenyere síkjára, a biztonságba. A markát is öblösre formálta. De hiába. A kis szárnyas már a maga szabadságára vágyott. Megindult az apró kislány-ujjak magaslatai felé, hogy majd a legmagasabb pontról elrepüljön. Ancsa-Pancsa megtorpant, száját összeszorította, arcára szilánkokba verődtek az enyhén hullámzó víz fénycsillámai. Homlokát ráncolta. — Jaj, apu! — Repülni akar, el akar menni ... — nyugtattam. — Dehát nem tud, vizes még a szárnya. Újra a vízbe esik szegény. Hallod?... — Igen, de . .. — ebben a pillanatban a méhecske valóban el akarta hagyni Ancsa- Pancsa tenyér-repülőterét, de nem jutott messzire. Azonnal a .vízbe kezdett zuhanni. Még nem bírta el a szárnya. Ancsa- Pancsa sikoltva utána kapott, s az újra a tenyérbe hulló, szabadságát áhító kis szárnyashoz enyhén, védőn hozzáért a nagyujj ... — Jaj I — Kiáltotta Ancsa-Pancsa, mert a méhecske máris szúrt! — Hej... — nem tudtam mit mondani. A méh már a vízben vergődött. Ancsa-Pancsa Kiss Dénes tárcája a Központi Sajtószolgálat 1982. évi novella- és tárcapályázatán tárca kategóriában II. dijat nyert. az ujját nézte. Közelebb léptem. Ott volt a kis rovar fullánkja az ujjábán. S vele a testének piciny, kiszakadt darabja. Ancsa-Pancsa még így is a vízben vergődő, haláltusáját vívó apró élőlényre gondolt, mert akaratlanul is lehajolt. — Ne... Ne bántsad! Már hiába, úgyis megdöglik. — Jaj, apu!... Miért?... Miért hal meg?.,. — így mondta. —' Ez az ő sorsa — mondtam csöndesen, és óvatosan kihúztam, kis nyomkodás után a fullánkot Ancsa-Pancsa ujjábái. — Hát nem hallottál Bódi bácsitól a méhekről? Ancsa-Pancsa csaknem egy hónapot töltött falun, Zalában a rokonoknál. Nagybátyjának, aki egyébként gépkocsivezető, ——— hátul a kertben, méhese van. Több, mint húsz család. — De .. . De .. . — szüp- pögte. — Azt nem mondta Bódi bácsi, hogy mi történik a méhecskékkel, ha valakit megszúrnak? — De mondta ... — Még mindig a vízben vergődő kis szárnyast nézte. Megtorpantó gondolat suhant át rajtam; a szabadságvágy még a segíteni akarást sem veszi tudomásul. Örök és kiölhetetlen az élőlényekből. Az élet legfontosabb eleme. — Na látod — jegyeztem meg kis idő múlva. Hirtelen nem tudtam mást mondani. Noha láttam az arcán, hogy nem fogja föle ő segíteni akart, életet menteni, és a méhecske mindezt fájdalmat okozva, és egyúttal a saját pusztulását is, tehát fölfoghatatlan módon hálálta meg. Az ember is ilyen? Nem, nem — hessegettem el magamban a gondolatot. Az emberi szabadságnak értelme van! Az ember... — Ancsa- Pancsa félbeszakított, s mintha csak a gondolatomat folytatta volna. — Nem tudta, mit akarok? . . . Apu, nem tudta? — Nem tudhatta! — Ó, a szegény . . . Együtt lábaltunk kifelé a sekély vízben. A katicákat megmentette. Óvatosan helyezte le a fűre, a parttól távolabb. Elnéztem, amint kedvesen, mindenről elfeledkezve, dédelgeti őket. Ancsa-Pancsa ilyen volt mindig. Nemrég törött lábú és sérült szárnyú galambot hozott föl a hetedik emeleti lakásba. Féltünk, majd fájdalmat okoz neki és szomorúságot, ha nem sikerül meggyógyítani. Bekötöztük a lábát. Rá se bírt állni. Féloldalra dőlve feküdt a kis papírdobozban. De aztán néhány nap múlva magához tért. Enni kezdett, és ezt jó jelnek tekintettük. Meggyógyult a lába is. A papírdobozt ritka szövésű függönydarabbal takartuk le. Egy idő után már próbálgatta a szárnyát. Csapkaló- dott. Ancsa-Pancsa akkor is megijedt. Azzal vigasztaltuk — bár akkor még magunk sem hittünk benne —, hogy tornáztatja a szárnyait, tehát gyógyul. Egy nap aztán üresen találtuk a dobozt. A rossz függönyt átszakította és elrepült. — Gondolj a galambra — emlékeztettem, amint szomorúan állt a megmentett katicabogarak mellett. Később, amikor már igencsak nagyra duzzadt' az ujja, a méhekről beszélgettünk. Elmondta, hogy segített Bódi bácsinak etetni a méheket. Akkor is megcsípte egy-kettő, hiába vett magára különleges ruhát, s hiába húzott nagy kesztyűt, valamiképpen bebújtak a rések között. —■ De azt sem bántam, apu. - Tényleg nem — mondta. Milyen csodálatosan