Dunántúli Napló, 1982. május (39. évfolyam, 118-147. szám)

1982-05-08 / 124. szám

A Jelenkor májusi száma szépprózáról c. írásának be­fejező része, Balassa Péter és Kis Pintér Imre írása Ott- iik Gézáról, valamint Tüskés Tibor Nagy László pályaképé­nek újabb fejfezete. — Figyel­met érdemel Zalán Tibor in­terjúja a párizsi Magyar Mű­hely munkaközösségének két tagjával, Nagy Pállal és Buj­dosó Alpárral. A kritikai* rovat élén Sőtér István olvasónaplója Vas Ist­ván új prózakötetét, Lakatos István verses kötetét, valamint .Tüskés Tibornak Csorba Győ­zőről szóló monográfiáját elemzi. Megint Kíváncsiság gyötör megint, ahogy a zöldülés kora közeledik, s meg-meglegyint az enyhébb szél toll-ostora, kíváncsiság, hogy (példaként mondom) idén kihajt-e a többször elfagyott fügefa, klímánk bizonyítékaként, mármint hogy ez a táj, ez itt' merő mediterráneum, miként gyakran említtetik — izgat továbbá, hogy kihunyt — e ama rózsák élete, miket - kísérlet, lustaság miatt? — mint voltak nyáron át, födetlen hagytunk télire; s a fák: a meggy s a többiek, s a ribizli, szamóca, fű, igen a fű is, hogy mi lett vele, az is maradt-e hű, egyszóval: nemsokára ha megnézem, pompás díszletül az a kert áll-e majd körül, ami egy éve várt oda, vagy — mint a családban — a tél hozott itt is halottakat, csak, mert itt más gyakorlat él, ők nincsenek a föld alatt, de le- s kivágatnak, s tüzet rakunk alájuk nagyhamar, s szemünkből csak a füst kapar siratni őket könnyeket. A Pécsett szerkesztett iro­dalmi 'és művészeti folyóirat új számának élén verssel bú­csúzik a márciusban elhunyt Jékely Zoltán költőtől Csorba Győző és Bába György. —A szám lírai rovatában emellett többek között Berták László, Károlyi Afny, Lakatos István, Pákolitz István és Takács Zsuzsa verseit, a szépprózák sorában Csalog Judit el­beszélését, , Tatay Sándor Bakony-szociográfiájának új részletét olvashatjuk. Az irodalmi tanulmányok közül kiemelkedik Béládi Miklós .Helyzetkép a mai CSORBA GYŐZŐ PÁKOLITZ ISTVÁN Megváltatlan Mielőtt elbitangolnál » ösmerd be bár egy néma fejbiccentéssel te is megélted a pokolkínt te sem? vihetted végbe amit fölvállaltál Továbbra is megváltatlan marad a világ BERTÓK LÁSZLÓ Éltük a szép, boldog jövőt Minthogy maholnap vége lesz, ez volt mégis a te időd, olajozottan járt a föld, röpítette az életet, az erősek a szépeket, a szépek a nagyon erőst s egymást ölelték, aki ölt, megölhették a többiek, a gyenge szépen élhetett, a gyáva megerősödött, a szorgalmasnak szárnya nőtt, a lusta is irt verseket, Csalog Judit ♦ T riószonáta- részlet ­1970. október végén egy este beállított Gabi. Leült egy sám­lira és bejelentette, hogy elege van Bélából, elege a házas­ságból, és hogy gyereket vár. Májusra. Féltíz múlt. odakinn napok óta nyúzta a fákat a szürke, aprószemű eső. Előkotorásztam egy csomag cigarettát. ■ Indigókéit taSafcja megfakult, fél éve nem dohány­zóm. Mindjárt az első szippan­tások után kis, ezüst tűszúrá­sokat éreztem, fájdalom, aztán az erőtlenség mámora; elzsib­badtam. — Van valakid? — kérdez­tem később, már lefekvéshez ké­szülve. Ázott ruháit szárogatta a ra­diátoron, csatakos, galambszür­ke szoknyáját, rozsdabarna pu­lóverét. Tönkremegy a parket­ta — gondoltam gépiesen, cfe már ahhoz sem volt erőm, hogy szégyelljem magam Gabi me­revre vasalt, hosszú hálóingem­ben elveszetten mocorgott. Megágyaztam, lefeküdtünk, eloltottam a villanyt. Rossz alvó vagyok. Mindig szörnyűségeket álmodom — vagy tón csak az a szörnyű, hogy mindig ugyanazt? Sosem emlékszem. Mire feleszmélek, az utolsó kép töredékeire is rá­csapódik egy ajtó; kulcsok csi- kordulását hallom, abban a pil­lanatban, hogy egy kéz — az enyém? — meggyújtotta a vil­lanyt. Kávét kellene főzni. Lakótelepi garzon ez, kopár és higiénikus. Margó, volt fő­nököm testálta rám, másfél éve, hogy Pestre költözött. Margó marxista apácának vallotta magát — súlyt helye­zett rá, hogy otthona mérték­tartóan konformis és hangsú­lyozottan feminin legyen. így az­tán konyháját valami csikorgó háziasság ülte meg, mint a kristálycukor. Ez a nem nélküli étkezőhelyi­ség az én ittlétem másfél évé­nek eredménye. Csupasz falak, mész, üveg, fémek szaga. Na­túr, személytelen — meztelen, mint egy nyílt seb. Éjfél múlt tíz perccel. Megírom akkor most az élet­rajzomat November 10-ig, az FPK személyügyi osztályára. Mé- di megígérte, hogy szól a nővé­rének, aki majd beszél a Tiszá- rovics elvtárs nejével, Jolival. Két hete jártam a hivatalból illetékes Pál elvtársnál. Kedves volt, jóindulatú. Sókat hallott rólam — azt mondja —; örül, hogy személyesen is ... Hanem éppen ezért — komorodott el nyomban — az FPK-t jó szívvel nem ajánlaná, nem hogy ne­kem, tulajdon lányának sem. Az egy őrültek háza, egy bűnszö­vetkezet, ép morális érzékű em­ber nem bírja ki egy hónapig. Halkan megjegyeztem, hogy az FPK, egyáltalán, egy rendes állás megér egynéhány kompro­misszumot. Ha oly sokaknak, 'hát nekem is.-Hol van megírva — miért MINDEN falon, min­dig az én fejem ...? Pál elvtárs felnyögött. Sötét, bölcs egérszemeive| még egy­szer átfutotta az ábrázatomat, miat egy lehangoló végkifejletű aktát, aztán azt ajánlotta, hogy a Tiszárovics elvtórshoz keresek összeköttetést, és kegyelemben elbocsátott. . Összeköttetéseim nincsenek: kis tanárnő vogyök egy lány­kollégiumban —■ kis tanárnő, mivel nincsenek .. , ésatöbbi. Médi mindenesetre megígérte, hogy szól a nővérének, aki lány­kori barátnője Tiszárovics Joli­nak. Szijártóékhoz havonta, kétha­vonta űz a kötelesség: társas­életet élünk. Megszoktam az unalmat, így hát már-már örö­mömet lelem a laza, rutinszerű csevegésben. Évek óta TUDOK úgy viselkedni, ahogyan társa­ságban illik; fűrészporíz a nyel­vemen, íme a bizonyosság, hogy teljesértékű vagy legalábbis majdnem teljesértékű társaslény vagyok. Komoly eredmény egy olyasvalaki részéről, aki sosem tudhatja, személyes értéke vagy társadalmi státusza szerint il- lik-e viselkednie. Évekig makacs- kodtam, folyton-folyvást mélyen szántó eszmecserékbe bonyo­lódva boldog-boldogtalannal — én voltam a háziasszonyok ré­me. Ma már nincs velem prob­léma. Olyan szalonképesen, disztingváltan unatkozom, mint bárki más. A Médi-Maxi pár körül időt­len idők óta ott nyüzsög valaki a helybeli süldőlányok közül. Most éppen Ági. Enyhén egyip- tomiasra stilizált cicaképe van, bumfordi orrocskáján malomke­réknyi okuláré. Szeplős ifjúval édeleg, ám az ifjú, a kirívó lát­szat ellenére valószínűleg sta­tisztál csupán. Az édes mosoly alkalmasint Maxinak szól. a ház urának, csakúgy, mint az ártat­lanul domborodó, piros pamut­trikó. No persze — nem veszé­lyes; ÁGI IGAZÁN nem szán­dékozik Maxit a viszontszerelem örvényébe ragadni. Tudja, HOL A HELYE. Néhány emléket gyűjt csak, az emlékezet vitrinébe pár maradandó mondatot, egy vár­hatóan sivár házasság évtize­deire. Maxi férfiúsága sokat- ígérő, ámde megközelíthetetlen: szenvedve tart ki szegény, ideg­roncs Médi mellett. Jól áll neki a tragikum, dekorál, ugyanak­kor távolságot tart, mint a ro­kokó íróasztal meg a kék per­zsaszőnyeg. Médin esténként úrrá lesz a migrén, fájdalmasan jön-megy a házban, lószerű kulcscsontjait sötét stólába bugyolálva. Néha kitör, Maxi kurváit szidja orde­náré szavakkal. Maxi bűntuda­tosan térdepel a perzsán, a há­zastársi gyöngédsége jeléül csillapító szerekkel éteti. Részletes, őszinte önéletrajz. Tiszárovics elvtársat nem is­merem. Eddigi — vajon általá­nosítható? - tapasztalataim alapján feladatom a követke­ző: Előszöris: meg kell őt győz­nöm arról, hogy rendkívül tehet­séges vagyok, érdemes felfi­gyelni rám. Ugyanakkor meg kell győznöm arról is, hogy te­hetségem mértéke nem feszíti túl a FPK kereteit, s hogy hoz­zám képest "akár egy középsze­rű főnök is zseninek érezheti magát. Jeleznem kell továbbá, hogy mindent helyesen látok, tehát pontosan úgy,.mint má­sok — valamint hogy igazi, ere­deti elme yagyok. A konyhaasztalon viaszosvá­szon fehér és kék kockákkal. Az óra személytelen tik-takjaí pre­cíz, éles csíkokra hasogatok a .csendet. A csend élés, precíz csíkokra hasogatja az,óraketye­gést. Csők a ■ színtiszta igazat; őszinte szó kirobbanó ereje nélkül nincs igazság, igazság rfélkül nincs teljesítmény. Min­den szó a lélek legmélyebb vermeibe váj, leleplez, kitakar, ott állsz meztelenül, kibelezve, átvilágítva a csontod velejéig. Az asztalon teleírt, összegyűrt, szétszaggatott lapok. Irtózom a nyitott ajtóktól: már egy résnyire nyílt szekrény is felidegesít. Gabi, áthallatszik a papír­vékony falon, álmában sírdogál. Vékony falak; mintha meg­annyi hártya tagolná évekre az időt, személyekre az emberi ne­met. Néha úgy tűnik, hogy a me­mória egyetlen fuvallata min­dent egybemos, egyetlen éles, tűző ... Szüleim eljegyzési képe, har­mincöt májusából. Nem tudom, hogy került ide, gyűrött tasakok, anyuka kézírá­sát őrző süteményreceptek kö­zé. Tavaly télen volt itt egy hé­tig anyuka, talán ő felejtette a bevásárlócédulák közt. Mint mindig, mindent a legképtele­nebb helyeken. Amennyire nincs jelen sehol, soha IGAZÁN, olyan kétségbeejtő leleménnyel rejtőzik itt is, ott is skatulyák­ban, polcokon, zsebekben et cetera. Annak idején évekig járt tit­kon a katolikus énekkarba. Apu­ka ordított, mikor a dolog kitu­dódott, földhöz csapta a hamu­tartót: anyuka SZÁNTSZÁN­DÉKKAL csinált bolondot a csa­ládból, s teszi lehetetlenné apu­kát. Félti az állását — kommen­tálta Valér utóbb az esemé­nyeket: Valér, az egyetemista, az ünnepnapokra hazatérő sze­mében apuka nem volt más ak­koriban, csak egy gyáva csi- novnyik, félresikerült figura, akinek igazán még a csinov- nyikság sem sikerült. Apuka, ez tény, rossz szem­mel nézte mindigis ANYUKA ŐRÜLTSÉGEIT egyáltalán, mind­nyájunk minden olyan megnyi­latkozását, amit megszól vagy megszólhat a VÁROS. Bizonyos, hogy a templomi éneklés kleri­kális színezete akkortájt köny- nyen borított árnyékba egy is­kolaigazgatót — s mégsem er­ről volt szó. Többről. Sosem hit­tem, hogy ennyi az egész. Anyuka, minél jobban elnyel­te az évek során konyhánk zűr­zavara, annál szenvedélyeseb­ben szólongatta a Magasság­belit, mint aki, pár pillanatra legalább egész méltatlan földi létét semmivé énekelheti. És no­ha valamennyien — Valért ki­véve — tudtuk valahol mélyen, hogy anyuka tulajdonképpen bennünket panaszol az Úrnak: azt is sejteni lehetett, hogy a panasz jogos, van benne igaz- . ság, kínos, zavarbaejtő. Apuka ordított, földhöz csap­ta a hamutálat, aztán elhallga­tott, írta tovább soha el nem készülő mű^ét, apró, vékony be­tűivel. A fotót Henrik bácsi készítet­te (Henrik bácsi, alispán sógo­rával a Krisztina néni hozomá­nyával 'az egyetlen LIBERÁLIS Boskovics: minden ember egyen­lő, kommentálta az ügyet lel­kesen). Anyuka haja derékig leereszt­ve, apuka kis bajuszt visel, és idegesen mosolyog. Tavaly óta Valéréknál élnek Pesten, egy nagy, sötét bérház félemeletén. Valérnak évek óta nem jele­nik meg semmije. Reggelenként bezárkózik, dol­gozni próbál, aztán szemétbe vágja a teleírt kéziratpapírt. Néha kiront az ebédlőbe, ordít, hogy itt nem lehet dolgozni, ebben a rohadt kupiban. A la­kást hegedűszó lengi be, vasalt ruha, vietnámi balzsam és ciga­rettafüst, a kredencen legyek kerülgetik anyuka süteményeit. Veronika, Valér felesége rez­zenéstelen arccal vasal, újabb férfiinget halász ki az ember­magas nylonzsákból. Egy-egy pillanatra megáll, lehunyt szem­mel mered az ajtóra, amely mögött János, a család szeme fénye skálázik, aztán unott arc­cal azt mondja, neki nyolc, Va­lér elköltözhet - miért nem megy a kedveséhez? Valér nem költözik — bolond lenne egy NAGY SZERELMET az együttélés diliházává ronta­ni. Kabátba bújik, elrohan es­tére visszatér, bezárkózik, aztán a teli kéziratpapírt bevágja a szemétbe. Mindig szörnyű álmaim vol­tak. Vagy tán csak az a ször­nyű, hogy mindig ugyanaz? Mi­re feleszmélek, az utolsó kép töredékeire is rácsapódik az aj­tó, nagyot döndül; kulcsok csi­korognak a folyosón, míg egy kéz — az enyém? — meggyújtja a villanyt. Felteszem a teavizet, reggel öt óra van. Gabi magára kapja galamb- szürke szoknyáját, rozsdabarna pulóverét, most haját túrja tíz ujjóval az ajtóban: szépítkezik. Őzbarna haja kétcentisre- nyírva; a kollégiumban sok lány hord ilyen frizurát. Divat; ilyen­re van kopasztva Ági is. Maxiék házának ez a mostani üdvöské­je. Van, aki úgy hat, mint egy srác, más meg, mint egy fe- gyenc, Gabi, mint a szarvas a zsoltárban, a szarvas, aki a szép, híves patakra kívánkozik az Úrhoz. Kenyeret szelek, megkenem kacsazsírral, amit Dudás An­nus néni hozott kis kék bödön- ben. Gabi Feketeháza mellett, Kápolyon tanít, öt negyvenkor indul a vicinális. — Jársz valakivel? — Nem érdekes, Zsó. Felesé­ge van, gyereke. Egyszerűen csak . . . — Gabi. Még nem késő. Most még kockázat nélkül... — Karácsonyra megmozdul. Két és fél hónapos. — Bélától elválsz, az a másik meg . . . — Senkim sincs, Zsó. Az em­ber nem élhet olyan egyedül, mint. . . — Azt mondtad, író leszel. — Tizennyolc éves korában minden kis hülye íróságról ál­modik. — A te tehetséged . . . — Nem gondolod, hogy az ÉN TEHETSÉGEMMEL majd én magam . . . Mit vájkálsz mindig bennem? Tudod, mi vagy? Tipi­kus vénkisasszony, érzelmi torz­szülött, aki ahelyett, hogy ... Gabi mindig nehezen hányt. Gyakorlottan tartom őzbarna fejét a mosdótál fölött. — Ne haragudj — mondja a lépcsőházban, elsietőben már. Halványan, konvencionálisán mosolyogni próbál. begyógyult minden régi seb, éltük a szép, boldog jövőt. Somogyi Győző rajza HÉTVÉGE 9

Next

/
Thumbnails
Contents