Dunántúli Napló, 1982. augusztus (39. évfolyam, 209-238. szám)

1982-08-07 / 215. szám

Falusi dalolok Kihallik a dal az útra, föllármázza az éj csöndjét, házak fölött nyárfa zúgja, szél süvölti a dal-örvényt, énekelnek a legények, szemük, akár az éjszaka, sötéten süt, de az ének, mintha a föld morajland, folyvást újba zenditenek, citerájukon peng a drót, nem is vesznek lélegzetet, a busitó, vigasztaló éneklésük folyik, árad, bokáznak rá a csillagok, fára ülnek napsugárnak, s a sötétség elandalog, ablakok, szivek kinyílnak, fölszakadnak, mint az őszi rét, midőn a virágillat a haldokló nyarat őrzi, bezuhog a dal a mellbe, s fojt, ha sir, ha örömről szól, dalol a falu egyszerre, mert csak a dal vigasztaló. Deák Mór A csend esztendeje talán valami mást kellett volna talán nem felnőni $ úgy játszani a halottakkal is kacagva mintha játékbabákat ölelgetnénk vagy kiállni az esőre az ég zuhanyrózsája alá s a tengerré duzzadt temetőben fejfákat tűzni a gomblyukba talán akkor is valami más kellett volna talán egy tücsökhegedü márvány alól is összezenélni a széteső világot — s az örökkévalóság szünetjeleit átkozva leszolgálni a csend háromnapos esztendeit Petőcz András Egy kupadöntő emlékezete Kötözd hát el az álomszálakat! Üres szavak. Szinehagyott transzparensek. Nem szabad túlhajtani a dolgokat. Reggelit jelző kávéskanál. Kisimult arc. Fénylő tekintet. Délben már csörömpölő villamosok. Este a fotelben ül, és visszatekint. Hajdanvolt kupadöntőre emlékezik. Horváth Péter: — Nézze csak, Barbinek! - szólt gondterhelt as^cal a pos­tafőnök. - A hajnali vonattal jött.. . A levélhordó átvette a szab: vány alakú, felbélyegzett, lepe­csételt fehér borítékot; forgat­ta, nézegette, megszagolta. — Meglesz — bólintott végül, és a táskájába csúsztatta a küldeményt. Ősz volt megint. A levélhor­dót még mindig nyugtalanná tetté az októberi esők szaga, noha ötvennégy éves korára úgy érezte, tovább lát az orrá­nál, és nem érheti meglepetés. — Mert kérem — magyarázta a tejesasszonynak, miközben öreg kerékpárját nekitámasztoh ta a tejcsarnok falónak —, mi más ez, ha ném szemfényvesz­tés? Jön az ősz, letarol min­dent, hogy az ember azt hihet- né, tavaszra megváltozik a vi­lág . . . Aztán mégiscsak ott nőnek ki a levelek, ahol lehul­lottak, de még á gyom is ugyanott üti fel a fejét... Csak a nyikhajokat és a kutyá­kat bolondítja meg a kikelet. A tejesasszony elpirult, hirte­lenjében nem tudta, kutyának vagy nyikhajnak’ tartsa magát. — Én — mondta — néha md. gam is . . . — No persze - mosolyodott el a levélhordó, és átadta a borítékot —, ez is bele van szerkesztve, kérem . . . A tejesasszony zavartan for­gatta kezében" a fehér boríté­kot. — Ez - mondta - nem ne­kem szól.i . . — Biztos? — A levélhordó résnyire szűkítette a szemét. — Tréfás kedvében van ma, Barbinek úr. .. A postásnak eqyóltalán nem volt jó a kedve. Tempósan ke­rekezett tovább a felszabdalt földúton a gát felé, fáradha­tatlanul kerülgetve a kátyúkat, amelyek minduntalan útját áll­ták errefelé. A postafőnök nemrég egy kényelmesebben bejárható, kisebb körzetbe akarta beosztani, de ő elhárí­totta az ajánlatot. Nem kedvel­te a gyorsan kiépült belváros széles aszfaltútjait, a sebtében emelt egyforma házakat, a lármát és a füstöt; szívesebben maradt-a régi helyén. Itt lehe­tetlen volt elbújni előle, min­den hivatalos értesítést, tértive- vényt, bírságot, határozatot cél­ba juttatott. Büszke volt rá, hogy a harmincöt esztendő alatt egyetlen küldemény sem sikkadt el a keze között, és so­ha nem kellett felírnia a borí­ték aljára, hogy kézbesíthetet- len, csakis haláleset következ­ményeként. — Mert kérem — magyarázta a csaposnak, miközben félol­dalas pillantást vetett a dolog- talan nyikhajokra, akik min­den délelőtt leitták magukat a flippergépnél -, csak egy mó­don kerülhet ki az ember az ellenőrzés alól ... A flippergépnél rosszindula­túan felröhögtek a sörözők. — Bár szerintem — emelte fel a hangját a postás —, még a halottak is be vannak kalku­lálva. — Mi az .isten? - A csapos beletörölte a kezét a köpenyé­be. — Nekem?! — De aztán visszaadta a levelet. - Igyon valamit, ha fáradt, Barbinek úr. . . A levélhordó odalépett a flippergéphez. A játékosok most nem néztek rá. Egyikük oldalba lökte. A többiek fel­nevettek. A postás nem ismerte őket név szerint, nem tudta, hol laknak, mit csinálnak, mi­ből telik nekik sörre minden délelőtt. — Maguk — mondta -, ma­guk . . . — Mi nem levélre várunk, tata! — mondta, amelyik ne­kiment. — Hanem?- Arra, hogy maga eltűnjön innen a francba! — nevetett egy másik, és beleivott a söré­be. A postás ismét nyeregbe szállt. Ha tehette, messze elke­rülte a kocsmát, amióta ezek feltűntek ott, pedig azelőtt szí­vesen felhajtott egy-egy kupi­ca lélekmelegítőt, s elbeszélge­tett a csapossal a rendszerről, amelybe minden bele van kal­kulálva. Őszinte híve volt a rendszereknek. Nem próbált megszökni soha. Talán azért is hívatta ma reggel éppen őt a postafőnök. A levélhordónak jólesett a bizalom. Lám, a pos­tafőnök tudja róla, hogy nem volt se szerelmes, se. elkesere­dett, zúghatott körötte bármi­magyarázatát. „Hát persze, hogy nem érti! — rrtpsolyodott el a levélhordó. — Ez is hozzá tartozik." , Most átnyújtotta a fehér bo­rítékot a csősznek, és várt. — Ez valami vicc? - kérdezte kis idő múlva a csősz. 'A levél hordó határozatlan mozdulattal a gondozatlan sír­kért felé mutatott: - Azt hit­tem . . . — Nekem nincs felhatalma­zásom az ilyesmire ... — A te­metőőr visszaadta a levelet. - Próbálkozzék talán máshol, Barbinek úr. A postás biztos volt benne, hogy a postafőnök nem tréfált. Meglett, komoly ember, , akár­csak ő maga. Az ilyen nem tréfálkozik, s főként nem evvel lyen forgószél — legfeljebb fel­hajtotta a gallérját, szűkebbre csippentette nadrágja szárát a ruhaszárító csipeszekkel, és ke­rekezett tovább. Postásra szük­ség lesz minden időben, az üzeneteknek célhoz kell érniük. Ezeket a nyikhajokat is megta­lálják előbb-utóbb. A temetőőr viskója mellett lassított, határozott lendülettel szállt le o kerékpár nyergéből. Az itt is, ott is kidőlt kőkeresz­tek láttán felrémlett előtte a táskájában lapuló fehér borí­ték, amely csupán egyetlen apróságban tért el a többitől - nem volt rajta semminemű címzés. Ez még nem hozta vol­na különösebben zavarba, hi­szen nem egy címezetlen leve­let kikézbesített már. Olykor elég volt a feladó adatait el­olvasnia, hogy tudja —, na, ezt a Kiskalmár küldte a Kovalikék lányának, emez megint az Er­dőhivatalból jött, úgyhogy csak a Boróné lehet. . . De ezen a fehér borítékon a feladó sem volt feltüntetve, és még a bé­lyegző nyomatának, betűit sem sikerült kiolvasnia. — Esni fog! — köszöntötte a temetőőr, aki épp olyan öreg volt, akár a sírkert, ahová jó ideje nem volt szabad senkit eltemetni, őrizni azonban még­iscsak kellett. A postás szerint ez a tény is a rendszer meglé­tét igazolta. „Nem értem én ezt, Barbinek úr!" — mondta a temetőőr egy alkalommal, mi­után végighallgatta a postás a dologgal. Talán próbára akar tenni, tűnődött. Kíváncsi, hogy bírom-e még magam. Hi­szen a jó postóstjiem akármi- .lyen fából faragják. Kevesen alkalmasak erre a munkára. A nyikhajok sorra kidőlnek, más munkát keresnek, olyan is akadt, amelyik élemelt egy-egy küldeményt, azért kellett elkül­deni. Elég, hacsak egyszer is megszédül az ember. Megeredt az eső. A bicikli kerekei csúszkáltak a sárban. A postás kis testmozdulatokkal egyensúlyozott. Fekete köpe­nyes alakja újabb és újabb postásforma szeleteket szelt ki az ég szürkéjéből, ahogy ha­ladt a gát tetején. A zsilipnél lassított, elnézett a csatorna mentén a Veszely-hid felé, amerről ázott erdő szagát hoz­ta a szél; Hirtelen elfordította a kormányt, leereszkedett a csatornaparton futó ösvényre, és beletaposott a pedálba. Talán, ha felborítaná a kül­deményt : . Nem, erről szó sem lehet. A levéltitok sérthe­tetlen. S ha egyszerűen elve­szítené? Harmincöt év után? Kézbesítenie kell. Ennyivel tar­tozik magának, s a rendnek, persze. Az üzenetek nem sik­kadhatnak el. Biciklijét tolva ’ lépkedett a nedves avarban a Kiserdő ved­lett fái közt, majd megállt, te­leszívta a tüdejét az eső illa­tával, és visszatartotta a léleg­zetét. A fák között elveszett a szél, csak az eső mormolósát ■am ■» lehetett hallani. Jó volna éve­kig állni- fgy, visszatartott lé­legzettel, behúnyt szemmel, hallgatva az esőt. Vagy ha nem is évekig, de egy hónapig, hé­tig, egyetlen- napig legalább. Elszédülit. Muszáj volt ismét le­vegőt vennie. A kerékpárt óva­tosan ledöntötte az avarra, és -kinyitotta a táskáját. — Képtelenség — morogta. — Nézzük csak .. . De a borítékból csupán egy üres levélpapír került elő. Ha valaki valakinek azt üzeni eb­ben a levélben, hogy semmit nem üzen, az helyénvaló, ér­telmes része a rendnek. De hogy senki senkinek nem üze­ni, hogy semmit nem üzen .. . Valakinek csak fel kellett ad­nia! S valaki mégiscsak várja valahol! Mert ha létezhetnek levelek, amelyeket senki nem küld sehová, akkor az egésznek semmi értelme nincs, és akkor hiába volt a harmincöt év, és hiába az önmegtartóztatás. Még egyszer végiggondolta, ki­nek szólhat a körzetében az üzenet, de nem tudott rájönni. — Hacsak — dünnyögte -, hacsak nem .. . Le kellett ülnie. A rend leg­kisebb hibája is azt jelentené, hogy mégiscsak azoknak a sörissza nyikhajoknak van iga­zuk, és' egyetlen részeg óra többet ér évtizedek munkájá­nál és hiténél. Ez képtelenség, tehát a küldemény egészen biztosan szól valakinek. És az sem lehét véletlen, hogy a postafőnök épp neki adta át. Talán tudta róla, hogy az ok­tóberi esők megszédítik, és így akarta megüzenni neki, hogy ne hagyja magát. Elvégre azt azért mégse mondhatta, hogy rendben van, Barbinek! Vagy hogy jól gondolja, Barbinek, csak így tovább! És a kacsin- gatást sem engedheti meg magának az ő pozíciójában! De honnét ’ tudhatta, hogy végre tudom hajtani a felada­tot? Hiszen csak úgy jöhettem rá, hogy nekem szól, hogy vétkezve a rendtartás ellen, felbontottam a levelet. Aki vi­szont felbont egy küldeményt, az szedheti a sátorfáját, a rendszernek nincs szüksége rá. Olt az avarban, felhúzott tér­dét átölelve bámulta a nyírfák fehér törzse mögött feketéllö eget. Nem érezte legyőzöttnek magát. Visszagondolt a tejes­asszony meghökkent tekinteté­re, a temetőőr hirtelen elszür­kült arcára, a Cziegel cipész remegő kezére, amellyel vissza­adta a borítékot. Hanyatt döfi az avaron, %s felnevetett. Ba­ron úr a maga előkelőnek vélt, hűvös modorában utasítot­ta. vissza a küldeményt. „Nem — mondta —, még nem idősze­rű”. Igaza volt. Egy ilyen üze­netet, amely végül is maga a bizonyíték, nem sokan érde­melnek. Ismét feltámadt a szél, belesöpört az avarba. A felka­vart levelek végigkarcolták az ■arcát, elfeküdtek a nyakán, fü­lén. A postás már semmit nem látott. Tompa nyomást érzett a gyomorszája körül. Végre tudta, mi a boldogság. — Ilyen emberekre van szük­ségünk, elvtársak - mondta a sírnál a postafőnök. — Kérem, egyperces hallgatással adóz­zunk emlékének. Megérdemli. A postások komoran állták körül a halmot. — Menjünk! — szólt végül az egyik. Ömlött az eső. HÉTVÉGE 9. Kiss Attila rajzcr Mátyás Ferenc Szikszói Károly illusztrációja

Next

/
Thumbnails
Contents