Dunántúli Napló, 1982. december (39. évfolyam, 330-358. szám)
1982-12-24 / 353. szám
A Dunántúli napló 1982. december 24., péntek Hajnal László Balogh János Kecskés István Közösségi emberek A jobb kezének gyűrűsujja hiányzik. A nagymamája szomszédságában lakó idős asz- szonynak segített felrakni a kocsira a vásárra szánt hízót — a beszorult ujját a gyűrű letépte ... Hajnal László a mai lakóhelyével, Királyegyházával szomszédos Szentlőrincen született, Királyegyházára nősült és itt is akar maradni. A helybelieket hámor megismerte, hiszen a tsz gépüzemelő agro- nómusát sokan keresték. Kezdetben tanácsért, véleményért, később segítségért, s mire észbe kapott, már a község népfront elnökévé választották a falubeliek. — Valamikor szinte kiöntött bennünket ez eső — mutat az útmenti területre a 32 éves, csöndes szavú fiatalember. Nem tudnám megmondani hány köbméter földet hordtunk ide és terítettünk szét, amíg feltöltöttiik a házak előtti területet. Amikor parkosítani kezdtünk, összecsaptak a vélemények. Voltak akik értetmet- len költségnek, munkának tartották, mondván, hogy a falu két csordájának tehenei úgyis letapossák. Aztán valaki egy reggelre bekerítette a bokrokat, fácskákat. A szomszédja követte . . . A tanács és a népfront együttes hívó szavára a királyegyháziak nagyrészt társadalmi munkában bővítették a község törpevízmű-hálózatát. Elérték, hogy ma már egyetlen olyan ház sincs a faluban, amely előtt ne lenne betonjárda, de érthető módon a négy tanteremmel bővített iskolájukra a legbüszkébbek. A hárommillió forintot meghaladó munkából csaknem kétmillióra rúg az összefogás értéke. Minden szombaton és vasárnap dolgoztak. 1982 tavaszán és nyarán Hajnal Lászlónak sem maradt sok ideje a hétvégi telkére és családjára. Tetőt bontott, betont kevert, és ő volt a kazánház több méteres kéményét építő két kőműves segédmunkása. Most ősztől már ebben a bővített és korszerűsített iskolában tanulnak a királyegyházai gyerekek. Hajnalék kislánya hatodik osztályba jár... + Kossuth-bánya a második munkahelye. Balogh János az 52. évét járja, és jövő februárban lesz 31 éve, hogy itt dolgozik. A lakatosszakmát tanulta. és nem lett hűtlen hozzá: a föld alatti gépészetnél dolgozik, mint segédművezető. Reggel 7 órakor ő is leszáll a bányába, délután zárja a műszakot és utána kezdődik számára minden, ami évtizedek óta hozzátartozik az életéhez: a többletfeladat vállalása, mások életének, munkájának segítése. Tagja az alapszervezeti pártvezetáségnek, vezeti a bányaüzem brigádtanácsát, elnöke a magyarszéki népfrontbizottságnak, tanácstagja a magyarszéki 1. számú körzetnek, és elnöke a magyarszék —mecsekpölöskei ivóvíztársulatnak. — Most bővítjük a törpevíz- mű-rendszert, Barátur és Liget községet is bekapcsoljuk — mondja. — Június végéig megleszünk. Az ottlakók jelentős társadalmi munkát ajánlottak fel. Sokat jelent majd a két község 230—250 családjának, ha a házban a csapból folyik a víz. S hogy mi mindent tett pluszként a munkahelyén, arról a szocialista brigádnaplók fényképei, bejegyzései tanúskodnak. — Ha a filmjeinket is levetíthetném, talán teljesebb lenne a kép arról, hogy mennyit tettek az emberek a saját és mások körülményeinek jobbá tételéért — dicséri a munkatársait, a faluja bélieket. Három-három perces mozgófilmeket készítettünk a társadalmi munkáinkról, s úgy tervezzük, hogy ezekből egy hosz- szabbat állítunk össze. Azt hiszem jó lesz majd nézni és emlékezni arra, hogy mennyit dolgoztunk óvodáknál, iskoláknál, hogy ültettünk fákat, bokrokat, hogy ástunk árkot a vízvezetékeknek, egyáltalán mi az, amit saját örömünkre megváltoztattunk. ♦ Bánom már, hogy nem számoltam meg, hányán köszöntek Kecskés Istvánnak, a lakásához vezető rövid útszakaszon. Bár a pécsi, Rét utcai lakásban most csendesebbek a napok, mint néhány évvel ezelőtt, amikor még dolgozott, de most sem múlik el hét anélkül, hogy valaki ne csengetne az ajtón; Pista bácsi magához jöttem, segítsen. Pécsett született, több mint 20 évig volt a Mecseki Szénbányák építési üzemének személyzeti vezetője és legalább ilyen hosszú idő óta tevékenykedik a szakszervezetben. A felszabadulás óta tagja a pártnak. Két vaskos dossziét készít az asztalra: az egyikben különböző megbízólevelek, a másikban oklevelek vannak. A könyvesszekrény egyik fiókja kitüntetésekkel van tele. "Mindent megőriz. Az egyik meg- sárqult papírlapon tsz-szerve- zéssel bízzák meg a mohácsi járásban, a másikon az áll, hogy mint kereskedelmi-társadalmi ellenőr jogosult bárhol a megyében ellenőrizni. A szénbányák az országban is elsők között szervezte meg a társadalmi ellenőrök széles hálózatát, és a 150 fős csoportot Kecskés István irányította. A munka, az egyéb elfoglaltság mellett felnőtt fejjel, családapaként végezte a bányaipari technikumot, a különböző továbbképzéseket. Sokat volt távol feleségétől, két fiától, és mivel egy keresetből éltek, nem egyszer előfordult, hogy a tanfolyamokon a reggelihez kapott szalámit nem kérte, hanem hét végén egy darabban hozta haza a gyerekeknek. — Sok mindenen keresztülmentem, talán ezért tudom megérteni azokat az embereket, akiknek gondjaik vannak, akik segítséget kérnek — magyarázza. — öt évvel ezelőtt ugyan nyugdíjba mentem, mert az egészségi állapotom ezt kívánta, de c politikai, társadalmi, közéleti munkától nem tudok elszakadni. Ma is sokfelé hívják, tanácsot, véleményt kérnek tőle és Kecskés István a 30 évvel ezelőtt műtött és azóta merev jobb lábával fáradhatatlanul utánajár a dolgoknak. Török Éva Gyermekotthonban „Egy rossz családnál is rosz- szabb a gyermek számára a gyermekotthon" — hallottam nemrégiben egy ankéton, ahol veszélyeztetett gyermekek helyzetéről volt szó. Elmarasztaló ítélet! De vajon így van-e? • Még a nyáron történt, hogy a bakócai nevelőotthon igazgatóját is riasztották: egy közeli faluban egy nyolcéves fiú megpróbálta felakasztani magát. Nem volt mit ennie, a szomszédból paradicsomot csent, mire az apa - aki lopásért maga is összeütközésbe került a törvénnyel — brutálisan megverte. Ezután jött a döbbenetes öngyilkossági kísérlet. Máskor két 7-8 év körüli testvér kért bebocsátást: vegyék fel őket, mert az apjuk, anyjuk csak iszik, ők meg éheznek. A gyermekek kérelmére indított ún. fordított eljárással álami gondozásba vették őket. Régebben egy „anya" mérgében forró vízbe nyomta piciny fiának a fejét, a gyermeknek életre szóló sérüléseket okozott. Az otthonban mindent elkövettek, hogy feledje a rémes eseményt, de