Dunántúli Napló, 1982. március (39. évfolyam, 59-89. szám)

1982-03-13 / 71. szám

Na jó: a Barbakán-borozó- ban nem ritka a részeg, de ennek a fiatalembernek a jó­zansága már szembeszökően a messze múlté. Talán azt sem tudja, hol van, s hogy az ar­cán látható elveszettség ezt tükrözi-e, még nem tudnám fejteni. Javára legyen mondva: megpróbál lassan beszélni, egyenesen állni. Bizonygatja a nyomozónak: époen a napok­ban veszítette el a személyi igazolványát, már kapott is he­lyette egy azt pótló ideiglenes papírt. Motyog: na hova is tet­tem, na hova is ...? A nyoma­ték kedvéért könyökéig a tás­kában kotorász, de csak nem kerül a kezébe a szóban forgó nyomtatvány. A nyomozó vár egy kicsit megszokta már a razziákon az „előbb még meg­volt", „éppen most", „máskor mindig” szövegeket, azután anélkül, hogy a türelmét a leg­kisebb mértékben elveszítette volna, figyelmezteti: minél előbb pótolja a mulasztást! A diák hitetlenkedve pislog: sem­mi büntetés, semmi leszúrás. A razziában részt vevő rend­őrök másik csoportja feljön a pincerészből, ott sincsen külö­nösebb bökkenő, mehetünk to­vább. Túl vagyunk már az éj­szaka közepén, két óra felé közeleg az órám mutatója. Vé­ge a razziának. * Munkakerülés, alkoholizmus — a kettő szoros kapcsolata közismert. Egyáltalában nem humoros a magyarázat: az al­koholistákat gyakorta éppen az állandó másnaposságuk aka­dályozza abban, hogy rende­sen járjanak munkahelyükre és ott megbízható munkát végez­zenek. S minthogy többet nem dolgoznak, mint dolgoznak, mi marad? A legtöbb esetben kezdetben apró-cseprő bűncse­lekmények, vagyontárgyak el­len lopások, nagyobb „balhét” tervező haverok, és kész, a lej­tő máris meredek ahhoz, hogy meg tudjanak állni. Egy rend­őrségi szakember szerint: az alkoholistáknak létkérdés, de mondhatjuk így is: elemi élet- szükséglet az ital. Mindennap­jainkban sokszor nem is a be­tevő falat, hanem a „betevő^ korty” az elsőrendű szükséglet. Mindebből persze nem az kö­vetkezik, hogy minden részeg gyanús, amikor egy-egy razzia során a rendőrség igazoltat. Az ilyen akciókon tapasztaltak azonban az összefüggést nap­ról napra megerősítik: alkoho­lizmus = munkakerülés ... Pon­tosabban: egy, az alkoholizmus felé vészes könnyelműséggel süllyedőből egyhamar munka­kerülő lehet. * Ez sem tud megállni. Szem­pillái, mint a lassított filmeken, tétován mozdulnak. A renge­teg bor, sör, s ki tudja még, hányféle ital, teljesen kiölte már szeméből az értelmet. Bo­csánatkérő mosollyal áll a mekkel — és hatalmas rafiné­riával. Mór mindenki ismeri a darab végét, ő is, a razziát végzők is, de az öreg eljátssza az összes felvonásból az ösz- szes jelenetet, hátha az egyik az egérutat jelenti. Hagyják, beszéljen csak, ravasz kis for­dulatait még élvezni'is lehet. Azután vége a repertoárnak, az öreg belátja, ezt a meccset elveszítette. Mindent elmond szépen, s amikor később, a raz­zia végén a rendőrségen ismét viszontlátjuk, nem érezhető rajta, hogy a „bukás” megtör­te volna. Sőt, még csak nem is álmos, pedig van már há­rom óra. Megszokta a nem al­vást, a vándorlást, végül is — mondja —, mi van akkor, ha hajnali hármat üt az óra? Semmi. A csavargással jár. A másik öreg hobó ezüst­szálakkal átszőtt, torzonborz szakállát csak akkor tudjuk megcsodálni, amikor kibújik a papírzacskó alól. kényelmesen megágyazott magának a pá­don: egy szakadt táska a feje alá, egy papírzacskó a fejére. Kész. Olyan, mintha valami filmből „ejtették” volna ki: horgas körmű, barna ujjak, hosszú, piszkoszöld lódén, el­nyűtt félcipő- Ha tengerészsap­kája lenne, menthetetlenül azt mondanám: nicsak, a Piszkos Fred! (Lehet, hogy a Fred is igaz ...) Morcos az öreg hobó. Ami­kor a nyomozó megrázza a zöld lódent, dörmögve húzza el a fejéről a staneclit. Szeme egy pillanat alatt élessé válik, régi madár lehet, másodperc tört része alatt tisztában van az­zal: nem egy jóhiszemű utas érdeklődik nála a szentlőrinci vonat indulása felől, mást ta­kar most a civil ruha. Feltá- pászkodik, bólint egyet, rekedt hangon érdeklődik: — Na! Hát ti mindenütt ott vagytok? Mészáros Attila rendőrrel szemben, tisztelettel köszön, végül is, régi isme­rős ... Most, este kilenckor az Olimpia III. osztályú helyiségé­ben köszön vissza, de az iga­zolványa a legutóbbi igazolta­tás óta mit sem változott: nin­csen munkahelye. Pénze a piá­ra? Haverok, egy kis alkalmi munka ismerősöknél, akik egyébként készségesen alátá­masztják, igen., a Ferke nálam dolgozott néhány napig, fizet­tem is neki . . . Egy-egy ilyen szintű kocsmá­ban különös társaság tud ösz- szegyűlni. Kevés olyan akad, akinek ne lenne a személyi alaposan felöntöttek a garatra, most várják a vonatot, addig a restiben bekapnak még egy­két sert, azután huss, haza. — Mert otthon is van egy kevés borunk, eliszogatunk fe­ledt j, meg ne romoljon. Hiszen ezt szabad, nem? Cimborája leszurkolja a hely­színi bírságot, csendes nyuga­lommal veszi tudomásul a kor­holó szavakat, ki tudja, merre jár az esze, talán már otthon, a demizsonnál, leülnek majd mellé, eliszogatnak — ahogy „védőügyvédje" mondja — egy picinykét... Az ilyenekkel nincs is semmi igazolványában munkahely. A recept nemcsak a csavargók, de a rendőrök előtt is ismert (és természetesen a közvéle­mény előtt is): belépnek vala­hova segédmunkásnak, egy­két napig ott vannak, azután hopp!, soha sem látják már őket, hiszen az egész nem a munkáért, de még csak nem is a fizetésért volt, hanem a „káemká”, a közveszélyes mun­kakerülés „kivédése" érdeké­ben. Nyilván ritkán lehet hosz- szabb ideig egy fiktív bejegy­zés árnyékában vagánykodni, de a kocsmák filozófiája: csak ha már zuhan a mennyezet, ak­kor kell menekülni. Ha csak reped, az még semmi .. . Barátunk, itt az Olimpiában, elkésett egy kicsit. Elfelejtett felnézni, azt hitte, még mindig csak reped! * Hideg van a főpályaudvar éjszakába csendesült épületé­ben. Ezen a két fiatalemberen még sincsen kabát, láthatóan nem is fáznak, s még az iga­zoltatástól sem lett különöseb­ben melegük. Az egyiknek van személyi igazolványa, a másik­nak nincsen, az előbbi borgő­zös biztonsággal próbálja ha­verja dicséretes tulajdonsá­gait szavatolni. Elmondja, ha­talmas karlengetések közepet­te, hogy együtt dolgoznak, ka­nászok mindketten az egyik kö­zeli faluban, bizony-bizony, baj. A razziák azonban szol­gálják a körözés alatt állók kiszűrését is. Az állandó fel­adatok közé tartoznak a nap legkülönbözőbb szakaszaiban a meghatározott célú, mini­razziáknak nevezett ellenőrzé­sek. Rosszabb hírű kocsmák, „bevált” csövezőhelyek, a MÁV- és a Volán-pályaudvar, a pia­cok, parkok, terek — a rendőr­ség jól ismeri ezeket a búvó­helyeket — jelentik a célpon­tot. Soha nem eredménytele­nek ezek az ellenőrzések. És villámgyorsak. Nemcsak maga az akció, hanem az annak kö­vetkezményeként foganatosí­tott különböző intézkedések is. * • Az öregnek határozottan nin­csen szerencséje. Már azt hit­te, ez a nao is jól végződik, amikor, alig néhány perccel éjféj után, a razzia során iga­zoltatták az állomáson. (Nagy a rendőrök, a nyomozók „ráér- zése": csak körbenéznek, el­mormogják a foguk között az ott látott és régebbről már is­mert nehezebb fiúk nevét (akiknek nem is kell túl hosz- szan magyarázni, hogy mire is ez az egész igazoltatás), az­után ránéznek egy másik arc­ra: hoppá, ez kell, hogy „va­laki" legyen ...) Mint az öreg. Országos kö­rözés van ellene kiadva, áru­házi lopás miatt. Vézna, ko­pasz emberke, ravasz kis sze­Fotó: Läufer László Rendőrökkel az éjszakában

Next

/
Thumbnails
Contents