Dunántúli Napló, 1982. október (39. évfolyam, 269-299. szám)

1982-10-23 / 291. szám

L/ Nyűt nap Kisújbányán­Ügy tűnik, ezek az utak se­hova sem vezetnek, még o leghosszabb sem, amely apró kanyarokkal ugyan átszeli a falut, de lent völgy alsó vé­gén már beleveszik Óbánya határába. Az utak Kisújbá- nya „főteréről" ágaznak el, egyik a kis kápolna mentén jobbra ível fel a hegyek kö­zé. Itt lakik valahol Agátz Józsi bácsi, az egyetlen ősla­kó, aki, amikor elnéptelene­dett ez a hegyi falucska, azt mondta, ő majd csak o Szent Mihály lován indul el az utol­só nagy útra, őt innét ki nem mozdítja semmi más. Úgy emlékszem, egy meredek domb kiugró „ereszéről” szin­te rá lehet lépni a kis pa­rasztház tetőzetére, úgy meg- búvik itt a gyümölcsfák kö­zött. De most látom, a többi épület is szinte hozzátapad a meredély falához. Kolléganőmnek mondom:- Menj előre, nézd meg, van-e kutya? férjhez ment, a gyerekek fel­nőttek és elköltöztek. Az új lakói Klsújbányának többnyire pécsiek, szekszárdi­ak, komlóiak, pestiek, sőt, van, aki Békéscsabáról, Szen­tesről érkezett ide és vásárolt parasztházat kerttel, gazda­sági épületekkel hétvégi pi­henőnek. És amiért áhítozik a ma embere, - csendnek, nyugalomnak. Ezt őrizvén ta­lán szimbólumnak is vehetjük azt a sorompót, amely már Zobák-pusztánál elzárja az erdőgazdaság üzemi útját: a kisújbányaiak igazolvánnyal, vendégeik pedig névre szóló alkalmi engedéllyel léphetnek be a Keleti Mecsek gyönyörű hegyei közé. Az Elnöki Tanács határoza­ta védetté nyilvánította Kis- újbányát. Ez olvasható a fő­téren álló - üveglappal fe­dett - faliújságon. És még az is, hogy „ ... a jelenlegi la­kosok szinte kivétel nélkül városi emberek, akik pihenni Megszólal a zene, kezdődik a tánc El is indul, aztán a kapu­nál ijedten megáll. — Miért pont én?!- Mert nem szeretem a kutyákat.. . Olyan mélységes a csend, hogy a szívverést meghallja az ember, a hegyek és az egybefüggő erdő minden esetleges gépi zajt megszűr a távoli országútokról. A hul­ló almák, körték puhán kop- pannak a fűben, egyszerre két irányból rikoltoznak a fá­cánkakasok. Szedünk egy marék szilvát, diót e gyönyö­rű édenkert ajándékaként. A hajdani főtéren rönkből ácsolt asztal és pad áll a nyomós-kút mögött, közvetle­nül az öreg kocsmaépület fa­lánál, de ez már nem kocs­ma, a sombereki termelőszö­vetkezet megvásárolta, azt hiszem a gyerekeik részére, csak előbb rendbe kell hoz­ni. A túloldalon lévő iskola a természetjáróké. A hetvenes évek második felében népte- lenedett el, tíz-tizenöt kisisko­lást okított sok szépre és jó­ra a község egyetlen tanító­nője. A, gyerekek bejártak a lakására, az ajtóra kifeszített csomagolópapírra rajzolgat- tak színes krétával, meg íro­gattak is, ami* éppen eszükbe jutott, például ilyent, hogy ....... A tanítónéninek piros a h aja”. A fiatal tanítónő azóta 6. HÉTVÉGE és egy kicsit gazdálkodni jöt­tek ide, hogy az épületek és a környezet gondozásával hozzájáruljanak nemzeti ér­tékeink megóvásához, fenn­tartva a jelenkor és a jövő számára is egy kicsit a múl­tat ..." Szép gondolatok, tisz­ta szándék. Kisteleki Gusztávné - ked­ves fiatal asszony — szólít meg bennünket a kútnál.- üdvözlöm önöket Kisúj- bánya első „nyílt napján", érezzék magukat jól. Délután három óra utón minden ház ajtaja nyitva van a vendégek előtt, bárki legyen az. Mi ott fönt lakunk . . . A hegyoldalban álló, hófe­hérre meszelt, barna zsalugá­teres házra mutat. Később - már dr. Péczeli Endre laká­sán - beszélgetünk éppen a hagyományőrzésről, amely szinte szent kötelessége min­den új lakónak. Itt jóformán minden házat helyre kellett állítani, de az épületek köri- tőfalait, homlokzatát meg­bontani nem szabad. A falak fehérek, az ablakok, vagy aj­tók zöldre, illetve barnára festettek. Belülről mindenki úgy korszerűsíti a paraszthá­zakat, ahogy akarja, illetve ahogy a zsebe engedi. Pé- czeliék a házhoz már koráb­ban hozzáépített hajdani füs­tölőt alakították át fürdőszo­bává úgy, hogy csupán a füsttől megfeketedett ajtóke­ret emlékeztet a helyiség ere­deti funkciójára. Szándéko­san hagyták így és szépen is mutat a fehérre meszelt fal­rész nyílásában. — Hogyan élnek itt az em­berek? — Tavasztól őszig jóformán mindenki kijön hétvégeken, vagy szabadságideje alatt. Ma már elértük azt, hogy minden házhoz bitumenes utat építettünk, természetesen társadalmi munkával, de té­len a nagy hó miatt azért gyérebb a forgalom. — Ki szervezte ezt a mai „nyílt napot”? — Közösen. De van egy — nevezhetjük - „intéző bizott­ságnak", ennek vagyok jó­magam is a tagja. A bizott­ság vezetője Kisteleki Gusz­táv, villamosmérnök. Vala­hogy úgy van, hogy ő tölti be mondjuk a „tanácselnöki” szerepet, én pedig - mert a szívem miatt elég korán nyug­díjba mentem - a „titkári” teendőket yvégzem, lehetőleg nagyon kevés „papírral”. Kö­zel ötven családi ház van Kisújbányán, körülbelül két­száz lélekre számítva. Mindig akad munka. — A bizottságot kijelölte valaki? — Nem! A közösség válasz­totta. Farmeros fiatalember jön be, érdeklődik, hogyan, mi­képpen bonyolítsák le a 3 órakor kezdődő műsort? — Hát a Guszti konferál, utána Nusika elmondja sa­ját kis versét a falu történe­téről, aztán Kővári Vili muzsi­kál, utána tombola, de a tánc előtt mondjátok be a hang­szóróba, mindenki menjen ha­za italért és kínálgassuk egy­mást. A tábortűznek ott van a fa, csak aprófát vágjatok, mert az öregje elég vizes . . . Agátz Józsi bácsi az egyetlen őslakó Őszintén szólva elámulok. Nincs „forgatókönyv" - mint hasonló ünnepség alkalmá­ból az már lenni szokott - a doktor fejből sorolja a te­endőket. A farmeros fiatal­ember nem más, mint dr. Márk Bertalan sebészorvos. Nusika pedig a felesége, aki altatóorvos. Kővári Vili jó ne­vű zenész, néhány éve Japán­ból tért haza vendégszerep­lésről. A műsort Kisteleki Gusztáv vezeti le rögtönzött szöveggel, igazán szelleme­sen. A tombolatárgyakat a la­kók ajánlották fel, vagy a kö­zös pénzből vásárolták. A műsor meg is kezdődött a kora délutáni órákban. Mindenki eljött arra a kis tisztásra, amelyet előtte sűrű gaz borított, de a nagy készü­lődésben szépen kitakarítot­tak. Agátz Józsi bácsit ismét köszöntötték és a társadalmi „felajánlásként” megjelenő neves pécsi tervezőket, akik a jövőben is szaktanácsot ad­nak majd a lakóknak Kisúj- bánya felélesztéséhez. Este Kis Halas Éva házában ven­dégeskedünk. Megnézzük az óriási kertet, az almafák tele gyümölccsel, földig érő ágak­kal. A hegyoldalban füstcsí­kok kígyóznak a magasba, ahogy sötétedik, a kertekben ég a tűz a bográcsok alatt, zene szól, énekelnek, fűszeres illat száll a fák között. Az el­hagyott baranyai kis falucs­ka életre kelt már, új lakók­kal, új reményekkel. Abban reménykednek, hogy képesek lesznek megőrizni a csendnek és nyugalomnak különös vilá­gát. Rab Ferenc Fotó: Hideg István Ha eljön az est, fellobog a tisztáson a tábortűz Nyugalmunk érdekében Nézettségi csúcsok és tetszés­indexek igazolják, milyen vér­beli krimi-fogyasztó ország let­tünk az utóbbi években a tele­vízió és persze bizonyos mérté­kig a könyvkiadás jóvoltából is. Túlságosan olcsó fogás lenne azonban belső békénket, alap­vető biztonságunkat és a napi vagy heti borzongás-szükségle­tünket párhuzamba állítani, márcsak azért is, mert ez utóbbi nem is alapvető szükségletünk. Az igazi krimi-falót egyébként is a cselekmény kifürkészhetet- lennek tetsző belső logikája vagy logikátlansága hajtja in­kább, mint maga a nyers tör­ténet. S akár nézi, akár olvas­sa a jó krimit, valójában a ki­derített igazság, a bűnös lelep­leződése jelenthet számára va­lamiféle katarzisélményt. Hogy mégis összefüggésbe hoztam nyugalmunkat és a krimi iránti érdeklődést, azt azért tettem, mert egy ponton e két egyenes igazából metszi egymást, ne­vezetesen, ha Kék Fényt sugá­roz a televízió. Ez a műsor — anélkül, hogy minősíteni akarnám — tele­víziónk egyik legnézettebb mű­sora, mintegy kézzelfogható bi­zonyítékául annak, hogy a leg­szellemesebben kigondolt, meg­filmesített vagy megírt kriminél is izgalmasabb a valóság, kü­lönösen saját társadalmi való­ságunk. Erről szólva gyakran hallható és olvasható az a már-már közhelyszámba menő megállapítás, miszerint hazánk­ban a közrend és a közbizton­ság — nyugodt, kiegyensúlyozott belpolitikai helyzetünknek meg­felelően — szilárd. Igaz, olykor ellentmondani látszik ennek a saját tapasztalat, s ilyenkor az emberben önkéntelenül is föl­merülhet a kérdés: vajon az arra illetékesek csak megnyug­tatni akarnak-e ezzel a minősí­téssel, vaqy a statisztikai átlag valóban ilyen képet mutat? Nyilvánvaló, hiába soroljuk a különböző, valóban kedvező adatokat a közrend, a közbiz­tonság helyzetéről annak, aki­nek ellopták a kerékpárját, fel­törték az autóját, netán hétvégi házát, különösen ha aztán né­hány hét után kap a rendőr­ségtől egy papírt, hogy a nyo­mozásnak egyelőre semmi ered­ménye. Ámde gondoljunk csak bele: országunk kriminalitása hosszú évek óta nem mutat na­gyobb kilengéseket, a bűnözés gyakorisága, trendje nem, vagy csak igen kis mértékben emel­kedett. Az arra illetékes szervek, mindenekelőtt a rendőrség, ter­mészetesen még ebbe, a sok nyugat-európai ország bűnözési helyzetét tekintve igen tetsze­tős arányba — nálunk tízezer lakosra aliq egy és egy negyed­száz bűncselekmény, míg az NSZK-ban ennek az ötszöröse, de Ausztriában is majd négy­szerese jut — nem nyugszik bele. Az is igaz viszont — és ezt ugyancsak hozzáértő szakembe­rek mondják - hogy nemcsak a rendőrség figyelmén, ébersé­gén, célratörésén múlik, sike­rül-e tovább csökkenteni a bű­nözést. E tekintetben is, mint az élet oly sok más területén, álta­lános társadalmi viszonyaink további javítása szükséges ahhoz, hogy ne üldöznünk kell­jen a bűnt, hanem megelőzni tudjunk lehetőleg minél több­ször valamely törvénysértő, nor­máinkba ütköző magatartást. Nem szorul különösebb iga­zolásra, hogy ma társadalmi és egyéni értelemben is több a fél­teni valónk. Egy esetleges ele­mi csapós, természeti katasztró­fa, kisebb vagy nagyobb stílű vállalati szarka, a társadalmi 1 tulajdont szándékosan vagy gondatlanul súlyosan megdézs­máló ember, a személyi javakra specializálódott tolvaj, rabló vagy betörő, sokkal több kárt okozhat társadalmilag és egyé­nileg is, mint akárcsak tizenöt­húsz évvel ezelőtt. De vajon féltjük-e és óvjuk-e közös és személyi javainkat legalább olyan mértékben, amilyen mér­tékben azok — valamennyiünk örömére — megszaporodtak? A tapasztalat azt mutatja - nem. Pedighát a hivatásos bűnüldö­zők lehetnek akár a világ leg­kiválóbb szakemberei, ha ha­nyagságunk, fegyelmezetlensé­günk, az ellenőrzés elmulasztá­sa, a személyi felelőtlenség egy­re több csábító alkalmat kínál a bűnözésre hajlamosaknak. Azt is mondhatnánk: a legkényel­mesebb rendőrért kiáltani, ha baj van, de sokkal hasznosabb szélesebb körű társadalmi ösz- szefogással, együttesen tenni értékeink - ördögi és szellemi vívmányaink, akárcsak közren­dünk és közbiztonságunk szín­vonalának megőrzése érdeké­ben. Annál is inkább alapozhatunk bátran a közös cselekvésre, mert például a közlekedés biz­tonsága terén már jelentékeny eredményt hozott a személyi sé- rüléses közúti balesetek vissza­szorításában a társadalmasitott fellépés. Tennivaló még ezen a téren is akad. De itt sem első­sorban a másiktól kell elvár­nunk a jobb morált, hanem mindenekelőtt önmagunktól, bízván itt is a bizalmi elvben, hogy közlekedő partnerünktől valahol-valamikor mj is vissza­kapjuk a gesztust. E téren sem feltétlenül igaz az, amit néhányon felvetnek. Nevezetesen, hogy több rendőr kellene, majd nagyobb lenne maga a rend is. Igaz, néha va­lóban nem ártana több rendőr, a nagyobb szigornak is helye van a notóriusokkal, a súlyos törvénysértőkkel szemben, de az egyre színvonalasabb, kul- túráltabb rendőri jelenlét és in­tézkedés mellett nélkülözhetet­len a mi állampolgári fegyel­münk, önkéntes, jólfelfogott ér­dekünkből fakadó törvénytiszte­letünk, jogkövetésünk. Rendőr, rendőrség! Hát igen, vannak még, akik kissé korsze­rűtlenül közelítik meg ezeket a fogalmakat, amikor azt mond­ják: nekem méq soha nem volt dolgom a rendőrséggel. Ez így nem egészen pontos, hiszen egyrészt nem kevés olyan igaz­gatási - mondjuk úgy, hatósági — szolgáltató tevékenységet is ellátnak a belügyi szervek, amik mindannyiunkat érintenek és nem is okvetlenül kellemetlenül. Másrészt a tisztességes, becsü­letes, jószándékú embernek nincs is mit tartania attól a rendőrtől, attól a rendőrségtől, amelyik nyugalmát védi, fárasz­tó, nehéz szolgálattal bizton­ságérzetét garantálja, segíti ügyes-bajos dolgaiban, ahol és amikor csak rászorul. Csakúgy, mint ahogy határainkat vigyáz­zák határőreink, vaqy ahogy a természeti csapásokkal, nem egyszer a mi gondatlanságunk­ból keletkező kisebb vogy na­gyobb tüzekkel szemben a tűz­oltóink felveszik a harcot, s akár életük kockáztatásával is teszik, amivel dolqozó népünk lalkotá munkájának, nyugalmá­nak. biztonságának szolgálatá­ra lehetnek. Nyugalmunk érdekében bi­zony nem ritkán sokan és sokat idegeskednek, dolgcznak, fá­radnak. Mert a valóság logikája- ez az élet rendje - nem olyan egyszerű, mint a krimiké. A jó, a helyes, az igazságos győze­delmeskedése érdekében embe ri tettekre van szükség bermc. Dr. Csikós József Országos fotópályázatot hirdetett a Dorogi Szénbányák Vállalat azzal a céllal, hogy azokból országos tár­latot rendezzen. A kiállításon az összes bányászati ágat szeretnék bemutatni, ezért a szénbányászaton kívül az érc-, az olaj-, a kő- és a sóderbányákban dolgozók életét áb­rázoló fotókat is szívesen várnak. A pályázaton bárki részt vehet, de kü­lön díjazzák a fotóművészek és az amatőrök képeit. A pályázatra egye­di képek és sorozatok, fekete-fehér és színes kópiák küldhetők be. Szer­zőnként hat darab egyedi képpel és egy sorozattal lehet nevezni, a so­rozat maximum 10 képből állhat. A fotókat 1983. március 31-ig lehet elküldeni a Dorogi Szénbányák Jó­zsef Attila Művelődési Központjába (Dorog, postafiók 32. 2511). Az al­kotásokat a Magyar Fotóművészeti Szövetség és a Népművelési Intézet zsűrizi és javasoija díjazásra. A ki­állítást 1983. április 29-én nyitják meg a dorogi galériában. Országos fotópályázat - a bányászélet megörökítésére

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents