Dunántúli Napló, 1982. augusztus (39. évfolyam, 209-238. szám)
1982-08-07 / 215. szám
Falusi dalolok Kihallik a dal az útra, föllármázza az éj csöndjét, házak fölött nyárfa zúgja, szél süvölti a dal-örvényt, énekelnek a legények, szemük, akár az éjszaka, sötéten süt, de az ének, mintha a föld morajland, folyvást újba zenditenek, citerájukon peng a drót, nem is vesznek lélegzetet, a busitó, vigasztaló éneklésük folyik, árad, bokáznak rá a csillagok, fára ülnek napsugárnak, s a sötétség elandalog, ablakok, szivek kinyílnak, fölszakadnak, mint az őszi rét, midőn a virágillat a haldokló nyarat őrzi, bezuhog a dal a mellbe, s fojt, ha sir, ha örömről szól, dalol a falu egyszerre, mert csak a dal vigasztaló. Deák Mór A csend esztendeje talán valami mást kellett volna talán nem felnőni $ úgy játszani a halottakkal is kacagva mintha játékbabákat ölelgetnénk vagy kiállni az esőre az ég zuhanyrózsája alá s a tengerré duzzadt temetőben fejfákat tűzni a gomblyukba talán akkor is valami más kellett volna talán egy tücsökhegedü márvány alól is összezenélni a széteső világot — s az örökkévalóság szünetjeleit átkozva leszolgálni a csend háromnapos esztendeit Petőcz András Egy kupadöntő emlékezete Kötözd hát el az álomszálakat! Üres szavak. Szinehagyott transzparensek. Nem szabad túlhajtani a dolgokat. Reggelit jelző kávéskanál. Kisimult arc. Fénylő tekintet. Délben már csörömpölő villamosok. Este a fotelben ül, és visszatekint. Hajdanvolt kupadöntőre emlékezik. Horváth Péter: — Nézze csak, Barbinek! - szólt gondterhelt as^cal a postafőnök. - A hajnali vonattal jött.. . A levélhordó átvette a szab: vány alakú, felbélyegzett, lepecsételt fehér borítékot; forgatta, nézegette, megszagolta. — Meglesz — bólintott végül, és a táskájába csúsztatta a küldeményt. Ősz volt megint. A levélhordót még mindig nyugtalanná tetté az októberi esők szaga, noha ötvennégy éves korára úgy érezte, tovább lát az orránál, és nem érheti meglepetés. — Mert kérem — magyarázta a tejesasszonynak, miközben öreg kerékpárját nekitámasztoh ta a tejcsarnok falónak —, mi más ez, ha ném szemfényvesztés? Jön az ősz, letarol mindent, hogy az ember azt hihet- né, tavaszra megváltozik a világ . . . Aztán mégiscsak ott nőnek ki a levelek, ahol lehullottak, de még á gyom is ugyanott üti fel a fejét... Csak a nyikhajokat és a kutyákat bolondítja meg a kikelet. A tejesasszony elpirult, hirtelenjében nem tudta, kutyának vagy nyikhajnak’ tartsa magát. — Én — mondta — néha md. gam is . . . — No persze - mosolyodott el a levélhordó, és átadta a borítékot —, ez is bele van szerkesztve, kérem . . . A tejesasszony zavartan forgatta kezében" a fehér borítékot. — Ez - mondta - nem nekem szól.i . . — Biztos? — A levélhordó résnyire szűkítette a szemét. — Tréfás kedvében van ma, Barbinek úr. .. A postásnak eqyóltalán nem volt jó a kedve. Tempósan kerekezett tovább a felszabdalt földúton a gát felé, fáradhatatlanul kerülgetve a kátyúkat, amelyek minduntalan útját állták errefelé. A postafőnök nemrég egy kényelmesebben bejárható, kisebb körzetbe akarta beosztani, de ő elhárította az ajánlatot. Nem kedvelte a gyorsan kiépült belváros széles aszfaltútjait, a sebtében emelt egyforma házakat, a lármát és a füstöt; szívesebben maradt-a régi helyén. Itt lehetetlen volt elbújni előle, minden hivatalos értesítést, tértive- vényt, bírságot, határozatot célba juttatott. Büszke volt rá, hogy a harmincöt esztendő alatt egyetlen küldemény sem sikkadt el a keze között, és soha nem kellett felírnia a boríték aljára, hogy kézbesíthetet- len, csakis haláleset következményeként. — Mert kérem — magyarázta a csaposnak, miközben féloldalas pillantást vetett a dolog- talan nyikhajokra, akik minden délelőtt leitták magukat a flippergépnél -, csak egy módon kerülhet ki az ember az ellenőrzés alól ... A flippergépnél rosszindulatúan felröhögtek a sörözők. — Bár szerintem — emelte fel a hangját a postás —, még a halottak is be vannak kalkulálva. — Mi az .isten? - A csapos beletörölte a kezét a köpenyébe. — Nekem?! — De aztán visszaadta a levelet. - Igyon valamit, ha fáradt, Barbinek úr. . . A levélhordó odalépett a flippergéphez. A játékosok most nem néztek rá. Egyikük oldalba lökte. A többiek felnevettek. A postás nem ismerte őket név szerint, nem tudta, hol laknak, mit csinálnak, miből telik nekik sörre minden délelőtt. — Maguk — mondta -, maguk . . . — Mi nem levélre várunk, tata! — mondta, amelyik nekiment. — Hanem?- Arra, hogy maga eltűnjön innen a francba! — nevetett egy másik, és beleivott a sörébe. A postás ismét nyeregbe szállt. Ha tehette, messze elkerülte a kocsmát, amióta ezek feltűntek ott, pedig azelőtt szívesen felhajtott egy-egy kupica lélekmelegítőt, s elbeszélgetett a csapossal a rendszerről, amelybe minden bele van kalkulálva. Őszinte híve volt a rendszereknek. Nem próbált megszökni soha. Talán azért is hívatta ma reggel éppen őt a postafőnök. A levélhordónak jólesett a bizalom. Lám, a postafőnök tudja róla, hogy nem volt se szerelmes, se. elkeseredett, zúghatott körötte bármimagyarázatát. „Hát persze, hogy nem érti! — rrtpsolyodott el a levélhordó. — Ez is hozzá tartozik." , Most átnyújtotta a fehér borítékot a csősznek, és várt. — Ez valami vicc? - kérdezte kis idő múlva a csősz. 'A levél hordó határozatlan mozdulattal a gondozatlan sírkért felé mutatott: - Azt hittem . . . — Nekem nincs felhatalmazásom az ilyesmire ... — A temetőőr visszaadta a levelet. - Próbálkozzék talán máshol, Barbinek úr. A postás biztos volt benne, hogy a postafőnök nem tréfált. Meglett, komoly ember, , akárcsak ő maga. Az ilyen nem tréfálkozik, s főként nem evvel lyen forgószél — legfeljebb felhajtotta a gallérját, szűkebbre csippentette nadrágja szárát a ruhaszárító csipeszekkel, és kerekezett tovább. Postásra szükség lesz minden időben, az üzeneteknek célhoz kell érniük. Ezeket a nyikhajokat is megtalálják előbb-utóbb. A temetőőr viskója mellett lassított, határozott lendülettel szállt le o kerékpár nyergéből. Az itt is, ott is kidőlt kőkeresztek láttán felrémlett előtte a táskájában lapuló fehér boríték, amely csupán egyetlen apróságban tért el a többitől - nem volt rajta semminemű címzés. Ez még nem hozta volna különösebben zavarba, hiszen nem egy címezetlen levelet kikézbesített már. Olykor elég volt a feladó adatait elolvasnia, hogy tudja —, na, ezt a Kiskalmár küldte a Kovalikék lányának, emez megint az Erdőhivatalból jött, úgyhogy csak a Boróné lehet. . . De ezen a fehér borítékon a feladó sem volt feltüntetve, és még a bélyegző nyomatának, betűit sem sikerült kiolvasnia. — Esni fog! — köszöntötte a temetőőr, aki épp olyan öreg volt, akár a sírkert, ahová jó ideje nem volt szabad senkit eltemetni, őrizni azonban mégiscsak kellett. A postás szerint ez a tény is a rendszer meglétét igazolta. „Nem értem én ezt, Barbinek úr!" — mondta a temetőőr egy alkalommal, miután végighallgatta a postás a dologgal. Talán próbára akar tenni, tűnődött. Kíváncsi, hogy bírom-e még magam. Hiszen a jó postóstjiem akármi- .lyen fából faragják. Kevesen alkalmasak erre a munkára. A nyikhajok sorra kidőlnek, más munkát keresnek, olyan is akadt, amelyik élemelt egy-egy küldeményt, azért kellett elküldeni. Elég, hacsak egyszer is megszédül az ember. Megeredt az eső. A bicikli kerekei csúszkáltak a sárban. A postás kis testmozdulatokkal egyensúlyozott. Fekete köpenyes alakja újabb és újabb postásforma szeleteket szelt ki az ég szürkéjéből, ahogy haladt a gát tetején. A zsilipnél lassított, elnézett a csatorna mentén a Veszely-hid felé, amerről ázott erdő szagát hozta a szél; Hirtelen elfordította a kormányt, leereszkedett a csatornaparton futó ösvényre, és beletaposott a pedálba. Talán, ha felborítaná a küldeményt : . Nem, erről szó sem lehet. A levéltitok sérthetetlen. S ha egyszerűen elveszítené? Harmincöt év után? Kézbesítenie kell. Ennyivel tartozik magának, s a rendnek, persze. Az üzenetek nem sikkadhatnak el. Biciklijét tolva ’ lépkedett a nedves avarban a Kiserdő vedlett fái közt, majd megállt, teleszívta a tüdejét az eső illatával, és visszatartotta a lélegzetét. A fák között elveszett a szél, csak az eső mormolósát ■am ■» lehetett hallani. Jó volna évekig állni- fgy, visszatartott lélegzettel, behúnyt szemmel, hallgatva az esőt. Vagy ha nem is évekig, de egy hónapig, hétig, egyetlen- napig legalább. Elszédülit. Muszáj volt ismét levegőt vennie. A kerékpárt óvatosan ledöntötte az avarra, és -kinyitotta a táskáját. — Képtelenség — morogta. — Nézzük csak .. . De a borítékból csupán egy üres levélpapír került elő. Ha valaki valakinek azt üzeni ebben a levélben, hogy semmit nem üzen, az helyénvaló, értelmes része a rendnek. De hogy senki senkinek nem üzeni, hogy semmit nem üzen .. . Valakinek csak fel kellett adnia! S valaki mégiscsak várja valahol! Mert ha létezhetnek levelek, amelyeket senki nem küld sehová, akkor az egésznek semmi értelme nincs, és akkor hiába volt a harmincöt év, és hiába az önmegtartóztatás. Még egyszer végiggondolta, kinek szólhat a körzetében az üzenet, de nem tudott rájönni. — Hacsak — dünnyögte -, hacsak nem .. . Le kellett ülnie. A rend legkisebb hibája is azt jelentené, hogy mégiscsak azoknak a sörissza nyikhajoknak van igazuk, és' egyetlen részeg óra többet ér évtizedek munkájánál és hiténél. Ez képtelenség, tehát a küldemény egészen biztosan szól valakinek. És az sem lehét véletlen, hogy a postafőnök épp neki adta át. Talán tudta róla, hogy az októberi esők megszédítik, és így akarta megüzenni neki, hogy ne hagyja magát. Elvégre azt azért mégse mondhatta, hogy rendben van, Barbinek! Vagy hogy jól gondolja, Barbinek, csak így tovább! És a kacsin- gatást sem engedheti meg magának az ő pozíciójában! De honnét ’ tudhatta, hogy végre tudom hajtani a feladatot? Hiszen csak úgy jöhettem rá, hogy nekem szól, hogy vétkezve a rendtartás ellen, felbontottam a levelet. Aki viszont felbont egy küldeményt, az szedheti a sátorfáját, a rendszernek nincs szüksége rá. Olt az avarban, felhúzott térdét átölelve bámulta a nyírfák fehér törzse mögött feketéllö eget. Nem érezte legyőzöttnek magát. Visszagondolt a tejesasszony meghökkent tekintetére, a temetőőr hirtelen elszürkült arcára, a Cziegel cipész remegő kezére, amellyel visszaadta a borítékot. Hanyatt döfi az avaron, %s felnevetett. Baron úr a maga előkelőnek vélt, hűvös modorában utasította. vissza a küldeményt. „Nem — mondta —, még nem időszerű”. Igaza volt. Egy ilyen üzenetet, amely végül is maga a bizonyíték, nem sokan érdemelnek. Ismét feltámadt a szél, belesöpört az avarba. A felkavart levelek végigkarcolták az ■arcát, elfeküdtek a nyakán, fülén. A postás már semmit nem látott. Tompa nyomást érzett a gyomorszája körül. Végre tudta, mi a boldogság. — Ilyen emberekre van szükségünk, elvtársak - mondta a sírnál a postafőnök. — Kérem, egyperces hallgatással adózzunk emlékének. Megérdemli. A postások komoran állták körül a halmot. — Menjünk! — szólt végül az egyik. Ömlött az eső. HÉTVÉGE 9. Kiss Attila rajzcr Mátyás Ferenc Szikszói Károly illusztrációja
