Dunántúli Napló, 1982. január (39. évfolyam, 1-30. szám)
1982-01-30 / 29. szám
Galambosi László A nap háta mögött Könyörtelen a mozdulatlan ág. Nem mutat szakadékot. Messzire nem ad jelet a kibontott pihe. Szopja a Nap tejfehér sugarát, őriz a csontnak nyugtató mohát. Kitáncolnánk magunkból a halált. Vakítanánk, mint mélylakót a fény. Medvévé átkozott szegénylegény, ki barlangágyat sehol sem talált, morog bennünk, nyaldossa fogsorát. Tányéraink a reggelek. Fehér termést vágnánk a Nap háta mögött. Kocsink félig-rakottan elzörög, nem fogja vissza semmilyen tenyér. A saroglyábái kihull a kenyér. Maka/ Ida Lángodban ég Lobog a láng. Tűzben a rétek. Recsegnek minden oszlopok. Alkonyati kastélyok égnek. Lobogok én: érc-tűzbokor; A lángnyelv arcodra világít. Világvég-szép vagy. Mint az ég a végső alkonyodáskor. A tenger már lángodban ég. Kelle Sándor rajza----------------------------------- * R ózsa Endre Míg a vaskályha parazsa kihűl Késő éjszaka. Váróterem csöndje. Ősz férfi horkol. Gyökérből kifordult odvas törzse a rácsfogsorú, orv pult árnyában nyugszik. Foszló posztumusz lomb; kék cigarettafüst bóklász fölötte. Mellette kérgés, mohos öreg néne feszeng, bóbiskol, neszez földre nézve: lába tövén két batyu-gomba kuksol. Anyja ölén egy hánykolódó kislány holdas lükrű tavat szunnyad magából, mely széttörik, álmát kettéhasitván. S légyszenny-tejutas mennyezet... A lámpa fénybuborékja esdeklőn világol: szeretne csillag lenni, égre szállna. — Jó napot kívánok ... — Jó napot! — Antonina Karpovna vagyok. Bemehetek? — Jöjjön csak, jöjjön. Egy furcsa emberi lény állt az ajtóban. Tevepúp nagyságú, füles sapkája alól galamb- szürke hajfürtök lógtak ki. Szemüvegének tekintélyes lencséi a fél arcát eltakarták. Az orra, úgy tűnt, örökké vörös a széltől és a náthától. Hosszú, sötét színű kabátja látni engedte vékony, gyerekharisnyába és gumicsizmába bújtatott lábait. Mindkét karjával egy ócska, zár nélküli aktatáskát ölelt magához. — Nem veti le a kabátját? — Nem. Leült a szoba közepén álló székre, és addig kotorászott táskájának zegzugaiban, míg végre elő nem halászott onnan egy zsebkendőt. — Van egy Alik nevű unokaöcsém — mondta, miközben szemöldökét összevonva nézett rám. — „Na, vajon mi sül ki ebből?" — gondoltam magamban. — Lvovban él. — Nagyon örvendek! — írok neki, de ő nem válaszol. Lehet, hogy megváltozott a címe? — Lehetséges — mondtam a hívatlan vendég hangját utánozva. A kis öregasszony levette a szemüvegét, s haragosan bámult rám. Apró, könnyező szemei voltak, vörös pontocskákkal a sarkaikban. — Segítsen megkeresni Ali- kot. — Hogyan segítsek? — Maga tudja, hogyan — mondta ellentmondást nem tűrő hangon. És újra kotorászni kezdett a táskájában. Eközben oly mélyre hajolt, mintha bele akarta volna dugni a fejét. Elővett egy papírlapot, melyen az Alik címe volt, és átnyújtotta nekem. — Majd eljövök — mondta, s felállt. — Esetleg telefonon.». — Eljövök - ismételte. — A viszontlátásra. — Viszontlátásra ... Csak akkor tértem magamhoz, amikor becsukódott mögötte az ajtó. Utána akartam rohanni, s azt kiáltani: „Miért én keressem meg a maga Alikját? Nincs nekem erre időm! Azt sem tudom, hogyan kezdjek hozzá! Miért nem maga? ...” De nem mozdultam a helyemről. Az ismeretlen látogató, bár elment, különös hatalma alól továbbra sem tudtam szabadulni. Megadtam magamat. Nekiláttam a keresésének. Néhány nap múlva ismét csengetett. Félre tolt a vállá- val, benyomult a lakásba, és elfoglalta helyét a szoba közepén levő széken.- Hogy áll a dolog? — Semmit nem sikerül ... — kezdtem a mondókámba, de máris a szavamba vágott. — Magának sikerülni fog. Miért sikerülne nekem? Ki verhette ezt a fejébe? — Közölni szeretnék néhány cdatot — rövid, száraz mondatokban beszélt, mintha egy hi- votalos szövegből olvasott volna fel. — Alikot én neveltem. Ordas farkast játszott, és megharapta a kezemet. Nem is kicsit ... Énekeltem neki a fehér lovacskáról. Arra gondoltam, Alik talán azért nem ír, mert még nem tcnult meg írni. Ordas farkas! Fehér lovacska! • — Hány éves ez az Alik? — Negyvenöt... Újévre mindig küldött egy üdvözlő lapot. A táskába nyúlt, és hosszas keiesgélés után előhúzott egy vékonyka, szalaggal átkötött levelezőlap-köteget. — Tessék ... itt vannak a jókívánságai. — Mikor írt utoljára? Haragos' pillantást vetett rám, gondolkodóba esett, majd azt mondta: — Nyolc évvel ezelőtt. Elhallgatott kevés időre. Aztán levette a fejéről a sapkát. — Ezt a sapkát Aliknak vettem. De nem tudom, hová kü'djem. Jól elnyűttem már... Lesütötte a szemét. Gumicsizmájának orra egyvonalban állt, a sarkát szétvetette. A talpa alatt kis tócsa keletkezett a megolvadt hótól. — Keresse tovább. Magának biztosan sikerül — hajtogatta makacsul. Egyszer így panaszkodott: — Meredek a lépcsőjük. — Hívjon fel inkább telefonon. — Jól van. Persze — felelte, de néhány nap múlva ismét felmászott a negyedik emeletre. Amikor nem talált otthon, ült c széken, és aktatáskáját megához ölelve, várt. Ha pedig senki nem nyitott ajtót, lekuporodott a lépcsőre. Nem zavarta, hogy mellette emberek járkálnak. El volt foglalva a maga dolgával: várakozott. Miért bízott ennyire bennem, miért hitte, hogy képes vagyok felkutatni az ő Alik nevű unokaöccsét? Talán a kétségbeesés adta neki ezt a hitet, és enélkül már élni sem tudott? S én voltam az első útjába kerülő ember, akire a választása esett? Végre megjött a válasz Lvovból: „A címzett ismeretlen helyre költözött.” Aggódva vártam Antonina Karpovna megjelenését. Megérkezett. Nagy szemüvegén keresztül a papírra meredt. és azt mondta: — Miféle ostobaság ez! Ismeretlen helyre! Most nincs háború, amikor nyomtalanul eltűnnek az emberek. Elköltözött: tehát él! — Persze, hogy él! — tört ki belőlem. — És jól van — kapott a szavamon. — Meg is kerül. Döbbentem álltam. Honnan van ebben a törékeny, vékony lábú teremtésben ekkora férfias kitartás?! Nem kevés időbe telt, . míg belátta, hogy Alik keresésével hasztalanul vesződünk. — Úgy látszik, semmire sem jutunk - mondtam neki. — Ügy látszik — értett velem egyet. A fejébe húzta a tevepúpot, zár nélküli táskáját mindkét karjával magához szorította, és elindult az ajtó felé. Távozása után az előszobái asztalkán megtaláltam a szemüvegét. Ott felejtette a szórakozott kis öregasszony. Néhány nap múlva felhívott telefonon. — Maguknál felejtettem a szemüvegemet. — Igen, igen, itt van az előszobában az asztalon. Esetleg elvigyem? — Hadd legyen csak ott,, majd én elmegyek érte. — Kérem. De nem jött. Viszont időrőf időre felhívott, s a már jól ismert hangon megkérdezte: — A szemüvegem megvan? — Meg, meg. A kagylóból szaggatott lélegzés hallatszott. Az öregasz- szeny várt valamit, s mivel nem bírta kivárni, azt mondta: — Majd elmegyek érte .. . valahogy. Nem, ez nem a szokásos beszélgetés volt. Valamiféle kód volt ez! Más választ várt tőlem. Nem vesztette el a reményt. Szándékosan hagyta nálunk a szemüvegét. Úgy dobta az asztalra, akár egy horgonyt. Mint utolsó reménységének horgonyát. Énekelt a fehér lovacskáról, ő meg, az ordas farkas megharapta a kezét... Ez a kis horgony tartotta őt. Egyik nap felhívott, s azt mondta: — A kórházból telefonálok... Elestem a síkos úton. A szemüveg ott van még? Többé nem jelentkezett.. Megfeledkezett a szemüvegről, melynek nagy lencséi voltak és a fél arcát eltakarta. Sokat löprengtem: miért nem jön? Nem tudtam sem a családi nevét, sem a címét. Nem jött, mert meghalt. A szemüveg azóta is ott hever az előszobái asztalkán.. Volóban egy horgonyra emlékeztet: a szárai, mint a horgony kapái, melyek a fövenybe kapaszkodnak. Néha a kezembe veszem, nézem a domború üvegeket, s látom ä köny- nyező szemeket a remény ki- olthatatlan fényével. És ilyenkor mintha még a dalt is hallanám a fehér lovacskáról,, melyen Alik, qz unokaöccs elszáguldott valahová. Az is lehet, hogy nem halt meg, és a telefonkagylóban még felcsendül a hangja: — A szemüvegem ott van a: helyén? __ Ko vács Sándor fordítása HÉTVÉGE 9. Jurij Jakovlev A szemüveg Soltra Elemér rajza
