Dunántúli Napló, 1982. október (39. évfolyam, 269-299. szám)

1982-10-09 / 277. szám

JELENKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT BERTÖK LÁSZLÓ verse 865 VARGA LAJOS MARTON: Berták László költészete RABA GYÖRGY versei 874 HORGAS BÉLA—LEVENDEL JÚLIA: Társalkodások 877 CZAKÓ GABOR: Eufémia (elbeszélés) 886 FODOR ANDRAS versei 891 TATAY SÁNDOR: Bakony (Emlékek és találkozások, XI.) 893 LÁSZLÓ LAJOS: Sorsváltozaták (Riportok a dél-dunántúli nemze­tiségek életéből, I.) 901 VARADY SZABOLCS versei 913 BORI IMRE: Jugoszláviai szemle 915 SPIRÓ GYÖRGY: Ivó Arídrié (Kelet-európai írópozteék, II.) 920 BALAZSOVICS MIHÁLY versei 927 BELLAK GABOR: Nemes Endre művészete 928 LANCZ SÁNDOR: Képzőművészeti krónika 931 MAJOR MÁTÉ: Az építészet szolgálatában (Breuer Marcel levele­zéséből, II.) 935 PASS LAJOS verse 940 GÉCZI JANOS verse 941 TÜSKÉS TIBOR: Nagy László (tanulmány, IX. rész) 942 KOCZKAS SÁNDOR: „A végső szivárvány" (Szécsi Margit: A Ró­zsaszínű Dzsip) 948 1902 OKTÓBER AJelenkor októberi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számában többek között Berták László, Fodor András, Rába György és Várady Sza­bolcs verseit, Czakó Gábor elbeszélését, László Lajos ri­portját és Tatay Sándor Ba- , kony-szociográfiájának új részletét olvashatjuk. A tanulmányok sorában fi­gyelmet érdemel Varga Lajos Márton írása Berták László költészetéről. Spiró György kelet-európai íróportrék so­rozatában Ivó Andric művé­szetét elemzi. Bori Imre új ju­BERTÓK LÁSZLÓ goszláviai szemléjével jelent­kezik. Tüskés Tibor Nagy László tanulmányának befe­jező része a költő utóéleté­vel foglalkozik. A művészeti írósok sorában Bellák Gábor tanulmánya Nemes Endre festőművész pá­lyáját elemzi, Láncz Sándor képzőművészeti krónikája újabb kiállításokról számol be, Major Máté pedig Breu­er Marcel építésszel folyta­tott levelezésének második - részét közli. A számot Csizy László kom­puter-grafikái illúsztrálják. Egyik rímtől a másikig i Most akármit elkezdhetek, mert,'mint a sejt, csak lüktetek, egyik rímtől a másikig dobban bennem valami hit, valami mag, egy gondolat, mely úgy egész, hegy széthasad, tehát semmit sem kezdek el, csak megkötöm a végivel, csak folytatom, míg valami a ritmust nem döccenti ki, * csak várom, mint Ezékiel, hogy az ige árasszon el, feszítsen meg a föladat, mint életet a nyári nap, s kezdjem ott, hogy abbahagyom, ha egyszer nincs mit mondanom. Amikor nincs mit mondani, mindig megszólal valaki, mintha véletlen lendület taszítaná meg a hegyét, mintha édenkert bukna le a lét mögött a semmibe, mintha egy állat lépne be, s nem tudná, miért jött ide, mintha csak annyit mondana, ‘ hogy neki nincsen több szava, mintha a repedt boltozat próbálgatná,' hogy leszakad, mintha egy másik vetület feszítene föl új eget, s amikor saját napja van, megszólalna, hogy dolga van. Te, aki a dolgot adod, tudod, hogy nem választhatok, adj értelmes föladatot, hadd higgyem, hogy szabad vagyok, add úgy, kérlek, mintha magam találnám ki, hogy adva van, ne kezdődjön ef nélkülem, legyen végig az én ügyem, lássák rajtam a többiek, az a jó,, ha benne veszek, tűnődjem el, ha sikerül, jobb-e kívül, ha jobb belül, érezzem, ha süt rám a nap, mindenható láncaimat, add úgy, ahogy tőlem kapod, ha nélküle belehalok. — Ha nekem veszel kis pá­linka, mindent elmondok neki! — hunyorít rám az öreg. — Nincs már pénzed, Otáti? Ezt a dédunoka kérdezi, aki tizennégy éves. Otáti, a téesz- nyugdíjas, nyolcvanhat múlott. Otáti a gyerekeket magázza, a felnőtteket tegezi. Az udvar­ban üldögél faszékén, az őszi kelésű kacsák fölött legyinget kócostorával. Hümmög. — Hát hogy lenne pénz? Te is tudsz, téesz ad kevés pénz. Maga csak tudja, tegyerekl... Otáti mosolyog. A féldeci minden reggel kijár neki, ha van az öregségi nyugdíjból, ha nincs. Most duplázni akar. Az első féldeci után már megette a liter tejet és a két karaj ke­nyeret. Pénzt adok a déduno­kának, aki gyorsan visszatér az italboltból. Otáti kortyint a pálinkából, a maradékot óva­tosan a földre teszi, rágyújt. A füst megköhögteti, de addig szívja a büdös cigarettát, míg­nem a körmét perzseli, akkor magyar és német szitkokat mo­rogva rátapos, s kihajtja a maradék pálinkát. A kacsák elvonulnak az udvar túlsó felé­be, pocsolyában viribelnek. Az egyik, talán elraqadva vízenjá- ró ösztönétől, lábait felfelé tartva próbál kapadozni. — Ostoba kacsa — morog Otáti. — Mint némelyik em­. bér, becsapja magát, azt kép­zeli, hogy a világ övé. — Jaja . . . Volt a mi fa­lunkban is egy-kettő olyan. Na azt hitték, most már mindent lehet csinálni; leköpni a szer- bet, megvetni a magyart. Nem az én családom, de volt, volt, ha mondom. Vő egyébként is tanult valami Pécsen gimná­zium egy osztálv, utána foly­tatta a polgári, szóval nem buta, a lány meg varrogat, az is lát világot. Nekünk volt az első rádiónk a faluban, jöttek is hozzánk, hallgatni a Hitler, nem mondom, tudott ordítani. Azt én nem szeretem, hallot­tam elég a hadseregben, 1914- ben, én is kiabál, mert lettem feldwebel. De mégse úgy, mint Hitler. A feleségem megvette a képét, a feszület alatt lógott, de én ledobtam egyszer, ami­kor ő a szőlőben volt, és azt mondtam: elvitte a szél. Nahát nem hitte, volt is veszekedés. Isten nyugossza a Kádit. — Semmi közük nem volt Hitlerhez. — Buta ember azt hitte, van. Amikor hozzánk 1941-ben a magyarok bejöttek, nem volt lövöldözés, a szerbek kivonul­tak előbb. A sógorom mondta is: „Megúsztuk a háborút." Mondom, várj csak, még nincs vége. . „Dehogynem, Hitler az egész világot legyőzi, nincs olyan katona, mint a német.” Lehet, de azok többen vannak, vigyázz csak. Sógorom, a Kari, belépett a Volksbyndba, ő lett a környéken a fővezér. Elég sok bajom származott ebből. Már a németek bent voltak a Szovjetunióba, mikor szólt a Kari. „Lépj be, ha te nem, a vő." Abból nem lesz semmi, amíg én élek. Akkor éjjel bar­na olajfestékkel rajzoltak a házunk falóra csillagot, éppen a szőlőben indult. Bekiabáltam a kerítésen: Ha nem kaparod le mindjárt, szétvágom a fe­jed! De ő az udvarból elpucolt a határba. Estére húszán jöt­tek elénk, 'és ricsajoztak. Va­dászpuska is volt az egyiknél. Féltem, de azért kiáltottam: Mi bajotok, ha a bundba nem lépek be,, azérf még lehetek jó német! „Nem lehetsz!" — kiabálta Kari. Előállt egy ma­gas legény, és azt mondta, a Bánátból jött, ott minden né­met bundista. „A vezéretek, a Franz Anton Basch is odavaló­si, ti hozzátok erre a betegsé­get." — „Betegséget?!" —jött közelebb a legény. Az arcom­ba akart ütni, de lefogták. Nahát... jól járt, mert adtam volna neki akkorát, hogy nem megy vissza a falujába. Akkor nagy büszkén hozzátette: „Franz Anton Basch Svájcban született, és okos ember." — „Az lehet — mondtam —, hogy ott született, de a famí­lia bánáti, ti bolondítjátok meg az ittenieket, nem a bonyhádiak.” — „Mi az? Ott dr. Mühl a vezér, ő is szervez, de nektek nem lesz itt helye­tek. A Führer győz." — Na, erre jobb, ha nem szólok, só­gorom elhívta a népet a kocs­mába. Menjenek csak — gon­doltam —, ha nem hagytok nyugtot, beállók partizánnak. A hegyekben meg délen, akkor már partizánok gyülekeztek. Éjszaka megint működött me­szelő. Horogkereszt került a falra, meg a „V“ betű és a felirat: „Sieg Deutsch!” Reg­gel néztem a feliratokat; Kom­munista is vagyok, meg fasisz­ta is? Ez igen. Volt egy kis vízimalmunk a Karasica mellett. Este a vejem azt mondja, járt ott egy em­ber, és azt kérte, éjszaka le­gyen kint, mert jönnek a lisz­tért. Három sovány, szakállas férfi volt, de a ruhájuk rendes. A partizánok előőrsei voltak. Horvátországból szivárogtak ide élelemért. Birodalmi már­kával fizettek, meg magyar pengővel. Vejem is tudott, szerbül, én is, megértettük egymást. Mond­ták, tudták, kik vagyunk, de egy szót se, hogy itt jártak. „Nyugodtak lehetnek — mond­tam. — Sajnálom magukat, bujkálniok kell.” — „Most — hangzott a válasz. — De mi leszünk itt az urak." — „Ne lafatyolj — szólt rá a másik udvar hátuljában, garázs, szép bútorok ... — Egy batyuval jöttünk — remeg az asszony hangja. — S miért úgy? Pe nem akkor őszültem meg, hanem, amikor Otátit, az apámat puskacső elé állították, — A szerbek? — A mi fajtánk! Forgatja, rendezgeti a ruhá­kat, cérnát orsóz, a szeme ide­gesen forog, mintha szomorú képsor vonulna a képzeleté­ben. . — Akkor már naponként bombáztak az amerikaiak. A partizánok meg bejöttek a fa­luba, de inkább csak éjjel. Az uram megkapta a behívót, a magyar hadseregbe, de nem vonult be, hanem a Bakony­ban bujkált. A jegyző igazolta, hogy baleset érte, akkor befe­küdt a szobába. Tudtuk, már nemsokára .hozzánk ér a front. — Tudták? — 'Igen. A partizánok közé állt már csaknem valamennyi szerb. Hogyan? Úgy, hogy nap­LÁSZLÓ LAJOS • Sorsváltozatok OTÁTI —, gyerünk gyorsan a lovakra a zsákokat." A harmadik tu­dott németül is néhány szót. Aztán sokáig nem jöttek. Dolgoztunk. Vejem a malom­ban, én a földeken. Szerettem adni-venni állatokat, ha jó vá­sárt csináltam, mulattunk. De valami nyomás volt rajtam, nerri tudtam már úgy mulatni, mint régebben. Egyszer aztán a szomszédom, ő szerb volt, mondta, vigyázzak a kisbíróval, megbízták az én figyelésem­mel. Sejtik, hogy összejátszom a partizánokkal. — „Ne be­szélj bolondokat — messze va­gyok én a politikától, látod, dolgozok, vásározok." Hirtelen beborul az ég, me­leg, őszi zápor paskolja az ud­vart, a kacsák zsibongónak az örömtől. Otáti felveszi a szé­két. A konyhában féligkész ruhák. Az őszhajú asszony, aki fölkel a varrógép mellől, nem valami barátságosan méreget. — Beszélt megint a falunk­ról ugye — szól Otátinak. — Minek kesereg? Pihenni kell az öregnek, nem panaszkodni. — Jójó — mondja Otáti' —, én pihenek is egy kicsit. Ful­ladok. Lánya a varrógépnél rendez­kedik, miután az öreg bemegy az utcai szobába, megszólal. — örülünk, ha nyugtunk van. Dolgozunk, az uram is nyugdíjas, ő a termelőszövet­kezet terményraktárában van most, a fiam szerelő, a lá­nyom könyvelő, a vejem a víz­ügynél. Az unoka gimnázium­ba szeretne menni. Együtt va­gyunk, akik maradtunk. A táskás szemű asszony hát­rasimítja a szürkülő haját. Ta­lán észreveszi, hogy a mozdu­latát figyelem. — Nem most őszültem meg. 1944 nyarán. Ajaj —sóhajt —, nem szeretek rágondolni se. Bejön az unoka. Az osszony uzsonnát készít, a fiú beteszi a csomagot a táskájába, hom­lokon csókolja a nagyanyját. — Gyenge számtanból, elő­készítőre jár a városba — néz utána az asszony. —. Szeret­nénk, ha fölvennék a gimná­ziumba. Ajaj, csak sikerüljön. Nekünk úgyse volt szerencsénk. — Házunk van, állatok az pal dolgoztak a földeken, éj­jel meg lecsaptak a német tá­borra. Megindult a menekülés, mentek északnak Noviszádról, Eszékről a tisztviselők; a szé­kelyek ímmel-ámmal dolgozták a dobrovoljácok birtokait. Saj­náltam őket, bár még nem tudtam, hogy mi is olyan sors­ra jutunk. Ha nem rosszabbra. Egyik éjjel apám megint lisz­tet adott a partizánoknak, azok menni akartak, amikor rá­juk csaptak a németek. Fog­ságba ejtették őket, magukkal vitték az apámat is.. De ők ki- verekedték magukat, s apám tovább állt a partizánokkal. Vitték-e, vagy velük tartott, ak­kor még nem tudtam. Attól kezdve nem volt maradásunk. Őrt állítottak a házunkhoz, apámat keresték, a férjemet kiszedték az ágyból, fehér kar­szalagot kapott. Zsidókkal ás­ta a sáncot Kiskőszegnél. Kari, a rokon, megcsendesedett. Idős embereket soroztak be a SS-be, szökdöstek erre-arra, de egyet-kettőt agyonlőttek közülük, a többi megijedt és velük tartott. Mikor kimentem a vasútállomásra, láttam, hogy a szerelvényen öreg emberek utaznak, mint a német hadse­reg „legyőzhetetlen" katonái. Sírtam. Mikor átmentem a sze­relvény másik oldalára, nevet­tem. Mert ez volt felírva a va­gon oldalára: „Wir alte Affen, sind die neue Waffen!” (Mi öreg majmok vagyunk az új fegyverek!) Viccnek is rossz volt, dé nem törődött senki a felirattal. Az állomás mögött bácskai meg bánáti asszonyok ájuldoztak a búcsúzkodáskor. Akkoriban jött haza Otáti. Hogyan került elő, hogyan tu­dott észrevétlenül bejönni a házunkba, máig sem tüdőm. Megijedtem tőle. Arcán a bo­rostái között piros heg. Meg­mosakodott, berendeztem neki a kamrát, szekrényt húztam az ajtó elé. Három hét múlva megkezdődött az ütközet Kis­kőszegnél. A pincében töltöt­tük ezeket a heteket. Otátit akkor engedtük ki a kamrából, amikot az őrség elment a há­zunk elől. Egy esős hajnalon ő látta meg az - első szovjet ka­tonát. Csizy László komputer-grafikája — Gyere be, mór nem al­szom — szól ki az ajtón Otáti. A sezlonon ül, nadrágja szára pacskerbe gyűrve. Cigarettázik. — Hallottam, hogy beszéltek a lánnyal. Most én folytatom. Másodszor is elfogtak a né­metek. Éjszaka történt, de in­kább már hajnalban. Tizen le­hettünk az erdei házban, aho­va visszahúzódtunk egy sikeres ütközet után pihenni. Olyan gyorsan bekerítettek bennün­ket, hogy nem tudtunk a fegy­verhez nyúlni. Vallatni . kezd­ték a parancsnokot, nem tud­tak meg tőle semmit, ami- ér­dekelte őket. Hát én, ugye tu­dok németül... Hallottam, amikor egymás között megbe­szélték, rövid úton elintéznek bennünket. Kilökdöstek az er­dőbe. Csillogott a harmat, friss levegő, madárcsicsergés, na éppen ilyen szép hajnalon kell elbúcsúznunk az élettől. Sorba állítottak bennünket. Az­tán nem messze géppisztolyok kezdtek kerepelni. Aha . .. föl­fedezték a társaink, hogy itt vannak a németek, talán még megmenekülünk. Ha néhány percig késlekednek ezek, még szabadok lehetünk... De a németek gyorsan intézkedtek. Fele beült a dzsippbe, öten felálltak velünk szemben. Az­tán ropogás, durranás, füst... Érzem, hogy rámzuhan valaki. Csípés, meleg nedvesség az arcomon, de... élek! Amikor kikecmeregtem a holttestek alól, partizánok vettek körül. Két hétig maradtam velük, aztán tőlük is megszöktem. Tudni akartam, mi van otthon. A fasisztákat utáltam, de a faj­támat szerettem. Meséltem ezt az oroszoknak. Bólogattak, bú­csúzóul pedig mondták, ne hajtogassam, hogy csak úgy odasodródtam a partizánok közé. Két hónap múlva a ve­jem elvitték többedmagával, a szomszéd faluban volt a láger. A szőlőhegyen egy részeg bol­gár katona összevissza lövöl­dözött, a feleséqem kinézett az ablakon, homlokán találta a golyó. Rá egy hónapra a lá­nyomat 'meg a gyerekeket köl­töztették össze a maradék né­mettel. Ekkor már kerestem azokat a partizánokat, akikkel együtt voltam. De akik jöttek, mind ismeretlenek voltak. Mondo­gattam nekik is, hogy harcol­tam a fasiszták ellen, nemigen figyeltek oda. Tavasszal en­gem is elkísértek egy bácskai táborba. Mert azt nem tagad­hattam le, hogy német vagyok. Nem is akartam, azt hittem, elég, ha gyűlöltem a fasisz­tákat. — Embertelenek voltak és gőgösek és most ti is bán­totok? — kérdeztem egyszer. Megfenyegettek és elhallgat­tam. Tavaszon meg nyáron földe­ken dolgoztunk. A vejemrő! meg a lányomról semmit sem tudtam, mígnem ősszel azt hallottam, hogy szökés közben agyonlőtték őket. . Pedia akkor már biztonságban. voltak, Mo-' hácson az egyjk rokonnál. Két hét múlva tudtam meg ezt. Akkor én is megszöktem, je­lentkeztem a szükségem elvég­zésére, aztán usgyi Sárok felé. Ott átugrottam a patakot. Egy országot ugrottam, tudod, mi az? — Na ide a pálinkával! Lánya bekiált a konyhából: Nehoqy vegyen neki! Elég volt mára! Otáti bosszúsan meg­dörzsöli az állát, aztán neve­tésre húzódik a szája. — -Sze­retem, persze, Jiogy szeretem. Otthon sokat főztem, az egész falu főzte a pálinkát, tudod-e gyerek? Hallgattunk. Kint berreg a varrógép, az ablaküveget eső­cseppek verik. — Tudod — szólal meg Otáti —. sokan önként kimen­tek Németországba. Olyanok is, akiknek nem volt a fülük mögött, csak .. Valamibert re­ménykedtek. • Hátha ott kint jobban' alakul a helyzet, • mert féltünk, ez az igazság. A sziá- voktól, pedig a faluban jó- •szorrtszédok voltunk a szerbek­kel. A háború mindent felka­vart. Fel ám. A fiam München­ben •kereskedősegéd. még 1937-ben került ki,.amikor fel­szabadult a Sorbicséknól. Na, akkor jöttek a falunkból, hoay lehet menni, én is velük tar­tottam. Gyalog. Fél év múlva ugyanígy vissza. Kaptam egy­két göncöt a fiamtól, azt át­szedték tőlem útközben. Ahogy mentem, úgy jöttem, semmi nélkül. A fiamtól elbúcsúztam, akkor még nem tudtam, hogy örökre. De most azért elkísérem té­ged az italboltig. Ugye, fizetsz egy féldecit? Vagy egy cent...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents