Dunántúli Napló, 1982. december (39. évfolyam, 330-358. szám)
1982-12-11 / 340. szám
Mátyás Ferenc Kodály Üvegek Medgyessy Ferenc rajza Meghalhat-e, kit a zene szelleme szült, meghalhat-e ajkunkon anyánk éneke, jövőnk remény-lehelete, — s elapadhat-e nyelvünk édes teje? Mint páva szállsz házfödelünk fölé', el sose földelünk, csak veled szálljuk be az űrt, magunkból kiűzve a bűnt, — teremtő zene, létünk gyógyító teje. N yár. Hajnali öt óra. Falnak támasztott fémvázas hátizsákok. A peron sárga kera- mitkockáin hálózsákban alvó fiatalok. !5 Mögöttünk az elíő vágányról méltóságteljesen gördül tovább Bécs felé a Wiener Walzer. Bőröndjeinket bezárjuk az automata csomagmegőrző egyik üresen ásító rekeszébe. Gyors reggeli az állomási büfében, aztán irány a város. Az Ausztriát kelet—nyugati irányban keresztülutazók között kevés' olyan emberrel találkoztam, aki legalább egy napra ne állt volna meg Salzburgban. A városnak vonzó híre van: az ünnepi Játékok városa, Mozart városa, a zene városa ... A hegyek karéjában elterülő Salzburg lassan ébred. A naptár hiába mutatja még augusztus elejét, az Alpok közül előtörő, sebes folyású Salzach völgyéből hideg páracsomók szállnak föl. Az utcákon zörgő tejeskannákat szállító autók, beragadt szemű, álmos emberek, egy araszolva cirkáló rendőrségi kocsi. A kirakatok rácsozott üvegén egyre magasabbra kúszik a kelő nap vörös fénye. Hét órakor a Rezidenzplatzon egyedül hallgatjjk az Újépület tornyában megszólaló harangjátékot. A harmincöt harangocska Mozart egyik ismert művének, A kis éji zené-nek néhány ütemét játssza el háromszor. A hangok elnyomják a tér közepén álló díszkút vizének csobogását. Amikor a harangjáték elhallgat, újból csak a permetező víz fecsegése hallatszik. Egy város, mely barokk pompáját a politikai és az egyházi hatalom szövetségének köszönheti: a salzburgi érsek századokon át feudális várúr, a város földesura volt. A pad, amelyen ülünk, a salzburgi érsekek hajdani hideg-rideg palotájának támaszkodik. Egy szűk utcaközön át a kéttornyú dómra, az érseki templomra látunk. A tetők fölött az érseki vár, a Festung Hohensalzburg komor falai meredeznek. Hiába tudom, hogy műkincseket, építészeti értékeket látok, valamiképpen idegen számomra ez a „kaszárnya-barokk”. Talán az emlékek zavarnak. 1526: nálunk a kalocsai érsek, Tömöri Pál a mohácsi csatában pusztul el; itt a hercegérsek a 17. század elején udvari lovardát- építtet másfél száz lovának. Míg a magyar végvári katonák télire eltett szelídgesztenyét rágcsálnak és a hópénzre várnak, itt osztrák építészek, itáliai festők dolgoznak serényen. Mi a Duna—Tisza táján „töröktől rabigát vállainkra vettünk”-. Sqlzburg: idegen uralmat nem ismerő, megszakítatlan növekedés, virágzó fejlődés. ; Még keserűbb gondolatok is eszembe jutnak. Előttem egy város, amely emlékei kiárusításából él. Mi érdeme van a mai Salzburgnak abban, hogy 1756. január 27-én egy gyermek, akit Wolfgang Amadeus Mozartnak neveztek, és később világhírű zeneszerző lett, Salzburgban született? A mai városban híd, tér, utca, zenepalota, archívum viseli nevét. Felesége és nővére sírjához idegenvezető kalauzol. Több helyen áll szobra. Apja, a hercegi udvari zenész házán emléktábla. Fia szülőházában múzeum. A teremőr külön figyelmeztet egy üveg alatt látható órára, amelyet Mozart tizenöt éves korában Mária Teréziától kapott egy bécsi hangverseny utón. Akár a helyi túlbuzgó Mozart-kultusz jelképe lehetne a Mozarteum kertjében látható kerti ház, mely eredetileg Bécs- ben állt, és a hagyomány szerint falai közt szerezte Mozart a Varázsfuvolá-1, de a salzburgiak szétszedték a házat, majd anyagát a városba szállították, és itt újból felállították. íme, egy véletlen, egy puszta életrajzi adat így pumpál vért századok múltán is — a hamis kegyelet segítségével — egy város testébe. TaszTt az útikönyvek áradozása, . a fellengzősAmi nem tűri az egybevetést: az ünnepi Játékok idején a zenei előadások színvonala. Ez valóban világklasszis. Esténként a zene egyszerre több színhelyen szólal* meg: hangversenytermekben, színházakban, szabadtéri színpadokon. De még a salzburgi ünnepi Játékok műsorában is fölfedezem egy magyar énekesnő és egy budapesti kamaraegyüttes, a Bartók Vonósnégyes nevét. Délelőtt tizenegy órára, amikor az Újépület tornyában ismét megszólal a harangjáték, megélénkül a város. A nyugati turisták fölkeltek már a reggelizőasztal mellől, és kibújtak Salzburg ség, a múlt emlékei, a nagy nevek előtti hasra esés. Mintha azokat, akik Salzburgról írnak, valami furcsa révület szállná meg. A könyvben, amelynek segítségével igyekszem a városban tájékozódni, ezeket a kifejezéseket találom: Európa talán legszebb környezetében rendezett szabadtéri színielőadások ... Salzburgot a világ egyik legszebb városának mondják... Az 1756-os év aranybetűkkel került bele a salzburgi krónikába ... Mozart nevének fénye ragyogja be ma is a várost. .. Minek a magakellető riszá- lás, a csak felsőfokot ismerő lihegés? Az ilyen fogalmazás egy ponton átbukik önnön ellentétébe. és ha még egy osztrák turistacsalogató reklám- szövege volna. De nem. Magyar tollforgató vetette papírra. Vagy csak az irigység beszél belőlem? Annak az utasnak a meddő sóvárgása, aki a Duna—Tisza közéről, a hajdani szarmata síkságról indult el, és nem meri bevalfani hiányait, fogyatékosságait? Talán mégsem csak az. A szegedi szabadtéri játékok neobarokk környezete (még ha a szegedi játékok jóval a salzburgiak után, azok ösztönzésére, ha tetszik: azok mintájára, „utánzására" születtek is) van olyan tágas, mint a salzburgi kéttornyú barokk dóm előtti tér. Sőt a szegedi szabályosan megtervezett, talán túlságosan is kimódolt tér, ám egyetlen építészeti gondolat megvalósulása. A salzburgi heterogén, zsúfolt, aránytalan épület- együttes. •Sopron belvárosa van olyan hiteles tanúja századok történelmének, a városi polgárság építészeti kultúrájának, a magyar múlt folyamatosságának, a stílusok rétegezőaésének és egymásra épülésének, mint az Osztrák Alpok lábánál elterülő, hajdani érseki-hercegi város magja. Még az egységes barokk városképet sem kell irigyelnünk: ha némi fáziseltolódással, megkésve épültek is föl Győr vagy Veszprém barokk házai, palotái, s ha az itáliai és az osztrák barokknál szerényebb külsőt mutatnak is ezek az épületek, szépségük, emberméretű arányuk közelebb áll a mai emberhez, mint a kaszárnya-stílusba oltott salzburgi barokk monumentalitása. a szállodai szobákból. Az amerikaiakat repülőgépek hozzák a tengerentúlról. A salzburgi nemzetközi repülőtéren a külföldi légitársaságok legnagyobb gépei is le tudnak szállni. Az amerikaiak csoportosan járják a várost, nyakukban filmfelvevő lóg, összehajtogatott térképpel legyezik fénylő arcukat. A belvárosi boltok már mind kinyitottak, a kirakatok üvegjéről lekerültek a védőrácsok. Most látni, mit kínál Salzburg, és azt kiknek akarja eladni? Igazán szép, értékes, antik vagy mai emléktárgyat, művészi munkát sehol sem láttam. Csak a valódi ízlést, igényt, stílusformákat nem ismerő — ne kerülgessük a szót: vásári — kínálat tárgyai. Rosszabb a választék, mint bárhol Európában. Alkalmazkodás azok ízléséhez, akik hallottak már valamit harangozni az öreg Európáról és Mozartról, talán fölébredt bennük egy kivándorolt ős emléke, és most keresik a visszavezető nyomokat. De csak saját, jelenlegi ízlésük visszatükröződésével akarnak itt is találkozni. Ezt ismeri föl az amerikai utazási iroda, amikor egyhetes repülőutat hirdet Salzburgba, és ehhez az igényhez alkalmazkodik a derék salzburgi kereskedő, amikor a kirakatba tornyozza áruit. Egy sovány, csontos nő és a kezében magasra tartott, hol szétnyíló, hol összecsukódó napernyő után zajongva vonul az amerikai turisták csoportja. Nem nézik a faragott kapukat, Fájdalmad lelkűnkbe szorult, sírod lezárta koszorúd, csak a tested az, mely kimúlt, porhüvelyedből lángra gyűlsz, emberségünk eleje, szivünk éltető teje. Félrevert harang vagy, ha baj fenyeget, mennydörgés, robaj csap szét ajkadról, — s biztató, ha te lehetsz a menny-nyitó, nyugtató . zene, lelkünk édes teje. az első emelet magasságában, a fali fülkében álló kőszentet, tűzoltó Flórián szobrát, nem lépnek be az udvarokba, nem pillantanak az utcára nyúló cégérekre, nem érdekli őket a tér közepén álló díszkút, 'nem állnak meg egy szépen kovácsolt emeleti ablakrostély alatt. Csak fejmagasságban jár a tekintetük. Csak a kirakatokat nézik. A régi sablon az volt: a turista, aki vastag katalógussal a kezében járja a múzeumokat, és ellenőrzi, helyén van-e a műtárgy, a kép vagy a szobor, amelyről a könyv beszél. A mai turisták csapatokba verődnek, és mint nagy, tarka sáskarajok lepik el a városokat. A mai utazó egy idegen- vezető esernyőjének .a gombjára figyel, végigrohanja a múzeumokat, könyv sincs a kezében, legföljebb az idegenvezető szavából kap el foszlányokat. Mindent készen tálalnak eléje, mindent készre vár, nincs ideje az elmélyedésre, és ha az idegen városban az utcára lép, csak a boltokon tapad meg a szeme. Fülep Lajos, a kiváló műtörténész és művészetfilozófus, amikor a század első évtizedeiben hosszabb időt töltött Itáliában, és Firenzében járt, reggel kiválasztotta az Uffizi valamelyik festményét, és a múzeum bezárásáig az előtt az egyetlen kép előtt ült. Hol van ma az utazó, aki annyi időt szentel egy kép szemlélésére, amennyit festője a kép megalkotására? De ne legyünk Salzburggal igazságtalanok. Nem néztem végig a városnak mind a huszonöt templomát, de a ferences templom szépségét, három stílus természetes egységét, a román építészet hatalmának, a gótika sóhajának és a barokk pompájának egybe- simulását nem tudom elfelejteni. A salzburgi érsekek hajdani palotájából, a ma múzeumnak berendezett Residenz- ből fáradtan támolyogtam ki, de valósággal felüdülés volt sétálni egy másfél ezer éves temető, az ókeresztény katakombákat őrző St Peters Friedhof gondozott, virágos sírjai közt. A Festspielhaus záró hangversenyére már nem kaptunk jegyet, de sokáig elbű- völten hallgattuk annak az is- •meretlen orgonistának a játékát, akinek ujjai alól közönség nélkül, talán csak a vasárnapi misére gyakorolva, egészen váratlanul kúsztak elő a hangok egy kicsiny kápolna homályos kórusáról. Tüskés Tibor A padlás egyik félhomályos zugában valami kupacfélét veszek észre. Közelebb megyek hozzá, nézem, m; az. Töredezett vesszőkosár, véka lapul a kémény mellett, a vékában poros üvegek. Tulajdonképpen újrafelfedező úton vagyok a padláson, hiszen elég jól ismerem. Gyermekkoromban, aztán később is sokat bóklásztam ezen a poros-árnyékos helyen. Itt tartottam a galambjaimat is. Mintha emlékeznék errre a vesszőkosárra, pedig mindig valahova be volt dugva mélyen a tető széle alá, hogy ne legyen útban, „neakadál- }on" — ahogy az öreg papa mondta. — Mióta vannak itt ezek az üvegek? — Tudja a fene. Már akkor itt lehettek, amikor az öregek megvették a házat. Ügy 1947 táján... Fölveszek egy palackot, megfújogatom. Mjntha felirat volna rajta. Sőt: egy Kossuth-címer. Silabizólom a feliratot... Hirschfeld Sörgyár Részvénytársaság, Pécs, 0,48 liter. — Kellenének nekem ezek az üvegek — mondom. — El lehet vinni, legalább több hely lesz — hangzik a válasz. így jutottam hozzá legújabb kincseimhez. Otthon aztán az üvegmosáskor eláll szemem-szám, micsoda szépséges dolgok hevertek ezen a padláson 'senkinek se kellőn. Micsoda — pénzben talán ki sem fejezhető — érték lapult az öreg vékában. Először csak az üvegek színén, formáján ámuldozom. Sárga, sötétzöld, fehér, világoszöld . . . Megannyi átmenet, színárnyalat. Van közöttük félméteres hosszúnyakú, van szögletes. Zömök, nyúlánk, hattyúnyakú, szélesszájú ... Aztán elolvasgatom a feliratokat. Parna Pivovara Ősiek Gornjigrad. 0,3 liter. Pannónia Sörfőző Részvény- társaság Pécsett. Serum Za- vod Predovic Zagreb. Patent Törley... És így tovább. Leteszem őket az asztalra. Csak úgy. összevissza. Aztán megpróbálom egymás mellé állítani őket. A hosszúnyakú mellé ez a szögletes illik. A gömbölyded mellé a nyúlánk. Abbahagyom. Csak nézem, nézem csendéletüket, mint egy élő Morandi-festményt. Morandi szinte csak palackokat festett érett korában. Ezekkel a képeivel vált klasszikussá, világhírűvé. Észrevette, hogy a Dalackok élnek. Hallgatnak ugyan, de élnek. Hallgatnak? Történetük van. Sőt: sorsuk. Ha szerencsések, akkor évszázadok alatt sem törik össze őket. Ha szerencsések. akkor évszázadokig őrzik hajdan; gazdáik keze nyomát. esetleg ujjlenyomatát. Nézem, figyelem és hallgatom a palackjaimat. Ezek nem több száz évesek. Hat- van-hetven évükkel amolyan ifjú titánoknak számítanak. Valamiféle üveggyárakban készíthették őket. Némelyiket üvegfúvó pipával fújták, a többieket más úton-módon. Hogy lehet ilyen szép, arányos, szinte művészi formájuk? Nem tudom. Biztos, hogy nem művészek voltak az alkotóik, mert ahhoz túlságosan szériatermékek. Hát akkor? Alighanem egyszerű mesteremberek. Egy bizonyos szakma hétköznapi mesterei. Olyan emberek, akik ehhez értettek. Tudtak üveget csinálni. Nézem és hallgatom őket. Arra gondolok, de jó lenne, ha egyszer és is elérhetném, hogy valami ilyen tökéleteset tudjak csinqlni mindennapjaim során. Hogy legalább olykor egy-egy írás, beszélgetés találkozás... bármi... úgy sikerülne, olyan kiegyensúlyozott és tetszetős lenne, mint ezeknek az üvegeknek a bármelyike. Sajnálattal állapítom meg, hogy mi már nemigen törekszünk arra, hogy ilyen mesteri íokon műveljük dolgainkat. Mi egy palack? Semmi. Mi egy pénztárca, egy cipő, egy esernyőnyél? Vickek, vackok. Amiket elhasználunk, elfogyasztunk, eldobálunk. Nem ügyelünk a szép, okos életvitelre sem. Nem akarjuk megkedveltetni magunkat másokkal. Nem akarja az eladó, hogy még egyszer nála vásároljak, n§m akarja a vendéglős, hogy még egyszer nála ebédeljek, nem akarja... Tárgyi kultúránk rohamosan szegényedik. Ez visszahat a viselkedésünkre, az életmódunkra is. Az életmódunk, életfelfogásunk ilyetén való motiválatlansága pedig tovább szegényíti a tárgyakat, a tárgyi világot. ördögi kör... Nézem és hallgatom az üvegjeimet. Ebből a szép hosszúnyakúból lesz finom a villányi vörös karácsony este — mondja a barátom. Emez pedig tömény szesznek való... Fogdosom az üvegjeimet és rég elhalálozott tulajdonosaikkal fogok kezet. Megpróbálom elképzelni, hol és mikor vehették ezt a söröset, vagy azt a pezsgőset. Gazdagok lehettek vagy szegé* nyek? Netán éppencsak tehetősek? Iszákosak biztosan nem voltak, hiszen ebből is, abból is válogattak. Az iszákos pedig többé-kevésbé ragaszkodik a maga egyfajta italához. Lehet, hogy vásározások, ló- vagy disznóvétel, netán eladás alkalmaikor kerültek gazdájukhoz a fűszeres polcairól. A fűszeres fehér köpenyben, nyakkendővel állt a pult mögött különös ilatú üzletében. Jó nagyot köszönt X úrnak. — Ajánlhatom ezt vagy azt — mondta. Ez a leg újabb áru. Éppen most érkezett. Van hűtött is. Hideget parancsol az úr? Fölírjam, a többihez, vagy most tetszik fizetni? Jó, majd tizenötödikén ... Tetszik még parancsolni? Lehet, hogy ennek az X úrnak foltozott volt a nadrágja. A bakancsa talpán pedig flekk lapult. Lehet, hogy katona volt, esetleg pap. Tizenéves vagy suttyó, hetvenes bácsika. Mindegy. A padlás félhomályos zugából végre előkerültek ezek a halkszavú, elegáns elbeszélők. üres óráimban olykor letörölgetem őket és meghallgatom történeteiket. Bebesi Károly HÉTVÉGE 9, Téli táj j Mohácsi Regős Ferenc tollrajza
