Dunántúli Napló, 1982. július (39. évfolyam, 178-208. szám)
1982-07-17 / 194. szám
CHC berendezések, kitűnő szakemberek, eladható áru Az ország legnagyobb — 67 ezer négyzetméteres — gyártócsal noka, a futóműgyártó csarnok egy részlete A RÁBA hetvenezresében N épes küldöttséget vezetnek az óriáscsarnokban: az eleje a gépsor, a sokadik gépregiment egyikének elején, a vége, akár a papírsárkány farka, a végén. Udvarias, laikus kérdések, az idegeneknek természetszerűen mindig új adatsorolások: „ez a csarnok a Magyar Vagon, és Gépgyár legnagyobb termelőüzeme, egy tető alatt hetvenezer, négyzet- méter Tizenkét futballpálya férne el benn..és igy tovább. A vendégek franciák, de lehetnének éppen csehszlovákok, japánok vagy éppen amerikaiak. Sokadszor gyalogolom végig a csarnokot, ismeretem mégis laikus ismeret. Ám mint aki ugyanabban a múzeumban, képtárban gyakorta megfordul, ismerem a szokásokat. Merre vezetik a küldöttségeket, hol, melyik gépcsoportnál állnak meg; „ezek a legkorszerűbb gépeink közé tartoznak, az ex- cellok. Valamennyi CNC-gép". Ott van akkurátus táblán rajtuk az áruk: ennyi százezer dollárban, ennyi millió forintba kerültek. Egy kisebb üzemet-gyá- rat lehetne felépíteni abból, amennyit kiadtak rájuk. A portásfülkétől az öltözőkig, még a bélyegzőórákra is lelne belőle. Pesti újságíró koliéga furak- szik hozzám a sokadalomban: — Megmondanád, nem értettem pontosan, NC-gépek? — nem Cé-En-Cé — igazíton. Mutatom, amit sokszori magyarázatra sikerült megértenem, ott látja a gépek komputerét. Az ex-celio magamagát képes vezérelni. Csak a feladatot, munkát kell kiadni neki. Akik meg úgy látszik, hogy irányítják, mérnökök és szerintem csak megszokásból vannak ott, ahol vannak. Legszívesebben azonban azt mondanám: „nem mindegy neked, apám, hogy NC vagy CNC. A termelésen belül ez nem közgazdaságtan, ez technika. Nem kell restellnünk, ha kínai számunkra. Pedig hát éppen nyugatnémet.” És noha döntő a technika, mégsem az minden. Pénz kérdése, na meg némi ismereté. Jó berendezéseket lehet venni. És mi lenne, ha nekünk, mármint jeles pályatársamnak és jó magamnak ajándékozná megtartásra valaki egy ilyen csodás ex-cellot. Meg lennénk vele áldva. Amikor évekkel ezelőtt a Rába vezére először járt Amerikában, a General Motors nagyfőnöke furcsa mód a vendégére szánt húsz percben azzal kezdte a társalgást, hogy az időjárásról kezdett beszélni. Amikor aztán a kissé rekedt hangú magyartól valami olyasmit hallott, hogy ő nem azért repülte át az óceánt, hogy angolosan üssék agyon az időt és órák lettek a percekből, a tíz és tízmilliárd dollárokat forgalmazó cég házigazdája udvariasan, de félreérthetetlenül arról kezdett fag- gatózni, ugyan tudnak abban a Magyarországban és persze abban, a hggy is mondják Rába gyárban hegeszteni? Jó gépet lehet venni és ön- érzéteskedni is lehet. Aztán ha valaki jó gépet is tud gyártani, mondjuk jó hátsóhidat: kamionba, autóbuszba, traktorba, lehet vele tárgyalni. Mit mondtam, jó hidat? Szóval, amilyenre éppen szükség van. Mert ez lesz a jó, nem amit általában kigondolunk. Azóta a General Motors-nál, meg az IHC-nél már nem kérdés, Magyarországon tudnak-e hegeszteni. Még Bosch-CNC számítógéppel vezérelt megmunkáló központ, melynek tárolójában 36 szerszám fét el egyszerre mást is tudnak. Még erre sem lehet azonban önérzeteskedni. De nem egy rossz érzés ezt tudni. Ettől persze, semmi sem lesz könnyebb. Az éppen megfelelő hátsóhidat megveszik az USA-ban és máshol is. A mindig megfelelőt, ha mindig pontosan szállítják, tévedés, hiba nélkül. És ennél a pontnál az ex- cello és a temérdek fuji és egyéb gépcsoda már csak egy a tucatnyi termelési feltételek közül. Az első pedig az ember. Mégha a CNC önmagát is vezérli. Mind a húszezren, akik a Rába Magyar Vagon- és Gépgyárban eszik a kenyerüket. Hídgyártók, motorszerelők, ka- mionosok, vetőgép- és ekekészítők. Ha szép a gyáruk, tiszta, rendezett, áttekinthető, mint valami terepasztal, az ő érdemük, ha eladható, tisztes nyereséggel gazdára találó termékeket készítenek, őket dicséri. Az embert és nem a technikát. Erre az utóbbira is mérnökök és esztergályosok keresték meg a rávalót. Rójuk a száz és száz métereket a francia vendégekkel — nincs ekkora focipálya a világon —, egy hőkezelés robot a végállomás. Kifogástalan volt az „idegenvezetés”, a robot éppen anyagot vesz ki a kemencéből, pompás látvány . .. És a ragyogó fajanjzos körpihenők az óriáscsarnokban? — kérdezném. Amolyan szigetek a mozgó, zakatoló gépvilágban. Hogy legyen hol elkölteni a munkásoknak tízóraijukat, uzsonnájukat. Ragyogók, fényesek. Egyszer-kétszer már jártam a Rába hetvenezresében, ott időző pihenő, falatozó munkást, mérnököt, azonban még véletlenül sem láttam. Nyilván máskor pihennek . . . Ferenczi József Automata robotberendezéssel felszerelt kemence, ahol a futómű-alkatrészeket hőkezelik Kerékagy megmunkáló automata transzfersor, mely maga végzi az adagolást, szállítást, megmunkálást és méretellenőrzést Hozzáállás —helytállás Hány betege £ napság a pénznek, hányán törik magukat azért, hogy még többjük legyen? Vajon- vetődik föl némelyekben - nem herdáljuk-e el közben szocialista értékeinket? Ezek a népi rend elfajzá- sától, föllazulásától tartó szívós kérdések korántsem rossz szándékból, vagy téves nézetekből erednek, hanem a szocializmus érdekviszonyaiból. Különböző egyének vagy szervezetek mély meggyőződéssel hangoztatják, hogy ők fejezik ki leghívebben az egész társadalom érdekeit! Abban, hogy többen szeretnek a munkásosztályra, az egész népre hivatkozni, nincs semmi különös. De ha ez fölerősödik, akkor zavart okozhat, megnehezíti a bonyolult érdekviszonyok közti eligazodást, „s ezáltal akadályozza a pártot érdekintegráló funkciójának a teljesítésében." Maga a vita, az itt-ott mutatkozó konfliktus — különösen a mai viszonyok között- természetes. A szocializmus hívei között aligha találnánk olyat, akinek az utóbbi 10-15 év során meg ne fordult volna a fejében, hogy tényleg jó irányban hala- dunk-e? Ez az olykori kétkedés egyrészt biztosítéka is annak, hogy menet közben korrigálhatjuk, finomíthatjuk az ösztönzőket, konkrétan a közgazdasági szabályozókat. Ha minden részkérdésben teljes nemzeti egyetértést tűztünk volna ki célul, azt aligha tudnánk valaha is elérni. Igaz, a párt — valahányszor kezdeményez valamit — mindig az össztársadalmi érdeket tartja szem előtt, figyelembe veszi azonban azt a tapasztalatot is, hogy az egész népet érintő, nagy horderejű döntések elfogadására nem rögtön lehet számítani. Az emberek akkor hajlandók magasabb rendű cél elérésében részt venni — olvasható egy ide vágó tanulmányban —, ha azt saját céljuknak is el tudják ismerni. Ha érdeklődésüket tartósan fenn akarjuk tartani e cél iránt, akkor lehetővé kell tenni, hogy szerephez jussanak vele kapcsolatban. Nálunk, mi tagadás, még korlátózott a társadalom tagjai közt fölosztható javak mennyisége, ezért is támadhatnak ellentétek. Iparkodnunk kell azonban ezeket föloldani, megszüntetni. Természetesen nem erkölcsi prédikációval, hanem úgy, hogy- kicsit vulgárisán szólva - megteremtjük a szükséges javaknak a mostaninál sokkal nagyobb bőségét. A mi hazánk, sajnos, elég szegény ásványi kincsekben, technikánk színvonalával valahol középen állunk a világranglistán, túl. sok fölhalmozott tőkénk nincsen. Bárhogy nézzük is, legnagyobb erőforrásunk a lakosság munkakészsége, szaktudása, mindig újakra törekvése, jobbító szándéka, de az ebben rejlő tartalékokat még korántsem tártuk föl és használtuk ki teljesen. Ehhez az életviszonyok további javítására van szükség, mert a dolgozó ember csak úgy tudia alkotó energiáját egyre magasabb fokon lijratermelni, ha perspektívát lát maga előtt. Állampolgáraink nagy tömegei saját körülményeiket, egyéni és társadalmi helyzetüket akarják megjavítani, úgy, hogy könnyebben, szabadabban, kultúráltcbban, emberibb módon élhessenek. Hiába akarnánk erkölcsi prédikációt tartani arról, hogy milyen csúnya jellemvonás a pénz utáni hajsza, csak legyintés lenne a reagálás. A tudatformálásnak természetesen fontos szerepe lehet az életmód kialakításában, de csak akkor, ha a bölcsesség számol az életszínvonal fejlesztésének objektív meghatározóival. Az MSZMP a realitások talaján elismerte, hogy a társadalom gazdasági viszonyai ma mindenkit rákényszerítenek egyfajta „privát" gazdálkodásra, összhangban a közös célokkal. Sokféle módszert kipróbáltunk már, s.közülük a jelenlegi látszik az egész nép megélhetése boldogulása, jó közérzete szempontjából elfogadhatónak anélkül, hogy a múltba hőkölés veszélyétől kellene tartanunk. Isten őrizz, hogy azt képzeljük: amit csinálunk, az fölülmúl- hatatlan'ul tökéletes és egyedül üdvözítő modell. Gazdálkodásunk kitapasztalt út- ja-módja valószínűleg csak Magyarországon használható teljes mértékben így, s itt is csak addig, amíg az élet nem kívánja, hogy jobbat hozzunk létre. Egyelőre az a legfontosabb, hogy változatlanul teljes a foglalkoztatottság, a keresetekből meg tudjuk vásárolni azt, amire szükségünk van, tartani tudjuk az életszínvonalat, megalapozni a magasabb megélhetést. Ehhez általában meg kell értetni, hogy csak az olcsóbb és kelendőbb cikkek gyártásával tudjuk tartani a mai nehéz világpiaci helyzetben, amit elértünk. Következetesen érvényesíteni akarjuk a munka szerinti elosztás elvét, de ez csak úgy lehetséges, ha ki-ki többet dolgozik, tanul, kezdeményez, töri a fejét a maga hasznára, s a társadalom boldogulásáért. Amikor azt mondjuk, hogy kiemelkedő újítók és alkotók keressenek akár milliókat, ezt nagyon komolyan gondoljuk, sőt köszönetét mondunk nekik. Biztosak vagyunk benne, hogy ezektől a nagy jövedelmektől nem áll elő a „burzsoá restauráció veszélye”. A szocialista ipar és mezőgazdaság sokkal szilárdabb annál, semhogy megrendüljön a személyi tulajdon jobb hasznosításától. De akkor sem viccelődünk, amikor azt mondjuk, hogy szellemi vagy fizikai munka nélkül egyetlen fillért se vághasson zsebre senki. Sajnos, mégsem tartunk méq ott, hogy érvényesíteni lehetne az „aki nem dolgozik, ne is egyék” közmondást, gyakori még az a fajta huncutsáq, amelynek sikerül kijátszania — ideig- óráig - a társadalom tételes és erkölcsi törvényeit. Kinek mi (áj, rS: lyek a gyarapodás láttán esetleg bizonyos kispolgári- ság fölébredésétől tartanak, eközben a vállalkozó szellemű emberek az ösztönzést keveslik. A mezőgazdasági kistermelők, a háztáji kertekben munkálkodók közül az alacsony fölvásárlási árra és a lassú átvételre panaszkodnak. S bizony, jogos az olyan észrevétel, hogy állami, társadalmi funkcióban is lehet ártani a közösség ügyének. Még az úgynevezett közéleti tevékenység is privatizálódhat, alárendelődhet szűk körű érdekeknek. Mihelyt valaki kis. királykodik, s a pozíciójával járó hatalmat nem a köz szolgálatában használja föl, aktivitása rögtön értéktelenné válik, illetve csak árt a társadalomnak. Ellentmondásoktól is terhes, alakuló társadalmunk szinte naponta vethet föl effajta kérdéseket. A fontos csak az, hogy mindig kellő időben figyeljünk rájuk, s a „hozzáállásnak” a helytállás legyen az alapja. F. Nagy István HÉTVÉGE 7.