egyre inkább látszott: súlyosak ä lelki sérülései is. Ezek — sajnos — utóbb minden jószándékú segítés ellenére is rossz irányba hajtották. • Dr. Kovács Tibor igazgató statisztikával igazolja: az otthon kis lakóinak a 75 százaléka a rossz környezeti — családi — hatás miatt kerül ide: iszákos, durva szülők és az alkohol; 24,1 százaléknál a gyermekek magatartásbeli fogyatékosságai indokolják az állami gondozásba vételt (csavargás, bűnözés, szipózós) és csupán 0,9 százaléknál mutathatók ki olyan okok, amikora család átmenetileg - betegség, nem pedig életvitelbeli fogyatékosságok miatt — válik alkalmatlanná a gyermeknevelésre. Az ilyen gyermek számára bizonyára a gyermekotthon a rosszabb. ágyát és mire észrevették, ő már súlyos égési sérüléseket szenvedett. — Tizenketten vagyunk, anyám a tizenharmadikkal volt terhes, amikor megölte magát. Ivott... Akkor nyolcán kerültünk állami gondozásba, négyen ide. Most már egyedül vagyok itt. A szerencsésebbek közé tartozik: nagyobb testvérei rendszeresen látogatják, a jelesebb ünnepeken, szünetekben pedig ő megy hozzájuk. A mostani karácsonyt is velük tölti. A nyolcadikat végzi, négyes rendű, különösen a matekot és az oroszt szereti, ősztől pedig az egészségügyi szakközépiskolába szeretne járni.- Azt mondták, bölcsődébe vagy kórházba menjek, bár. . . - van az otthonban kilenc kis óvodás, Ági valami csodás szeretettel veszi körül őket, s itt mindenki tudja róla, hogy a szíve vágya - . . . azt hiszem, óvónő leszek. A bakócai gyermekotthonban igyekeznek otthon helyett otthont nyújtani a gyermekeknek. Járjuk a szobákat. Van, amelyikben négyen, de van, amelyikben tíznél is többen laknak. Emeletes ágyak (természetesen nem vaságyak!), íróasztalok, szekrények... és minden szobában televízió. A falakon sok színes poszter és mindenfelé olyan apróságok, amelyek egyéniséget adnak a szobáknak. Jelenleg 165 gyermek él itt, 50 leány és 115 fiú. A velük foglalkozó pedagógusok legfőbb dolga, hogy segítsenek nekik az emberi kapcsolatok hiányának a leküzdésében, hiszen valamennyiükben él valahol a lelkűk mélyén a valakihez tartozás vágya. Sokuk számára egy életre ez a családi otthon, ahová vissza-visszatér- nek, néha átmeneti menedéket lelni. A karácsony a legmegrendí- tőbb ünnep itt. Most is vagy hatvanon hazamennek, a többi részére kell olyanná varázsolni az ünnepet, amilyennek az a tudatukban él, vagy amilyennek elképzelik. Mennyezetig érő, csillogó, ragyogó karácsonyfa, ajándékok, meghitten eltöltött órák... Az egésznek az alapja az ajándékokra a megyétől kapott 15 ezer forint és a patronáló üzemek ajándékcsomagjai. A nevelők egy része a gyerekekkel tölti a ka- rádsonyestet (a többi majd velük szilveszterez), az igazgató, valamennyiök atyjaként mond ünnepi köszöntőt. - „Kerülni kell ilyenkor az érzelgősséget, de a könnyek mégis megindulnak" —, majd az ajándékosztás, az együttes játék következik. így leírva majdnem olyan, mint a családi karácsony, de míg ott (többnyire) a felhőtlen boldogság jellemzi az ünnepet, itt másmilyen az öröm, talán csak színlelt a jókedv és csak lámpaoltás után, az ágy magányában tör elő igazán az egyedüllét, s bontakozik ki az eszményített szülőkép. „Amikor jött az ötnapos munkahét, kezdeményeztük — eredménytelenül -, hogy aki csak teheti, vigye haza hétvégére a gyereket, ez rendkívül fontos lenne - gondoltuk - a szülő-gyermek kapcsolat ébrentartásában, erősítésében. Az az igazság, hogy amíg kicsi a gyerek, nem érdekli a szülőt, s a többség csak akkor jelentkezik, amikor a gyermek mára kereső kor felé közelít. Akkor támad fel a „szeretet". Csakhogy az ilyenkor hazakerülő gyermek - tisztelet a kivételnek - a család kizsákmányoltjává válik.” • A család kivetettjei? Milyen családalapítók lesznek? Szerencsére: sokan jók, olyan ellenállhatatlan bennük a vágy a szép családi élet iránt, ami a gyerekkorban nem adatott meg nekik. Hársfai István Valamelyik középiskolában az év eleji ismerkedéskor a szokásos névsorolvasásnál az osztályfőnök három gyermek neve után odatette: állami gondozott. A harmadik már nem bírta ezt elviselni és kifakadt a megkülönböztetés ellen. Ez is egy tehertétel: sokfelé előítélettel vannak az állami gondozottakkal szemben, amikor kikerülnek a nevelőotthonból. Mintha megbélyegzettek lennének, holott — többségükben egyszerűen csak szerencsétlen sorsú gyermekek, akik ráadásul nem is felelősek a tulajdon sorsukért. Nem csoda, ha sokukban kisebbségi komplexus alakul ki. • Csinos arcú, szőke kislány ül velem szemben. Álián, nyakán égési sebhelyek — hároméves korában sok testvérének egyike játékból meggyújtotta az Kapcsolatok Anya csak ült félrehúzódva és hallgatta a körülötte mind hevesebbé váló vitát. A gazdaságról, anyagellátásról, az árak emelkedéséről. A beszélgetés lehengerlő volt, a társaság némely tagjában olyan érzés támadt, hogy itt mindenki hajtogatja a magáért, mint egy nép- tribunon. Először csak-csak beleszólt a szóáradatba, aztán végleg elcsendesült. Régi képek idéződtek vissza benne, majd egyre azt kérdezgette magától: — Tulajdonképpen miért is jöttem ide, hiszen énrám itt nincs szükség. Zoli észrevette anyja szótlanságát és odavetette: — Miért hallgatsz? — De ezzel a dolog részéről máris lezáródott, mert a halk válasz csak ennyi volt. — Figyelem az érveiteket! És az érvek kegyetlenek voltak. Nem tisztelve szülőt és nagyszülőt, apáink tetteit. Valami hiányzott ezen a kora téli délutánon alkalomszerűen ösz- szejött társaságból. Hiányzottá múltunk^ becsülése, elődeink munkájának az elismerése és még valami: egyik gyerek sem kérdezte meg: hogy vagy anyám, miképpen élsz? Pedig lett volna mit válaszolnia! „Rosszul mert egyedül érzem magam. Ha hazaérek és behúzom magam után az ajtót, járok körbe-körbe a lakásban: úgy bolyongók, mint egy holdkóros. Tudom, felnőttetek, de ti azt sose értitek meg és fogadjátok el, hogy számomra mindig gyerekek maradtok, legyetek akár negyven vagy ötvenévesek! Igaz, jólesik a figyelmesség, a néhány szál virág, de mindez számomra kevés, mert érdekel az életetek és kimondatlanul is óvni akarlak benneteket attól, amilyen hibákat mi elkövettünk . . .” * Nagyszülő, szülő és gyermek. Az élet rendje a generációk egymásutánisága. És mégis ... Mintha az utóbbi időben megkeményedtek volna e kapcsolatok. Az új, mai korra jellemző életmód mást követel a fiatalabb generációtól mint apáink nemzedékétől. Apáink e nemzetet állították talpra a második világégés utón, jóvoltukból mi már más körülmények között nőttünk föl és gyermekeink ifjúkora sem hasonlítható a mai középkorosztályéhoz. Manapság mind többször fölmerül, szociológusok, pszichológusok vitáznak azon, hogy miért is vált ilyenné a jelen nemzedéke. Miért elégedetlen önmagával és környezetével, miért kényelmes, miért nem érdeklődik múltunk iránt. Nehéz kérdések. Súlyosak annál is inkább, mert apáinknak nem sok ideje jutott az országépítő munka mellett, hogy gyermekeikkel foglalkozzanak és elmondják: honnan indultunk és mit tett az előző generáció egy emberöltő alatt. Felróható-e ez apáink hibájának? A felvetésnek van némi realitás magva. De vajon e rohanó világban mi megtesszük-e azt, amiért elődeinknek szemrehányást teszünk. Nem mindig. Holott néha csak egy meleg tekintetre, egy jó szóra lenne szükségük. És nincs az a szülő, aki ilyenkor ne arra gondolna: mivel is segítsem a gyerekemet! Mert jó lenne néha megállni és belső parancsra hallgatva visszafogni lépteinket, visszatekinteni és visszafordulni a szülői házhoz! * Ez nem mindig könnyű. Sokszor testvérek között sem. Holott tudjuk, hogy otthon vár egy fekete fejkendős öregasz- szony, aki napjában százszor is megismétli: Édes fiam! — Még ma is, évek óta visszajár a régi házba, előveszi a petrofort, megfőzi a kislábosban a krumplilevest, leül a viaszosvászonnal borított konyhaasztal mellé, a tekintete üveges, de vár.. . Aztán csak késő délután ocsúdik föl gondolataiból, mikor a régi vekkerre tekint. Hogy szalad az idő! — állapítja meg magában és felcihelődik. A kerti kapu kilincsét kétszer is lenyomja, miután bezárta, nem nyílik-e, majd elballag. „Ma se jött a másik fiam...” * Megilletődve forgatom a kezemben az ünnepi jókívánságokat megfogalmazó képeslapot. Ettől még nem illene el- érzékenyülni, de nem tudok megálljt parancsolni magamnak, mert a kis kartonlap vagy harminc esztendőt ölel át. Egykori iskolatársam küldte Jászberényből és én egy pillanatra elszégyellem magam. Aztán előbukkannak a régmúltból a gyermekkori élmények. Együtt vívtunk kuruc—labanc háborút a kukoricacsuhén, Sándor volt az, akivel minden titkunkat megosztottuk egymással. Emlékszem: egy koratavaszi napon, szótlanul baktattunk hazafelé az árokparton az iskolából és Sanyi elsírta magát. Nagy hüppögések közepette tudtam meg, hogy a nővére miatt könnyezik, mert férjhez megy. De akkor már én is bőgtem: hogy miért, a mai napig sem tudom. Talán ez volt a barátság sajátos megnyilvánulása? Régen találkoztunk. Vagy két évtizede, de ez a képeslap az emlékeim közé kerül, mint ahogy az a beszélgetés is rögződik bennem, mikor őt nem találva a feleségével váltottam néhány szót. És meglepve tartottam o telefonkagylót, mert ismeretlenül is ismert és tudott barátságunkról. * A barátság, a kapcsolatok rendszerében, a tárgyak kiemelkedő jelentőségűek, legalábbis számomra. Figyelmeztető relikviák, amik sajátos jelzéssel szólnak olykor. Ne feledd, hogy honnan indultál! A bónyászlámpa most is ott áll könyveim között a polcomon, emlékeztetve Ronczik Jóskára, öllés Dezsőre, Horváth Jóskára, Karádi Csabára, Balyi Istvánra, Eckert Péterre és a többiekre. Vajon eltávolodtunk-e egymástól? Nem hiszem: csak szétszóródtunk, de a szitán mindannyian fennakadtunk ... Salamon Gyula
