Dunántúli Napló, 1982. december (39. évfolyam, 330-358. szám)
1982-12-24 / 353. szám
to Dunántúli napló 1982. december 24., péntek Az ország legjobbjai között Szakmunkás értelmiségiek Két pécsi fiatal díjat nyert országos szakmai vetélkedőn Disznóölésen Nagyharsányban Szép mélypiroson égnek a tüzek a nagyharsányi Hajnalban, karácsony hetében visítanak a disznók, pörzsillat keveredik a sűrű köddel, a Ság- vári utcában behúzott nyakkal nagydarab férfi igyekszik a járdán: „...Melyik háziban laknak Szujó Lajosék?" int, hogy csak menjünk vele, „én is odatartok, én vagyok a Lajos öccse, a Nándor!". A gazdagon épített nagy családi ház népe már fönt van, a meleg konyhában prüszköl a kávéfőző, ki mit kér, az alsó szomszédból érkező asszony azt mondja: „Talán egy kis édeset inkább” — persze, a pálinka jó zamatú, de erős, Ignácz Gyurit, a felső szomszédot meg is köhögted. Szujó Lajos felesége, Tériké teát is főzött a böllér- nek, ez a kívánsága. Rá várunk, mellesleg Lajos bátyja ő, a Jóska, így telente húszhuszonöt hívásnak tesz eleget, zömében rokonok bízzák rá a hízók sorsát. — A kerítést kibontottátok? — Ki, még tegnap . . . — Elemlámpa is kéne . . . A bontott kerítésen húzzák majd át a disznót Ignáczék- tól. „ . . . Úgy gondoltuk, nem hizlalunk, sok a vesződség, inkább Gyuriéktól megvettük az egyiket, százhatvan-százhet- ven kilós lehet. Tegnap is vágtunk már egy kisebbet..." - mondja a házigazda. — Nagy a családjuk? — Nem mondhatnám. Négyen vagyunk, édesanyám, Lajos fiam, meg mi ketten. De mi sok húst eszünk. Mind a nyolc sonkát megtartjuk, a többi részekből hurka, stifol- der, kolbász lesz. A Szujó família elkötelezte magát a kőbányával: Lajos — harminc éve jár fel a bányához, kompresszorkezelő, felesége ugyanott mérlegelő, Nándor mélyfúrás, József villanyszerelő, s felesége rakodósvezető. Az ifjú Lajos viszont kesztyűszabász Siklóson. Köziben megérkezik a böllér, Szujó József, zömök, erős férfi, „Kit kell kiherélni?!" — néz körül a konyhában, elő. szedj a késeket, élesíti, hörpint egy csésze forró teát, aztán átmegyünk az ólakhoz. A kutya nyüszítve ugrál, a disznó is ideges, amíg csak le nem szúrják: ifjú Lajos tartja a vértálat, a férfiak, meg térdelnek a lassan elcsendesedő állaton. „Te sem zabálsz többet, fene a csöcsödet!" — mondja Nándor és megpas- kolja a hízó hasát. Most már aztán gyorsan megy minden. A barnára-fe- ketére porzsolt disznót fölhúzzák a rénfára, és ahogy az éles késekkel „leborotválják”, a pirosra-világos barnára pirult bőr szépen előjön. A Szujó testvérek gyorsan dolgoznak, Lajos behív bennünket a konyhára: "Én nem nagyon avatkozom a dolgokba... - mondja. — Hogy-hogy? — Legény koromban is inkább elmentem hazulról, amikor apámék disznót vágtak , . . — A lányokhoz, mi? — jegyzi meg Tériké. — ... Amikor már kezdődik a főzés, az az én dolgom .. . - folytatja Szujó Lajos. - Ez a hobbim. Már a karácsonyi étrendet is kigondoltam. Töltött hús, töltött káposzta, sültek, miegymás. A tegnapi vágásból májat, húst süt reggelire a felesége, amíg elkészül - Gyuri meg-» hívására átvonulunk Ignáczék- hoz — a 168 kilós disznó árát Lajos leszámolja, kezet ráznak, ezen is túl vannak. — Úgy látom, jó a szomszédi viszony - mondom nekik, Gyuri kétféle vörös bort kínál, opportót és könnyű, illatos Izabellát. — Nem csak jó szomszédok, de jó barátok is vagyunk Gyurkával - meséli Lajos. — Tudja, akármilyen munka vap, összefogunk, a nyári konyhát is így építettük, meg a pincét is, ahol tartom a kis boraimat. Reggelihez hívnak haza bennünket, sokféle házi savanyúság, hagyma, uborka, piros meg sárga ecetes paprikák, aztán a disznótor reggeli kellékei persze. — Tudja, kemény munka a kőbányászat, valamikor még sztahanovista címet is elnyertem, manapság már nincs ennek annyira rangja, pedig elhiheti, meg kellett dolgozni érte, napi tizennyolc-húsz csille követ fejtettünk, zúztunk, aztán lapátoltunk föl a csillére. A jobb lábamon kijött a visszér a megerőltetéstől, tizenkét helyen műtötték meg az orvosok ... Ifjú Szujó Lajost kínálják csöpp borral, nem iszik, ma bemegy Siklósra, a Trabanttal.- Kié a kocsi? - kérdem tőle. Mosolygó anyjára néz:- Hát... a jogosítvány az enyém.- A kocsi is a tied — mondja Tériké. A kotlában már összeállt az abalé, fői a hurkának, disznósajtnak való, a böllér gyönyörűen körbedolgozta a szép sonkákat, ami aztán megy a páciébe, szalonnával együtt. Dél körül már a stífolder töltéséhez készülődnek a férfiak és az asszonyok. Nevetgélnek, ugratják egymást, mert hát az effajta fűszer is kell az igazi disznóvágáshoz. Rab Ferenc Fotó: Cseri László Nem ismerték egymást, egyikük sem tudta, hogy rajta kívül még egy pécsi van a csapatban. Csak az eredményhirdetéskor derült ki. Az 500-as szakmunkásképzőben sem találkoztak, pedig mindketten ott szerezték meg a villanyszerelői szakmunkás képesítést, csakhogy annyi év különbséggel, hogy éppen váltották egymást. Igazi verseny volt a november végén Budapesten megrendezett országos Ki minek mestere? vetélkedő döntője, versenylázzal, izgalommal, nehéz feladatokkal. A selejtezőn 1300an indultak, a középdöntőbe már csak 150-en kerültek, és két tizenkét fős csapat jutott tovább a végső megméretésre. A népes mezőnyből két pécsi fiatal szerezte meg ezen a rangos szakmai versenyen a második és harmadik díjat. Reibli József a Mecseki Szénbányák villamos üzemében, Szántói Károly pedig a Mecseki Ércbánya Vállalat ércdúsító üzemében dolgozik.- Az apám nagyon nem örült, amikor bejelentettem, hogy villanyszerelő akarok lenni — mondja Reibli József. - Ő bányász, azt akarta, én is az legyek. Akkor haragudott, most pedig, azt hiszem, talán már egy kicsit büszke is rám. Engem mindig is az elektromosság érdekelt. Szántói Károly azok közé a diákok közé tartozott, akik nem kimondottan a tanárok kedvencei. Könnyelműen vette az iskolát, így a Nagy Lajos gimnáziumtól másodévben bizony távoznia kellett. — Akkor még volt a gimnáziumnak villamos tagozata, azon kezdtem, így a kényszerű búcsú után természetes volt, hogy villanyszerelőnek tanuljak. Korán megszoktam az önállóságot, apám vasútmérnök, hajnalban ment, este jött, anyám á gyerekkórházban asszisztensként sokszor éjszakázott is. A két fiatalembernek egészen másképp indult tehát az élete, aztán mégis valahogy hasonló sínre terelődött. Mindketten bányavállalatnál dolgoznak, igaz Reibli Józsefnek a metánmérő műszerek mindenkori ellenőrzése a feladata, egy műszakban dolgozik, Szántói Károly pedig három műszakos ügyeletet vállal, és az a feladata, hogy az ércdúsítóban működő összes villamos berendezést ellenőrizze, ha valami baj van, azonnal kijavítsa. Egyikük sem elégedett meg az alapfokú tudással. Reibli Józsefnek menetközben jött meg az étvágya, a szakmunkásképző után — amit 1977- ben végzett — a Zipernovszky Szakközépiskolában leérettségizett, ezután azonnal jelentReibli József »hm5' Szántói Károly kezett a Pollack Mihály Műszaki Főiskolára, épületvillamossági tagozat felvonó mérnöki szakára. Most már harmadéves, és mint mondja: úgy néz ki, már az Isten sem ment meg attól,, hogy mérnök legyek. Szántói Károlynak a három év szakmunkásképző után — ahogy mondani szokták — megjött az esze, és a Széchenyi gimnáziumban leérettségizett, ezután a Zipernovszkyban elvégezte a technikusminősítő iskolát. Jövőre pedig megpróbál felvételizni a Műszaki Egyetem erősáramú karán. — Nem könnyű munka mellett ennyi év tanulást vállalni. — Nekem elég könnyen ment — válaszol Reibli József. — Mint mondtam, érdekel az elektromosság, és ennek a műszaki ágazatnak még további óriási fejlődésre van kilátása és ez rendkívül izgalmas számomra. Én ezért tanultam. — Bizony, nem lesz könnyű, főleg anyagilag nem — mondja Szántói Károly. - Feleségem, két kislányom van, velük is kevesebbet tudok majd foglalkozni. A havonta Pestre utazás, ott a szállás sem olcsó, és mindezt öt évig! Per sze, lehet, hogy föl sem vesznek. — Miért vállalták a versenyt? Hiszen az is tanulással járt. — Arra gondoltam, utoljára van lehetőségem, hogy szakmunkásként bizonyítsak és ezzel egy régebbi kudarcot is helyre akartam hozni. Még a szakmunkásképzőben indultam egy szakmai vetélkedőn és csak ötödik lettem. Most, a budapesti versenyen éreztem, hogy jó helyen végezhetek, mert láttam a többiek munkáját. Talán első is lehettem volna, ha a politikai kérdésekre a választ nem rontom el — mondja Reibli József. Szántói Károly a kérdésre először kissé felhúzza a vállát, úgy mondja. — Tőlem már szinte megszokták, hogy ver- senyzek, eddig minden meghirdetett vetélkedőre beneveztem. Hogy miért? Lehet, hogy nem hangzik szépen, de a pénzért! Az első helyezettek a vállalati vetélkedőkön is pénzjutalomban részesülnek. Ez a mostani sorozat is több mint tízezer forintot hozott nekem. Persze, hogy megéri a felkészülést. Ezért nem megyek más munkabeosztásba sem, hiába van meg a középfokú végzettségem, itt többet keresek. Nemrég kaptuk a lakást, be is kellett rendezni és én olyan típus vagyok, hogy szülőktől nem fogadok el segítséget. Akkor érzem jól magam, ha mindent saját erőmből teremtettem meg. — A tanulás és munka mellett mire telik a szabadidőből? — Sárkányrepülök — nevet Reibli József. — Most már elég jól megy, az első időben" kollégáim iákat szórakoztak az állandó kék-zöld foltjaimon. — Szabadidőm kevés van. Feleségem is dolgozik, kell otthon néha segíteni, a gyerekekkel foglalkozni. Ha van időm, szakirodalmat olvasok. Most biztos sokan mondják, szakbarbár vagyok. Lehet, de véleményem szerint aki csak szépirodalmi könyveket olvas, az meg irodalmi szakbarbár, mert nemcsak egyféle olvasottság létezik. Két fiatal, az egyik alig túl a húszon, a másik is még a harmincon innen. Életük különböző módon indult, aztán valahogy hasonlóra fordult, és meglehet, nem is véletlen, hogy a rangos erőpróbán végül is — tudtukon kívül — egymásnak lettek ellenfelei, fejfej mellett bizonyítottak, és bizonyították, hogy a kezdő kategóriában ők az ország második és harmadik legjobb villanyszerelői. Sarok Zsuzsa Karc A tükörtojást meg kellett noszogatni, hogy kicsusszanjon a serpenyőből. Nocsak, miért ragadt ez oda a teflonbevonathoz, amikor nem lenne szabad neki? A teflonedény alján a tojásfehérje kirajzolja a karcot — bizonyára óvatlanul nyúltam legutóbb belé, fémtárggyal, pedig azt kifejezetten nem szabad. A hegyes fémtárgyak megsérthetik a bevonatot, és akkor az ön edénye nem rendelkezik már azokkal az előnyökkel, amiért megvette! Csak tompa, műanyag- vagy faeszközzel érjen hozzá, s a mosogatásnál ne használjon súrolószert A fehérjecsík meg ott kajánkodik a teflontalan karcnyomon, mint a frissen vakolt, festett falon a salétromcsík, amihez persze könnyebb volt hozzájutni az öreg istállók tégláiról. Kevés tégiapor ugyan keveredett bele, talán ezért is nem robbant a kezdetleges puskapor, ami ugye nem „más, mint faszénpor, kénpor és salétrom. Szerencsére a puskapor tökéletesítésére gyerekkoromban már különben sem volt semmi szükség, arról nem is beszélve, hogy a lehetőségeket is erősen korlátozták a fellelhető salétromos istállók. A fehér csík a teflonedény alján azonban állhatatos, mint egy parlamenter, aki bízik fehér zászlajában. Vajon miféle békét kínál felém, tán nem megint gyötrel- mes mosogatásokét? A karcot, az első után könnyen követi a többi, s oda a teflonom, ami kezelést alig igényel. S ahogy szivaccsal noszogatom a kicsapódott fehérjét, vallatom körülötte a teflont is, honnan jöttél, mely tájáról a világnak? Feldereng, mintha nem tojássütés megkönnyítésére találták volna fel, nem is zsírszegény sültek készítésére eredendően, hanem a rakétaipar találmánya: e tetra- fluor-etilén vegyületre a rakétákhoz volt elébb szükség, rakétákhoz, amelyek egyre nagyobb biztonsággal és találati pontossággal képesek eltalálni lassanként már az én teflonbevonatú serpenyőmet is. Hogy újabb karcok legyenek rajta? De hogy már e teflonos rakéták némelyike a tárgyakat nem bántja, félő, erősen félő, hogy tükörtojásomra feni valaki megint a fogát. A rakéta után csak el kell jönni valakinek, hogy kivegye csontkezem közül a serpenyőt, benne a tojást, alatta a karccal, amit nem a rakétája, de én ejtettem, hogy meg fog lepődni, hogy nem csússzon ki egyből az a tojás a tányérjára. Pár másodpercet megint elvesztegettem a fene tojása miatt — gondolja majd, hogy rápillant folyadékkristályos, digitális kijelzésű kvarcórájára, melyben féiköröm- nyi kompjúter számolja a rezgéseket, ami. ről megint csak nem mondható, hogy a tiszta tudásvág/ és a humánus prakticitás zsúfolt belé százezernyi tranzisztort meg ellenállást, hcnem azokhoz a rusnya rakétákhoz kellettek eredetileg, hogy eltalálják a teflonbevonatú edényem gazdáját. Megbízhatóan és pontosan. Már rögeszmésen nézek körül a lakásban, mi van még, ami eredendően nem azért keletkezett, hogy a hasznomra legyen, sőt, éppen azért jött létre, hogy káromra legyen, halálomra törjön. Az önborotva-készüléket már régen a szekrény mélyére száműztem, merthogy első világháborús találmány, a lövészárkokban szaporodott mint a tetű, ez ugyanis direkte praktikus lövészárok a körülmények között, még remegő kéz esetén sem ejt (akkora) sebet, mint a késes beretva. Persze príma acélpengék is szükségeltetnek hozzá, s a príma acélt is akkor fejlesztették ki, ami-kor príma ágyukra volt seükség, amik