változatos az élet birodalma! Nem értette, hogy a méhek miért taszítják ki a királynőt, ha már nem petézik annyit, amennyit kellene. Megpróbáltam megmagyarázó!, hogy ez is az élet gyönyörűséges törvénye, akármennyire irgalmatlan is. Nem akarta megérteni. Hiszen még elélhetne a régi, ha már új királynőt neveltek, akkor is ... Elélhetne?!... Hát az ember milyen? Erre kellett gondolnom! Ha már megöregszik, vajon méltón megbecsülik? Közhely ez!... Közhely — gondoltam' tovább, dehát nem igaz? Az ember mindig irgalmaz? Gyakran még a saját szülőjének sem. Minden továbbélésben ott sandít a pusztítás, a pusztulás? Másként nem lehet? . Kiss Dénes: Ha ölnek, meghalnak* — Igen ... — de arcát nem emelte föl. Számára szent volt minden, ami él. Szobába tévedt darázs, légy, de még a pók is. Nem értette a hálátlanságot. Körben csupa vidámság. Napozókkal volt tele a part. Jókedvű felnőttek és gyerekek élvezték a nyárvégi jóidőt. Csak Ancsa-Pancsa állt komoran a parton. Pedig nagy úszó volt. Fiúkkal ugrált fejest már a korábbi években is Szepezden, ahol partközeiben is mélyebb a víz. De ezúttal félrehúzódott. — A galamb is szerette a szabadságot, és amint meggyógyult, elrepült. így a természetes. — Próbáltam tovább nyugtatni. — Igen — mondta minden meggyőződés nélkül. Én e pedig szótlanul néztem emberarcát. Mindig ilyen lesz? Ha felnő, akkor is? Kóbor kutyák és macskák barátja, óvója? Meg tud maradni a szívében ez a szeretet, az életének, másokénak is a tisztelete? Vagy a felnőttség kikoptatja belőle mindezt? Hiszen az életben több fullánk éri majd!... Sokkal több és bántóbb, mint a méhecskéé. Néztem, amint elfordítja a nap elől az- arcát, és az ujját szopja. — Mutasd csak! — Léptem hozzá. Kivette a szájából a mutatóujját. — Hejaj, ez bizony megdagadt. Fáj is? — Nem baj! — mondta szinte kiáltva. Ebben a két szóban megsajdult a méhecske hálátlansága, s talán annak sejtelme is, hogy nehéz, talán lehetetlen is más életeken segíteni. Nem elég a szeretet sem? Nem elég, bizony nem, ha a másik nem fogja föl ezt a melengető sugárzást. Percekig álltunk némán a napfényben, ketten — egyedül! — a sok vidám és gondtalan ember között. Mintha olykor sötét sugarak is hulltak volna körénk a napból a világra. A fákra, virágokra árnyak foltjai estek. S ekkor történt az, amiért e sorok papírra kívánkoztak. Ancsa-Pancsa hirtelen hozzám bújt, és azt mondta: — Apu!... Mi lenne, ha az emberek is meghalnának, amikor ölnek? Amikor a másikat bántják? — Mi lenne... — a szavak maguktól hulltak ki a számból. Nem az én szavaim voltak. Visszhang volt. A kis ember különös, már-már értelmen túli világból érkező csöndes jajdulá- sa. Mintha ketten maradtunk volna véglegesen a tó partján. Álltunk a kiürült világban egymáshoz simulva. — Hallod, apu ... Mi lenne? — Igen, hallom ... Mi lenne? limult hozzám, és én hozzá. Apró szél bil- legtette a fák leveleit, finoman zizegtek. Némelyiken már átütött a közeledő ősz üzenete. Aranylás volt; az pedig a haldoklást jelentette. Rozsda és arany. Az életben milyen közeliek. Újra megrázott. — Apu!... Figyelsz?... Mi lenne? — Mi?... — Nem tudtam válaszolni, csak még jobban magamhoz szorítottam. Nézett föl rám. Arca szomorú volt, s valójában a vonásaira rajzolódott az a kérdés, amire már nincsenek szavak, s éppen ezért nincs rá válasz sem. Néhány másodpercig néztük egymást. Aztán megmoccantam. — Gyere, ússzunk még egyet... Nézd csak, felhősö- dik, mindjárt elmegy a nap, et megy a nyár. — Jó. — mondta, és kézenfogva elindultunk a tó felé. interjúk túlélőkkel és kísértetekkel Végjáték a Duna mentén Bokor Péter könyvéről E rősen szubjektív (vagy csak annak látszó?) vélemény, mégis megkockáztatom: A Századunk című tv-sorozat a maga műfajában alighanem a legjobb — mindabból, amit eddig ilyen kategóriá'ban a magyar képernyőn láthattunk. Ebben most a sorozat egy „mellékterméke", Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén című könyve erősít még ismételten. A kötet alcímében (Interjúk egy filmsorozathoz) és előszavában utal is erre, külön hangsúlyozva, hogy a Magyar Televízió hathatós anyagi áldozatvállalása nélkül sem a filmsorozat, sem ez a kötet nem jöhetett volna létre. Hogy mégis megszülethessenek, ahhoz persze nem lett volna elég a pénz, nem lettek volna elegendők a megfelelően biztosított műszakitechnikai feltételek, az eredményhez kellett egy koncepciózus, jó értelemben amatőr és még jobb értelemben tudós elme is, egy olyan személyiség, aki képes önmagában végigpergetni azt a végeérhetetlennek látszó belső filmmonológot, amire aztán ráépülhetett mindaz, ami a Századunkban és ebben a kötetben testet öltött. A Végjáték a Duna mentén a tv-sorozattól függetlenül, Bokor Péter önálló műveként is jelentős. Nem Tíz a roppant munka, utánjárás, rengeteg adat, újszerű tény — ami benne van — teszi azzá, hanem a megszerkesztetftége. Pontosabban: megszerkesztettségének a drámaisága. Ebben a könyvben valóban egy végjáték képe bontakozik ki előttünk. Egy hatalmas — embertömegek életét követelő — véres történelmi sakkjátszma végkifejlete, a maga kísérteties megvilágításában, kicsinyességében és nagyarányúságában — valódi szereplőkkel; koronatanúkkal megidézve. A könyv lapjain szinte napról napra végigkísérhetjük az — egyre jobban sarokba szoruló, de megvertségé- be az utolsó pillanatáig beletörődni nem tudó, agonizáló — hitleri birodalom árnyékában ugyancsak sarokba szorított, a végjáték feladására kényszeri- tett, de lépni és dönteni úgyszintén nem tudó Horthy-rend- szer végnapjait egészen a totális összeomlásig. Ha csak szerény újságírói praxisomra pillantok, elképzelem, mi mindent kellett latba- vetnie Bokor Péternek, annak érdekében, hogy szóra bírja interjúalanyait. A könyvben szereplők egy része egyszerű túlélő, aki beosztásánál fogva itt, vagy ott volt ekkor és ekkor, szinte véletlenszerűen válván részesévé valamilyen — történelmileg fontos — eseménynek, epizódnak. Más részük egyértelműen úgymond: „cégéresháborús bűnös", aki persze „csak azt tehette, amit tett", hiszen tudjuk... Akad a vallomást tevők között olyan is, aki haladó személyiségnek számított a maga idejében. Most? Más kérdés. Ironizálni persze már nem érdemes fölöttük, hiszen, ami elmúlt, elmúlt. Többségük, sajnos olyan, hogy „jóindulatú adatközlő" visszaemlékezésük sem enyhíthet semmit hajdani tetteik erkölcsi-politikai kivetni- valóságán, megbocsájthatat- lanságán. Most mégis a „lekötelezettjeik" lehetünk, hiszen az, amit mondanak és ahogy elmondják, nemcsak róluk árulkodik, hanem a korszakról, a korszak politikai rendszerének képviselőiről is. Ezek által a közlések által hol itt, hol ott gyullad ki egy-egy újabb aprócska fény, hogy a hátborzon, gató színtér eredendő sötétsége némileg áttekinthetőbb, világosabb legyen legalább a mi számunkra. Arról, hogy mi történt 1944. március 19-étől, az ország — németek általi — megszállásától, ugyanezen év október 15- éig, azaz a „kiugrási" kísérletig, már sok tanulmányt, memoárt és monográfiát olvashattunk. De olyan kötetről, amely ennek az — egész nép létére hazár- dírozó — bűnös játszmának a végkifejletét ilyen plasztikusan, emberközelien és megrázóan, ugyanakkor tudományos szempontból is objektiven mutatta volna be, mint Bokor Péter könyve, nincs tudomásunk. Bár a könyv szereplői nem a korszak kulcsfigurái (hiszen azok többsége rég halott), hanem csupán harmad- és negyedrangú szereplők — részben egyszerű túlélők, részben morálisan már a maguk ide- jében is halott kísértetek, érdemes elgondolkodni mindazon, amit elmondanak. A könyv a benne felhalmozott értékes anyag révén még a történelemtudomány művelői számára sem közömbös — állítja az utószó — szerző történész. Hogyne lehetne akkor érdekes, izgalmas olvasmány mindazoknak, akik egyszerű érdeklődőkként vallatják — egyre nagyobb számban, egyre céltuda- „ tosabb figyelemmel — a történelmet és teszik fel a kérdést: hogy is volt? Az 1944-re ró- kérdezőknek Bokor Péter könyve alighanem többet jelent, mint egyet a lehetséges válaszok közül. Bebesi Károly HÉTVÉGE 9.
