Dunántúli Napló, 1983. január (40. évfolyam, 1-30. szám)

1983-01-15 / 14. szám

■nemzetközi magazin Autumn Forge *82 Egy NATO-hadgyakorlat háttere A régi szállítású amerikai egységeknek ,(válság esetén” a világ bármely pontján — elsősor­ban Európában — elsőrendű harci feladatokat szánnak A novemberben lezajlott Autumn Forge '82 (Őszi össze­kovácsolás) fedőnevű NATO- hadgyakorlat-sorozatba mint­egy 300 ezer katonát, több­ezer harckocsit, kétezer repü­lőgépet, és 300 hadihajót vontak be. A két és fél hó-^ napig tartó erőfitogtatás súly­pontja a feltételezett közép­európai hadszíntéri zónára, ezen belül az NSZK hadmű­veleti körzeteire összpontosult. Érdemes megemlíteni, hogy a Varsói Szerződés utóbbj idő­ben tartott gyakorlatain részt­vevők összlétszáma általában nem lépte túl a 60 ezret, még a bulgáriai Pajzs '82-n sem. Az atlanti haderőnek nem titkolt célja a támadó harc- cselekmények begyakoroltatá- sa hagyományos, vegyi és nukleáris fegyverek csaknem egyidejű bevetésével. A csa­patok gyülekezési körleteit és megindulási terepszakaszait rendszerint úgy választják meg, hogy az NDK és Cseh­szlovákia határa 90 perc alatt elérhető legyen. Az első lép­csőben helyet foglaló hadmű­veleti csoportosításoknak ott kell lenniük — mondják a NATO katonai vezetői — „ahol a legvalószínűbb az összeütközés a Varsói Szerző­dés haderőivel". A nyugatné­met Die Welt nemrég azt írta, hogy „a csapatok az átcso­portosítással gyakorlatilag ar­ra a területre kerülnének, ahol a valóságban harcolniuk kel­lene". Ez az elgondolás már a 60- as években felmerült. Akkor gazdasági, s még inkább po­litikai okokból nem került sor az amerikai szárazföldi erő mozgatására. A Reagan-kor- mányzat most ismét elővette a régi,- ám időközben átdol­gozott tervet, a „Master Res- tationing Plan"-t. Az NDK katonaújságja, a Volksarmee — az e tárgyban szeptember­ben lezajlott amerikai—nyu­gatnémet megbeszélésre utal­va — így írt: „Az átosoportosi- tási terv azt a szándékot tük­rözi, hogy a NATO fő támadó erőit keletebbre helyezzék át... Ténylegesen hadászati jellegű felvonulásról van szó, amely szervesen kapcsolódik az előretolt amerikai atom­fegyver-hordozó eszközök al­kalmazási tervéhez. Ha ezt a rendszert 1983-tól még Per­shing—2 rakétákkal és robot­repülőgépekkel is kiegészítik, a veszély rendkívülien megnö­vekszik ..." Helmut Schmidt nemrégi­ben félreállított kormánya igyekezett halogató taktiká­val kiegyensúlyozni az egyre foközódó washingtoni nyo­mást. Ám az óvatos tartózko­dás sem akadályozta meg a szociáldemokrata—szabad­demokrata koalíciót abban, hogy 1982 tavaszán meg ne kösse amerikai partnerével a „Wartime Host Nation Sup­port" elnevezésű egyezményt. Eszerint „kritikus helyzetben” az NSZK-ban lévő öt ameri­kai hadosztályt mindössze tíz nap alatt további hattal egé­szítenék ki és létszáma meg­haladná a 400 ezer főt. Az USA 17. légihadseregét ugyancsak megerősítenék: a mostani 306 gép újabb ezer géppel egészülne ki. Most a jelekből úgy tűnik, a Bonnban kormányra jutott CDU—CSU koalíció jóval lo­jálisabb az amerikai átcso- portosítási tervek terén. Ha az áttelepülés pénzügyi problé­máit áthidalják, az amerikai dandárok a jelenlegihez ké­pest négy-hat órával rövidít­hetik le az „előretolt terep- szakaszok” elfoglalásának idejét. A NATO-erők ezzel biztosíthatnák maguknak a gyors és meglepetésszerű ro­ham lehetőségét. A szóban- forgó terv megvalósítására ugyan több évet irányoznak elő, az ilyen szintű harcképes­ségből fakadó tanulságokat azonban a Varsói Szerződés államainak időben le kell vonniuk. Serfözö László alezredes hochrett brau Amerikai harckocsi az NSZK-beli Gailsbach városában, a NATO őszi hadgyakorlatának egyik akciójában Ausztrália — Üj-Zéland Vonzás és taszítás A pehelysúlyú nem siet a ringbe az ólomsúlyú ellen „Nehéz lenne két nemzetet találni, amelyiknek több kö­zös dolga akad" — mondta néhány évvel ezelőtt egy ma­gasrangú ausztrál munkáspár­ti politikus. A kijelentés nem sokkal azután hangzott el, hogy a kontinensnyi állam kor­mányfője, Fraser megegyezett az új-zélandi miniszterelnökkel, Muldoonnal: országaik közt tárgyalásokat kezdenek egy szorosabb gazdasági unió lét­rehozásáról. A döntés a Brit Nemzetközösség 1979-es lusa- kai csúcsértekezféíen’ született. Mégis, több mint három esz­tendőnek kellett eltelni, amíg a közelmúltban a két főváros­ban végre ratifikálták a meg­állapodást, amely előirányozza a vámok, s a kereskedelmet gátló egyéb tényezők fokozatos megszüntetését. Az egyezmény életbelépésének napja: január 1., a „közös piac" kialakításá­nak távlati határideje pedig a tervek szerint 1995. lenne. Közös dolgok ide, vagy oda — szó sincs tehát gyors folya­matról. A hasonló gondok von­zása mellett ugyanis ellenté­tes szempontok taszítása is jócskán érvényesül Canberra és Wellington viszonyában. A ha­sonló vonások közt a szakér­tők rendszerint a közös kultú­ra és történelem, a brit gyar­mati múlt, az angol nyelv, a hagyományok és az életmód szerepére mutatnak rá. Az együttműködés erősítése mel­lett szóló fő érv azonban a gazdasági érdekek párhuza­mossága: a nyugat-európai kor­látozások a két nagy gyapjú- és húsexportáló országot egy­aránt sújtják. (1965-ben már létre is hoztak egy korlátozott szabadkereskedelmi egyez­ményt.) Egységes fellépéssel vi­szont a gazdasági törekvések mellett diplomáciai célkitűzé­seiket is jobban érvényesíthet­nék, hisz mindkét ország ke­reskedelmi és külkapcsolatai. ban növekvő szerepet játszik Dél- és Kelet-Ázsia, mindenek­előtt Jaján, valamint az ASEAN.' Fraser, Ausztrália miniszterel­nöke Érthető hát, hogy időről idő­re megszaporodnak a találga­tások a politikai integráció le­hetőségeiről is. A jelek szerint egy ilyen közeledés esélyei meglehetősen távoíiak, hiszen a két angolszáz ország adottsá­gait számtalan különbség is jellemzi. (Annak idején, 1901- ben Wellingtonban el is uta­sították az ajánlatot, hogy csat­lakozzanak az akkor alakuló ausztrál államszövetséghez.) A hazánknál háromszor nagyobb, de alig 3—4 milliós Új-Zélan- don sokan tartanak tőle, hogy egy szorosabb kapcsolat egy­szersmind Canberra uralkodó pozícióját is jelentené. A mé­retekből valóban ez következ­ne: Ausztrália 7,7 millió négy­zetkilométerével akkora mintáz Egyesült Államok, lakossága 15 millió körül jár. Gazdasága jó­val sokrétűbb, szinte kimerít­hetetlen ásványkincsekkel ren­delkezik, amely a nemzetközi beruházókat is mágnesként vonzza. A két ország nem mindig felhőtlen viszonyáról árulkodik, hogy azt általában a Kanada és az USA közti kapcsolathoz hasonlítják, amelyet szintén a nagyságrend-különbség jelle­mez. így valószínűleg annak a volt új-zélandi pénzügyminisz­ter-helyettesnek lesz igaza, aki Ne bántsd a vöröshajút! A monda szerint vöröshajú volt Nero császár, vörös haja volt Vili. Henriknek, Anglia hat­szor házasodott királyának. Ügy tudják, hogy lánya, I. Erzsébet is örökölte a feltűnő hajszínt. Ami Napóleont illeti, körülötte van némi bizonyta­lanság, egészen bizonyos vi­szont, hogy lángoló hajkorona övezte — legalábbis fiatal ko­rukban — a két legjelentősebb amerikai elnök, George Wa­shington és Thomas Jefferson homlokát. Amikor c 28 éves Steve Douglas zongoraművész meg­elégelte, hogy a kisgyerekek az utcán „répának" csúfolják, és társaságban csak „az a vö- rös”-ként emlegetik, eladta ver­senyzongoráját és az erősítő berendezést és az így szerzett 15 ezer dolláron megalapítot­ta a Vöröshajúak Világszövet­ségét. A szervezet székhelye Hiába figyelmeztettem, hogy ne káromkodjon a szertartás alatt A kairói vágóhíd Jónéhány kairóinak elment az étvágya a hústól, mióta az egyik egyiptomi tudósító a minap be­számolt a Nílus-parti metropolis központi vágóhídján uralkodó pokoli állapotokról. A tudósító úgy jellemezte az 1890-ben épített és azóta soha­sem renovált vágóhidat Kairó régi városrészében, mint