Dunántúli Napló, 1982. december (39. évfolyam, 330-358. szám)
1982-12-24 / 353. szám
I :ló ntfehér írványhasú holdcsiga, batyut vivő csacsira, ilaszirmú tulipán, lebeg József ács után. zte a hegyeket, lássanak az emberek. ya. Féltett bárányfej mozog, ébrednek a pásztorok. Itatva ag ontja it. oga, eska L rok, sok. yka. ára xrdjon. zony, is sátra ádra őt. :őt a. i. Ha iára, áll: t, Boldizsár. rítnek, bő lomb alatt rezed a szamarat. a gyermeket, űzbe omló hegyeket. nó kopó ykát. it nutassad) tyű harmat tor, király: hű Boldizsár or-pora >ga rppantsa. írványhasú holdcsiga, satyut vivő csacsira, pára-gyolcsos köveken, aranytomyú Betlehem? Technikai gondolkodás, nyelvtudás, irodalom, művészet Műveltségkép az ezredfordulón Beszélgetés Szentdgothoi János akadémikussal Hároméves elméleti kutatás és iskolai kísérleti munka alapján a Magyar Tudományos Akadémia elnökségének közoktatási bizottsága elkészítette az ezredfordulóra várható műveltségeszmény koncepcióját, illetve annak közoktatásra alkalmazható modelljét; dokumentumokat fogalmaztak meg, amelyek Műveltségkép az ezredfordulón címmel 1980-ban kötetbe gyűjtve is megjelentek. A bevezetőt Szentágothai János, az MTA alelnöke, a bizottság vezetője írta. Szentágothai professzor nemrég Pécsett járt, ezt az alkalmat ragadtuk meg arra, hogy interjút kérjünk tőle az említett műveltségeszmény megfogalmazásának kritériumairól, az ajánlások sorsáról, a javaslatok jövőjéről. — Professzor úr, az olvasóban felötlik a kérdés: nem a futurológia határán mozog-e az ilyen feladat: megfogalmazni egy 25—30 érv múlva érvényes műveltségképet, és elképzelni hozzá egy iskola- rendszert; nem illúzió-e ilyen terveket készíteni mai, gyorsan változó gazdasági-társa- dalmj viszonyaink közepette? — Valóban kissé futoroló- giai jellegű tevékenység egy ezredfordulóra érvényes műveltségképről beszélni. De a fejlődés — éppen fejlődésünk sebessége — ezt indokolttá, sőt sürgetővé teszi. Ez a műveltségvita ‘1973—74— 75-ben zajlott, és néhány olyan elv, amit az említett anyagban összehoztunk,- abban a három évben alakult ki. Utána már inkább az iskolarendszerrel foglalkoztunk és a már előbb lefektetett elveket próbáltuk a gyakorlat aprópénzére váltani, megfogalmazni, mit tudunk ebből az iskolarendszerben realizálni. Ez egyáltalában nem volt egyszerű, kitűnt, hogy elég szűk anyagi lehetőségek között kell mozognia a tervezésnek, hogy semmiféle merészebb ugrásra nincs lehetőség. — De azért gondoljuk meg; ma már sok ország iskolájában minden gyereknek számítógép áll rendelkezésére. Vagyis a programozás, a számítógép fejével való gondolkodás, a számítógéppel való társalgás realitás, még ha csak a legfejlettebb országokban is. Néhány év késéssel ugyan, de elég nagy valószínűséggel, még az ilyen közepesen fejlett országokban is, mint hazánk, az elektronikai forradalom nálunk is beköszönt. Ezért legalább bizonyos iskolákban, legalább a gyerekek egy részével, akik erre hajlamot mutatnak, ezt a modern gondolkodási technológiát el kell sajátítani. Nekünk a műveltségi eszményt asszerint kell beállítanunk, hogy §z a számítógépes forradalom, a világ jelentős részén be fog következni. Ha nem lépünk, reménytelenül lemaradunk — a visszafejlődő országok közé fogunk tartozni még akkor is, ha országunk termőföldje, geopolitikai viszonyai bizonyos kedvező minimális lehetőségeket mindig megadnak számunkra — ebben bízhatunk. A matematika alkalmazásában, a technikai jellegű tárgyakban ezt az előrelépést nélkülözhetetlennek tartom. De technikai jellegű képzésen nem azt kell érteni, hogy egy jó kézügyességű gyerekből jó kárpitos vagy lakatos lesz egy idős mester keze alatt. Ez nem a húszadik század végének technikája. A technika azt a gondolkodást, azt a befogadóképességet jelenti, amely számítógépekkel, automatizálással, programozással, műszerek fejlesztésével tud foglalkozni. A mai lemaradást nem .sokáig engedhetjük meg magunknak. — Az ezredforduló emberének, akit egy akkor korszerű műveltséggel képzelünk el, az említett újfajta technikai gondolkodáson kivül milyen fontos ismerettel kell rendelkeznie? —■ Nyelvtudással! Tarthatatlan szituáció, hogy a magyar társadalomnak hét százaléka tud — állítólag — megfelelő szinten egy idegen nyelvet. ís ebből még le kell vonnunk a nemzetiségieket! A valódi új idegen nyelvet tudók számát legfeljebb négy százalékra tehetjük. Egy kis népnél, amely egyedülálló nyelvet beszél, ez elfogadhatatlan. Szükséges, hogy a nagy idegen nyelvek közül minél többen beszéljenek egy-kettőt. Ez szerintem egyszerűen túlélés kérdése. — Az ezredforduló általános műveltségében hol foglal helyet az irodalom, a művészet? A technika és nyelvtudás mellett vagy után? — Értem a kérdés mögöttes tartalmát is. Tudom, van olyan vélekedés, hogy amit itt elmondtam, nem más, mint egy technokrata mentalitás tükröződése. De azt hiszem, ha valaki elfogultság nélkül olvassa végig azt a hét nevelési blokkot, amire mi az emberi műveltséget osztottuk (a javaslat szerint a mai tantárgyrendszert a jövő iskolájában a következő egységek váltanák fel: nyelvi-kommuni- kóciós nevelés — anyanyelv és két idegen nyelv —, matematikai nevelés, esztétikaiirodalmi nevelés, természet- tudományos nevelés, történelmi-társadalmi nevelés, szo- matikusz-mentálhigiénés, valamint technikai nevelés), az látni fogja, hogy a nyelvi nevelésnek mi mind a két aspektusát hangsúlyoztuk: a kommunikációst éppen úgy, mint az esztétikai funkcióját. A nyelv esztétikai élményt közvetítő szerepét nem szabad elfeledni: lehet, hogy valaki tud kommunikálni idegen nyelven, de igazi élménye nincs, ha verset nem ért. A két dolog nem szakítható el. Ilyen értelemben talán vitatható is, hogy a pyelvi és az esztétikai nevelés külön blokkba került. Ebben az esztétikai blokkban van a zenei nevelés, a vizuális nevelés és az irodalomtörténeti, irodalomélvezeti nevelés. — Manapság sokszor úgy tűnik — kissé nyersen fogalmazva —, hogy nem éri meg tanulni. Anyagiakban és ezzel összefüggésben a társadalmi megbecsülést tekintve a magasabb szakmai felkészültség, a műveltség mintha nem lenne elég kifizetődő. Idézhetjük erre a kereseti viszonyokat vagy a pályájukat, jobban fizető munkáért elhagyó diplomásokat. Ha ez. a tendencia folytatódik, megkérdőjelezi az itt felvázolt műveltségeszmény megvalósíthatóságát. — Tény, hogy a diplomások és például a szakmunkások keresete között a kívánatosnál kisebb a különbség, s hogy sok fiatal értelmiségi hátrányban van az alacsonyabb képzettségű kortársaival szemben. De értelmiséginek lenni a tudatnak egy olyan más szintje, amelyet nem lehet csak anyagi szempontból nézni. Kérem, én elismerem, hogy nagyon sok értelmiségi szakmában a boldogulás lehetőségei — legalábbis tisztességes eszközökkel és különösen a fiatalok számára — nehezek. A társadalmi megbecsülés sem túl »nagy. De: kettőn áll b vásár. Nekem az az érzésem, hogy nagy egészében a társadalom annyi megbecsülést ad a küT lönböző rétegeknek, amennyit az illetők kiérdemelnek. Szóval az, amit sokszor az orvosok ellen felhoznak, vagy amikor a fiatalokat elmarasz- talólag emlegetik — nem egészen indokolatlan. A legnagyobb baj a műszakiaknál van. Míg például a pedagógusoknál a fizetésemelés legalább megkísérelte csökkenteni a lemaradást, addig a műszakiak helyzete aggasztó. S nemcsak a pénz miatt. Nem tudunk alkotó munkát adni a műszaki értelmiségnek, roszszabb a fizetésük, mint a velük egykorú szakmunkásoknak, s esetleg a képzettségüknél alacsonyabb rendű munkát végeznek. — Mi történt azóta, hogy a bizottság beadta tanulmányát? — Bizonyos következtetéseket levontak a tankönyvekre és a tanmenetekre. A művelődési minisztertől nemrég kaptunk egy átiratot, amelyben kérte az akkori bizottságnak még működő magját, hogy szervezze meg ezeknek a tankönyveknek a vitáját, és záros határidőn belül tájékoztassa véleményéről: mi használható a könyvekben és mi nem. Milyen tankönyvvariánsokat lehet megengedni stb. — Végezetül: bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy az ezredfordulóra elképzelt műveltségeszményünkbe minden javaslat beilleszthető — hiszen e pillanatban például csak jámbor óhaj, hogy minden általános iskolát végzett gyerek használható idegennyelv-tudással rendelkezzen stb. — bizonyos vagyok abban, hogy elképzeléseink közül nagyon sok megvalósítható. Gárdonyi Tamás Fenyők December 24-e délután (inkább este) 17 óra 19 perckor megszólal egy finom csengettyűhang az előszobában. A gyerekek, akik eddig feszült izgalomban vártak — még játszani is elfelejtettek — fölugranak a szőnyegről, ledobálják mindazt, ami esetleg a kezükben van és átzúdulnak a másik szobába. A másik szobában afféle félhomány van. Piciny zenélő szerkentyű lóg a könyvespolc sapkán, halkan peng belőle a dal: „ ... ó csendes éj..." A szóba egyik, ablakfelőli sarkában fenyőfa áll, rajta színes kis lámpák, csillog-villog minden itt élénken, . ott halványan, amott éppencsak csíllámlón. Csillog- viliog az élet szebbik orcája, amit ez este is íme megpillanthatunk. A fenyő köré sereglő gyerekek nem gyönyörködni rohannak át a másik szobába a csengettyűszóra. Nem. Elsősorban az ajándékokért. De most mégis megállnak egy pillanatra. Nem nyúlnak semmihez. Csők állnak. Mit tehetnek, hiszen a lábuk a földbe (műanyag- padlóba, parkettába) gyökerezik. Megnémulnak, megbabonózódnak. És csak bámulnak. Akárcsak mi, öregebb gyerekek. Mi is csak állunk. Nézzük, nézzük őket és hallgatjuk a „csendes éjt". Ahányon vagyunk, mindenünkben másként rögzítődik a kép. Én ilyen szegből látom és élem át a fejlemé. nyékét és/ mosolygok. Te talán más szögből figyelsz és mintha neked valami fényes is ott csillogna a szemed sarkában'. Nekem a jókedv mozgatja az arcizmaimat, neked az úgynevezett ádámcsutkád másfajta érzéstől jár föl-alá. Misztikus pillanatok ezek. Eltartanak úgy 17 óra húsz percig. Mi, a szülők, az Anya és az Apa — ezalatt kigyönyörködjük magunkat a gyerekeinkben. A rendezők, a főrendezők öntudata is fölfedezhető valahol a homlokunkon, de tudjuk, a főszereplők nem mi vagyunk. Még csak ennek a misztériumjátéknak a főszereplői sem. A főszereplő valami felettünk álló egyetemes erő, a főszereplő az emberség. A békében élő ember vágya arra, hogy örömet szerezzen. A főszereplő ott van mindannyiunkbán, és íme most megnyilvánul. A gyerekek még kicsik. A karácsonyt nem úgy várták, mint akik, most tőlünk kapnak hajasbabát és játékautót. Egyelőre még 'nem tudják, hogy mi díszítettük fel a fát, mi vettük rá a szaloncukrot és a csillogó díszeket. Korai lett volna még ezt így leszűkíteni .. . Egyelőre még csoda szemünkben ez a pillanat. Valódi csoda, valódi fölemelkedés a hétközna- napiságból. Valódi meg- és átérzése az egyetemesnek. Mindannak, ami több az egyesnél, az egyedinél, mindannak, ami nembélileg összefűz, együvé tartozóvá tesz bennünket. Még két-három perc, aztán megtalálja ki-ki a maga ajándékát. Csodál, kozó felkiáltások. Nézd apu én mit kaptam! Ezt figyeld meg anyu! Hu, ez is az enyém? Hát ez igazán klassz .. .! Lejár a „csendes éj" rugója. A csillogó gömbből kilógó fonalat meghúzza valaki, ezáltal a szerkezet ismét zenélni kezd. „Csodálkozunk" mi is. Nahát: ezt kaptad, azt kaptad...” Mert jó kislány, jó kisfiú voltál. El kel! játszanunk a szerepünket, mert a misztériumjátékhoz ez is hozzátartozik. A gyermeki lélek igen finom műszer. Fölöttébb érzékeny a hazugságra. Éppen ezért mi nem hazudunk nekik. Ha hazudnánk, ők egyből megéreznék, és helyreigazítanának bennünket. — Figyelj apu, rajta van a karácsonyfán az a kis csizma, amit én vágtam ki papírból — mondja a. fiam. — Na és az a kis darázs is, amit én csináltam — ujjong a kislány. — Mennyi minden van ezen áfán! Nézd, csillagszóró! Gyújtsunk meg egyet. .. Meggyújtjuk a csillagszórót. És már csaknem húsz perce állunk, toporgunk a fa körül. A csillagszóró csodás fényfürtje rávetül a fenyőire, visszatükröződik és megsokszorozódik a díszeken. Rávetül az arcunkra, ott tükröződik a szemünkben. Boldogok vagyunk. íme, itt állunk a karácsonyfa alatt. Valamennyien kaptunk valamit. Ki ezt, ki azt. Könyveket, márkás italokat, cigarettát, aP- ró-cseprő tárgyakat. De az igazi öröm, a boldogság forrásai mégsem ezek. A jó érzések igazi forrása az, hogy adni, nyújtani akarnánk, szeretnénk valamit egymásnak, önmagunkból. önmagunk jobbik énjéből. A boldogság igazi forrása az, hogy ezekben a percekben minden különösebb szemérmeskedés nélkül nyilváníthatjuk ki egymás iránti szeretetün. két. 17 óra 45 körül már a negyedik csillagszóró fénye is kihuny, A fenyő talán megszokta már karácsonyfa- szerepét. A gyerekek lassan eltelnek azzal a tudattal, hogy íme „megjött . ..”, „megérkezett”, hogy végre elérkezett a hetek óta várt karácsony. Az este hátralévő része a játékokkal, az ajándékokkal való megbarátkozás meghitt örömeivel telik. Amikor aztán elalszik a lámpa, a szobájukban, érdemes lesz egy pillanatra ismét meggyújtani és meg. nézni az arcukat. Még az álmukat is bevilágítja majd az a sok színes fény. Aztán rendet rakunk, és a fenyő mellé ülve pihenünk egy kicsit. Kint a házak között nagy a csönd. Fönt , a hegyek'hajlatain húzódó fenyvesek is ünnepi díszőrségben állnak. Béke van és karácsony este. Bebesi Károly Mohácsi Regös Ferenc rajza
