Dunántúli Napló, 1982. szeptember (39. évfolyam, 239-268. szám)

1982-09-11 / 249. szám

KUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT KÁLNOKY IAS2X<> vers« 759 SZABÓ EDE! Egyűtles feltámadás tüáltiáky Lásztá: A tehetséges változatok} 770 CSORBA GYŐZŐ verse 774 * WEÖRES SÁNDOR versei 778 TATAY SÁNDOR : Bakony (Emlékek is találkozások. X.) 777 TAKÁCS ZSUZSA versei 785 TANDORI DEZSŐ: Aludj mir jó! (elbeszélés) 787 CZEt.E GYÖRGY: Kölcsönös bizalom (elbcszíiés! 79« PAR Dl ANNA verse 803 BIHARI SÁNDOR verse 804 * TÜSKÉS TIBOR: Nagy Lásztó (tanulmány, Vili. rész) 805 VARGA LAJOS MARTON: IrOíDlemtudomáoyunk jelen idvje 814 CS. VARGA ISTVÁN Görögség - folklór - mítosz (Németh Oszló Gyász c. regényéről} 820 ORSOVAI EMII versei 827 • SZILAGYI ESZTER ANNA verse 828 MAJOR MATE: Az építészet szolgálatában (Brener Morcai levele- réséből} 829 BECSY TAMAS: Színházt esték Budapesten 838 NAGY IMRE: A magyar színjátszás hőskora (Herényi Értene: A rég: magyar szinpadon) 842 RAKOVSZKY ZSUZSA versei 845 * PARTI NAGY LAJOS: ..Állandó jelen alatt" (Rakmfszky Xssasa: Jóslatok cs ha!áz:Jók} 847 SZIGETI LAJOS SÁNDOR: Kép és látomás vonzáséban (Baka Ist­ván: Tűzbe vetett evangéliumi 851 CZINE MIHÁLY. Darvas József: A léleknek kényere 855 1902 SIEPTtMBIR A Jelenkor szeptemberi száma A Pécsett szerkesztett iro- dölmi és művészeti folyóirat új számának élén összeállí­tás köszönti Kálnoky László költőt, 70. születésnapja al­kalmából. Az összeállításban a költő verse mellett Csorba Győző költeménye és Szabó Ede tanulmánya kapott he­lyet. A szám lírai rovatában emellett Bihari Sándor, Or- sovai Emil, Pardi Anna, Ra- kovszky Zsuzsa, Szilágyi Esz­ter Anna, Takács Zsuzsa és Weöres Sándor verseit, a prózai írások sorában Cze/e György és Tandori Dezső el­beszélését, valamint Tatay Sándor Bakony-szociogrófiá­WEÖRES SÁNDOR A nap születése Mély zsákból ismeretlenül a napsütés előkerül. Láttak már villogó reves lát, éjszaka világító gombát, mocsári ugráló lidércet, loszforosan tündöklő ércet, de napsütést, nappalt soha, csupa fénypötty az éjszaka. Valaki megnyitván a zsákot hoz nagy darab világosságot s a sötétből kék gömbölyűség magasul, felhőtlen derűs ég. Majd tarkán és idegenül a zsákban újra elmerül. KÁLNOKY LÁSZLÓ T őrvetések Egy látszólag jelentéktelen fiatal férfi vagy nő követ utaimon. Megáll, följegyez valamit, nem is titokban. Ugyan miért? Hiszen szemében ül, hogy mindent tud felőlem. Ö a patak vize, de eltűnik, ha szomjasan fölébe hajlok. Ő a szőnyeg, s ha rálépek, láthatatlan kezek rántják ki lábam alól, hogy hanyatt esve nyakamat szegjem a márványpadlón. Ú a szilárdnak mutatkozó lépcsőfok, de a lépésre emelt láb soha meg nem találja. Ö a héjában tálalt lágytojás, ahonnan károgó madár repül ki, ha feltöröm. Ő az, aki ezernyi alakot ölthet, lehet feketepárduc titkos ketrecajtó mögött, bársonyfüggöny, de föllebentení kezem sohase merte még. Szinleg ö a megtestesült jelentéktelenség, az ártalmatlan üdítő italnak álcázott méregpohár. A szomjazónak túl kívánatos. Nagy hőség idején, elöbb-utóbb ajkamhoz emelem. jónak újabb fejezetét olvas­hatjuk. Az irodalmi tanulmányok közül Tüskés Tibor Nagy Lószló-monográfiójának rész­lete a költő utolsó pályasza­kaszát tárgyalja. Varga La­jos Márton írása a Törté­nelmi jelen idő c. kötetet értékeli, Cs. Varga István pe­dig Németh László Gyász c. regényét elemzi. A művészeti rovatban Ma­jor Máté dokumentumközle­ményének első része Breuer Marcellel, a nemrég elhunyt, pécsi származású kiváló épí­tésszel folytatott levelezését mutatja be. A számot Fajó János gra­fikái illusztrálják. 1. Elindul. Végigkapaszkodik az oldalrácson, átlósan lefelé. Ott van, ő tudja hol. De a nyakát mindig onnét nyújtja ki, tapo­gatózva a levegőben, közép fe­lé, és a távolságban is biztos. Ugrik, ezt a mozdulatot, mint részletet, sosem látom, eléri a közép tájt elhelyezett pótrudat lent. Ez a vakbot. Ott áll a vakbotján, és sietősen halad to­vább. Ulőrúdjától most már nem az oldalrácson, hanem a vak­boton távolodik. Újabban meg se koccantja csőrével az oldal­üveget, az etetőtál felett'; itt is tudja a távolságokat. Néha mégis ügy áll meg a tál előtt, hogy ha üt, a levegőbe csupán. Csőrének belvilága látszik ilyen­kor, nagyon szép. De a mozdu­lat céltalansága- is benne van a színben, és ez fájó. Az elug­rás mozdulatát, ami valóságos nem látom, a csőr színébe a hiábavalóság mozdulatát, ami csak belelátás, belelátom. Róla nem tudni, mit lát. Már mind­két szeme homorú, mélyület, ám a vöröslő bőrig kikopaszodott fej rég visszatollasodott, és gyö­nyörű. A teljes madáralakzaton semmi reménytelenség. Hibát­lan, és ellenfényben a szemét is látjuk, tévesen. Tud nézni, va­laha látott, az egyik szeme itt ment el. Fokozatosan. Véletlen, hogy épp akkor nőttek vissza a fejére a tollak. A tollaktól még üregesebb lett a két szem helye, de már nem volt mocsa­ras a felszínük. Feketés hártya, nagyon szilárd kocsonya. Befe­jezi az evést, a vakboton szök- del vissza, oldalazva, az ülőrúd- hoz. Szinte sosem véti el. Sár­gás-pirosas csőrbelvilága tárul, tapogatja a teret, néha csak a rúd ottlétét érzi meg, néha hoz­zá is ér, nagyon karcsú, maga­san felnyúlik a test, szökken, fönn van. Ezt a mozdulatot sem látom, mint részletet, bár valós. Nyugalmi helyzetét látom me­gint, vagy mozgását a rúdon. Elhelyezkedik, néha iszik. Az itató az ülőrúdnak azon a vé­gén van, amerről mindig elin­dul az etetőtálhoz az oldalrá­cson. Megrázza tolláit, leeresz­kedik ülő tartásba. Mozdulatlan. Nézem. 2. Megy 1974 karácsonyának mellékutcáján. Valaki 1981-et irt, valósan," festékszóróval egy telefonfülkére. Felnéz két ház között, hátulról, az üres telken és az udvaron át a hetedik eme­letre. A loggia látszik, sarkában fehér szekrény. A hatodikon, ezt egyszer már megfigyelte, csak elfeledte, a loggiának ugyan­abban a sarkában szintén fehér szekrény. Nem látja jól, ugyan­olyan-e. Egyik loggia mögött sem lát a lakásban életet. Az egyik lakásban van élet. Ab­ban a lakásban, amelyiknek loggiájára ő felnéz, ott nincs élet. Megy sült krumplit enni. Tovább indul az enyhén lejtős lágymányosi utcán; ez még a régi város, ez az utca sok évtii zedde| ezelőtt is megvolt, nem — így hívja — segédutca. Zöld­séges előtt halad el, kis zöld fejeket lát ládában;. nem vesz; majd ha sültkrumplizott, utána, a piacon. Cukrászda előtt halad el, elhalad a ház előtt. Segédház, mégis, majd­nem oda költöztek. Kik? A log­gia mögött a lakás élettelen, már széthull. Most látszik mek­kora rend volt. Ajtónyitáskor: jellegzetes szag. öregszag-e? Vagy csak bútoroké. Távfűtésé, a szellőztetés reménytelensé­géé? Reménytelen, de nem hiá­bavaló. A függöny már lesza­kadt a loggia, ajtaja felett, ők már nem varrják meg, nem csíptelik vissza. A szagba a por és a rendetlenség belekeveri a magáét; most látszik, mekkora rend volt ott. „Nem szerettem”, írja, „és most sem szeretek ka- rácsonyozni járni. Itthon, per- c'", a madarak miatt a fa ki­szorult az előszobába, ám amió­ta a posszáta éjjelente ott al­szik, az idei elhelyezést még ez is nehezíti. A fa, gallyak egy vázában ..." A vázát a lakás­ból vitték át. „ . . . a kamrába kerül majd a konyha és o kom­ra közti ajtóban áll talán, hogy a poszáta ne féljen tőle. Félek a fától. Szpéró elsőül, mikor még az övé volt mindkét szoba. Félt. Látta magát, röptét, a gömbdíszekben; a fát két nap múlva leszedtük. A fát minden évben . ..” Fontos-e, hogy nem szeret karácsonyozni járni? Fon­tos-e, hogy 1974-ben volt az el­ső karácsony már anyja nélkül? Fontos lett volna-e anyjának, hogy két karácsonyt ne elfekvő­kórházban töltsön? „ ... fontos­nak tartottuk, és nem szerettünk elmenni mellőle, összeültek a medvék a nagy heverőn, ők vár­tak minket, amikor a karácso­nyozni járásból hazaértünk. Volt két év, amikor ez így alakult: fa feldíszítése itthon, ajándékok összerakása anyámnak, be a kórházba anyámhoz, kis fával, ót apámhoz, a loggiáról bevet­tük a másik kis fát, feldíszítet­tük, apám sírt, anyám nem volt ott, anyám”, írja, „az elfekvő- kórházak egyikében volt, meg­ebédeltünk apámmal, és át­mentünk anyuékhoz; ott a gye­rekek, az unokahugaink, min­dennek örültek, és később a zongora is oda került hozzájuk, amin az a fa állt még nálunk, amelyiktől Szpéró, mikor még csak és csak az övé volf a la­kás, mert egyedüli verebünk volt, úgy félt.” Rákanyarodik a piac felé vezető segédútra, a legnépszerűbb (segéd-) áru­ház felé. A régi boltok az igaziak? Sült krumplit segéd- éttermekben kaphat csupán; az igazi piacon hurkát eszik sült krumpli helyett. „Bent jár­tam a segédétteremben, ahol apám étkezett néha”, írja, „már anyám halála után. Ki­fordultam. Hideg volt a kol­bász a sült krumplin, a mus­tár a krumplit eláztatta." 3. Ezt már reggel írja; amióta hat madaruk van, senkié se a két szoba egészben (és Po- szi, éjszakára, a fölmelegpad- lózott - neki fölmelegpadló- zott - hallt is megkapta), és mindenkinek csak röpórája van; kivéve önt, aki nem jö­het ki a kalitkából. Kétszer kijött; és elindult egészen las­sú szárnyverdeséssel a magas­ba, kikötött egy szekrény tete­jén, egy képen, bezuhant a kályha mögé, felmásztak érte létrán. A létrától a többi öt mind rettegett, kalitkáikban össze-vissza verte magát. Mu­száj ennyi madárnak, kérdez­te valaki. „Mind az ötnek az életét mentettük meg”, írja, „és egyiket se bírtuk volna nyugodtan elengedni." Ilyen egyszerű. Reggel írja ezt, és Szpéró röpórája van. Hogy a kalitkába visszatehesse, csal­étek kell: ez a kenyér. A .fe­lesége behoz egy morzsányit, ő leteszi az Írógép mellé-mö- gé az asztalon, a medve- és madárfüzetre (abba jegyzi fel minden este, mi történt min­dennap; néha fáradt; kap­kodva írja a legfontosabba­kat, mert egész nap, írja, el­végezte rendesen és ráérősen amazt, amit kell; például ezt, írja most, még reggel, fris­sen); Szpéró a vállára száll, ahol a zongora volt, könyves­polc van, Szpéró nem megy oda, a szoba közepe felől jön, áll a vállán, á fehér trikón. Tradoni sortban ül, mert a zöldike csak sortot tűr rajta, sortban szokta meg tavaly nyáron, élete első heteiben; ám amikor a késő délutáni röpórája van, a zöldike, Svu- nics úr odahasal Tradoni te­nyerébe, ez is egy játék, há­romszor, négyszer belehasal, le kell őt takarni kézzel, fész- kelődik, zömök csőrével befúr két ujj közé, a fészekbarlang megfelelő; akkor kimászik. Fe­hér trikóban, a sortban gépei. 1981 novembere van odakint. Karácsonyi ajándékokat is le­het lassanként vasárnap kap­ni; ők már csak egy helyre vásárolnak főként: „anyuék- nak"; „apu”, „mami”, „api” ebből a sorból kiesett. Trado­ni most ezen a hétvégén megy utoljára Megyerre fűért. Poszi- nak volt ott bodza. Neki gyom és Tilifű, és egyáltalán, gazdag vegetáció. A Tilifű Tiliről kap­ta a nevét, ő volt Svunics úr. elődje, és tavaly - 1980. - meghalt. Nagyon fiatalon. Tradoni anyjának, maminak az édesanyja halt meg így nagyon fiatalon, és Tradonit ez a történet, hat-hétéves ko­rában, szomorúvá tette. Ma­mival Tatabányára jártunk, me­séli a feleségének, és (hogy nagyon szomorúvá tette stb.) . . .Szpéró hirtelen elrúgja ma­gát a válláról, szárnya meg­kavarja a levegőt, az Írógép kocsija, írja Tradoni, szeren­csére a másik irányban halad. A kenyérre repült volna rá (a kenyér a rárepüléstől repült el a medve- és madórnaplóról), Szpéró ott áll most a füzeten, Tradoni abbahagyja az írást, lemászik az ablak tövé­be, dől a hidej), összeszedi a morzsákat. Éliás (két és fél­éves hímveréb) így fázhatott meg, az ablak közelében? Éliás beteg, Tradoniék. szoron­ganak. Az antibiotikumos ke­zelésen túlvannak, láthatóan nem használt. Infralámpás ke­zelést Éliás nem tűr, a száját (csőr) kitátani a hipermangá- nos (enyhe) oldatot becsöp- penteni nem lehet, és még sok mindent nem lehet. Sa­mu tartja a frontot (három és féléves, hímveréb). Nem tá- tog, nem fázott meg, nem be­teg. Szpéró (négy és kb. fél­éves, veréb tojó) megfázott, de túlvan rajta, csak a táto- gáson nincs, mert ez a lég­útinak valami állandó bete- gedéséből származik (szár­mazhat), és A-vitamin adago­lásával lehet enyhíteni rajta addig-ameddig.) Kint száraznak ígérkezik az idő, de kimelege­dett. Tradoni lábán fájnak a visszerek; Szpérót a kenyérrel visszatette a kalitkába, most a kalitkát átviszi a másik szo­bába, ahol a többi ötre a fe­lesége a zöldeket rakja és fű­zi fel. Tradoni összeszedi ma­gát, megy Megyerre, az idén utoljára még, zöldekért és fű­ért. A. Már nem emlékszik, milyen volt mami szeme (szemhéja), amikor banánpépet adott a szájába, egy nappal a halála előtt. Nem volt jelentősége (a pépnek). A szemhéj talán lilós volt. Az infralámpát csak Ö tűrte, amikor hozzájuk ke­rült (bár az egyik szemével még valamit látott), elkezdő­dött (idegalap?) a fej kopa­szodása, vörösre, és meginf- róztuk, írja Tradoni. Nemso­kára indul, de nem szívesen. Olyan jól benépesült körülöt­te a szín. Annyian vagyunk, érzi. Viszont kimenni Megyer­re hátukért kell. Egy fürt bod­za is fent maradt még, elér­hetetlen magasban, a bokron. Azt a poszátának meg kell próbálnia (leszedni). Szpérót, írja, majdnem elütötte az író­gép kocsija. Sült krumpli? Mindenképpen a kenyér kel­lett neki. A felügyelőné mon­dása, írja: „Ök aztán csak úgy szép egyszerűen megszűn­nek, mi az nekik, nem lenni. És nekünk nincsenek. Ne­kik könnyű .. ." Az állandó vi- gyázás. E pillanatban: Éliá- sért, írja Tradoni, alig tudunk tenni bármit. Hazajön, felhív­ja szakértőjüket, megtudja, milyen arányban kell oldani a loroköblítő hipermangánt. Eset­leg okkor az Hatóba, átszűrt, kamillába. Ha a színét eltűri Éliás. Lesni kell, iszik-e. Meg­gondolandó, nem szomjazik-e agyon (ha nem tetszik neki az ital színe). Kérdés, elveen- dők-e a zöldek (hogy az ivás- ra rászoruljon). Tilitől, mond­ja a felesége, elvettük a zöl­deket, és nem kellett volha. Ideg alapon halt meg (végül) Tili, és az idegrendszert Poly- bével kellett volna erősíteni; akár kenyérrel beadható, sajt­tal, darabosan. A zöldféléket meg kellett volna hagyni neki a kalitkán (a magtáplálék a súlyos betegnek eleve sok voltf túl nehéz; ezen is múlt?). Múlt a benyúláson, kérdi a felügyelőné, azon, hogy le akartam mosni a fejéről a há- nyadékot? (Már hányt akkor.) Szpéróért meg minden reggel be kell nyúlni, úgy jön ki, újabban. Tandori Dezső Aludj már jól

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents