Dunántúli Napló, 1982. január (39. évfolyam, 1-30. szám)
1982-01-30 / 29. szám
lOO eues lenne A vas művészei Neoreneszánsz és szecessziós vaskapu A Jungfere Most, hogy Ráday Mihály televíziós operatőr tiszteletre méltó szorgoskodásának következtében önálló sorozattá nőtte ki magát az Unokáink sem fogják látni című műsor, az érdeklődés mind erőteljesebben fordul a szemeink előtt elpusztuló iparművészeti tárgyak — a szépen csavarintott gázlómpafejek, a remekbe kalapált vasajtók, a fémrózsákból szőtt erkélyrácsok, miegyebek - felé. S joggal, mert kevés olyan városa van a világnak, mint Budapest, ahol ezer- és ezerszám látni ilyen előbb-utóbb halálra ítélendő mestermunkát. Amikor ugyanis fővárosunk belső részei a századforduló tájékán oly viharos gyorsasággal kiépültek, éppen akkortájt virágzott a szecessziós, ez a kacskaringós növényi elemeken alapuló művészeti irányzat, amely kitűnően oldotta, díszítette a gazdagság, a jólét jelképeinek szánt házmonstrumokat. Sorra alakultak tehát a művészi vaskovácsolással foglalkozó műhelyek, ahol elsősorban ezeket a szecesszió formációkat kalapálták ki az üllőkön, de ahol — egy-egy rangosabb, igényesebb megrendelő kívánságára — a neoreneszánsz vagy a klasszicizmus stílusjegyeinek fel- használásával is készítettek vascsodákat. E pest-budai műhelyek leghíresebbike a Jungfereké volt: azé' a dinasztiáé, amely — s ez ma már szinte hihetetlennek tetszik — nem kevesebb, mint 160 éven át szolgálta a vasmű- vességet. Hogy ez a németes nevű csalód honnan származik, nem tudjuk. A szakértők csak feltételezik, hogy a régi Magyarország valamely déli — bácskai, bánáti — vidékéről. Az első biztos adatok a XVIII. századból származnak, s ezek egyike azt igazolja, hogy egy bizonyos Jungfer András 1785-től Szegeden volt kovácsmester, alig egy esztendővel később pedig már a Pesti Lakatos Céh tagja lett. 1791-től a pesti polgárjogot is megkapta. Azt, hogy a klasszicizmus jegyében dolgozott, két nagyszerű munkája, a józsefvárosi és a terézvárosi templom vasrácsai igazolják. Fia, Ferenc 1810-ben született, és 1829-ben lett mester. Öröklött és jó kezekben kiművelt tehetségére mi sem jellemzőbb, min hogy József nádor vele csináltatta meg a híres al- csuti kastélyának remekművű vaskapuit. Ferencet pedig az az 1841ben született Jungfer Gyula követte a mesterség továbbvitelében, aki európai mércével is e szakma elsőrangú kiválósága volt. Európai vándorút után 1866-tól dolgozott mesterként, és rövidesen olyan megbízatásokat kapott, mint a hajdani Vámház — ma Közgazdságtu- dományi Egyetem —, az Opera, a királyi palota, az egykori Weinkheim-palota — ma a Szabó Ervin Könyvtár főépülete —, valamint az Országház vasdíszeinek elkészítése. Aki ezek közül a remeklések közül csak egyet is látott, el tudja képzelni, hogy egyrészt mily gazdag fantázia serkenthette újabb és újabb indafonások, levélerezetek, oszloprendek kifundálására ezt a rajzolás dolgában is remekül képzett mestert; másrészt meg mily ügyes kezű ko- pácsoló, hajlítgató lehetett, hogy mindazt a sok-sok gyönyörűséget meg tudta teremteni. Míg a föntebb említett épületek díszeit a különböző történelmi stílusok jegyében alkotta meg, az 1800-as évek végén ő is átváltott a szecesszióra. Mégpedig annak úgynevezett magyaros változatát teremtette meg, benne a szépséges Mar- git-virággal meg a — napraforgóval. Nem csoda, hát, hogy díjat díjra halmozott, és egyebek között elnyerte ,A kézműipar művésze" címet. Jungfer Gyula műhelyét — amely a megrendelések sokasága miatt mind több alkalmazottat foglalkoztatott — 1908-tól fiai vették át. Az ő vezetésük alatt működő üzemben készült el más, hasonlóképpen- nagyszabású munkák mellett a Kossuth-mauzóleum bronzkapuja. Ám aztán a vasformálásnak ez a kézi módja mind drágábbnak bizonyult. A fogók nyomait magukon viselő fémdíszeket felváltották az öntvények, még későbben pedig ezek sem kellettek, hiszen a modern épületekhez nemigen illik a cirádás, mintát mintára halmozó fémrács. A Jungfer-műhely tehát válságba jutott. Igaz, nem zárták be, de mind kevesebb megrendelő kopogtatott be oda. A felszabadulást azonban megérte, sőt még arra is alkalmasnak bizonyult, hogy egy, úgymond, hasonló profilú vállalkozás kiinduló alapja legyen: 1949-ben ott alapították meg a mívesebb tárgyak készítésével foglalkozó Fémmunkás Vállalatot. A. L. Könyu Megy lépés A nemrég elhunyt Konsztan- tyin Szimonov élete utolsó éveiben egy regénytrilógián dolgozott, melynek Az úgynevezett magánélet címet adta. A trilógiát még sikerült befejeznie, így az írói szándék és mondanivaló a maga teljességében mutatkozhat meg. A mű második és harmadik kötetét — Húsz nap háború nélkül, Többé nem látjuk egymást — magyarul a Szovjet Irodalomban olvashattuk, az első kötet pedig könyvalakban a közelmúltban látott napvilágot. A Négy lépés című regény — a trilógia nyitó darabja — sok tekintetben eltér Szimonov eddigi munkáitól, bár ami a lényeget illeti, bizonyos vonatkozásokban rokon is azokkal. Eltér annyiban, hogy az író a korábbiakhoz képest nagyobb súlyt fektet a háború forgatagába került emberek magánéletére, egyáltalán az emberi HÉTVÉGE 8. tényezőkre, alaposabban és mélyebben elemzi azokat az okokat — egyéni és történelmi szempontból egyaránt — melyek cselekedeteiket mozgatták. Az írói életmű egészéhez valló kapcsolódást pedig az mutatja, hogy Szimonov ez alkalommal is a számára kimeríthetetlen téma, a honvédő háború gigantikus küzdelmeit ábrázolja. A Négy lépésben először találkozunk a trilógia hősével, Lopatyin hadi tudósítóval. Már maga az a tény, hogy a történet középpontjába egy nem igazán katonaembert helyez az író, jelzi a korábbi, jól ismert regényektől való eltérést. Lopatyin lélekben valóban mindig civil marad, ám teljes emberként éli át a háború viszontagságait. Tudja, hogy a történelem e tragikus szakaszában állampolgári és hadi- tudósítói kötelesség között nem lehet különbség. Számtalan esetben kerül életveszélybe, hiszen közvetlenül a tűzvonalból küldi lapjának tudósításait. Ott van a Moszkva alatt vívott elkeseredett küzdelmekben, az Odessza környéki harcokban. S nem a győzelmek idején — a regény a negyvenegyes év őszén játszódik —, hanem a visszavonulások, a vereségek napjaiban. A frontokon szerzett tapasztalatok sokszor vívódásra késztetik. Bátor, félelmet nem ismerő, az ellenség túlerejétől vissza nem rettenő emberekkel találkozik, de kénytelen meglátni azokat a hibákat is, melyek a kezdeti vereségeket okozták. Közvetlen szemtanúja a háború előtti évek sztálini politikájából fakadó súlyos problémáknak. Nem egyszer tapasztalja a katonai vezetésen belüli személyi ellentéteket, a bizalmatlanságot, a szervezetlenséget. Minderről — lelkiismeretére hallgatva — szólni akar, óm taktikai megfontolásokból gyakran lehetetlen. Legjobb tudósításai többnyire nem kerülnek be az újságba, meg kell elégednie az elismerő szerkesztői vállveregetéssel. Lopatyin a látottak igazsága, s ez igazságok kimondásának szűkre szabott lehetőségei között őrlődik. Az író — aki saját magából sok vonást kölcsönzött Lopatyinnak, ha nem is azonos vele — itt már egy általánosabb, az eseményektől részben független, a mának címzett mondanivalót fogalmaz meg. A regénynek csak egyik tartománya a háborús viszontagságok megelevenítése. A másik, s egyáltalán nem elhanyagolható — Lopatyin magánéletének válsága. Házassága nem sikerült, a szép, de önző, s kicsit butácska feleség képtelen együtt érezni és gondolkodni férjével. Röpke találkozásaik - Lopatyin a frontokat járja, az asszonyt Taskentbe telepítették ki — meddő, egymást felzaklató, de megnyugtató megoldást nem eredményező vitákban merülnek ki. Ez a belső háborúskodás az adott időpontban magánérdekűnek tűnhetne, ha az író nem a teljes emberi egyéniség ábrázolására törekedne. így azonban szerves, kiegészítő részévé válik annak. K. S. Emlékezés Fehér Sándorra Fehér Sándor a pécsi Felsőkereskedelmi Iskola (ma Zrínyi Miklós Kereskedelmi Szakközépiskola) tanára volt. Kollégái, tanítványai megbecsülték, pedagógiai módszerei bizonyítják, hogy mint tanár ma is megállná a helyét. Baranya történetében elsősorban a Pedagógusok Szakszervezetének megalakításában és a pécsi Ady-demonstráció megszervezésében és lebonyolításában vált jelentőssé. Az 1910-es évek végén azon kevesek közé tartozott, akik felismerték Ady költészetének jelentőségét, megértették mondanivalóját. Az országos szépirodalmi folyóiratokban nemcsak a mai is korszerűen ható írót olvashatjuk, hanem fokozódó radikalizmusát is figyelemmel kísérhetjük. Nemcsak írt, hanem pártolta azokat, akik az első lépéseket tették meg ezen az úton. így tett Csuka Zoltánnal is, akinek első kötetét ő bocsátotta útjára. Fehér több regényt fordított franciáról magyarra. A művek mondanivalója, a választott szerzők is fejlődő világnézetét tükrözik. Személyében egyesült a kiváló pedagógus, a kor irodalmi áramlataira érzékeny, s azzal alkotni akaró író és publicista. Akkor pedig, amikor élete a politikai mozgalmak sodrába került, nem hátrált meg. Felismerte az újat és merészen hirdette azt. Magyar—francia szakos tanár volt. Egy ma élő tanítványának tanúsága szerint oly oktatási képességgel bírt, hogy egy év elteltével már gagyogtak franciául. Ahol ő oktatott, ott a fegyelmet példásnak tartották. A könyvtár vezetésén keresztül a kezdő olvasókat elindította az olvasás nehéz, de szép útján. Átvette az iskolai önképzőkör vezetését is. E szervezeten keresztül mutatta be az ifjúságnak a „nyugatosokat” s ekkor ismerte meg igazán a diákság Petőfi mellett Arany Jánost is. írói munkássága is a művelt, az újat kereső embert bizonyítja. Elbeszélései, azok kiadói fokozatos balratolódását tükrözik: az „Új Idők", „A Hét” a ,,Ma" és a „Nyugat" követte egymást. Munkáiban a tízes évek magyar társadalmának méhében kavargó vihart mutatta be, súlyos kritikát mondva arról. Ezen felül emelkedni nem tudott, mert kivezető utat nem mutatott. önálló novelláskötetéből — „A mester" a címe a kis könyvecskének - a korabeli kritika a pszichológiai mélyre- látást emelte ki. Fordításai nagy francia és belga íróktól származnak, mint Anatole France, Edmund és Jules Goncourt, Henri Regnier, Maeterlinck. Már az antant megszállás alatt levő Pécsett adta ki „Május" címmel szépirodalmi lapját, amely valóban irodalmi folyóiratnak indult, de a neve is jelzi, politikai tartalommal kívánta megtölteni. Az újjászületést jelképező folyóiratot indítani a megszállás időtartama alatt nagy bátorság volt, s merész politikai hitvallás. Valójában csak két szóm megjelenéséről tudunk, ami azt jelenti, hogy a hatóságok nem szívesen látták viszont nyomtatásban a „Május"-t. Az őszirózsás forradalom győzelme idején irányításával alakították meg Pécsett a Pedagógusok Szakszervezetét. Egyik cikkében a pedagógusok anyagi gondja mellett joggal állapította meg, hogy az iskola le- zülött, a tanító elfakult, s ha ez így megy tovább, az ország agyveleje sorvad el, a nemzet elpusztul. Az ifjúság nevelését, az irodalmat össze tudta kapcsolni a politikával. Mint a Pécsi Szocialista Párt tagja 1919 tavaszán kapott megbízást egy Ady- demonstráció megszervezésére. A munkásság számára tartott műsor oly sikeres volt, hogy meg kellett ismételni. A megszállt területen Ady forradal- miságán keresztül értették meg, miért folyik a küzdelem a szabad Magyarországon, miért harcol a világ második szocialista állama. Az ifjúságnak szervezett programon a költő legforradalmibb versei szerepeltek. Ezért iskolájának igazgató bizottsága felelősségre vonta. Fehér nagyhatású igazolójelentésében a marxizmus megismertetését nem tartotta bűnnek, sőt azt sem, hogy bemutatja azt a tőkét, amely a munkát nem jutalmazta érdemei szerint. Az önképzőkör lapja, a „Diák” a költőről jelentetett meg irodalomtörténeti értékelést, amely egy részében súlyos mondanivalót fogalmazott meg. Az írást Fehér Sándor és Csuka Zoltán készítették. „ . . . Kialudt a magyar népből a nemzeti öntudat... Pedig megmozdult már alattunk a föld . .. Feljött az égre a szocializmus vörös csillaga, mely szabadságot, egyenlőséget és testvériséget sugároz alá ...” Fehér Sándor 1920 nyarán emigrált. Akkor tette ezt, amikor az általa nevelt ifjúság már jól ismerte Petőfi Sándor, Juhász Gyula és Ady Endre forradalmi verseit. Külföldön sem tagadta meg nézeteit. Simon Mózes, a Tanácsköztársaság egyik népbiztosa találkozott vele az Amerikai Egyesült Államokban 1940-ben. Nem futott be magasra ívelő pályát. Mégis joggal nevezhetjük őt a tízes —húszas évek fordulójának korszerűen művelt emberének, aki — ellentétben a kor nevelési elképzeléseivel — bevitte az iskolába a magyar társadalom legjellemzőbb politikai-ideológiai problémáit. Erdődi Gyula