a „vér, ürülék, mocsok és szennyvíz" poklát, amely „még szemétgö­dörnek sem alkalmas”, A szarvasmarhák, vízibivalyok, bor­jak és tevék megöléséről ezt ír­ja: „Mielőtt az állatokat a tu­lajdonképpeni vágóhelyre hajt­ják; a böllérek felhasítják a tér­düket, nehogy ki tudjanak törni. Amikoj az állatok a vágóhelyre jutnak, megszimatolják a vért, és látják, ahogyan más állato­kat összevernek, akkor menekül­ni akarnak. Ekkor azonban hosz- szú vasrudakkal brutálisan ütle­gelik őket — a szemüket, a fü­lüket, a pofájukat... Mire a böllér hozzáfog a munkájához, az állatok gyakran már kimúl­tak. „Hitchcock horrorfilmjeire em­lékeztető látvány" — írta a tu­Muldoon, Üj-Zéland miniszter- elnöke bármilyen szorosabb politikai kötelék kialakítását csak a kö­vetkező nemzedékek alatt tartja elképzelhetőnek. Hiszen, me­lyik pehelysúlyú öklöző siet szo- rítóba lépni egy ólomsúlyú bokszolóval?! Szegő Kaliforniában, a Los Angeles melletti Laguna Hillsben van. Az iroda falait rőthajú élő hí­rességek — filmsztárok és po­litikusok — fényképei borítják, a fő helyen pedig az az új­ságcikk díszeleg, amely meg­adta Douglasnak a végső lö­kést a szervezet megalapításá­hoz: egy 32 éves fiatalember panaszolja el ebben, milyen megpróbáltatásokkal jóra ,,vö- röshajúság". A szövetségnek már ezer amerikai és külföldi tagja van. A tagsági díj tíz dollár. „Na­ponta mindenféle szövetségek és egyesületek alakulnak min­denütt. Nekünk, a vöröshajú- aknak is össze kell fognunk. Itt az ideje, hogy megmutassuk az egész világnak: büszkék va­gyunk hajszínünkre!" — mond­ja a vöröshajúak 28 éves „apostola". dósító. Beszámolt egy dán szak­értőbizottságnak a központi vá­góhídon tett látogatásáról, amely csak egy óráig tartott: „A mocsok láttán rosszul let­tek". A dánok másnap, mielőtt elutaztak, javaslattal álltak elő, hogyan érhetné el az egyiptomi kormány a hús árának draszti­kus csökkenését: csupán filmre kellene vennie a vágóhídon levő állapotokat, és ebből naponta öt percnyit levetítenie a televí­zióban. Az utóbbi években a hús va­lóban olyan drága lett Egyip­tomban, hogy a lakosság nagy tömegei számára luxuscikké vált. A lelőtt Jaguár esete „Éppen most lőttem le egy jaguárt" — hangzott a közlés. „Hülyéskedsz?" — hangzott a kérdés. „Nem hülyéskedem" — hangzott a válasz. A párbeszéd nem az ős­erdőben zajlott le, hanem egy repülőtéri irányítótorony és egy Phantom pilótája között. A lelőtt Jaguár pe­dig a Brit Királyi Légierő köze! hétmillió dollár érté­kű, Jaguár típusú harci re­pülőgépe. Aki lelőtte: ugyancsak a brit légierő tisztje. Most — navigátorá­val együtt — hadbíróság elé állították, azzal a vád­dal, hogy „bűnös hanyag­sággal kezelte repülőgépét, emberéletet kockáztatott, és őfensége, a királynő egyik repülőgépének pusz­tulását okozta". A két vád­lott ártatlannak vallotta magát. Ha azonban a ka­tonai ügyész bebizonyítja a vádat, akkor kétévi bör­tönnek néznek elébe. Az eset úgy történt, hogy Roy . Lawrence és Alistair Inverarity repülőszázadosok egy nyugatnémet légitá­maszpontról felszállva Phantom gépükkel gyakorló repülést végeztek — felsze­relve négy „Sidewinder" típusú, élesített robbanótöl­tetet hordozó rakétával. Út­jukba került a gyanútlan Jaguár — és Lawrence re­pülőszázados megnyomta a gombot. „Hatalmas tűzgömböt láttam, majd egy robbanás nyomán a Jaguár farokré­sze leszakadt" — vallotta egy — az eset idején szin­tén a levegőben tartózkodó — nyugatnémet pilóta. A „Sidewinder” típusú ra­kéták hőérzekelővel vonnak felszerelve, amelyek a célba vett repülőgép hajtóművei­nek hőjét „érezve" találnak célba. Nagy szerencse, hogy a Jaguár pilótája katapultált és ejtőernyőjével sértetlenül ért földet. Hogy a repülőszázados miért lőtte ki a rakétát — az egyelőre nem világos, de bizonyára a vadászösztön munkált benne. Az NSZK-beli Wildenrath- ban folyó hadbírósági’tár­gyalás egy hétig tart. HÉTVÉGE 7.

Next

/
Thumbnails
Contents