Dunántúli Napló, 1982. november (39. évfolyam, 300-329. szám)
1982-11-06 / 305. szám
V 1982. november 6., szombat Dunántúli napló 3 Munka Érdemrend ezüst fokozat Szőke Imréné Munka Érdemrend ezüst lokozat Kelemen István A majsi óvodavezetőt Mohácson a járási pártbizottságon találom, s a járási végrehajtó bizottsági ülés után beszélgettünk. Elmondja, p mai vb-n nem szólalt fel, különben véleményt nyilvánít akkor, amikor kellőképpen felkészültnek érzi magát. Huszonnyolc éve óvónő, tizenhét évesen Zalában kezdte el munkáját. — Az első másfél év volt nehéz, az az idő, ami alatt az idegent befogadták. De aztán a gyerekeken keresztül a szülők is elfogadtak, megszerettek, egyre több gondjukkal kerestek meg, amiket egy idő utón kötelességemnek tartottam továbbadni, s választ kérni rá- ' juk. Valahogy így kezdődött a közéleti tevékenységem. Először húszévesen jelentkeztem a pártba, de csak 1969-ben lettem tagja, s azonnal pártvezetőségi tag is lettem. Ez még Zalában volt, azután hazajöttem. Fél évig Mohácson, majd 1970 márciusától Majson dolgoztam, illetve dolgozom azóta is. Akkor Majson 4—5 gyerek járt óvodába, de csakhamar' benépesült. Talán ez volt életem legnehezebb időszaka, mert gyerekként egy-két évet voltam itt, aztán sok időre elkerültem innen. Apám viszont itt volt különböző vezető állásokban, itt az ő lánya lettem, hozzá mérték minden lépésemet. Egy időbe beletelt, hogy ismét magam lehettem, az, ami vagyok. A majsi óvoda csakhamar szűk lett, 183 százalékosan használták ki a helyet, pedig a demográfiai hullám még el sem kezdődött. De a majsi óvoda egyre kevésbé volt az, ami korábban: gyermekmegőrző, míg a szülők dolgoznak. Talán ezért is volt könnyű sok-sok társadalmi munkát szerveznie Szőke Imrénének. Az már több energiába került, hogy az épület felújítása ne zavarja az óvoda életét: csak másfél napig nem tudott fogadni gyerekeket. — Nem tudtam olyat kérni a szülői munkaközösségtől, amit ne teljesített volna. A szülők segítsége nélkül nem lehetne most a két tanerő helyében öt, a két csoport helyében három a hetvenöt gyereknek, arni most is több mint hetvenöt, az csak a hely. Kitűnőek a feltételek, az udvart például sikerült úgy kialakítani, hogy van napsütéses és árnyékos, betonos és füves, lejtős és sík része, 'van benne kresz-park, maximális lehetőséget ad az óvodai nevelőmunkához. — Amikor hazakerültem Majsra, rögtön a pártoktatásban vettem részt, mint propagandista. Akkor már más politikai tanfolyamok mellett elvégeztem a Marxista—Leninista Esti Egyetemet, Itthon viszont ketten-hárman voltak még hasonló politikai képzettséggel. Aztán pártvezetőségi tag lettem, s 1975-ben választottak meg a járási pártbizottság vég- rehaitóbizottsóga tagjának. Emellett tanácstag vagyok. Szőke Imréné, ha rangsorolnia kell munkáit, azt mondja: „Legjobban az óvodai csoportomban érzem jól magam, a gyerekekkel való foglalkozás mindennél több." B. L. Kelemen István, a Hazafias Népfront Baranya megyei Bizottságának főelőadója 56 éves, de már negyven év munka áll mögötte. Ebből 25 évet a népfrontmozgalomban töltött. S bár idegenkedett attól, hogy vallomásszerűen meséljen, az első szokványos kérdésre adott válasza a múltat idéző, megfontolt, csendes szavakból izgalmas, gazdag életrajzzá formálódik:- Vásárosdombón születtem, de nagyon korán Pécsre kerültünk. Édesapám munkás volt, korán meghalt és nyolcán voltunk testvérek. Én már 12 éves koromban munkába álltam, mint családfenntartó. Kőművessegédként dolgoztam, aztán 1944 őszén, 18 éves koromban bányász lettem a pécs- bónyatelepi Széchenyi-aknán. Aztán nyáron a cséplőgép mellett dolgoztam, majd 1948-tól egy évig ismét a bányában, de már Komlón. Gyalog jártam ki oda, míg végül sikerült Pécsett munkát találnom: koron- gozó lettem a Zsolnay Porcelángyárban. Itt kapcsolódtam be igazán az ifjúsági mozgalomba, a munkásmozgalomba, ej,a munkahely lett számomra a nagy iskola. DISZ-titkár voltam, ott jelöltek párttagnak. 1951-ben egy felhívásra egyéves szerződéssel újra a Széchenyi-aknára mentem dolgozni, ott vettek fel a pártba is. Szerencsésnek mondhatom magam, mert régi kommunista munkások voltak segítőim, tanítóim. Az ő erkölcsi erejük, tapasztalatuk formálta bennem meggyőződéssé, amit ösztönösen mindig szem előtt tartottam: honnan jöttem, s hogy milyen megbecsülést kapott a dolgozó ember régen, s milyet a szocializmust építő társadalomban. 1955-ben a porcelángyár pártbizottságának titkárává választották. Az ezt követő másfél évre úgy emlékszik vissza, mint a legizgalmasabb, legnehezebb mozgalmi munka időszakára. Az egyre sűrűsödő feszültség, ideológiai bizonytalanság, majd az ellenforradalom napjaiban sikerült együtt tartani a porcelángyári párt- alapszervezet magját. Az elsők között kezdhették meg szervezni a karhatalmat, majd a munkásőrséget.- Tudomásom szerint a mi alapszervezetünk volt az egyetlen Pécsett, amely az ellenforradalom idején nem oszlott fel. Amikor a „nemzeti bizottság" emberei megpróbáltak -letartóztatni, a gyár munkásai akadályozták meg ebben őket. 1957-től a népfrontmozgalomban tevékenykedik mint pártmunkás - ezt külön is hangsúlyozza. A népfrontmozgalom megújhodásának idején lett a Hazafias Népfront pécsi járási titkára és négy év kivételével a járás megszűntéig töltötte be ezt a tisztséget. Emlékek ebből az időszakból? Természetesen az első néhány év, d' nehezebbje, amikor a népfrontbizottságok megalakultak, az emberek ijedtségének, passzivitásának leküzdése, majd a termelőszövetkezetek szervezése, s e munka közben szerzett sok barát, kedves ismerős . ..- így most a negyed századot mérlegre téve, öröm .látni azt, hogy milyen széles, milyen eleven mozgalom lett a Népfrontból, s arra gondolni, hogy ebben azért nekem is volt egy kis részem. D. I. Munka Érdemrend bronz fokozat Nagy István Kiváló pártmunkáért emlékplakett Antalicz János Hiúságért Érdemérem Juhász István — Ne csodálkozzon azon, hogy a csendet keresem és ha egy kis szabad időt szakíthatok magamnak, apám mellém ül a kocsiba és megyünk „áztatni”. Nagy István, a Baranya megyei Magas- és Mélyépítő Vállalat lakatos csoportvezetője óztatásnak nevezi a horgászást. És hogy miért keresi a csendet, annak nagyon is egyszerű oka van. Az építőipar túlságosan is „zajos”: hol az ember hiányzik, hol anyaghiánynyal küszködnek. — Sajnos, ez hosszú ideje így van ás a magam részéről nem is nagyon látok arra lehetőséget, hogy alapvetően gyors változások következnének. Elég régen dolgozom már a szakmában ahhoz, hogy töviről hegyire ismerjem gondjainkat. tulajdonképpen kisebb megszakítással több mint harminc éve dolgozom a magas- és mélyépítőnél. 1947-ben lettem lakatosinas, a pécsi Stu- der Györgynél tanultam a szakmát. Az általános lakatosnak mindenhez értepi kellett: az autókarosszéria-javítástól a kerítéskészítésig terjedt a rendelői skála. De Nagy István alig néhány hónap múltán a segédlevéllel a zsebében, váltott. Az épület- lakatos szakmánál kötött ki és az eltelt több mint három évtized alatt a megye szinte minden városában megfordult, ahol a magas- és mélyépítők dolgoztak, Lakások, középületek, gabonatárolók, szakosított telepek viselik kezemunkájának nyomát. Most éppen Vajszlóról érkezett, ahol p burgonyatároló hiánypótlását végzik. Reggel kocsiba ül, sorra járja a vidéki munkahelyeket, gondoskodik az anyagról, ha kell, segít a garanciális javításoknál. Azt említette, hogy a csendet keresi. Ez már csak azért is érthető, mert szakmabeli elfoglaltságán túl a közéleti munkából is részt vállal. Hosszú időn át a pártalapszervezet vezetőségi tagjaként végzett társadalmi munkát, egy ideje a szakszervezeti bizottság tagja és nem utolsósorban, a pécsi la1 kásügyi társadalmi bizottságban is tevékenykedik. Mikor azt kérdem tőle, mikortól szól ez a megbízatása, hirtelenjében nem is emlékszik rá pontosan. Az irattárcából előkerül a városi tanács elnökének megbízólevele. — A lakásigénylőket általában az esti órákban keressük föl. A munka dandárja a téli időszakra esik. A mi tevékenységünk egyáltalán nem mondható népszerűnek. A tárgyilagosság, a becsületesség, az alaposság vezérel mindannyiunkat, amikor helyszíni szemlét tartunk. Sokszor bizony árnyalati különbségek is meghatározók lehetnek, hiszen a legrószorultabbakat, a legrosz. szabb .körülmények között élő családok gondjainak megoldását keli kiszűrni. Természetesen, mikor kifüggesztik az ideiglenes névsort, a mi munkánk nem fejeződött be, mert a fellebbezéseknek is utána kell néznünk, újra megvizsgálva az igénylő bejelentését. Mikor búcsúzóul azt kérdem tőle, hol él, elmondja, jó húsz éve vette meg a szénbányáktól a meszesi házat a százötven négyszögöles telekkel: mást el sem tudna képzelni! S. Gy. A múlt hét szerdáján szállt le utoljára a komlói Zobák- aknába, november 2-ig szabadságon volt, s azóta felmondási idejét tölti Antalicz János, a Mecseki Szénbányák Vállalat vájára, pártvezetőségi tag, munkásőr. — Alföldi vagyok, fegyvernek. Hatan voltunk testvérek, apám vasúti pályamunkás volt a háború előtt. A földosztáskor kaptunk tizenhat katasztrális hold földet, azon dolgoztam apám mellett. Aztán Budapestre mentem gyári munkásnak. 1950-ben kerültem Pécsre, Pécs. bányán szálltam először a föld alá. A komlói Kossuth-aknán lettem vájár, két évvel később, hatvanban frontmester. Hatvannégyben áthelyeztek Zobákra, hetvenkettőtől egészségügyi okok miatt mostanáig fémtó- mos voltam. Tavaly volt az első balesetem, eltörCtt a lábam, hát az utolsó év nem volt valami szerencsés. A beszélgetés végén kérdem Antalicz Jánost, ha tehetné, tenne-e valamit másképp, hogy más legyen élete. „Nem — feleli —, így volt ez jó.” Úgy volt helyes, hogy apja után, s apai példára belépjen ő is a pártba. 1947-ben. Úgy volt helyes, hogy 1956-ban karhatalmista legyen, míg rerid nem lett, s az is helyes cselekedet volt, hogy az alapítók között lett a Munkásőrség tagja, s helyes, hogy tagja ma is. Helyes volt, hogy a pántban bizalmiként, pártbizottsági tagként, majd a termelő körletek pártvezetőségének tagjaként képviselje társai és a párt véleményét. Ezek után természetes, hogy nagyfia és lánya is párttag, hogy fiával egy helyen dolgozott, egy zászlóaljban volt munkásőr — az apai példaadást örökíteni tudta. S hozzátartozik életszeretetéhez, hogy első feleségének halála után pár évvel újra nősült, s hogy örül hároméves Balázs fiának. — A feleségem most megy vissza a gyesről dolgozni, most én leszek otthon vele — mondja. — A bányát azért sajnálom, tetszett ott. Minden nap más, minden nap új feladat, amit meg kell oldani. Tetszett az állandó harc a természettel, s benne az, hogy ebből a harcból az ember kerül ki győztesen. S jó volt a bányánál, mert éreztem a megbecsülést. Az anyagiakkal nem volt gondom, nem is erre gondolok elsősorban. Háromszor voltam kiváló dolgozó, kaptam Kiváló Bányász miniszteri kitüntetést, megvan a Bányász Szolgálati Érdemérem bronz, ezüst és arany fokozata. Kitüntettek a Haza Szolgálatáért ezüst fokozatával. A Munkásőrségnél a 10, a 20 és a 25 éves szolgálati érdeméremmel jutalmaztak meg, s kétszer lettem jutalmazva a kiváló pártmunkást illető plakettel. — Jó érzés, hogy amennyire lehetett egészséges maradtam, hogy így, végig tudtam dolgozni. Ugyanazt tenném, ha újra húszéves lennék, újra bányász, pártmunkás és munkásőr lennék. B. L. Komisszár bányamentőkészülékben. Talán a második nagy Kossuth-bányai tűznél fogalmazódott meg bennem a gondolat. De lehet, hogy ki is mondtam, amikor az agyonfáradt, a szénportól alig felismerhető, verejtékez bányamentők között felismertem Juhász Istvánt, aki okkor néhány hónapja volt az üzemi pártbizottság titkára. — Ma is bányamentő vagyok, rendszeresen járok ügyeletbe, jónéhány bevetésem volt az elmúlt tizenkét esztendőben, amióta levizsgáztam. Tragikus eset? Fiatal barátomat mentettük egy 10-es telepi gázkitörésnél, az omlást fogtuk fel, hogy ki tudjuk szedni. Nem szeretek erről beszélni, minden életmentés, akár sikerül, akár nem, szomorú történet. . . Juhász István most negyvenesztendős, csaknem egy évtizede pártbizottsági titkár, előtte az üzemi KISZ-bizottság titkára, azt megelőzően alapszervi vezető volt. A Kossuth-bányai ifjúsági szervezet az évek során mindig a legkiválóbbak közé tartozott, féltucatnyi alkalommal nyerte el a KISZ legmagasabb kitüntetését. Jónéhányszor ránknyitják a pártiroda ajtaját, míg beszélget belelesek az íróasztalán levő iratokba. Jeltentés a bizottság munkamódszeréveil kapcsolatban. Ismét egyedül maradunk, mentegetőzik az asztalt beborító papírhalmaz miatt. Juhász István az Alföldről került még 1958-ban a komlói vájáriskolába, több, mint két évtizede dolgozik Kossuth-bó- nyán. Kétezerháromszázan dől. goznak az üzemben, legalább kétezret név szerint ismer és te- geződnek. Dolgozott fejtésben, aknában, bunkert épített, végül is elővájásban kötött ki. A hatvanas éveik végén' kitűnő, a vállalat kiváló brigádja címet is elért ifjúsági brigádja volt. — Rendkívül jó csapat volt — mondja. Azokkal a fiúkkal akár a Földet is átfúrtuk volna. Sajnos sokan már rehabilitáltak, mások fenntartáson dolgoznak. Akkor könnyű volt jó alapszervezeti vezetőnek lenni, hiszen a hatvan-hetven KISZ- tag fele legalább a brigádomban dolgozott. Igaz, én sosem csak a KlSZ-eseket néztem, nem csak azok számítanak. Az ösz- szes fiatalra gondolni kell. Kissé ritkul a haja, azonban a szeme sarkában levő ráncok állandóan nevetőssé formálják arcát, ez fiatalossá teszi. Kézé. re rátetoválta névjegyét a bánya: nem halványultak még teljesen el a bőr alá került szénporszálkák. — Legtöbben lakást szeretnének. Elterjedt, hogy nálam biztos, többnyire pontos választ kapnak kérelmükre. Megmondom, hogy nem adhatunk, két év múlva kaphatnak, vagy persze örömmel ha rövidebb idő alatt is segíthetünk. Itt a pártirodán nincs fogadóóra, mindenki akkor jön, amikor akar, ha itt találnak, már beszélgethetünk is. Persze az üzemben, lenn a bányában, vezetőségi és taggyűléseken sokkal többet találkozom az emberekkel. A pártmunka, régebben a KISZ- munka, közvetlenül nem mérhető tonnákban az üzem eredményeiben, én mégis ezt a módszert szeretem. L. J.
