Dunántúli Napló, 1982. november (39. évfolyam, 300-329. szám)

1982-11-03 / 302. szám

Dunántúli napló 1982. november 3., szerda Diósviszló rövid történelmi múltja ■ÄH EfiDi> ESSatNTÚ TOURT t ,f; F ’vO&vRfíí) NKiffiíVKCU iárr'í^kVí*' ÓSWSÍÚ) KÖZSÉG BftlSoZÓ HÉ i ujuskv Ferenc béé iájfeí v SEHYEZF.SE8Í SAZÓTA HINTI«»©?: ÉLETEIRE ANYAG! ÁLBASfitl fcpiiLT ly^yaap BiM'S JÓZSEF.GAÍí. víRÖKZ.BESEÍtf li VÉTC CK». KERN. f.t»K CSOKOR Ut.HXS. BOOT JÁNOS,OLLÓS JÓZSEF.NAGY SÁM! Révész veno&l i.*tvFs,: m minsmtmw. mmkm mxiu 70 élre történt: Az 1912-es év bányamunkás-mozgalmai A helytörténeti kutató, aki a jelen esetben az ormánsági paraszti elődök erkölcsi érté­keire is igyekszik fényt deríte­ni, szívesen helyesbíti önma­gát,. ha e lap augusztus 18-i számában a Diósviszlói Köz­birtokosságról írt cikkének megjelenése óta fellelt doku­mentumok alapján, a hálátlan­nak vélt magatartást e falu- közösség esetében hálásnak minősítheti. E célból mutatjuk be a Felsőerdőnek nevezett egykori közös gazdaság va­dászházának falán elhelyezett emléktáblát, melyről a fényké­pet Szentgyörgyvári Tamás ké­szítette. Pótoljuk Beíleváry Ferenc po­litikai arculatának bemutatását is egy valiomástöredékkel, amely a Táncsicsot országgyű­lési követté jelölő drávacsepe- lyi népgyűlési beszédéből va­ló: .. .„ az őr seregben! szolgá­lat törvényes kötelesség, mert hazáját védeni minden honpol­gárnak fő hivatása,... a re­gálék még kizárólagos törvé­nyes ' javadalmak, azért ezek meg nem támadhatók, nem kü­lönben a borkilenced meg­adása a törvényben kimondott kötelesség, azért, ha ezen tör­vények nyomasztók, válasszunk olyan követet, ki minket ért, és kit mi értünk, ki a mi értelmünk után javunk előmozdításán lel­kesen működik — és ez Tán­csics." Ezek után vessünk még egy pillantást a 19. században ala­kult közös gazdaságáról neve­zetes Diósviszló érdekes törté­nelmi múltjába is. A 13. és 14. századi urai kö­zött bánokat is találunk. A ta- tárdúlás után a Kan nemzet­ségből származó Jakab de Vyz- lau a környék ura. (Ismert, hogy a Kan nemzetségből va­lók voltak Siklós urai, a Sok- lyósiak is.) Nyilván ő építtette a hegy lejtőjére a főnemesi udvarházat vagy várkastélyt, A török hódoltság megszűné­sével lassan kialakult tudomá­nyos életnek kimagasló egyé­nisége Bél Mátyás, a nagy- ácsai mészárosmester tudós fia (1684—1749), aki sokirányú mun­kásságának középpontjába ál­lította az ország történet­földrajzi állapotának megis­mertetését. Hallatlan szorga­lommal összegyűjtötte és ösz- szegyűjtette tanítványaival az ország megyéire vonatko­zó történeti, földrajzi, gaz­dasági és társadalmi adatokat, amelyeket 82 kötetbe sűrített össze, és 1735-től 42-ig öt me­gye adattárát nyomatta ki. A kéziratban maradt értékes tu­dományos anyagot Bél Mátyás özvegyétől megvásárolta Baty- tyány József kalocsai érsek. Az irományok jórésze azonban szál­lítás közben átnedvesedett, de a legtöbb megyéről sikerült má­solatot készíttetni. Ezt tette a pécsi egyházmegye tudományt ápoló főpapja is, Klimó György, s ekként rendelkezésünkre áll — ha nem is teljes értékű, de kor- * hű leírás Baranya megye 250 év előtti állapotáról. A megyénkre vonatkozó sok adat közül most csak a szőlé­szetre, borászatra vonatkozókat ragadjuk ki. Kezdjük a megye régi címerével! Szerinte a Bara­nya név a boranya szóból („Vini Genetrix”) származik, s ezért szerepel a megyecímerben Josua és Khaleb, e két ószövet­ségi alak, akik Palesztinából amelyet délről a Bő-tó védett, és amely alagúton összekötte­tésben volt a „Várhegyen" lé­vő, bizonyára föld- illetve pa- lánkvárral. f364-ben a polynai Viszlói Veresek tulajdonába jut a bir­tokközpont. E család későbbi feje, János azok között a lá­zadó főurak között van, akik Zsigmond királyt Siklós várába zárják. Később megegyezik a királlyal, melynek eredménye­ként 12 éves fiacskáját IX. Bo- nifacius pápa kinevezi zágrábi kanonokká. (Bizonyára ilyen karriert, ilyen korban viszlói le­gényke még nem csinált.) 