Dunántúli Napló, 1982. március (39. évfolyam, 59-89. szám)

1982-03-13 / 71. szám

GONDOK, BAM ÁTOK, ÖRÖMÖK... ■ Kákics kincse a gyermek? ......nem hajmeresztő, hogy eb ben a községben a házak legnagyobb része be sincs vakolva! Ügy merednek a gyenge téglafalak, ahogy fel­rakta'őket a kőműves, még be sincsenek pucolva. Har­minc évvel kevesebb ideig fognak tartani. No de ők ezen nevetni fognak. Har­minc év! Hát hiszen ők el vannak szánva rá, hogy har­minc év múlva már egy ma­gyar sem lesz Kákicson. Addig azonban önmagukat csalják, hogy van még egy- egy édes kisgyerekük." Móricz Zsigmond sorai mo­toszkálnak a fejemben, mi­közben a kákicsi aszfaltút szélére kicsapódott havas la­tyakot tapossuk fotós kollé­gámmal. Kákics ma szép, szebb mint valaha; a porták rendezettek, a megfiatalított öreg házak dacolnak az idő­vel, mindössze néhányról hul­lik a vakolat, de azokról is csak azért, mert gazdáik el­költöznek. Sokan elhagyták az utóbbi évtizedekben szülőhe­lyüket; 1910-ben még 612-en élték mindennapjaikat Káki­cson, az 1980-as népszámlá­lás szerint most csupán 289- en, a felnőttek zöme azonban nem paraszti munkával keresi kenyerét. Sokan bejárnak a négy kilométerre lévő Sellyé­re, illetve a távolabbi Pécs­re. Az ipar csábítása Kákicsot sem kerülte el .. . A falut, református lelké­sze, az Ormánság neves ku­tatója, Kiss Géza tette orszá­gos hírűvé, akinek emléktáb­lája a parókia épületének falán idézi a múltat. Azt a múltat, melyben Kákics a „magyar népélet utolsó fész­ke". Sárral, gürcöléssel, bol­dogulni vágyással . . . egyké- zéssel. Mert Kákicson szeret­ték a gyermeket, — az egyet. A faluban 1915-ben 6, 1916- ban 3, 1917-ben 1 gyerek lát­ta meg a napvilágot; 1950- ben 15 gyerek született. S manapság? Tavaly három gyermek jött világra . . . — Nekem az egy gyermek elég lenne, de a férjem sze­retne még egyet, egy kis­lányt. — S miért elég az egy? — Többet meg tudunk neki adni, mintha több lenne. A sötét szobát erős lám­6. HÉTVÉGE pa világítja be, sokan va­gyunk, anyós, a férj testvére, egy pécsi rokon, a másik szo­bából a beteg, ágyhoz kö­tött nagymama néz ki. A köz­pontban a négyhónapos La­cika van, aki szemmel látha­tóan jól viseli a népszerűsé­get, szüntelenül mosolyog. A család szemefényét anyukája tartja karjában, ha nem tud­nám, hogy az övé a kicsi, a nővérének nézném. Kovács „csúffá tette a kákicsi né­pet .. Lászlóné gyengéden dajkál­ja kisfiát, tizenhat éves gye­rekarca el-elpirul kérdéseim­kor, s hogy takarja az izzást, Lacikára hajol. Ha mostanság feltennék a kérdést a kákicsiaknak, hogy szeretik-e a gyereket, az ér­zékenyebbek még a faluból is kizavarnák az illetőt, s bi­zonyára még utána is ordí­tanának, hogy hogyan lehet ilyent kérdezni. Hát a csudá­ba, hogyne szeretnék a gye­reket ugyanúgy mint Pécsett, Hajdúnánáson, vagy éppen Tokióban. Hisz a világ a gye­rekeké, s ez Kákicson sincs másképp. — Milyen ma Kákicson él­ni?- Hát jó, - válaszolja seb­tiben Horgas Ferencné, s olyan jóízüet kacag hozzá, hogy a kredencen még az üvegpoharak is összekoccan­nak. — Tudják kedveseim, eb­ben a faluban egy minden­kiért, mindenki egyért. Na­gyon szeretek itt élni. — Régebben is így volt, hogy mindenki egyért... — A, dehogy. Mi 1949 óta lakunk Kákicson, de ez a hatvanas évek elejétől ala­kult ki. Valahogy átformálód­tak a lelkek. Miközben beszél a barátok segítőkészségéről, a tsz-beni 7 forintos órabéréről, a ház­tájiról, melyben most „csak" két tehén, egy disznó, s apró­jószág van, a tűzhelyre né­hány hasáb fát dob, s kávét készít. S nevet, nevet. Arca azonban elkomorul, mikor unokájáról beszél, a mozgás- sérült kislányról, aki azt kér­dezte tőle, hogy „ugye ma­ma, azért férjhez fogok men­ni?" Szemébe könnyek szök­nek, s hogy ne lássuk, hogy sír, elfordul, s a két macskát tereli le a díványról. — Gyermekei? — Na, azok aztán kiszúr­tak velem - mondja komo­lyan, aztán pagyot kacag hozzá. — Férjhez mentek mindhárman, így most nin: csenek kislányaim. De mind­egyik megtalálta a számítá­sát. — Három gyerek? — Igen leikeim, három kis­lányt hoztam a világra. Az valóban igaz volt, hogy az Ormánságban egykéztek, szegény anyám is abba halt bele . .. Egy gyereket akar­tak a gazdák, hogy a föld ne menjen széjjel. Az ötvenes évektől azonban ennek nem volt jelentősége. örülök, hogy három gyereket szültem, mert nagyon igaz, hogy egy gyerek, nem gyerek. Váratlan betoppanásunk nem hozza zavarba a jóbe- szédű asszonyt, de többször mentegetőzik, „nem szokott ám nálam ilyen rendetlenség lenni", s mesél férjhezmene- teléről, férjéről, aki a MÁV- nál dolgozik, „ha isten éltet minket, együtt megyünk nyug­díjba”, eddigi életéről, melyet szépnek tart. — Csak tudja az a baj, hogy öreg vagyok és csúnya, — de ezt is olyan csilingelős­sel, hogy nem is próbálom tovább győzködni, hogy en­gedje magát lefényképez­ni .. . — Hogy kinyomtassa­nak az újságban, hogyisne, - inkább fogyasszák el a kávét kedveskéim. Ugye finom? A hófehér hajú Farkas Jó­zsi bácsi a konyhában ücsö­rög, mikor belépünk. Nyolc­van évvel ezelőtt született Kákicson, a szülei is itt éltek. A takaros házban csapból fo­lyik a viz, fürdőszoba is van. Az idős ember hozzátartozói dolgoznak, a napjait egye­dül tölti, „csak üldögélek a csöndben, néha olvasgatok, a rádiót nem igen szeretem, a legjobb a csönd”. Móricz Zsigmondról beszélgetünk, akivel az idős ember több­ször találkozott az író káki­csi látogatásaikor. — Csúffá tette a kákicsi népet, pletykázó egy ember volt. — Miért, nem volt igaz amit leírt? — Nem, mert a szegényebb népnek 4-5 gyereke is volt, csak a tehetősebbje egyké- zett, hogy ne follyon szét a föld. Aztán azt mondja Mó­ricz, hogy, itt unatkozó, szo­morú emberek éltek, akik nem szeretnek dolgozni. Ép­pen ellenkezőleg volt ez, mert Kákicson a nehéz élet­nek is tudtunk örülni, s az itteni népek, afféle kaparj kurta elvet vallottak, a va- gyonosodásért dolgoztak. A szellemileg teljesen friss embei; nyugodtan, megfon­toltan beszél. Kezét összekul­csolja ölében, néha megsi­mogatja nadrágja élét. — Higgye el, a betevőért meg kellett dolgozni, nem jutott idő henyélésre. A sellyei iskolában talál­kozunk Petkó Jenővel, maga is kákicsi születésű, a könyv­társzobában éppen vége a magyar órának, de gyerekek egy csoportja karéjban kér­dez körülötte, s nagy sze­mekkel várják a válaszokat.- Érdeklődőek a tanulók, de az a nagy tudós iránti vágy nincs bennük. Sajnos az a tapasztalatom, hogy a sző­kébb környezetük múltja iránt nem akarnak fogékonyak lenni. A körzetesítés miatt a kákicsi gyerekek is ide jár­nak, s szomorú tény, hogy az Ormánság kultúrájáról keve­set tudnak. Pedig van irodal­ma, s én azon vagyok, hogy ezt megismerjék. M esél a Móricz Virágnál tett csoportos látogatásról, a szinjátszókörről, a kutató­munkáról. Jó ismerője az Or­mánságnak, s azt szeretné, ha tanulói is azzá válnának az általános iskolából kike­rülve.- Én 1949-ig éltem Káki­cson, s édesanyámmal rajta vagyok azon a képen, mely a Pesti Hírlapban jelent meg 1938-ban Móricz Zsigmond riportjában. Ebben volt az, hogy egy tehén, egy borjú, azaz, hogy a kákicsi asszo­nyoknak. csak egy gyerekük van. Ez részben igaz is volt, de ezt a kákicsiak nagyon rossz néven vették. Annyira, I hogy a pécsi piacon, mikor találkoztak az íróval, meg is akarták dobálni. Ezt Zsuzsi néni mesélte, aki nemrég halt meg, 96 éves korában. Kákics ma egyike Baranya megye aprófalvas települései­nek, sem jobb, sem rosszabb az átlagnál. Ugyanolyan em­berek élnek itt, mint az or­szág más részeiben, ugyan­olyan gondokkal, bánatokkal, örömökkel. Roszprim Nándor Fotó: Kopjár Géza .......az Ormánság kultúrájá­ról keveset tudnak.” ■ ■■MOT Kettős szorgalommal Er letszínvonalunk idei ki­látásai örömteli ujjon- gásra nem adnak okot. Az országos program az élet- színvonal megtartását tűzte ki célul, mégpedig nem a tava­lyi, hanem az 1980-as szinten. (Az elmúlt évben „túlteljesült" az egy lakosra jutó reálkere­set összege, s ennek böjtjeként most némi, 1 százalék körüli visszaesés várható.) Mindemellett az egyes csa­ládok, a különféle munkahe­lyeken dolgozók különböző­képpen fogják érzékelni az életszínvonal változásait, hi­szen a tervek egy statisztikai átlagot vesznek alapul. Persze mindenki azt szeretné, ha abba a csoportba tartozna, amelyikre az átlag fölötti le­hetőségek a jellemzők, s nem azok közé, akik az átlagtól is elmaradó életnívóval kényte­lenek beérni. Mennyiben függ tőlünk, a saját akaratunktól, hogy az előbbi kategóriába so­roltassunk? Úgy gondolom, hogy elég tekintélyes mértékben. Habár az idei béremelések átlaga nem sokban múlja majd fe­lül az árindex növekedése okozta drágulásokat, a bérek elosztásánál azonban fellelhe­tők a szükséges differenciálási törekvések. Vagyis, aki többet vállal, értékesebb munkát pro­dukál másoknál, az nagyobb mértékben részesül a bérfej­lesztésekből, míg akik erre nem kaphatóak, esetleg kima- lodnak belőle. A munkahelyeken növekszik a becsülete azoknak, akik nem a „jelenléti díjra" aspirálnak, hanem — pontosságban, minő­ségben, a produktum értéké­ben — mérhető módon többre vállalkoznak a kötelezőnél, az előírtnál, az átlagosnál. Van, ahol az ilyen többet akarókat a teljesítménybérezés, a minő­ségi prémiumok rendszere teszi érdekeltté a versenyben. Má­sutt túlórával, a hivatalos mun­kaidőn kívül önkéntesen vál­lalt többletmunkával (műkö­dési engedély szakmunkások­nak, szerződés a vállalattal bi­zonyos szolgáltatások ellátásá­ra, vállalati gazdasági munka- közösség stb.) lehet többet ke­resni. Némely munkakörben pedig az ésszerűsítések, újítá­sok, netalán találmányok ad­nak olyan lehetőséget, amely az egyén és a közösség szá­mára egyaránt gyümölcsöző. Köztudott, a munkásosztály­nak körülbelül a fele falusi te­lepüléseken él. A „kétlaki" jel­ző egy évtizede még afféle pe­joratív értelmű megbélyegzés volt. Mivel ma már egyértel­mű, hogy ennek á háztáji szor­galomnak nagy része van a ki­egyensúlyozott— nem egy kör­nyező országban irigyelt — élel­miszer-ellátásunkban, manap­ság erkölcsi, társadalmi meg­becsülés övezi, emellett külön­féle kedvezmények, előnyös munkaeszköz-beszerzési és ér­tékesítési lehetőségek ösztön­zik e kettős szorgalmú embe­reket. T együk hozzá: a verseny- futás nem kizárólag egyéni, még csak nem is szűkén vett családi célokért folyik. Arról, hogy a népgazda­sági törekvéseket, a lakosság ellátásának jobbítását mozdít­ják elő a többletszorgalom megszállottái, már beszéltünk. Az egy-egy település életkörül­ményeit közvetlenül szolgáló fejlesztések, támogatási formák az ott lakók forintjaiból — ez viszont teljesen új kezdemé­nyezés. Kísérletképpen tíz vá­rosban (illetve községben) a lakosság kommunális kötvé­nyeinek segítségével hozzák előbbre az életkörülményeket javító beruházásokat. Mindez befolyásolja életszínvonalunkat, hozzájárul a versenyhez, amit országos, vállalati, vagy éppen családi léptékben vállalunk saját boldogulásunk érdeké­ben. V. J. „nekem az egy gyermek elég lenne ..

Next

/
Thumbnails
Contents