Dunántúli Napló, 1982. június (39. évfolyam, 148-177. szám)
1982-06-26 / 173. szám
Felvidéki András: Holt idő A kérdező, a válaszoló és sok másféle rajz Nemzetközi kiállítás a Pécsi Galériában A kétnyelvű cím: Rajz / Drawing '82 is sejteti, hogy a két évvel ezelőtt először megrendezett kiállításhoz hasonlóan, ezúttal is nemzetközi szemlével lepi meg közönségét a. Pécsi Galéria. Való igaz lehet, hogy reprezentatív, végeredményeket dokumentáló festészeti vagy szoborkiállítást hasonló nemzetközi panorámában „előállítani" ma már csak a Doku- menták, Biennálék, mint nemzeti kultúrintézmények képesek. Ezért tgtszik különös értékűnek a pécsi Rajz / Drawing kiállítás. Jelentős számú magyar művész mellett a világ minden részéről meghívott alkotók foglalnak állást közelebbi mindennapjaik szellemi össz-állapotával kapcsolatban. Ennyi alkotás még sohasem volt a galériában, és hozzá kell tegyük sietve, ennyi jó, ennyire sokféle, a teljes „keresztmetszet” benyomását keltő anyag. És nincs ebben semmi különös. Ha építészek, festők, szobrászok, bábosok, filmesek, fotósok, formatervezők, zenészek műhelyének titkait vallatjuk, akkor aligha lehet véletlen, hogy valamennyiük tevékenységének, a „magamegmutatásnak” egyik közös alap-módszerét a rajzban találjuk meg. Szükségszerűen igényli valamennyi művészi tevékenység- forma a rajzi megjelenítés lehetőségeit, egyszer úgy, mint a láthatóvá tett gondolkodási folyamat lejegyzését, máskor öntörvényű jelék létrehozását, grafikonokat vagy akár a kalligrafikus írást. A klasszikus avantgárd előszeretettel alkalmazott „szóplasztikái”, a kortárs költészet (visual poetry) optikai hatásokba bújtatott kísérletei a hagyományos szakmai munkamegosztás jel-, és jelkép, rajz és írás; állítás és kommentár ellentétét újra megkísérelte összefogni. Kiállításunk ennek a folyamatnak mintegy utolsó stádiumát dokumentálja, amikor a rajznak nevezett „nyomhagyás” egymásba sző biblikus képzettársítást és újkori katasztrófaélményt; pánracionális térszerkezetet és plasztikus mütyürkéket, stb. stb. Végeredményben azonban a művészi létezés néhány el nem hanyagolható kérdését exponálja az anyag, mely kérdések, és. alkalmanként a rájuk adott válaszok — a formai megjelenítés kvalitásai mellett — hatályt és érvényt adnak a vállalkozásnak. Mi a célunk, mit keresünk és érte hogyan cselekszünk —tűnik fel az egyik sor. E^J találtuk, ez a cél, a tudatos cselekvés pályáin így kövess — hangzik a felszólítás a művek másik csoportjából. Megható8. HÉTVÉGE rozásokat látunk, a modern ember hiátusélményének feloldására fenekedé kísérleteket, melyekben eltűnnek az élet elvont principiumai, melyekben a jelen átélésén túl, a múlt és a jövő mozgékony sors-szerűsége is feldolgozhatóvá lehet. Szemléletes példákét kínál például a Stuiber-Swierkiewicz- lap, és ez még akkor is így van, ha egy műtárgy lehetséges értelmezési tartományát nem feltétlenül szerencsés dolog a „szemléltetés" jelentésére korlátozni. A rajzolás, nyomhagyás — ráadásul kollektív — gesztusába felszívódott rejtett üzenetek vannak, rendkívül laza logikai, érzelmi kapcsolatban, de szükségképpen egymásra rétegzett formákként. Költészet, jól látható akusztikai „kivezetéseivel", a hanglemezekkel, a költő fotoportréja a versszövetet, képet, lemezt festői mozdulatokkal bebugyoláló kékséggel az egyenként ezekhez kötött asszőciációkkal adja a „rajz”, a cselekvés művészi értelmét. Az egyszeri állítás képi egyidejűsége az esetlegességeket és a könyörtelen számítást is „belöki" a feldolgozó tudat áramába. A vonal és a. szó is a célt keresi, az eszmét fogalmazza meg, a „célratartás” a művészetben sem jelenhet meg cselekvés nélkül, és cselekvésben mutatkozik meg a sors — folytathatnánk a lapok sugallta, de természetesen sokkal több pályán is végigkövethető logikát. Bámulatosan sokféle, és egyenként ki merné kétségbe vonni, hogy érvénytelen formában mutatkoznak be a kiállításon a rajzi artikuláció példái. Antypa, Babic, Bak Imre, Cooper, Gáyor, Horváth Dénes, Lowe a racionális, magá- banvaló, térleíró, illuzionáló vonal természetét kutatják. Ki-í “n * komputerrel, ki csak egyszerű vonalzóval. Vannak, akik nem elégszenek meg a tiszta tormákkal. Alviani, Bartusz, Cramb, Felvidéki András, Halas, Lantos Ferenc, Lengyel András, Maurer Dóra kritikus gesztusokkal, határozottan ironikus szándékkal értékelik újra a kiürülőfélben lévő mértanias spekulációt. Mások kezén ö természetes látsztatrealitás „emelkedik” fel a művészi mondandó rangjára. Barabás Márton, Durcek, Ewens, Fillenz István, Gellér B. István, Helé- nyi Tibor, Kemény György, Kéri Adóm, Kocsis Imre, Kraguly, Lemonnier, Valkó László mindannyian teljesen egyéni módon értelmezve, kiegészítve vagy részleteit éppen elhagyva „vadásznak” mindennapjaink kevésbé költői tájai-tárgyai között. És mi minden lehet még a rajznak, az első rögzíthető ötletnek a hordozója? Lehet rajz fóliából, lehet rajz mélyített papír (Xertox, Szirányi), térképre ragasztott fázisfotó (Lemonnier) és deformált fény- másolópapír (Nagy Tamás). Igen nagy szerepet kapott a kiállításon az önértékű formaalkotó gesztus, a szabad firkálástól (Körösényi, Kígyós), a kifejezetten szép, expresszív hangon megszólaló művessé- gig. Különösen néhány bolgár művész mutatott e szempontból figyelemre méltó műveket (Ale- xov), de Bachmann Gábor vi- zionárius precizitása. Kovács Attila Mennyei serege-i is már a mesterség gyakorlott fogásairól árulkodnak. És sorolhatnánk sokáig az alkotókat, a műveket, melyek szinte mindegyike tanulságul szolgálhat egy jövendő, sokféleségben is egységesen ítélő művészetfeldolgozói magatartás számára. Aknai Tamás Stravinsky és Magyarország „Akarva, akaratanul állást kell foglalni e bűbájjal lellegyverzett óriás zenéje mellett, vagy ellen, mert közömbösen nem lehet elhaladni mellette." (Jean Cocteau) Száz éve, 1882. június 18- án született Igor Stravinsky, századunknak egyik legkiemelkedőbb, legnagyobb hatású zeneszerzője az orosz- országi Oranienboumban, a mai Lomonoszov városkában. Jelentőségét talán még ma sem tudjuk igazán felmérni. Élete, munkássága híd a 19. és a 20. század között. A szülői ház még Dosztojevszkijjel volt kapcsolatban, ő maga az Orosz ötök egyikének, Rimszkij-Korszakovnak volt a tanítványa, gyermekként találkozhatott Csajkovszkijjal és Ibsennel. Ugyanakkor századunknak szinte minden jelentős szellemi alakjával kapcsolatban állott és reájuk óriási hatást gyakorolt — Raveltől Orffig, BHittenig, Bartóktól, Honeg- gertől Gershwinig, Lutos- lawskiig. De a társművészetek képviselői sem vonhatták ki magukat Stravinsky hatása alól. Talán elég, ha Picasso, Cocteau, Le Corbusier, Auden vagy Dylan Thomas nevét említjük. Bátran megállapíthatjuk, hogy korunk legmarkánsabb és legmaradandóbbnak bizonyuló zenei irányzatai, a folkloriz- mus, újklasszicizmus neki köszönhetik létrejöttüket, s bár a harmadik nagy irányzat, a dodekafónia ugyan Schönberg leleménye, mégis Stravinskynél ölt klasszikus formát. Elsők közt érezte meg a jazzben rejlő fantasztikus ritmikai lehetőségeket, és ezeket eredményesen kamatoztatta műveiben. Alig'29 éves, máris a világ legkiválóbb komponistái közt emlegetik a Tűzmadár és a Petruska című balettek oroszországi és párizsi sikerei után. 1913-ban a híres Gyagilev-balett ugyancsak Párizsban mutatja be „Le sacre du printemps" (Tavaszi áldozat) című balettjét, melyet Honegger „a zenetörténet atombombájának” nevez. Teljes joggal, hiszen az ősbemutató körülményei is bombasztikusak; a modern zene barátai és ellenzői ösz- szeverekednek, a szerző alig tud ép bőrrel elmenekülni, a kivezényelt rendőrség teremt rendet. .. Még 1912 végén a budapesti Operaház látja vendégül a Gyagilev-féle balettegyüttest. Velük van Stravinsky is. Ekkor hall először a magyar közönség Stravins- ky-zenét; több táncjáték mellett a Tűzmadár szólal meg. S bár a Filharmóniai Társaság zenekara számára még túlságosan újszerű volt ez a zene, a zeneszerző elégedett volt az előadással. Stravinsky második magyarországi látogatásakor, 1926 márciusában a Csalogány című szvit mellett Stravinsky fúvósokra és zongorára komponált Versenyműve hangzott el. A zongoraszólót maga a szerző játszotta. A közönség kegyetlennek érezte ezt a zenét, bár a legtöbben elismerték a darab csodálatos ritmusvilágát, bravúros technikáját. Hét évvel később, 1933- ban a budapesti Vigadó közönsége tapsolhatott a karmester Stravinskynek. Ezt a hangversenyt a rádió is közvetítette. Az akkor 51 éves mester a Tűzijátékot, a Tűz- madarat, a Zongoraversenyt és a Petruska balettzenét vezényelte. Talán ekkor kezdett Stravinsky művészete hazánkban is értőkre találni. Ezután hosszú ideig nem láthatta Stravinskyt a magyar közönség. Sőt hallani sem igen lehetett róla. Az egyre jobbratolódó kulturális politika szemében „persona non grata”-nak számított. Azután a negyvenes évek végének és az ötvenes évek elejének egyoldalú, szűkkeblű művészet-szemlélete „kozmopolitának”, „formalistának", szülőhazája népi kultúráját sutbavágó „álművésznek” bélyegezte Stravinskyt. A jég aztán az ötvenes évek második felében szülőhazájában és itthon is olvadni kezdett. 1961-ben a Szovjet Zeneművész Szövetség delegációja hollywoodi otthonában kereste fel az idős zeneszerzőt, s kérte, hogy 80. születésnapját odahaza ünnepelje. így került sor az akkor óriási szenzációnak számító lépésre; 1962 tavaszán 48 évi távoliét után szülőhazájába látogatott Igor Stravinsky. Moszkva, Leningrad közönsége leírhatatlan lelkesedéssel fogadta. Stravinsky egész pályafutása alatt szinte állandóan úton volt. De a legtöbbet talán ezekben az években utazott. így került sor negyedik magyarországi látogatására 1963 májusában. Az Országos Filharmónia próbatermében megcsodálhattuk bámulatos nyelvtudását; oroszul, németül, angolul, franciául, olaszul válaszolt a kérdésekre. A Magyar Nemzet munkatársa megkérdezte: „Hány nyelven beszél Mr. Stravinsky?" „—Tudok még latinul és görögül is, sőt a spanyolt is megértem. Foglalkoztam az ószlávval is, mikor miseszöveget kerestem." Az Állami Hangversenyzenekar tagjai a próbateremben felállva köszöntötték a 81 esztendős mestert, aki botjára támaszkodva, kissé lassan, de egyenes derékkal és szinte izgatottan közelített a karmesteri pulpitus felé. S másnap, május 7-én az „évszázad koncertje" az .Erkel Színházban. A közönség tapsviharral, helyéről felállva köszönti az Ódát, majd a Zsoltárszimfóniát vezénylő Mestert. Érezzük, tudjuk: zenetörténeti esemény részesei vagyunk. A szünetben Bárdos Lajossal beszélgetek. Elmondja, hogy 1932 májusában a Palestrina Kórus és a Hangversenyzenekar élén ő mutatta be Magyarországon a Zsoltárszimfóniát Haydn Nelson-miséjének társaságá. ban. A kórusban majdnem palotaforradalom tört ki. A Mozart, Verdi, Liszt muzsikájához szokott dalosok egyszerűen „csúnyának", énekel- hetetlennek vélték a Stra- vinsky-muzsikát. A fiatal karmester könyörgött: csak a bemutatóig tartsanak ki. S az előadás oly nagyszerűen sikerült, hogy a Zsoltárszimfónia harmadik tételét meg kellett ismételni. Az énekesek álmélkodva álltak a dobogón. Nem hittek a szemüknek, fülüknek... A magyar hangverseny-repertoár újabb kinccsel gyarapodott... S ez a siker most sokszorosan megismétlődött az Erkel Színházban. A gyönyörű alkotással és az alkotóval való találkozás a magyar zenetörténet nagy pillanatainak sorába emelkedett. Stravinsky Budapesten még arra is időt szakított magának, hogy az Operaházban éppen műsoron lévő Le sacre du printemps című balettjének előadását megtekintse. Elismeréssel szólt a darab koreográfusáról, Eck Imréről ... Élete utolsó kilenc évében álltam kapcsolatban vele, Budapesten sikerült személyesen találkoznunk. Készségesen, pontosan válaszolt leveleimre, kottákat küldött, jó- tánácsokkal látott el a Stra- vinsky-művek autentikus megszólaltatásával kapcsolatban. Hollywood és Pécs... — a földgömb két ellentétes oldala, de nem éreztem soha ezt az irdatlan távolságot, amikor egy-egy levelét felbontottam. S amikor 1977- ben Svédországban hanglemezre vezényeltem Négy orosz népdalát a Janus Pannonius női kórus élén, csak egy valamit hiányoltam: mór nem ajándékozhatjuk meg az alkotót egyik legeredetibb művének lemezfelvételével ... Ivasivka Mátyás Lugossy László: Parababrakabaré