1463-ban egy másik Viszlai János, a megye alispánja az­zal hívja fel magára a figyel­met, hogy megtagadja az ak­kori pécsi püspöknek, a költő Janus Pannoniusnak a tized fi­zetését. Ezért a pécsi káptalan Dénes esztergomi érsekhez for­dul, hogy mondja ki rá az egy­házi átkot. Mátyás király halála után Haraszti Miklós, majd ennek veje, Rákóczi Zsigmond válik Viszló birtokosává, amely cse­re folytán lesz az Istvánffyaké. Istvánffy János 1526-ban a mo­hácsi csatamezőn leli halálát. Nyilván nem egyedül áldozza fei életét a haza védelmében Baranyaviszláról és környékéről. Vyzlau oz 1332—37. évi pá­pai tizedlastrom szerint 100 banales pápai adót fizetett szemben pl. Siklós 50, Mohács, Harsán és Görcsön 30—30 ba- nalesével. Ezek szerint csak a 160 banálest fizető Sellye volt e korban jelentősebb település nála Dél-Baranyában. A tör­ténelmi források alapján, az előbb említett helységek — a vizsgált település kivételével — azzal dicsekedhetnek, hogy történelmük során városok is voltak vagy jelenleg is azok. Baranyaviszláról ilyen tájékoz­tatást a források nem nyújta­nak. Azonban ennek ellenére sem kizárt, hogy történelme vi­hozva szokatlan nagyságú sző­lőfürtöt tartanak a vállukon, Pécsett az Aranyhegy (Mons Aureus), a Jezsuita völgy és a Havashegy környékén voltak jó szőlők, míg a megyében a vil­lányi, harsányi és a siklósi sző­lőterületek közül különösen az első kettőt emeli ki Bél. Az egész megyében fehér és vörös (fekete) szőlőfajták váltakoznak. Mindenek előtt kiemeli a „Fo­sóka" fajtát amely — szerinte megzavarja a gyomrot, s ame­lyet a németek „Seewainber"- nek mondanak. Ez a szőlőfajta igen gyenge minőségű bort cd. A mai ampelográfia szerint társnevei: Fehérszőlő, Rumpel, Tótszőlő (kiveszőben lévő fajta). A másik kedvelt fajta Baranyá­ban az „Ars levelő" (hárslevelű), mert nevének megfelelően levél- zete a hársfa leveléhez hason­lít. Korónérő harmadik fajtának a Bájnál nevűt említi, illetőleg vörösben a tömöttfürtű, ^agy- szemű, finom ízlelésű Kadarkát. A „fenséges” jelzőt kapták Bél Mátyás tollán a következő szőlő­fajták: Fekete Bajnál (ma Baj- nár, Gohér), Tolifekete (?), Vö­rös Dómján) ma Demjén, Kék­nyelű, Furmint,) Bumast, Mos- kát és a Thureae Turcicae (tö­rök tömjénes), amelynek oly rágkorában, a 14. századi Dél- Elaranya második legjelentő­sebb települése városi ranggal is rendelkezett, hiszen erre szá­mára minden adva volt. A mohácsi katasztrófa után, 1537-ben a falu nemes és job­bágy lakossága egyaránt csat­lakozik a reformációhoz Siklósi Mihály volt ferences szerzetes felhívására, annak ellenére, hogy ez idő tájt gibbárti Kes- sereő Mihály, Bosznia katolikus püspöke Baranyaviszló földes­ura. A török hódoltság űzött, zaklatott korszakában a falu nemes csoládai elmenekülnek, jobbágyai pedig a lerombolt várfalak tövéből leköltöznek a Bő-tó egyik bozótos, ingová­nyos, rejtett szigetére. De a tö­rök kiűzése után, a viszonylag biztonságosabb helyen is mind­össze 16 családra, alig száz fő­re csökken az egykor több ezres település lélekszáma. 1730 kö­rül a 23 családra növekedett közösség visszatelepül a romok köré, a Viszlai Derék két olda­lára, ahová a szájhagyomány szerint fatalpas, paticsfalú há­zaikat ökrökkel vontatják fel. Húsz évig azonban visszajárnak a „zugolyos", ingoványos szi­getre ünnepelni, mert csak 1750-ben kapnak engedélyt ar­ra, hogy fatalpas, gyékényte- tős, kicsiny oratóriumukat is új lakóhelyükre vontassák. Ekkor csatlakozhatott hozzájuk az 1461-ben még külön említett Diósd megmaradt lakossága, mert csak a török megszállás után lett Baranyaviszlóból Diás-, majd Diósviszló. Egy 1542. évi összeírás a me­gye és az ország politikai éle­nagy bogyói vannak, mint a szerecsendió. Mint a felsorolásból látható, a török idők alatt is élénk sző­lőtermesztés folyt a megyében. Hisz a kadarka nevében elfer­dítve Oszküdart, horvátul Szka- dart vélhetjük. A bajnár is tö­rök eredetre vall, nem szólva a „török tömjénes"-ről, amely minden bizonnyal illatos, mus- kotályos szőlő lehetett. Bél egyik megjegyzése sze­rint mindenki a saját tudása szerint művelte szőlőjét. Az idő­járástól függően, de rendszerint Mihály nap tájékán (szept. 29.) szüreteltek. A must leszűrése után a ki­sajtolt törkölyt sok szőlőbirtokos nem dobta ki, hanem ismét visz- szahelyezte a kádba, jól össze­nyomkodta a törkölyt majd a kádat sárral betapasztotta, ne­hogy a felületét levegő érje. E fölé hamut raktak még, hogy ha a kiszáradt agyagon repedések keletkeznének, a rádobott ha­mu a betakart felületről a le­vegőt teljesen távol tartsa. Az ekként készített bort a bara­nyaiak Ralce-nak mondták. Akinek üstje volt, mintegy 37 kupa űrmértékű, vizet öntött abba, majd a folyadék aljára X formában botokat illesztettek, nehogy a szőlőmagvak odake­tében fontos szerepet játszó köz- és középnemesek között az e tájon élt Teremhegyi Byka, Bornemissza, Baksay, Sarkán- dy családokat említi. A pozso­nyi káptalannál őrzött, szinte kizárólag jobbágyok lakta Or­mánság 1561. évi összeírási lastromában e falura vonatko­zóan, ez a kivételes megjegy­zés áll: „in qua etiam nobiles habent". (Melyben nemesek is laknak.) Ezt egészíti ki az 1554. évi török defter (adóösszeírás), amely a Baksay családról is említést tesz. Nem valószínű, hogy ennek tudatában foglalja el 1833-ban nemes Baksay László a diós­viszlói oskolamesteri állást. Ősei egykori falujáról még a gyermekkorát itt élő — most 150 éve született — fia, Bak­say Sándor sem tudhatott, aki klasszikus írónkká, a Kisfaludy Irodalmi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia tagjá­vá, a Dunamelléki Ref. Egy­házkerület püspökévé, majd a genevai (USA) egyetem dísz­doktorává lett. Hiszen az ő ko­rukban turkológusaink még nem tették közkinccsé az isz­tambuli levéltár titkait, a tö­rök által megszállt magyar te­rület adófizetőinek közel 430 év előtti névsorát. Az utolsó századfordulón ír­ja meg a külföldi egyetemeken tanult, európai műveltségű Lu- kácsy Imre Diósviszlón az első jelentős, Ormánságról szóló történelmi és néprajzi tanulmá­nyokat. Ö már beszél a kettős honfoglalás elméletéről is, amelyről napjainkban oly sok szó esik. rüljenek, majd megtöltötték az üstöt törköllyel a tetejéig, el­zárták s desztilláció útján kü­lönleges borra tettek szert, ame­lyet magyarul „Égeth bor”-nak vagy „Pálinká"-nak neveznek a szlávoknak „Palene" szavából. Vörös bort akként készítettek, hogy a fekete szőlőt több na­pon át a kádban hagyták, amíg a must ereje a színt ki nem oldja. Kénezést csak akkor al­kalmaztak, ha a borseprő le- öntése után zavaros színű lett az ital. Bél Mátyás a Notitia Hungá­riáé sorozatával (Magyarország ismertetése) nemcsak megelőzte korát, és példát mutatott a mai „Ezerszinü Magyarország"-soro­zat megírására, hanem me­gyénkre vonatkozólag is sok ér­tékes, hódoltság utáni adatával fontos forrásmunkát jelent a ku­tatók számára, bár művét latin nyelven írta. A pécsi és a baranyai táj szépsége annyira megragadta ezt a polihisztor hazánkfiát, hogy ekként zárja leírását: „Kevés földi dolog V)On, ame­lyet Virgilius az elysiumi me­zőknél szebbnek nyilváníthatott volna. Szolimán ide helyezte vissza a földi paradicsomot". Tóth István Az ország munkásmozgalmá­ban az 1908-tól 1912-ig terjedő szakasz az egyik legharcosabb korszak, mely jórészt a Szociál­demokrata Párt és a munkás szakegyletek vezetésével zajlott le. A Baranya megyei munkás- mozgalom menete nagy rész­ben függött az ország vezető munkáspártjai és egyletei mun­kájától. Ebben az évben is fő­leg két kérdés volt központja a mozgalmi harcoknak: az általá­nos titkos választójogért való harc és a kormány katonai fegyverkezése elleni küzdelem. Ezek mellett említésre méltó a különböző szakirányú területek munkásainak harca. A munkásmozgalom Baranyá­ban és Pécs városában két párt vezetése alatt működött: a Szociáldemokrata Párt és a Keresztény Szocialista Párt irányításával. A pécsi szociál­demokrata szervezett munkások száma mintegy 4,5 ezer,’ebben a számban benne van a pécs- bányatelepi bányászokon kívül a somogyi és vasasi bónyász- ság is mintegy 1000 taggal, akik az SZDP pécsi szervezeté­hez tartoztak. A szervezett munkások első igazi demonstrációjára az 1912-es évben, a március 4-ei tüntető felvonuláson és az azt követő népgyűlésen került sor. A több ezer főt számláló tö­megben a bányászok is felvo­nultak. A megmozdulás viszony­lag csendben lefolyt, csak hét embert fogtak perbe a hatósá­gok rendzavarás és hatóság el­leni erőszak címén. Köztük volt két bányász is. Ebben az évben az SZDP 9, míg a keresztény szocialisták 2 hasonló jellegű népgyűlést szerveztek, termé­szetesen a bányászok közremű­ködésével. Ezek után időrendi sorrend­ben 1912 júniusában hallatnak magukról a bányászok. A Du­nántúli Bányavállalatok Rt. pécs-lámpási üzemében dolgo­zó munkások 1912. VI. 1-én be­szüntették a munkát, mivel bér- követeléseiket nem teljesítették. Ezt megelőzően május 22-én a munkások bérjavítási kérelmet nyújtottak be az üzemvezető­ségre, melyre 31-ig kérték a választ. Neuber Ernő, az üzem vezetője hajlandó lett volna annyi bérjavítást adni, mint amennyit a Duna Gőzhajózási Társaság a saját munkásainak ad, de a lámpásiak ezzel nem elégedtek meg. A sztrájksta­tisztikai adatlap szerint 78 férfi és 5 nő szüntette be a munkát. A 75 férfi munkásból 35 volt vájár, 27 csillés, egy takarító és 15 egyéb munkás. Az üzem összesen 118 munkanapot vesz­tett és 305,67 koronát. Már másnap az üzem veze­tősége békéltető tárgyalásokat kezdeményezett, melyet Neuber mellett Drazsenovich Jenő rend­őrfogalmazó, a pécsbányai rendőrkapitányi hivatal vezető­je vezetett le. A délután 4-től 6-ig tartó tárgyaláson 50—60 bányász vett részt és a követ­kezőkben állapodtak meg: A vájároknak 4 korona átla­gos műszakbért adtak. A kül­színen való foglalkoztatásnál az első műszakot 8 órás mű­szakban, azután pedig 12 órás műszakban 3,80 korona műszak­bér mellett fizettek. A segédvá­járok az első évben 2,60 koro­na, a másodikban 2,90 korona minimális műszakbért kaptak. A külszínen való foglalkoztatásnál az első műszakot 8 órai mun­kaidővel, azután pedig 12 órai munkaidővel 3,10 korona mű­szakbér mellett. A csillések és külmunkások 2,30 kor.-tól 2,50 kor.-ig. A takarítók 1,40 kor.-tól 1,60 kor.-ig és 1,80 kor.-ig a csillés rangfokozatba való át­menetig. Az asszonyok 12 órás műszakban 1,60 kor. A palavá­logató fiúk a szénosztályozónál 13 éves kortól 1 kor.-tól 1,20 kor.-ig 12 órás műszakban. Vé­gezetül lekötötték, hogy a vájá­rok a bányában 8 órai munka­idő mellett veszélyes munká­nál legkevesebb 4 kor., segéd­vájárok 3,10 kor., a csillések 2,80 koronát kapnak. A munkások nagy többsége elfogadva a bérajánlást, VI. 3-án munkába állott. Három munkás. Bodzái János, Fick Jó­zsef és Brand Erzsébet megfe­nyegették a dologba álló mun­kásokat. Ezeket a rendőrfogal­mazó a pécsi kir. bíróságon fel­jelentette. VI. 4-én már min­denki dolgozott a Lámpásvölgy­ben. Ezt követően augusztus 1-én a pécsbányatelepi külszíni mun­kán dolgozó bányászok intéz­tek egy beadványt a bánya­gondnokhoz. Ebben felpana­szolják Sipos Mátyás csoport- vezető elleni sérelmeiket: Az akkordban vállalt vagontöltési munkák végzésénél nem vezet jegyzőkönyvet, a brigád felvál­tó munkánál pedig személyes bosszúból egyes munkásokat nem váltat fel, tovább dolgoz­tatja őket. A mintegy 20 név­aláírással ellátott beadványra a bányagondnokság hivatalos kivizsgálással válaszolt. 1912. X. 13-án megtartott nagyszabású népgyűlésen részt vettek a bányamunkások is. A pécsbányatelepi és mecseksza- bolcsi bányászok a Rigóder- szabolcsi úton, a Fehérhegy al­jában gyülekeztek s onnan az Ágoston, Katalin és Kossuth La­jos utcákon vonultak a Hétfe­jedelem szálló felé, majd a Majláth térre. A népgyűlést követően 3 nappal újra beszüntette a mun­kát a lámpásvölgyi üzem bá- nyászsága. X. 16-án reggel a délelőtti műszak felvétele után két bányász, Vukovics János és Roth Antal az üzemvezetői iro­dában összeszólalkoztak szak­irányú kérdéseken és a bére­zéssel kapcsolatban. Az inzul­tus tovább folytatódott a hely­színre érkező 6 rendőr jelenlé­tekor is. Végül a két bányászt letartóztatták, hatóság elleni erőszak és életveszélyes fenye­getés címén. Az elfogatás hí­rére a lámpási bányában dol­gozó munkások aznap délután sztrájkba léptek. Ez alkalommal 123-an tették le a munkát. A letartóztatott munkások érdeké­ben a pécsi Szociáldemokrata Párt részéről Szabó József párt­titkár interveniált a rendőrsé­gen. Végül a vizsgálóbíró 18- án az ügyészségre kísértette a két bányászt. X. 19-én Szabó József veze­tésével küldöttség jelent meg a pécsi bányabiztosságon és kérték a bónyabiztost, tegyen jelentést a budapesti bánya- kapitányságnak a sztrájkról és közvetítse a tárgyalásokat. Ezt követően Nyirő Béla pécsi bá- nyabiztossági vezetőt X. 20-ón felkereste a sztrájkoló bányá­szok küldöttsége. A sztrájkolok 22 pontban összefoglalt köve­telést nyújtottak be s kérték a békéltető tárgyalás megindítá­sát, a júniusban elfogadott bé­rek további emelését, a bánya­munkák szabályozását, valamint a két munkás szabadon bocsá­tását. A következő mintegy két hét alatt a békéltető tárgyalá­sok egész sorozatát tartották meg, de ezek nem vezettek eredményre a két fél vitájában. A lámpási vezetőség makacsul ragaszkodott a júniusban kial­kudott bérekhez, mondván, hogy a további béremelés a vállalat saját anyagi károsodá­sához vezetne. A bányászok végül is testületileg kiléptek, ez­zel kényszerítve engedményekre a lámpási üzemvezetőséget. Ezután még közel két hétig állt munka nélkül a lámpás­völgyi terület. X. 16-án közös megegyezéssel a munkások visszatértek, elfogadva a veze­tőség minimális béremelését. A két bányász ellen pedig to­vábbra is folytatták az eljárást. A közel négyhetes sztrájk a vál­lalatnak 2577 elvesztett munka­napot és 8971,70 korona anya­gi veszteséget jelentett. A bá­nyamunkásoknak pedig azt a tanulságot, hogy a többi bá­nyaterületek munkásaival nem egybehangolt mozgalmak ko­molyabb változást helyzetükön nem hozhat. Márfi Attila Dr. Kecskeméthy Zoltán Baranyai szüret - kétszázötven évvel ezelőtt Bél Mátyás szőlészeti adatai MHOKJM-V" AinKoni

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents