Dunántúli Napló, 1983. január (40. évfolyam, 1-30. szám)
1983-01-15 / 14. szám
r" Útban a hadifogolytáborok felé .. Csupán tananyag és semmi más?.., 1983. január 12., 7 óra 45 perc. Az iskolában most csöngetnek be az első órára, a folyosókon gyülekező diákhad megindul a termekbe. Kezdődik a tanítás, a napi munka. Pontosan 40 évvel ezelőtt ebben az órában Pécstől légvonalban mintegy másfél ezer kilométerre a Don innenső oldalán a 2. magyar hadsereg katonái a fedezékükben készültek az új napra, talán a forró kávét szürcsölgették, ami egy kicsit megmelengette őket abban a közel 40 fokos hidegben. Az őrszemek a tájat figyelték, s úgy vélhették: a napok óta tartó csendet ma sem töri meg semmi. Párszáz méterrel keletebbre, a Don túlsó oldalán korántsem volt ilyen nyugalom, de ami történt, az nagy csendben történt. Befejeződött a tüzérség hetek óta tartó felvonulása is. E sorok írója saját, két évvel későbbi élménye alapján el tudja képzelni, mi lehetett ott. 1945 telén a budai hegyekben a fővárosra irányítottan, egymástól 5—6 méterre álltak egymás mögött több lépcsőben a különböző űrméretű lövegek, s mellettük a töméntelen lőszer — pedig akkor már a vége felé járt Budapest ostroma, s ezek a lövegek amúgy istenigazából soha nem szólaltak meg. A Donnál megszólaltak! A tűzparancsot 9 óra 45 perckor adták ki, negyed óráig tartó szörnyű tűzcsapás zúdult a magyar állásokra, s ezzeU vette kezdetét c magyar történelem legnagyobb véráldozattal járó csatája. Mit tudnak erről a mai tizenévesek? A nagymúltú pécsi gimnázium 4/e osztályában ezen a napon az első óra történelem. A tanárnő a hivatalos tananyagot kérésünkre egy félórára félretette, helyette a doni katasztrófa lépett elő tananyaggá. Amikor ezt bejelentette, egyben emlékeztette a növendékeit arra, hogy a második világháború, s ebben Magyarország részvétele majd csak ezután kerül tárgyalásra. A dolog tehát még izgalmasabb. Azt tudjuk meg a következő félórában, hogy ezek az érettségire készülő fiúk és lányok eddig milyen ismeretekre tettek szert e tárgyból — iskolán kívül, s hogy érdekli-e őket közelmúlt történelmünknek ez a fontos szakasza, vagy ugyanúgy történelemmé merevült a számukra, mint pl. a mai 40— 50-eseknek az első világháború. Pillanatok alatt kiderül, .hogy az utóbbi ról van szó. A tervezett beszélgetés fontosnak vélt kérdéseivel álltam az osztály elé, de nyomban látnom kellett: ez nem lesz jó. Ugyanis amikor a tanárnő felvezette a témát azzal az általános kérdéssel, 6. HÉTVÉGE hogy ki mit tud az egykori eseményekről, mélységes hallgatás volt a válasz. Nyilvánvalóvá lett: ezek a fiatalok — s hadd tegyem általánosabbá: ez a generáció — keveset tudnak róla. Megpróbáltam belevágni a közepébe: tudják-e, menynyi volt a 2. hadsereg vesztesége? — Hatvanezer? ... — Más vélemény? — Százhúsz? ... — Ez már közelebb van a valósághoz. — És elmondom: 1942 szeptemberében 204 ezer fővel vonult fel a hadsereg. 1943, március 4- én pedig 64 ezer fő volt az élelmezési létszám — a különbözet a veszteség halottakban, sebesültekben, eltűntekben, foglyokban ... — Tudjátok-e, mennyi volt az USA teljes embervesztesége a második világháborúban? — Fejek tagadó in- gatása a válasz. — 405 ezer ember. — Hitetlenkedő csodálkozás ül ki az arcokra, s látni: kezdik érzékelni, mit jelentett 1943 januárja nekünk, magyaroknak. Folytatom: — Mennyi emberünk veszett oda Mohácsnál? — Kicsit bizonytalanok, de kimondják: — Húszezer körül ... Próbálom közelebbhozni hozzájuk a veszteséget: jelentkezzen, akinek a családjából valaki ott pusztult el a Donnál. Egyetlen fiú emeli fel a kezét: — A nagyapám ott tűnt el . . . Ebben a közösségben tehát a családi környezet sem terelte az érdeklődést a 40 év előtti események felé. Tovább próbálkozom: — Kiment tehát egy kétszázezres hadsereg, távol a hazától. Hogyan, milyen felszereléssel? — Az egyik fiú, úgy látszik, tájékozottabb a többinél: — Rendkívül rossz volt a felszerelésük, és korszerűtlen is. Nyári ruházatban mentek, nem készültek fel a nagy orosz télre. — E szavakat elfojtott kuncogás kíséri. — Milyen hideg volt? — Mínusz 40 fok körül?... — Aztán folytatja: — Úgy tudom, a lőszer is ki volt adagolva, s el kellett számolni vele. — Már akinek egyáltalán volt fegyvere ... — És amikor efmondom, hogy rengeteg embert vittek ki úgy, hogy még fegyverük sem volt, akiknek utóbb d? a szerep jutott, hogy élő ütközőként próbálják lassítani a szovjet hadsereg támadását, látszik, hogy nehezen hiszik el. — Mit gondoltok, milyen lehetett az a hadvezetőség, amelyik így küldte a frontra a katonáit? — Először nem tudnak mit válaszolni, aztán az egyik fiú megszólalt: — Bizonyára arra számítottak, hogy úgyis elpusztulnak. — Egy másik hozzáteszi ehhez: — Olyanokat vittek, akikre itthon nem volt szükség. Kegyetlenül hangzik ez egy mai fiatal szájából, de sajnos igaz, amit mond. Történelmi tény, hogy olyan középgeneráció kapta a SAS- behívókat, akiket az akkori országvezetés kevésbé sajnált, feltehetően azért, mert az „értékesebb” korosztályokat a háború későbbi idejére tartogatták. Az iménti megjegyzés értelmét úgy is fordíthatjuk: az a 140 ezer, s köztük a legalább százezernyi elpusztult valójában áldozat volt. Miként vélekednek erről a fiatalok? — Többségükben félrevezetett emberek voltak, akikkel a rendszer a maga ha- zúgságai révén elég ügyesen el tudta hitetni, hogy „jó ügyet” szolgálnak. — És itt valami lényegesre tapintott a válaszadó. A csaknem negyedszázados antikommunis. ta politika „eredményességére", ami a tömegekkel el tudta fogadtatni azt a hazúg propagandafogóst, miszerint a határainktól oly elképesztően távol a „keresztény Európát" védelmezi ismét a magyar honvéd, mint az előző évszázadokban is tette megannyiszor a keletről jövő támadások ellen. Tovább firtatom a dolgot, s most már arra vagyok kíváncsi, mi a véleményük: történelmünk más eseményei mellett ez a valóban nemzeti tragédia miért süllyed az ismeretlenség mélységébe? Egy nagyon frappáns választ kapok: — Szívesebben emlékezünk 1919-re, meg 1848-ra, azok dicsőséges fejezetei voltak a történelmünknek, ezzel viszont nem büszkélkedhetünk ... Erre hirtelenjében nem is tudok mit válaszolni. Valóban: semmi okunk a büsz- kélkedésre. Az évtizedes an. tibolsevizmusba szédült ellenforradalmi rendszer egy eleve kilátástalan támadó háborúba hajszolta az országot, dicstelen részvételünket csakugyan legjobb lenne letagadj. De nem tehetjük -r- a hazától távol porladó tízezrek az emlékezésre kényszerítenek. Az értelmetlenül elpusztultok emlékét őrizni kell, s ebből máris nyilvánvaló, hogy két különböző dologról van szó. A beszélgetés elerőtlene- dik. Az osztály többsége érdektelenként mindvégig távolmaradt az egésztől. Kénytelen vagyok tehát a végén rákérdezni: miért? Lehangoló, ám nem meglepő a válasz, amit egy eddig szótlan lány ad: — Nem érdekel annyira ez ,az egész dolog, hogy a tananyagon kívül foglalkozzam vele... Még az is sok, amit a tévében kell nézni' a' háborúról! • Hát- itt vagyunk. A második világháborúban nem voltunk érdekeltek, s az érdektelenség tovább él azokban a generációkban, amelyek számára csupán tananyag és semmi más az, ami több százezer emberünk életét követelte. Hársfai István A „baloldali” terrorizmus A marxizmus álláspontja A jelenkori terrorizmussal kapcsolatban a politikai tisztánlátást tényezők egész sora zavarja. Ezek kapcsolatosak e szélsőséges csoportok hangzatos frázisaival, név és jelző-használatával, de összefüggenek a burzsoá propagandaszervek manipulációival is. Mindezek eredményeként a „baloldali” szélsőséges jelszavak megtévesztöek lehetnek, főként a forradalmi munkásmozgalom tapasztalatait kevésbé ismerők számára. A köztudatban, a közvéleményben így a terror, terrorizmus — jelenség megítélése gyakran igen ellentmondásos. Ez is szükségessé teszi, hogy megismerkedjünk a marxizmus álláspontjával. Az erőszak a történelemben A fehér- és a vörösterror A terror, terrorizmus idegen a marxizmustól — olvashatjuk a marxista publikációkban. A klasszikusok álláspontját vizsgálva azonban nem szorítkozhatunk pusztán annak a megállapítására, hogy szemben álltak a terrorizmussal, hogy improduktív harci formaként elítélték, és hogy az egyéni terrorral a kitartó osztályküzdelmet állították szembe. Ők maguk mindig hangsúlyozták azt is, hogy e jelenségek mindig konkrét osztályhoz, vagy társadalmi réteghez és konkrét történelmi helyzethez kötődnek. Osztálytartalmuk van és történelmi megközelítést igényelnek. Történelmi elemzéseikben fehér, illetve vörös, ellenforradalmi, illetve forradalmi, burzsoá, illetve proletár terrorról beszéltek. Mindig hangsúlyozták a köztük levő különbségeket is: mert az erőszek szisztematikus alkalmazása, a direkt akció a proletáriótus, a forrá- dalmi erők kezében a történelmi szituáció által rájuk kényszeritett, a volt uralkodó osztályokétól eltérő célt és tartalmat hordozó módszer- és eszközrendszer. És az erőszakos kényszerítő eszközök alkalmazása ez esetben forradalmi célok szolgálatában áll, a társadalmi haladást szolgálja. A marxizmus nem véletlenül vallja, hogy az erőszak az emberiség egész történelmében főszerepet játszott és játszik: részben a hódítás, a leigázás, a rablóháborúk formájában, részben valóságos' forradalmi szerepet töltve be: „az erőszak a bábája minden régi társadalomnak, amely új társadalommal terhes” — irta Marx. Az erőszak az a szerszám — tanította Lenin —, amelynek segítségével a társadalmi mozgalom utat tör maaának, és megmerevedett. elhalt politikai formákat széttör”. A forradalmi osztályerőszak direkt kényszerítő eszközökkel való alkalmazása — meghatározott történelmi körülmények esetében — elkerülhetetlenné válhat. A történelem ezt bizonyította: az 1917 utáni Szov- jet-Oroszországban a kiéleződött polgárháborús viszonyok, a kispolgári erőknek a szovjethatalommal történt szembefordulása idézte ezt elő. A munkás-paraszt hatalom elleni fehérterrorra a burzsoázia és szövetségesei ellen tömeges vörösterror volt ekkor a válasz. Ez a forradalmi terror azonban csak időleges, korlátozott jellegű. Kiváltó okainak megszűnésével alkalmazásának szükségessége és történelmi jogosultsága is eltűnik. Mindezek elismerése persze távolról sem jelenti, hogy a marxizmus az erőszak minden- hatóságába vetett hit talaján állna. Sem a bolsevikok, sem a nemzetközi kommunista mozgalom, nem hitt ebben sohasem. A forradalmi osztályerőszak alkalmazása szükségességének elismeréséből még nem következik, hogy a marxizmus forradalomelméletében az erőszak központi helyet foglalna el. Ellenkezőleg. A középpontban a dolgozók, a proletár tömegek megszervezése, a tömegek szervezettsége és fegyelme állnak, • „a milliókban rejlő erők”. A marxizmusnak és a kommunista mozgalomnak az individuális forrorizmushoz való mindenkori viszonyát is ez határozta meg. A forradalom alkímiája és a forradalom tudománya A politikai harc végsőkig kiéleződött szakaszaiban, a forradalmi intézkedések kísérőjelenségként vagy betetőzésként, esetleg ezek védelmében a kommunisták és más forradalmi erők is éltek és élnek a direkt akció kényszerítő eszközeivel. Ezek azonban csakis a tömegek fellépéséhez, az osztályérdek érvényesítéséhez kötődhetnek és nem állhatnak individuális érdekek és célok szolgálatában. Az individuális terrorizmussal — a forradalmi stratégia és taktika szempontjából — ezért áll a marxizmus a leghatározottabban szembe. Marx, Engels az összeesküvések taktikáját azért bírálták, mert lemondást jelent a forradalmi proletáriótus szervezéséről, mert mesterségesen akarja megteremteni a forradalom feltételeit. Az összeesküvőknek, az egyéni terror híveinek „éppen az a dolguk — írták —, hogy elébe vágjanak a forradalmi fejlődési folyamatnak, ezt mesterségesen a válságig hajtsák, forradalmat rögtönözzenek a -forradalom feltételei nélkül." Ezért nevezték őket a forradalom alkimistáinak, szembeállítva velük a forradalom tudományát. Ezek az alkimisták a mindén időkre szóló taktikai nézetek, dogmák talaján állnak. A marxizmus a harci formák és a konkrét történelmi körülmények közti dialektikus kölcsönhatást vallja. Politikáját a valóságra építi, az adott helyzet valamennyi politikai feltételének gondos elemzésére. A marxizmus ezért a mozgalmat nem köti egyetlen meghatározott harci formához. Ez a taktikai rugalmasság és hajlékonyság alkalmazása a fordulatos történelmi folyamat természetéhez, A marxizmus elveti az anarchisták, a terroristák minden időkre szóló, minden körülményekre alkalmasnak tartott dogmáit. Azt vallja, hogy az adott helyzet változásaival elkerülhetetlenül szükségessé válnak új, az adott időszak vezetői előtt ismeretlen harci eszközök. A munkásmozgalom korai, kezdeti szakaszában a terrorista harci eszközök bizonyos fokig még megfeleltek a munkásmozgalom és az osztályharc fejlettségi szintjének. A korai munkásmozgalom sok elemét átvette a polgári átalakulásért küzdő mozgalmak szervezeti formáinak és taktikájának, köztük az individualista megnyilvánulásokat és a szektaszellemet is. Ezek azonban a munkásság osztállyá szerveződésével, a munkásmozgalom fejlődésével túlhaladottá váltak. A szektaszellemű tevékenység helyébe a szervezett osztólyharc, a tömegküzdelmek léptek. A „régi típusú terrorista harc", a „fegyveres harc úttörői" ekkor vagy képesek összeolvadni a néptömegekkel, vagy károssá válnak a munkásmozgalom számára. S mivel a történelem tanúsága szerint a terrorizmus erre képtelennek bizonyult, ezért az egyéni terrorcselekmények a politikai harc célszerűtlen eszközeivé váltak: az egyéni merényletek szervezése a Forradalmi taktika szempontjából lett célszerűtlen és ártalmas. Mert csakis a tömegmozgalom tekinthető igazi politikai harcnak. Még akkor is, ha az egyéni terrorista akciók — a konkrét helyzettől függően, alkalmanként — jelentős érzelmi, politikai hatással voltak a forradalom „szunnyadó” erőire. Ám többnyire még ilyenkor sem érték el közvetlen céljukat: a népi forradalom kirobbantását. Az erőszak szisztematikus és öncélú alkalmazásával tehát a marxizmus határozottan szemben áll, Az egyéni terror nem lehet ugyanis a társadalmi viszonyok forradalmi megváltoztatásának eszköze. Olyan taktika ez, amely az egyéni merényleteket, a terrorista akciók szervezését a politikai osztályharc teljes értékű helyettesítőjének tekinti. A marxizmus az individuális „forradalmi" kísérletekkel szemben folytatott harcát összekapcsolta a tömegek megnyeréséért, a kollektív ellenállás megszervezéséért, a munkásmozgalomban a tudatosság megteremtéséért folyó küzdelemmel. Az egyéni terrorizmust tehát nem azért ítélte és ítéli el, mivel az erőszak elemét tartalmazza és alkalmazza, hanem a tömegmozgalommal való kapcsolat, az osztályharcban való részvétel, a tömegharcba való integrálódás hiánya miatt. Az elvont forradalmisággal, a látszat- osztályharccal, az egyén történelmi szerepének felnagyításával a néptömegek forradalmi mozgalmát, történelem- és társadalomformáló erejét állítja szembe. Az azonnali, s többnyire feltételek nélküli forradalmasító szándékával szemben a kitartó, jól szervezett osztálv- küzdelmet képviseli. A „baloldali” terrorizmus elítélésének alapja ma sem a benne megtalálható erőnek, eleme, ha nem a merénylet-taktikának a politikai osztályharccal történő felváltása, azaz az individuális terror és a forradalmi osztályerőszak minőségi különbözősége. Mert az individuális terrorizmus gyakran híveinek szándéka ellenére is — nem forradalomhoz vezet, még csak nem is a forradalom feltételeinek megerősödéséhez, hanem ellenkezőleg: káoszhoz, előre nem látható és gyakran igen veszélyes következményekhez, esetleg jobboldali, fasiszta politikai fordulathoz. A jelenkori „vörös" terroristákhoz való viszonyunkat helyesen pedig csakis ennek alapján határozhatjuk meg. • • (Vége) Szirtes Gábor I
